”I was walking along looking for somebody, and then suddenly I wasn’t anymore.”
Az a jó az ilyen kisebb, zegzugos piacokban, hogy gyakorlatilag mindent és bármit lehet itt vásárolni. Ha elmegy az ember az egyik sarkába, friss halakat, tengeri herkentyűket talál, tőle nem messze mindenféle ázsiai gyümölcsöt, zöldséget, fűszereket. Elszórtan van egy-két kacatos, én csak így nevezem őket, de tényleg egészen hasznos holmikat is találni náluk. Vagy például, teás csészéket, amiket gyűjteni szoktam ugyebár. Persze a zsúfolt kis piac legnagyobb részén zöldség és gyümölcs árusok, termelők akiknél házi készítésű sajtokat, mézet, lekvárt lehet vásárolni. Az utca két oldalán pékségek, hentesek, és egyéb boltok sorakoznak, az egésznek van egy kisvárosi jellege. Egyébként nagyon is szeretek itt bóklászni, egészen otthonos, még a Texasban töltött éveket idézi olyan békés és hangulatos. Zoeval is gyakran eljövünk ide, összeválogatunk mindent az ebédhez, vacsorához, kitaláljuk milyen süteményt készítsünk és ilyesmi. Átlagos vasárnapi program ez nálunk. Azért épp vasárnapi, mert én szombaton is dolgozom, viszont vasárnap és hétfőn otthon vagyok. Így alakult ki a mi kis rendszerünk, egész jól megszoktuk már, hogy ez a nap az, amit kettesben töltünk. Általában. De nem ma, ugyanis Zoenak más dolga akadt, és így nekem is. Luke kislányára felügyel egy babazsúron, valami csillámpóni-hercegnős-tündéres-szivárvány bulika, amire értelemszerűen nem az apja szerette volna elkísérni. Ha arról van szó még én is leginkább kerülöm az ilyen rendezvényeket, hála égnek kinőtt ebből már a nagylányom. Gondoltam én, mert hogy amint felmerült, hogy a kis Dianának van egy ilyen meghívása, szinte lecsapott a lehetőségre. Hadd ne mondjam mennyire kerek szemekkel néztem rá, de ha ő bébicsőszt akar játszani a vattacukros hercegnőcik közt, én nem állok az útjába. Így legalább Luke és én is tudtunk találkozni megint, különleges alkalom, hogy közben meg a gyerekeink is egymás társaságát (és némi csillámport) élvezik. Bár az eddigi találkozásainkra mindig jobban kicsíptem magam, azért a piacra ezt túlzásnak éreztem, szóval maradtam a világos színű farmernál, fehér pólónál és egy vékony, halovány virágokkal díszített kardigánnál, és egy fehér tornacipőnél. Bár tisztában vagyok vele, hogy manapság szinte elvárás, hogy egy nő mindig tűsarkúban parádézzon, köszönöm szépen én nem fogok a macskaköves kis utcán kosárral a kezemben botladozni. Még akkor se, ha tudom, hogy nem esnék pofára, mert Luke valószínűleg elkapna, de legalábbis kicsi az esélye, hogy pont mellette érjen baleset. Egyébként szeretek vele lenni. Bár egy kicsit komolynak és merevnek tűnt eleinte, rájöttem, hogy évek óta nem beszélgettem senkivel sem olyan értelmesen mint vele. Vagy én randiztam eddig suttyó kölykökkel, vagy olyanok vagyunk mintha kétszáz évvel ezelőttről szakadtunk volna ide, vagy simán csak a felnőtt világban ez a normális módja az ismerkedésnek. Bevallom furcsa (de baromira kellemes!) érzés, hogy nem arra játszik minden egyes mondatával, hogy levarázsolja rólam a bugyimat. Legalábbis én így érzem. Talán ezért is kedvelem ennyire, hogy megmutatom neki a kedvenc friss zöldség és gyümölcs lelőhelyeimet. Zoe többször is a fejemhez vágta már, hogy nem viselkedek úgy mint egy normális anyuka, túl sokat nevetek és túl sokat viccelődök. Valahogy így, hogy Lucian nem tűnik egy humorheroldnak, én is az ideális mennyiségű poénnál maradok, amennyit éppen jól esik nevetgélni, mosolyogni. Remélem ez még nem sok neki, mert őszintén sajnálnám, ha ez a valami, ami köztünk van egyszer csak a semmibe veszne. Hiányozna, azt hiszem, bár ilyesmiken még nem igazán mertem morfondírozni. Felnőttnek érzem mellette magam, a szó minden értelmében, és ez jó. Nagyon is jó. Már néhány csinosabb répa, póréhagyma, cukkini és zellerszár lapul a kosárban, vettem már mangót és körtét is. Az árusok jól ismernek, évek óta ide járok, tudom, hogy mit kinél érdemes vásárolni. Őszinték velem, ha