- Azt ígérted, hogy eljössz velem édességet gyűjteni. Anya is úgy keres jelmezt. – csalódottan csendült Hande hangja és kicsit összezavarodva fürkészte Owent, hiszen eddig mindig betartotta az ígéreteit, így nem is értette, hogy most miért mondja azt, hogy nem kell beöltözni és nem lesz cukorkagyűjtés.  
- Nagyon régóta nem láttam őket, amióta elköltöztünk ide. – elgondolkodott egy pillanatra. – Egy éve. Egyszer úgy volt meglátogatnak minket, de valami miatt még se jöttek.– hangja kicsit elmerengő volt, ahogy a gondolatai között kutatott az emlékek után, de már nem tudta mi volt az oka, csak az rémlett neki, hogy nagyon szomorú és csalódott volt, mert nagyon szerette volna már látni a nagyszüleit. Régebben sokat vigyáztak rá, így nem volt annyira meglepő, hogy ennyire ragaszkodik hozzájuk és hiányoznak neki.
Aztán persze lelkes lett, meg segített amiben csak tudott, amikor világossá vált a terv és papát is felhívta Owen kedvéért. Kihangosította a telefont és próbált a lehető legjobban közvetíteni a két férfi között. Néha ugyan megakadt, meg kérdezett, ha valami nem volt teljesen tiszta számára, de úgy érezte, hogy remekül helytállt. Amikor lerakták a hívást, akkor elrakta a telefonját, majd kisebb habozást követően megszólalt, ahogy a forgalomban araszoltak.
- Owen, te kedveled anyát? – kíváncsian pillantott a férfira, hiszen tényleg érdekelte és igazából sose volt még Owenen kívül más férfi az életükben. Az apukája sose volt az életük része, egyedül a családtagokra számíthattak. Eleinte nem is igazán értette, hogy miért lakik velük Owen, pedig Yasemin igyekezett elmagyarázni a helyzetet, aminek az volt a lényege, hogy segítenek neki, mert nincs olyan személy, akire számíthatna. Ezt ő is értette, de a gipsz lekerült a férfi lábáról, viszont ő továbbra is velük élt. Ugyanakkor kicsit félt attól, hogy egyszer fel fog ébredni, vagy hazaér a suliból és már többé nem lesz velük. Szeretett együtt játszani Owennel, meséket nézni, hallgatni a történeteit. Sokat nevettek együtt, volt olyan, amikor a parkba is kimentek, vagy a játszótérre. Szerette ezeket a pillanatokat is, sőt, gyakran várta is, mert mindig sokat bolondoztak, meg olyankor gyakran volt édesség is, amiért persze megdorgálta őket Yas, de sose valami komolyan. Egészen elveszett a sok kedves emlék között, míg utaztak.


Picit feljebb szaladt a szemöldököm, ahogy figyeltem őt és megingattam a fejemet, miközben még alig észrevehetően el is kuncogtam magam.
- Van olyan, akire hat ez a csábos mosolyod és mindent eldob annak érdekében, hogy teljesítse a kívánságaidat? – na jó, tényleg megnyerő volt a mosolya, de nem ejtettek a fejemre se. Egyszer már bedőltem egy hasonlóan megnyerő mosolynak, ami egyszerre végződött nagyon fájdalmasan, ugyanakkor ennek volt köszönhető a kisangyalom is.
- Szerintem pont azért nem hiszik el, ahogy viselkedtek együtt. – hamarabb csúszott ki a válasz, mintsem megálljt parancsolhattam volna a számnak és közben Hande is átkérte magát a férfi karjai közé, ami kicsit meglepő volt, de egyértelművé tette azt is, hogy nagyon megkedvelte Owent. Mintha ez eddig amúgy nem lett volna világos, mert nagyon is az volt, ezért aggódtam, hogy mi lesz akkor, ha egyszer úgy dönt, hogy lelép. Reméltem, ha ezt fontolgatná, akkor beavatna, hogy együtt kitaláljuk mi is lenne a legjobb, vagy miként lehetne Handenek elmondani, hiszen pontosan tudtam, hogy nem csak a lányom kedvelte meg a férfit, hanem a férfi is a lányomat. Tényleg egészen összeszokott párossá váltak a hetek, majd a hónapok leforgása alatt.