megfogok egy gyümölcsöt, néha megcsóválják a fejüket, hogy azt nekem nem ajánlják, már nem olyan friss. Most a paradicsomon a sor, legalábbis részemről. Több kilónyit megeszünk Zoeval minden héten. Vagy három méter hosszan, kis polc szerű dobogókra pakolva tornyosulnak a paradicsomok. Mindenféle formájú, színű, ízű megtalálható itt, van amiből főzni érdemes, van ami lének való és van ami frissen, szeletelve finom. Na meg a töménytelen mennyiségű koktélparadicsom és annak egymillió verziója. Szemkápráztató látvány, ráadásul nem messze a várostól van a kis melegház, ahol termesztik őket, egész évben. Futólag köszönök az árusnak is, Steven jól ismer, évek óta nála vásárolok. Már azért sem haragszik, ha mindent megkóstolok válogatás közben. - Melyik tetszik? - fordulok Luke felé mosolyogva, majd az egyik kedvenc, illatos apró fürtös paradicsomomat veszem kézbe. - Ezt muszáj megkóstolnod, ilyenkor még szabadföldön nevelik ezt a fajtát. - nem teszem hozzá, hogy ez is mint minden amit eddig vettünk bio is egyben. Nem tudom mennyire érdekli az ilyesmi, mindenesetre ha számára ez fontos, láthatta a kis táblákon minden árusnál ahol megálltunk. Mivel felnőtt emberek vagyunk, nem állok neki a szája előtt bénázni a paradicsommal, nem etetem mint valami dedóst pláne nyilvánosan, azt nem szeretem. Remélem ő sem igényli, és inkább kiszolgálja magát a kezemben lévő gyümölcsből. Én magam szemrebbenés nélkül dobom az édes kis bogyót a számba, és várom, hogy mi az ítélet, fincsi vagy sem. Diának biztosan tetszene, főleg az, hogy mindenféle színűek a paradicsomok, a pirostól a narancssárgán át a szinte már fehér-citromságráig.
Vasárnap elvileg ünnep nap, amikor a legtöbb munkahely egyértelműen bezárva tart. De ez nem igaz mindenkire és az egész napra, így a délelőtti piac az én felfogásom szerint nem is lehetne nagyon sokkal népesebb. Mindenhol kisebb és nagyobb standokon kipakolva várja a vásárlókat és a gyerekeiket lefoglalni akaró szülőket a sok eladni való portéka. És hogy én mit csinálok erre, amikor alapvetően nem erősségem az ilyen helyeken csatangolás? Nos, erre két válasz is van és mindkettő erősen kötődik a mellettem haladó szőke szépséghez, akivel már nem is tudom hányadik randin vagyok. Találkoztunk már jó néhányszor mindenféle programra, jól elbeszélgetünk, ismerkedünk, de nem igazán mondható el egyikünkről sem szerintem, hogy elkapta a hév és most azonnal fejest akar ugrani az ismeretlenbe. Annál azt hiszem, mindketten józanabbak vagyunk. Furcsa, évekig úgy alakultak a kapcsolataim, hogy olyan nőt fogtam ki, akinek nem volt saját gyereke és nem kicsit rögös út volt az, amely során megértette, hogy az én szememben a sajátom, vagy újabban a sajátjaim mindig is az első helyen fognak állni. Erre most itt vagyok New York közepén, alig pár hónapnyi élet után a városban és majdnem ugyanennyi ideje találkozom Anitával, akinek szintén van egy tinédzser lánya. És úgy érzem, soha nem volt még ilyen könnyen alakuló és nyugodt kapcsolatom. Még akkor is, ha munkahely és két gyerek nehezíti a kezdést, akik közül Diana még két éves sincs és alapvetően az egyetlen eddig állandó pont az életében én voltam. A kezdetektől egyedül nevelem, anyai segítség nélkül, miközben minden ugratható nagyszülő már elhunyt és a bébiszitterekből is nagyjából a negyediknél járok. Meg a második bölcsödénél és lakásnál. Nem áltatom magamat azzal, hogy ez így tökéleteles, de a lányom tudja, hogy imádom és mindig, minden körülmények között megvan a napi rendje, ami biztonság érzetet ad neki. Ma pedig sikeresen eljutott addig, hogy meghívják az első születésnapi buliba, amit az egyik anyuka szervez a bölcsödében a harmadik életévét betöltő kislányának. És ami pont ugyanannyira töltött el büszkeséggel mint félelemmel, amikor kérhez kaptam a rózsaszín borítékban, rózsaszín papíron érkező, eper illatú meghívót. A tökéletes csomagolást ahhoz, hogy minden férfi minimális tesztoszteronnal a szervezetében ne akarja tudni, mi is van benne. És ugyan a lányom miatt mégis bele néztem és áttanulmányoztam a dolgot, de sokkal így sem lettem boldogabb a témától: Hercegnők, Csipkerózsikával az élen, mellé pedig rengeteg csillámpor és kristály, az ígéret szerint mindenféle mentes cupcake és eper torta társaságában. Minden olyasmi, amit a hátam közepére sem kívánok és két hete próbáltam rávenni a bébiszittert, hogy vállalja be ő a túrát. Ami természetesen nem jött össze és még most is ott tartanék, hogy fogamat összeszorítva mosolygok, ha utolsó pillanatban nem érkezik meg a felmentő sereg Anita lányának személyében. Ugyan nem igazán ismerem még Zoe-t, de az anyja elmondása alapján tudom, hogy felelősség teljes és gyakorlatilag önként jelentkezett, hogy ő majd elviszi Diát a bulira, ha én cserébe hajlandó vagyok a piacra menni az anyjával. Őszintén szóval pedig ez nem volt nehéz döntés számomra, ezerszer inkább nézzenek málhás lónak mint herceg babának. Nem véletlenül pártolom én az állatkás meséket, amikor a lányom szórakoztatásáról van szó. Már most is hideg ráz attól, hogy egyszer véget ér a natúr színek korszaka és ő is lányosan rózsaszín, lila és csillogós akar lenni, mint jó néhány bölcsis kislány teszi már most is... Anita és Zoe előtt nem titkoltam, hogy mennyire nem vonz engem a hercegnő téma és ennek megfelelően arra sincs komolyabb késztetésem, hogy tíz percenként ráhívjak a lányra, hogy minden rendben van-e. A telefon ott lapul a farmerom zsebében, ha rezegni kezd, azt meg fogom érezni, addig pedig épp elég, hogy próbálom nem felborítani a kosaramat és tartalmát. Ami igazából jelenleg még elég aránytalan, némi répa, alma, eper, barack és ha minden jól megy, akkor hamarosan cukor borsó és banán is kerül mellé. Diana Andy-hez hasonlóan édes szájú, csak nála sokkal kevesebb húst hajlandó megenni. Helyette inkább sajtot kér, péksüteményeket, vagy bármit, ami kicsit is kakaó színű. Igazából a reggelije sokszor majdnem ugyanaz mint az enyém, egy turmix sok gyümölccsel és zöldséggel, csak az övébe kerül némi kakaópor és egy kanál méz is. Ennyivel legalább egyszerűbb a dolgom, mióta kitalálta, hogy ugyanazt akarja enni, mint apa. Csak egy nagy teljesítményű turmix gépre van szükség és arra, hogy ne szúrja ki, egy tál spenótot is bele borítottam. A bölcsödei tízórai gyakran kenyér valami krémmel és zöldséggel, vagy éppen lekvárral, az mindig elfogy. Az ebéd rizikósabb, sokszor a fele megmarad, főleg, ha neki nem tetszik a hús benne. A köret és a szósz eltűnik, de alapvetően nagyon kevés húsfélét fogyaszt, azt is leginkább két szelet pulykasonka formájában vacsorára. Már amikor nem pár szem kekszet és tejet kér inkább. A cookie-val még szerencsére senki nem ismertette meg. És fogadok, hogy nincs gyerek, aki nem imádja a sült krumplit. Ő is képes lenne hatalmas adagot megenni belőle, bármikor. Most éppen mégis azt próbálom kitalálni, hogy milyen zöldségre tudnám még rábeszélni, ami kicsit édesebb. A paprikát nem kedveli, az uborkát a bölcsödei konyha imádja és igen, én béna vagyok zöldség felismerésben, ha nem az alap fajtákról van szó. Mázli, hogy Anita már ránézésre is sokkal edzettebb a témában. Remélem, receptje is van mellé... Paradicsomok. Az egyik növény, amit még elvéteni sem lehet és Dia gond nélkül fogyasztja. Nyersen meg még én is. Levesben már kevésbé kedvelem, de az sem titok, hogy soha nem voltam leves rajongó. Azt a részt a bölcsi megoldja a lányom számára. Most mindenesetre egyből látható, hogy Anita ismeri az eladót és ő is a lányt, mert pillanatok alatt találja meg a koktél paradicsom vagy mi között a neki tetszőt és egyből meg is kóstolja. A férfinak pedig a szeme sem rebben, sőt, mintha büszke lenne. Ilyet sem láttam még. Mázli, hogy ezt persze jól tudom titkolni. És igazából Anita kérésének sem tudok ellenállni, hogy kóstoljam meg én is a bogyókat. Leveszem az egyik szemet és egyből bekapom, az íz pedig azonnal szétolvad a számban. Friss, lédús és édes. Már tudom, hogy miből fogok vinni. - Igazad volt, ez tényleg nagyon