- Ezt zsarolásnak hívják, és ha nem kapom meg, akkor lehet elveszítem a munkámat. – ezt túlzás volt állítani, de ha már ő se játszott tisztességesen, akkor én se akartam. Azt is mondhatnám, hogy belementem a játékba. Összefontam a karomat magam előtt és kíváncsian fürkésztem a kis szövetségüket. – Valóban? Szóval azt mondjátok, hogy életem legnagyobb kalandja vár rám? – kíváncsian csendült a hangom, arcom olyanná változott, mint aki tényleg egy picikét elhiszi és úgy fürkésztem őket, mintha azt reméltem volna, hogy kitalálhatom azt, hogy mit is forralnak. Nem kerülte el a figyelmemet Hande bólogatása, aki szinte segélykérőn pillantott Owenre, aki még mindig a karjaiban tartotta őt, mintha a lányom azt remélné, hogy a férfi lehet a kulcs ahhoz, hogy rávegyenek arra, hogy otthagyjam a munkámat és csak úgy velük menjek.
- Ezt most úgy mondod, mintha ismernéd a főnökömet. – bár hallott már róla beszélni, így mind a ketten tudtuk azt, hogy esélyesen Jack tényleg elengedne, hiszen ha ezeket a terveket beviszem, akkor jelenleg nincs másik projekt amin dolgoznom kéne, így cserben se hagynék senkit se. Amúgy is megbeszéltem bent is, ha ezt befejezzük, akkor utána szeretnék pár napot kivenni, hogy kicsit a lányommal tudjak lenni, hiszen még is csak nyár van, aminek a nyaralásról kellene szólnia. – Szóval egy újabb szívesség. – pillantásunk találkozott, ami kezdett kicsit úgy hatni, mintha farkasszemet néznénk. Az újabb megnyilvánulásra picit értetlenül néztem rá. – Aww ne már Owen, mind a ketten tudjuk, hogy nem vagy barom, csak szeretsz úgy viselkedni, hátha elijeszted az embereket. – igen, tudom, megragadtam a lényegemet. Picit dühösen fújtattam egyet. – Még is mihez kell neked tolmács? Mit keresnél Törökországban? – legalábbis gondolom nem más nyelvre gondolt, mert persze még egy harmadik nyelvet is beszélek, de azt nem valami folyékonyan. – Nyaralás, ahol még kicsit dolgozhatom is… - grimaszoltam. - Hmm, mikor és pontosan hova?  - hirtelen tényleg nem tudtam mit is kellene gondolnom és ez eléggé az arcomra is volt írva. – Meg ezt pontosan hogy gondoltad, hiszen otthon van egy kisebb állatfarm is. – őket nem lehet csak úgy utaztatni, ahhoz szerintem külön papírok is kellenek, meg azt se tudom hirtelen kire bízhatnám rá őket. Tanácstalanságom közepette a hajamba túrtam. – Mi lenne, ha bejönnétek velem, megvártok az egyik tárgyalóban, én megkapom a papírokat, majd 10-15 perc múlva csatlakozom hozzátok és megmondjátok hova is akartok elrabolni, mert úgy érzem, hogy sok kis titkotok lett és biztosan így vagy úgy, de elfogtok rabolni. – persze rájuk mutattam közben, de most már el is mosolyodtam. Volt egy olyan sejtésem, hogy hiába mondom ezt, mert nem fognak mindenbe beavatni, de legalább érezhető volt, hogy nem zárkózom el teljesen az egész elől.

Hande szavaira egy pillanatra felszaladt szemöldököm, majd bla bla mozdulatokat tettem kezemmel, s megingattam fejem. Nem tudtam rá haragudni.
Furcsa érzés ennyire megkedvelni valakit, akit röpke néhány hónappal ezelőtt, még csak nem is ismertem.
Megkedvelni, hogy aztán már annak a gondolata is furcsa legyen, hogy nincs a közelemben.