finom. Dia imádni fogja. Te pedig úgy nézel ki, mint aki pontosan tudja, melyik láda mit tartalmaz és mire használható - mosolyodom el halványan, miközben végig nézek a jó pár méter hosszú pulton. Mégis mennyire szereti ez a nő a paradicsomot? És ezt miért nem szúrtam ki a korábbi találkozásaink alatt? - Oké, ott vannak azok a kúp alakúak, mire használnád őket? - mutatok rá az egyik kupacra, amelyek gyönyörű, sötét piros színűek és jól láthatóan hosszúkásabb formájúak mint bármelyik másik a pulton. A legtöbb inkább gömb alakú, van pár cseresznyer szerű és néhány hatalmas amorf is, de ezek valahogy megfogtak. Talán mert olyan szabályosak. Ez az én gyengém, a ragaszkodás a kötött formákhoz és módszerekhez sokszor. Nem feltétlenül notóriusan, de valahogy számomra mindig is fontosak voltak és egy két évessel a háznál tényleg a rendszer az egyetlen, ami megelőzi a káoszt. És ha már rendszernél tartunk... - Csinálsz házi szószokat is? - teszem fel az újabb kérdést reménykedve, miközben ismét végig nézek a paradicsomokon. Ugyan egy ideje én már nem próbálkoztam ilyesmivel, sőt, anyámnak segítettek nagyon régen utoljára összehozni bármit is, de bevallom, hiányoznak az ízek. Denverben sokszor kicsit erősebb a fűszeres jellege a paradicsom szószoknak, a mexikói konyha erdményeinek és a különféle francia hatású recepteknek is. Egyedül nem merném bevállalni, de talán Anitával ketten megpróbálkoznék az alkotással. Valahol a könyveim között van egy receptes is, ami még a nagymamámé volt. Csak kell valaki, aki segít, amíg próbálom kiolvasni azt a furcsa írást, amit ő használt benne. Régi családi szokás volt náluk beleírni a receptes könyvekbe...
”I was walking along looking for somebody, and then suddenly I wasn’t anymore.”
Már rengeteg dolgot tudok Luke és a kis Dia életéről. Hogy mit szoktak reggelizni, mi a napi menetrend, melyik mesét szereti a legjobban, mi a kedvenc gyümölcse és zöldsége… Mintha ismerném már a kislányt is, annak ellenére, hogy még csak egyszer találkoztam vele, szinte futólag. Nem hibáztatom emiatt Luciant, én sem mutattam be mindenkit a gyerekemnek, hogy aztán csalódás érje, ha mégsem válna a család részévé. Egy jó szülő erre is figyel, megóvja a csöppségét a fölösleges csalódástól, és nem hagyja, hogy egy-egy változó végképp felborítsa a képletet. Jó szülőnek tartom őt, sokkal tudatosabb mint amilyen én voltam annak idején a lányommal, de hát nagyon nem kell csodálkozni. Szinte még magam is gyerek voltam amikor Zoe még kicsi volt. Ha már a nagylányomnál tartunk, ők viszont már kétszer is találkoztak, és beszélgettek is. Bár Zoe nem az a locsifecsi típus, de az feltűnt, hogy mindig érdeklődött a készülődésem iránt, és vigyorgott mint a vadalma amikor bevallottam, hogy Luke miatt csíptem ki magam. Nem tudom, hogy visszafelé mi a helyzet, milyennek látta őt Lucian, de szerintem cseppet sem rosszabb mint bármelyik kamasz, és abból ítélve, hogy rá merte bízni a kislányát, olyan nagy baj nem lehet. A zöldségesek közt sétálva azt hiszem, egész jó volt köztünk az egyetértés, bár nem tudom miért gondoltam azt, hogy egy szimpla bevásárlás a piacon bármiféle nehézséget hozhatna… talán tényleg túl rég jártam már valakivel és csak paranoiás vagyok! Ahogy viszont a paradicsomhoz érünk, nem tudom levetkőzni a szertelen kislány énemet, muszáj kóstolgatnom mert ezek valami fenséges kis bogyók! Steven már egy árva szót se szól, csak mosolyog, tudja jól, hogy úgyis vásárolni fogok nála, nem is keveset. Ahhoz képest mi ez a pár kósza szem? - Hát, ebbe is beletrafáltál. Évek óta Stevennél vásárolunk, majdnem mindent a felesége tanított amit a paradicsomról tudok. - válaszolom büszkén mosolyogva miközben a pult mögött álló, ötven év körüli férfira kacsintok. Néha itt van a felesége is, és igazából ővele szoktam csacsogni, de ez most teljesen részletkérdés. - Szerintem a piros mellé vihetnél neki színeseket is, biztosan tetszene neki. Amikor Zoe kicsi volt, mindig színskálát rakott ki belőlük és úgy