Meglehet, túlságosan közel engedtem a kislányt a lelkemhez, s meglehet, a sok mese, mit kitaláltam már számára, mivel elszórakoztattam az elmúlt időszakban, egyre inkább kezdett maga alá temetni, s végül már magam sem tudnám elképzelni, mi lenne akkor, ha egy nap el kellene mennem. Ha egy nap Yas azt mondaná, elég volt belőled, és húzz végre haza a mocsár szagú otthonodba!
-Lehet igazad van! De akkor jelmez sem kellene. Sem festék, szóval… nem lesz cukorka gyűjtés sem. – vontam meg vállaim, s úgy tettem, mint aki olyan rettenetesen sajnálja az egészet.
Aztán felvázoltam a kislánynak, mit is találtam ki, s mikor megkaptam a telefonszámot, elégedett mosoly költözött képemre.
-Nem nyilvánvaló? Mikor láttad utoljára a nagyszüleidet? Nem lenne klassz kis időt náluk tölteni? Felköszönteni a nagyit személyesen. – morfondíroztam. Az persze már mellékes volt, hogy rám is rám férne kis helyváltoztatás, bár a miértjét nem igen tudtam, abban viszont biztos voltam, hogy egy esetleges dedikálás is beleférhetne, így még Lin sem ellenezné, ha eltűnnék egy kis időre.
Jó persze nem mintha mostanában annyit aktívkodtam volna, ám szót fogadtam a lánynak, és bizony leadtam a már meglévő kéziratokat, egy olyan üsse kavics, lesz ami lesz alapon, s eltemettem a laptopom, valami ismeretlen helyre.
Na jó, nem volt annyira ismeretlen, de hogy elő sem vettem, az is biztos volt.
Aztán felvázoltam a kislánynak, hogy beszéljünk együtt a nagypapájával, és ő majd eltolmácsolja neki, mit is gondoltam ki, s micsoda meglepetés lesz majd a mama számára, ha egyszer csak megjelenik a lánya, és az unokája látogatóba.
Ha volt időnk, akkor persze a csomagokat is összekészítettük, ha nem, nos akkor majd igyekeznem kell beadni valami mese szerűséget, hogy miért is kell elutazni, de az még mindig kérdéses, hogy vajon mi lehetne a megfelelő indok arra, hogy ő is velem jöjjön, s ne mondja, hogy menjek bátran, és viszont látásra.

-Meglehet, minden a véletlen műve, és valójában mindig odafigyelek, csak akadnak dolgok, amik nem érdekelnek… vagy tényleg elfelejtem. – körbeforgatva szemeim vágtam egy grimaszt, mire Hande elnevette magát.
Aztán míg vártunk rá, kicsit táncikáltunk, majd persze picit produkáltam magam, no nem a nő kedvéért, bár ki tudja. Az én esetemben, sose tudható éppen mit miért is teszek, főleg, ha egy terv megvalósítása forog lelki szemeim előtt, s mindent beakarok vetni annak megvalósulásának érdekében.
-Hát igen… nézd megvan a személyes varázsom… -zsebembe ejtett kezekkel, lazán engedtem le vállaim, hogy aztán villanthassak egy megnyerő mosolyt, mit általában csak a fotózásokon, vagy néhány interjú alkalmával vettem elő, vagy mikor nagyon el akartam érni valamit.
-Miért nem hiszik el? Hisz nyilvánvaló. -vállam megvonva mutattam a kislányra, aztán magamra. -Semmi hasonlóság nincs. -azonban azt megtartottam magamnak, hogy már nem húzom fel magam rajta, ha az apjának neveznek, és lehet még is csak igaza lenne az unokahúgomnak? Vajon tényleg észrevétlen elcsavarják a fejem mind a ketten?
Ám elhessegetve a gondolatot, inkább csak bólintottam, s cinkos mosolyt  elrejtve vágtam komoly képet, miközben átvettem a kislányt.
-Nem. Megkaphatod, ha velünk jössz. Ha nem teszed, lemaradsz egy kalandról, amit életed végéig bánnál. – megvontam a vállam, torkom köszörülve felvezettem tekintetem az impozáns épületen, miközben igyekeztem összerakni, mit is kellene mondanom.
Vajon mi lenne az, mi talán egy kisebb hazugság árán rávenné a nőt, hogy velünk jöjjön, s csodás meglepetésben lehetne része.
Aztán eszembe jutott Lin.
Felfújtam arcom, körbeforgatva szemeim, és a kislányra pillantottam, majd az anyjára, s végül közelebb léptem hozzá.
-Lehet, szükségem lenne egy utolsó szívességre. Egy hatalmas szívességre. A főnököd bizonyára elengedne, és nem csinálna belőle problémát. -szünetet tartva, ha sikerült, hát elkaptam tekintetét, s igyekeztem tartani a szemkontaktust.-Felfoghatod úgy is, mint egy nyaralást… és nem úgy, mint egy barom kísérgetését… de szükségem lenne egy tolmácsra…

A tökfej kijelentésre Hande elnevette magát és még a kezét is a szája elé tette, miközben továbbra is kuncogott.
- Akkor neked nem kell jelmez se, csak elegendő narancssárgára befesteni a fejedet, mintha tényleg tök lennél Halloweenkor. – továbbra is jókedvűen kuncogott és nem bántásból mondta, de mindig is csodálattal fürkészte azt az ünnepet. Már tavaly is boldogan veszett el a színes forgatagban, amikor ideköltöztek és reméli, hogy idén se fogják kihagyni. Persze a sok édesség is vonzza, de nem csak azért, hanem szeret beöltözni, mint a legtöbb gyerek.
Hande pár pillanatra gondolkodóba esett, mert okos kislány volt ő, de most még se tudott mindent összerakni a fejében, megannyi kérdőjel kelt életre Owennek köszönhetően és kicsit összezavarodottan pillantott a férfira.
- Mi? Az hogyan? – meglepettségről és zavarodottságról mesélt a hangja, ahogy az első kérdések elhagyták a száját, majd elővette a telefonját és kikereste a nagypapa számát. – Itt van, de ő nem beszél túl jól angolul, nagyi az aki jobban beszéli ezt a nyelvet. Ezért is szoktunk törökül beszélgetni velük. – ez már feltűnhetett a férfinak is, hogy számára ismeretlen nyelven beszélnek általában a családdal, legalábbis eddig nem adta a jelét, hogy ismerné ezt a nyelvet. Még akkor se, amikor Hande mamája mondott néha morcosnak is mondható szavakat, akkor se reagált a férfi úgy, mint aki értené. – De ha elmondod mit szeretnél, akkor megpróbálhatok fordítani úgy, mint anya tette, amikor be lettél mutatva a családunknak. – lelkesen csendült a hangja, hiába nem értette teljesen azt, hogy láthatná mamát és papát, attól még segíteni akart, mert már csak a gondolata is annak, hogy újra megölelhetné a nagyszüleit boldogsággal töltötte el. Főleg, ha anya is ott lenne és végre nem dolgozna, hanem még több időt töltethetnének el együtt.

- Tudod, néha totálisan olyan érzésem van, hogy nem figyelsz rám, aztán jön egy ilyen dolog és elbizonytalanítasz, hogy talán rosszul ítéltelek meg. – őszinte meglepettséggel csendült a hangom, érezhető volt, hogy nem bántásból mondtam azt, amit. Egyszerűen csak az együttélésünk hozott már pár nehézkes pillanatot és néha még az se maradt meg Owen fejében, amikor reggel megkértem, hogy vigye ki a szemetest, vagy mit hozzon a boltból és a felét elfelejtette az egésznek, de persze cetlit ne írjon neki az ember lánya. A válaszát hallva elnevettem magam. – Ki tudja. – bontottam is a vonalat, hogy sietős léptekkel rohanjak le a lépcsőn és magam mögött hagyjam az impozásépületet, amit Jack cégének adott székhelyet. Hatalmas volt, hiszen sokan sokféle projekten dolgoztunk, de még is valahogy nagy volt az összhang a különféle csoportok között is, persze néha akadtak kisebb nézeteltérések, de sose volt olyanra példa, hogy úgy éreztem valaki kinézett volna a korom, vagy a tudásom miatt. Itt eddig segítőkész emberekbe botlottam és legtöbb esetben a szakmaiság mellett családias légkör vett körbe.