eszegette uzsonnára. - fura, hogy vele nem kell kerülnöm a gyerek témát. Fura, hogy inkább lelkesen mesélek arról, hogy a lányom milyen, mit hogyan szeretett régen, ahelyett, hogy hallgatnék róla. Volt már jónéhány randim ahol amint kiejtettem a számon, hogy gyerekem van, máris lelohadt a lelkesedés. Vele valahogy nem így érzem, sőt talán ellenkezően? - Hmm… Hát, abból nyáron szoktam venni, amikor még van belőle szabadföldön termesztett, mert az még édesebb. De ilyenből szoktam paradicsomlét csinálni, vagy szószokba is jó, esetleg salátába. Ez húsosabb, könnyű hámozni és kevés a magja is. - nem tudom, hogy milyen mélységű választ szeretett volna, de kezdetnek ennyi is elég, szerintem. Sokat fogyasztunk a kis piros gyümölcsökből, ez tény, de talán nem kóros még a dolog. Remélem. Gondolom! Közben egy kisebb tálkába gyűjtögetek, mi az ami megtetszik miből vinnék haza is. A kérdésére viszont megtorpanok, majd egy rövid mosoly mellett vonom meg a vállam. - Szoktam azt is készíteni, bár olaszosat annyira nem, mert pár éve nagyon rászoktunk egy olasz étteremre a környéken, szóval tudom, hogy nem az igazi. Pedig általában a házi jobb szokott lenni. - még csak egyszer kóstolta, hogy hogyan sütök-főzök, némi áfonyás, gabonapelyhes keksz formájában. Talán itt lenne az ideje egy rendes vacsorának is? Épp csak egy kicsit gondolkodok el a dolgon, de aztán már mosolygok is rá, és felkapok egyet a fent említett hosszúkás paradicsomok közül - Nincs kedved átjönni valamelyik nap vacsorára? Hozhatod Diat is, ha gondolod, persze csak ha ma összebarátkoznak a lányok. - sejtem, hogy nála ez is kényes téma, hogy a kislánynak is legyen szimpatikus Zoe. Ezt is elfogadom, sőt, természetesnek tartom a dolgot. Meg azt is, ha azt mondja, nem szeretne vacsorázni, igazából nem tud olyasmit mondani, amivel megbántana, mert tudom, hogy mindenre megvan a maga oka, mit miért csinál. A válaszától függően válogatok, pakolok a tálba még a hosszúkás paradicsomból is néhányat. Mivel olasz étteremben találkoztunk először, nem tartom meglepőnek, hogy érdeklődött a szószok iránt. Sőt, igazából nyár óta mi sem ettünk ilyesmit, csak a befőttes üvegekben pihennek a télire elrakott finomságok. - Igazából nyáron ha van szabadidőm, még mindig feltöltöm a konyhaszekrényt befőttes üvegekkel. Mármint nem úgy, mint a nagymamám, hogy áll mindenhol a lekvár és a befőtt amit senki se eszik meg, de szeretek új dolgokat kipróbálni, meg aztán a friss nyári paradicsomból marha fincsi szószokat lehet eltenni télire is akár. - egészen zavarba jövök a dologtól, mert bár mostanában divatos az ilyesmi, én nem pont emiatt kezdtem el még annak idején. Nem is azért mert olyan nagyon foglalkoztatott volna az egészséges táplálkozás és ilyesmi. - Mikor a városba jöttünk a lányommal, elég… korlátozottak voltak az anyagi lehetőségeink. - szépítek egyet azon, hogy csóró voltam mint a templom egere, de ezen se lenne mit szégyellni. - Zoe még kicsi volt és szerettem volna ha sok gyümölcsöt és zöldséget eszik meg mindenféle finomságot, de nyilván akkor olcsóbbak ezek a dolgok, ha éppen szezonjuk van. Szóval, megtanultam megőrizni számára az ízeket és a vitaminokat, hogy télen is jókat ehessen. - rövid mosolyra húzódik a szám, mert nem szeretek arról beszélni, hogy tulajdonképpen mennyire rögös utat jártam be. Egyrészt mert nem szeretek panaszkodni, másrészt azért mert igyekszem a hátam mögött hagyni a rengeteg munkát, lemondást és kuporgatást. Ma már kényelmesebb az életünk és én inkább erre fókuszálok, nem arra, hogy régen mi volt. - Mostanában már inkább különlegességekkel kísérletezek. Még otthon Texasban volt egy paradicsomszósz, amit anyu a tésztasalátához kevert, de egyszerűen nem tudom kihúzni belőle a receptet. Nektek is van valami titkos családi gyűjtemény? - még a nagyik csinálták, hogy vagy vaskos füzetekbe, vagy kis kártyákra írták a recepteket. Nekem is van egy ilyen füzetem, Cooper nagyi adta nekem, többek közt ebben vannak leírva a befőzési praktikái is.