Még pont sikerült elkapnom a lányom és Owen párosát, amint bolondoztak és úgy tettek, mintha táncolnák. Megtorpantam az ajtóban és mosolyogva fürkésztem őket, kivételesen még a szívem is picit nagyobbat dobbant, hiszen a lányom nevetése idáig is elért és csak úgy sugárzott az arcuk. Most tényleg olyannak hatottak , mintha Hande az ő lánya lenne, ami keserédes érzést váltott ki belőlem és most először kezdtem picit megérteni azt, hogy miért hiszik el nehezen az emberek azt, hogy ők nem apa és lánya. Túlzottan jó volt az összhang közöttük.

Hande jót kuncogott Owen előadását látva, miközben a fejét a vállamra hajtotta, mert már én tartottam a kezemben.
- Szóval annyira megnyerted a nevelők szívét, hogy már előbb téged hívnak, mint engem? – meglepettség kiült az arcomra és az egyik kezemmel előhalásztam a telefonomat is, mert tényleg nem volt rajta nem fogadott hívás és olvastlan üzenet se a nevelőktől. – Amúgy én azt hiszem kezdem sejteni, hogy miért nem hiszik el az igazságot. – persze a korábbi kis közös táncunkra gondoltam, de ezt egyelőre nem mondtam ki hangosan. A folytatásra kicsit feljebb szaladt a szemöldököm és hol rá, hol pedig a karomban lévő lányomra siklott a pillantásom. – Elrabolni? – hirtelen úgy éreztem, hogy biztosan csak rosszul hallottam és ez kiérezhető volt a hanglejtésemből is. Szóval ők már annyira jóban vannak, hogy ellenem is szövetkeznek, Hande pedig mókázás közepette csak bólintott és Owen felé nyúlt, hogy vegye el a férfi, mintha csak attól félne, ha én fogom, akkor esélyük se lesz elrabolni engem. Ha Owen érte nyúlt, akkor játékosan úgy tettem, mint aki nem adja, aminek persze nevetés lett a vége és az, hogy Owen simán megszerezhette őt is, nem csak a mappámat.
Összefontam a karomat a mellkasom előtt.
- Szóval úgy érzem, hogy azt a mappát nem kaphatom csak úgy meg. Azt kéritek cserébe, hogy vigyem be, aztán jöjjek is ki és lépjek le veletek? – foglaltam össze a lényeget, vagyis azt, hogy milyen következtetést vontam le. – S ha nem teszek eleget, akkor mi lesz? – kicsit dacosan pillantottam Owenre, mert tényleg érdekelt, hogy mi lappanghat a tarsolyában és mivel próbálhatnak meg ők ketten rávenni arra, hogy a munkát kicsit félrepakoljam. Meg miért is egyszerűsíteném meg a dolgukat, ha már ketten vannak az egy ellen.

Lassan kezdem megszokni, hogy a kislány apjának néznek. Lassan kezdem megszokni, hogy egy nővel élek együtt, és besegítek pár apróságban. Lassan megszokom, hogy akadnak olyan dolgok, amiket nem tehetek meg, és akadnak olyanok is, amik kötelezőek.
Az meg plusz rejtély, hogy azóta az ominózus nap óta, miért is nem rakta ki a hátsóm, és miért engedte, hogy nála maradjak.
Egy cseppet meglepetésként ért, és meglehet nem kellene ilyesmin gondolkodnom, ám ha egyedül van az ember fia, hajlamos a kattogásra, bár meglehet ezzel csak én vagyok így.
Azután, hogy sikerült Lin-t kispadra küldenem, és átadtam neki egy rakat régi kéziratot, amire egy kiscsaj vezetett rá, hogy bizony nem lehetnek rémesek...és ez volt az a pont, mikor eszembe jutott, hogy bizony fel is kellene adnom belőlük egy eredeti példányt a számára, vagy akár meg is kereshetem. Elmehetek a sulijához...szóval lehet majd egy szép napon megkeresem.
Mindez persze addig fordult meg a fejemben, míg vártam Hande-t.
Mikor aztán megérkezett, s kezét kezembe nyomta, s még bezsebeltem egy puszit is… hát így csodálkozzon az ember, hogy azt hiszi közöm van hozzá biológiai felmenőként, és nem csak egy pofa vagyok, aki bitorolja a vendégszobát náluk.
-Áh… anyád tuti azt mondaná, nem kell hozzá sok  változás, mert így is tökfej vagyok… - morogtam az orrom alatt, bár azt sem tudom igazán miért is veszem magamra az ilyen megnyilvánulásokat, vagy épp miért állok le vitatkozni, vagy egyszerűen miért nem jönnek még azóta sem a szavak. Lehet nem is író vagyok, hanem valami defektes hülye, akinek egyetlen épkézláb gondolata sem lehet.
-A strand jó gondolat! – szerettem a vízet, és a parton mindig olyan felemelő gondolatok öntik el elmém, mintha csak a víz hozná magával. Meg aztán olykor jólesik az ember fiának, hogyha legeltetik rajta a szemüket, vagy épp az ember fia tehet hasonlót. – Ühüm… azt hiszem anyád már említette...vagy csak a naptárban láttam… - morogtam az orrom alatt, aztán néhány pillanatra gondolkodóba estem.
-Hmm? – a kislány hangja szakított ki az elmélkedésből.- Figyelj… van egy ötletem! De ehhez a te segítséged is kelleni fog! Mit szólnál hozzá, ha mi lennénk az ajándék a nagyinak… illetve ti… én meg csak járulékos veszteségkén boldogítanálak az út alatt…Anyának nem mondanánk el hová megyünk és miért...csak hogy menni kell... kell a nagyapád száma... ő lehet a szövetségesünk... - morfondíroztam, miközben leguggoltam a kislány mellé, mielőtt beszéltem anyjával telefonon.  - Gondold át! – cinkosként kacsintottam, aztán keltem fel, hisz hamar megérkezett.
-Nem. Csak gondoltam ez kelleni fog. Kikészítetted. Tuti fontos. – megvontam a vállam, aztán felpillantottam az épületre, aztán elhúztam a számat. – Áh… azokat mindig bánom. – körbeforgattam szemeim. – Nálam nincs virág… és tuti Hugh nyerné a rohanást. Nyugi itt maradunk!
A vonal bontása után karomba vettem a kislányt, annak ellenére, hogy nem volt olyan kicsike már, s egy darabig úgy tartottam, aztán mintha csak táncolnánk, tettem vele pár tánclépést, s még dúdoltam is mellé, aztán letettem, s mintha mi sem történt volna, s a bolondozás csak álomkép lenne, komoly képpel álltam ott kezemben a paksamétával.
-Iiigen… ott kellene lennie, de a nevelő lebetegedett, én meg...”Apuka… eltudna jönni a kislányért?!” – fülemhez tartottam kezem mintha telefon lenne, aztán széttártam karjaim. – Csak tudnám miért...de nem lényeg….szóval ezért… meg azért, mert Elfogunk rabolni! – elsőre villantottam egy mosolyt, majd hirtelen vált komollyá ábrázatom. – Hande szerint, én rátudlak venni, hogy ma lógj velünk meló helyett...én nem hiszek ebben. De hátha… és akkor nem kell elrabolnunk. – a mappákat visszahúztam mellkasomhoz, s kicsit később ismét egy mosoly költözött arcomra.