Piacon járni nekem eddig nem volt erősségem. Valahogy időrabló feladatnak tartom sokszor a bevásárlást, így igyekszem gyorsan a végére érni, lehetőleg egyetlen boltban. A lányom mellett pedig, akit szombatonként mindig magammal kellett vinnem és tapasztalatból tudom, hogy akkor lesz valami gond, amikor épp nem tervezek hosszabb távon házon kívül maradást, eléggé beletanultam a mondjuk úgy, férfi tempójú válogatásba. Olyan tétel még nem volt, amit legkésőbb a harmadik próbálkozásra ne választottam volna ki, és ha egy márka bevált egyszer, akkor igyekszem újra beszerezni ugyanazt. Mégis, a nagy élelmiszer boltok zöldség és gyümölcs kínálata össze sem hasonlítható azzal, ami a piacon található meg, arról nem is beszélve, hogy itt minden valószínűség szerint sokkal frissebb a hús és a hal is. Anita nélkül viszont ez nekem még mindig túl kevés előny volt ahhoz, hogy ide látogassak. Ahogy régen a nagyim mondta, egy talpraesett nő sok mindenre rá tud venni... Jó, az sem utolsó indok, hogy Zoe bevállalta a hercegnős, pónis szülinapi zsúrt helyettem. Egek, előre félek mi lesz abból, ha tényleg sikerült nekik szerezniük egy élet nagyságú Disney jelmezes hölgyet is. Bááár, Csipkerózsika ruhája kék, ugye? Vagy az Hamipipőke volt? Remélem nem, ott halok bele, ha rózsaszín ruhákat kell válogatnom Diának... - Nos, ha ez bejön, én is vissza fogok járni paradicsomért - mosolyodom el Anita javaslatára a színskáláról és elkezdem kiválogatni a megfelelő árnyalatokat. Dia édesség utáni vágya kettős élű penge tud lenni, ha pedig kiváltható paradicsommal, az nekem csak jó. A mazsolás házi keksz készletet már így is nagy mértékben aprítja, mindig azt kér, amikor már nem éhes annyira, hogy elmenjen egy szelet kenyér és némi sajt. Tudom, nem egészséges este adni neki ezeket, de azzal sem sokra megyek, hogy bármi másból kettőt harap, majd leugrik a székről, a kanapéra mászik és percek alatt elszundít. És éjszaka arra ébred, hogy fáj a hasa. Szóval nekem nem kell kétszer mondani, hogy válogassak a színes paradicsomok közül, csak a majdnem fehéreket hagyom ki a sorból. A többi tökéletesen megfelel Dia ízlésének meg az én fenntartásomnak is néhány színnel szemben. Igen, tudom, előbb vagy utóbb úgy is meg kell velük barátkoznom. Csak remélem, hogy még nem most... - Vacsora, miért ne? Melyik nap lenne neked jó? Megfogjam a kosarat, amíg válogatsz? - teszem fel a kérdéseket, miközben kinyújtom a kezemet Anita kosaráért. Sokkal könnyebben tud szedni a paradicsomokból, amikor nem lóg a kezén egy félig telt és ormótlan bevásárló eszköz, arról nem is beszélve, én mennyire találom az egészet komikusnak innen nézve. Persze ezt nem fogom megmondani neki, mert mellette aranyos is, ahogy igyekszik mindent egyedül és két kézzel elintézni. Kicsit olyan az egész, mintha ő lenne az egyik mese figura a tévéből. Leszámítva, hogy azokat soha nem ilyen nőiesre alkotják. Meg általában hevesebbre. Amivel én bevallom, sokszor nem tudok mit kezdeni... Anita mesélni kezd a korábbi évekről és ugyan nem bocsátkozik mélyen a részletekbe, de azért el tudom képzelni, hogy nem volt könnyű dolga ebben a városban. New York nem olcsó, egy egyedülálló szülő számára pedig elég sokszor embert próbáló feladat egyáltalán valami lehetőséget is találni ahhoz, hogy vigyázzanak a lányára. Én már csak tudom, volt jó néhány feltétele annak, hogy jöjjek és az egyik a bérelt hely egy bölcsödében. És már így is hallottam, hogy a szülők mennyire képesek trükközni a támogatásokkal és lakcímekkel, hogy jó óvodába kerüljön a gyerekük, nem is beszélve az iskoláról. Most már elég jó lehetőségeim vannak rá, hogy kihozzam Diából, amit csak lehet, de ez nem mindig volt így nekem sem. Anitának pedig még nálam is nehezebb lehetett a helyzete, amikor boldogulni akart ebben a világban. Ha egyszer beszélni szeretne róla, én örömmel hallgatom meg, de addig nem fogom kérdezni. Maximum bekészítek egy üvegnyit a kedvenc borából... Mondjuk, ha én is beszélni akarok egyszer, ahhoz talán három is fog kelleni. És Andy heteken belül itt lesz, legkésőbb október elején. - Olyasmi. A könyv a nagymamámé volt, ragasztott receptekkel és kézzel írt, nagyjából olvashatatlan jegyzetekkel van tele. Két emberes feladat kikódolni a szöveget, az eredmény viszont csodálatos. Sok étel abból a korból származik, amikor a bevándorló családokban a nagyszülők még a tradicionális ételeket készítették. Húsgolyós spagetti nincs benne, de találni bolognai ragut sok tojásos széles metélt tésztával, carbonarat tejszínnel és szalonnával; mellette pedig néhány mexikói, francia és spanyol étel receptjét is rejti. Szereted az édes vörös bort? - teszem fel a kérdést, miközben átgondolom, hogy mi is volt abban a sangria receptben, amit ott olvastam. Gyümölcsök, narancs, barack, alma és citrom, brandy, némi cukor, ásványvíz. És némi buborékos ásványvíz. Egy ideje már nem csináltam ilyesmit, de régebben a baráti összejövetelekre mindig én vittem ezt az italt, a nők mindig kedvelték. Nyáron még a férfiak is. Főleg sörtilalom idején... - Zoe mikor kezdett igazán rajongani a Disney hercegnőkért? - oké, eddig tartott az önuralmam. Most már tényleg tudni akarom, mennyire is ragadós ez a téma és hány éves kortól kezd igazán kiütközni. Álltathatom magamat azzal, hogy van még időm, mielőtt a lányom eljut az igazi imádatig, de azzal már nem, hogy bölcsöde mellett ez sokat fog magára váratni. Szerintem leginkább semennyit sem, a mai nap után.
”I was walking along looking for somebody, and then suddenly I wasn’t anymore.”
Annyira már ismerem őt, hogy sejtsem, mi forog a gondolatai közt állandó jelleggel még akkor is, ha egyébként szokás szerint nagyon is kellemesen telik a nap. Diana és az, hogy hercegnők meg pónik közé szabadul be, szinte előre látom, hogy Luke kevés híján szívbajt kap amikor megpillantja a kislányát talpig bugyirózsaszín tütüben, unikornisos fejdísszel. A kislányok ilyenek, hiába is kapálódzik, az ő gyereke sem lesz kivétel ez alól, a hercegnő korszakot át kell vészelni, túl kell élni, a legdurvább napokon már annak is örül az ember, ha a gyerkőc elé tett étel színének nem kell pinknek lennie. Itt jegyezném meg, hogy nnak a félkegyelmű anyukának, aki a lányomat megetette egy uzsonnázás során rózsaszín krumplipürével és majonézzel, pink paníros csibe falatkával és epres (rózsaszín) krémes muffinnal annak helyből ki tudnám tekerni a nyakát a mai napig! - Szinte biztos vagyok benne, hogy törzsvendég leszel itt. A kislányok szeretik a paradicsomot. Amikor Zoe nagyon finnyás korszakát élte, akkor mindenfélével próbálkoztam, hátha megjön az étvágya. Pillangó mintás sajtos-sonkás szendvics paradicsommal, katicabogaras krémsajtos paradicsomos, szív alakú mini pizza, hal alakú tükörtojás… Hála égnek ezeket mindig megette. - bár nincs fiam, de elég sokat látok nap mint nap ahhoz, hogy tudjam a srácok teljesen másképp működnek. Náluk maximum az a lényeg, hogy “rend” legyen a tányéron, ezen felül kevés kívánságuk van. Nem tudom, hogy ez a randizgatás merre is tart, de eddig még nem is igazán erőltettem én sem semmit. Ameddig jól érzem magam Luke mellett, ugyan minek kapálódzak? Azért, hogy elromoljon minden? Az is igaz, hogy néhány dolog hiányzik, például az, hogy még nem ébredtem mellette, de tudok várni, nem hajt a tatár. Megértem, hogy Dia miatt ő is jóval óvatosabb, ha arról van szó, hogy kivel milyen mélységű kapcsolatot alakítson ki. De én sem vagyok emberevő, sőt szeretem a gyerekeket is, tőlem igazán nem kell féltenie a kislányt. Talán egy közös vacsora jó lenne, hogy oldódjon bennem is ez a tojásokon lépkedős hangulat. Szeretnék több időt vele, velük tölteni, de úgy nem fog menni, ha óvatoskodok állandóan. - Nekem bármelyik nap megfelel, nem tudom Ti mikor értek rá. Zoenak külön órái vannak kedden, pénteken pedig röplabda edzésre megy. De ettől még vacsorára haza tud érni. - teszem hozzá mosolyogva. Szedek magamnak a paradicsomokból, több félét is, de semmi szokatlant. Most nincs kedvem újdonságokat kipróbálni. - Megoldom, kösz. - felelem szinte reflexből, majd megtorpanok, és Luke elé állok, halvány, bocsánatkérő mosollyal. - Már úgy megszoktam, hogy mindent én csinálok, ne haragudj… tartod mégis a kosarat légyszi? - nyújtom felé a kis bevásárló eszközt, és pipiskedek egy kicsit, hogy ha hagyja akkor egy puszit nyomjak az arcára. Azt már tudom, hogy ő nem az a fajta pasi eki elnézegeti zsebre vágott kézzel, hogy a nő cipekedjen, de még mindig meglepnek ezek az apró lovagias gesztusok, amiktől könnyebb lehet egy lány élete. Bizonyára neki sem könnyű az élet egy tipegővel, egyedülálló szülőként. Azt már tudom, hogy kvázi örökbe fogadta a kislányt, és azt is, hogy biztosan ez volt a legjobb megoldás mindenkinek. Mégis újra meg újra el tudok képedni azon, hogy mennyire kitölti az egész életét a kislány. Számtalan édesapát ismerek, aki töredéke ennyit sem foglalkozik a gyerekeivel, ő pedig egy olyan csecsemőt zárt a szívébe, akihez genetikailag nincs is köze. És még mondják, hogy a pasik szívtelen seggfejek! Azt hiszem, találkoztam az ellenpéldával. - Akkor egy igazi kincsesbánya lehet az a könyv! Ha gondolod, együtt kibogozhatunk egy-két receptet valamikor. - bólogatok nagyokat. Nincs is jobb mint a régi receptek, a sok fitnessz menü és kalória számlálgatás előttről! Ami kellett az ételbe azt bele is tették, nem lacafacáztak mindenféle diétás baconnel és egyéb butaságokkal. Diétás bacon… múltkor láttam a boltban és hazáig ezen voltam kiakadva. Mert hát vagy bacon, vagy diétás, nem?! - Ritkán iszom, inkább fehéret szoktam. De megiszom, persze. Miért? - közben fizetek is a paradicsomokért, és nyúlok a kosaramért, mert hát mégse akarok belőle málhás szamarat csinálni, és még némi husit is biztosan be kell szereznünk. Épp csak körülbelül két lépést tettünk meg a paradicsomos standtól, amikor felteszi a kérdést ami feltételezhetően egész délután motoszkálhatott benne. Próbálok nem vigyorogni, de csak részeredményeim vannak. - Ovis volt, azt hiszem. Úgy négy éves kora körül. Akkor már tudta énekelni a dalokat, és nagyjából meg tudta különböztetni a hercegnőket is egymástól. Szóval a legdurvább időszakig még van néhány éved, de nekem elég gyanús, hogy lassan kénytelen leszel elfogadni, hogy a lányod fokozatosan egy nagy rózsaszín habcsókká változtatja minimum a szobáját, ha nem az egész lakást. - ahogy elnézem az aggódó tekintetét, legszívesebben egy pokrócba csavarnám, és elkezdeném ringatni, hogy semmi baj, megoldjuk ezt is, nagyfiú már. Igazából azt nem értem, hogy (túl azon, hogy férfi) miért retteg ennyire a dologtól? Az csak egy szín, a hercegnők meg csak pár évig lesznek menők. Elég kevés évig, ami azt illeti. - Sokkal rosszabb lesz, ha előre utálod és túlságosan tiltakozol ellene. Ha nem engedsz semmit, minden kelleni fog. Ha engedsz néhány dolgot, akkor talán megelégszik vele. A lányok másképp működnek a fiúk, nekünk mindig az kell, amit nem kaphatunk meg. - mosolyodok el a végére, és nyújtom felé a kezem. Jól esne most egy ölelés, még akkor is, ha nem vagyok híve nyilvános térben az ilyesminek. Ha hagyja, hogy megöleljem, akkor jó szorosan hozzá bújok, és a fülébe súgom incselkedve - Persze egyszerűbb és fájdalommentesebb lenne a dolog, ha nem neked kellene reggelente tíz szöszmösz rózsaszín hajgumival befonni és díszíteni a haját, hanem egy profira bíznád a dolgot.
Kezdőlap