Reggel kicsit elaludtam, nem is rémlett, hogy mikor is nyomtam ki az ébresztőmet, de szerencsére felriadtam, majd rohantam kelteni Hande-t. Akár megkérhettem volna Owent is, hogy dobja el a táborba, de nem akartam a kelleténél többször se kihasználni őt ilyen téren. Még mindig hihetetlen volt az, hogy így egymás nyakán ragadtunk és már ennyi ideje együtt éltünk, ami nem volt mindig zökkenőmentes. Olykor akadtak kisebb nézeteltéréseink, ami nem meglepő, hiszen két idegen egy fedél alá került. Az lett volna csoda, ha minden zökkenőmentes marad. Fura belegondolni azt, hogy a pár napból végül hetek, majd hónapok lettek. Talán Hande volt az, aki legkönnyebben megszokta az új felállást és ez olykor aggódalommal is töltött el, hiszen egyértelmű volt, hogy a lányom nagyon is kedveli Owent és imád vele lógni, játszani, viszont nekem arra is kellett gondolnom, hogy ez talán nem fog örökké tartani és egyszer a férfinak is vissza kell majd térnie a saját kis életéhez. Nem voltunk egy család, de idegenekből barátokká váltunk, meg talán kicsit olyan lett, mint egy kicsit lökött és vicces nagybácsi Hande számára. Nem is értettem, hogy mások miért gondolják azt, hogy mi egy pár vagyunk, vagy ő lenne Hande apja. Mármint még utóbbit részben képes lettem volna megérteni, hiszen a lányom ragaszkodott hozzá és imádta, ez egyértelmű volt, de minket miért is hittek egy párnak. Nah arról lövésem se volt, mert soha nem viselkedtünk úgy. Nem fogtuk soha egymás kezét, ahogyan nem is csüngtünk egymáson állandóan vagy éppen csókot se váltottunk. Ahogyan a táborban lévő nevelőknek is megmondta, hogy ő csak egy barát és nem Hande apja, miután Hande egyszer nevetve mesélte, hogy Owent az apukájának nézték. Ő meg bolondozva még rá is tett egy lapáttal, mert apának szólította. Kicsit elbeszélgettem vele erről és megbeszéltük, hogy nem szabad ilyet csinálnia.
A nagy sietségben reggel otthon felejtettem pár aktát, tervrajzot is és jegyzetet is, de már nem volt időm megoldani, hogy hazarohanjak. A kezdetleges vázlataim bent voltak az irodában, gondoltam majd megpróbálok azokon javítani, vagy csak elmondom, hogy mit kellene elképzelni. Kivételesen most nem készítettem róla fényképet, ez az én szerencsém. Kicsit ugyan szégyenkezve, de bevallottam a többieknek is, hogy mi a helyzet, hogy ne érjen senkit se meglepetés, de szerencsére senki se akadt ki extrán, hanem inkább mindenki azon volt, hogy miként is lehetne orvosolni a helyzetet és teljes erőbedobással próbáltunk dolgozni a régi terveken, hogy használhatóvá varázsoljuk.

- Owen! – boldogan és nevetve csendült a hangja és rohanva indult el a férfi felé. Ha volt még esélye, akkor puszit nyomott a férfi arcára, aztán aprócska kezét a férfi kezébe csúsztatta. – Csak nehogy aztán te is átváltozz, mint a Hamupipőkében. – persze, hogy a hintóra, meg az egerekre gondolt. Jókedvűen kuncogott, még a kezét is a szája elé tartotta. Sötétlő tincseit kisimította az arcából, majd beszállt a kocsiba és megvárta, míg a másik bekapcsolja az övét.
- Menjünk el strandolni. A hétvégén elmaradt, mert rossz volt az idő, viszont ma nagyon meleg van. – kicsit még meg is legyezte magát, hogy nyomatékosítsa a mondandóját. Kíváncsian fürkészte az ablakon át a várost, majd a férfira pillantott, amikor anyukájára terelte a szót. – Remek, akkor azzal ki is csalhatjuk őt és aztán magunkkal visszük őt is. – lelkesen csendült a hangja és úgy, mint aki nagyon büszke a kitalált tervre. – De 7-re haza kell érni, mert a nagyi szülinapja ma van. Fel kell őt köszönteni. – határozottan csendült, hiszen lehet bármennyire is jó a móka, attól még a nagymamáját nagyon szereti és mindenképpen fel szeretné köszönteni. Majdnem egy éven nem látta már őt személyesen és nagyon hiányzott neki. Ezt legutóbb is megmondta, amikor beszéltek, de az anyukája nem tudta megmondani, hogy mikor fognak tudni elutazni. Főleg most, hogy már eggyel többen laktak és ott volt a kisebb állatfarm is, ami odahaza várja őket. – Owen? Te rá tudnád venni őt, hogy ma velünk lógjon és ne dolgozzon? – kíváncsian pillantott a férfi felé a hátsóülésről, mert tényleg jó lett volna bepótolni az elmaradt hétvégi programot.

Az órák egyre inkább haladtak, néha lopva a telefonomra pillantottam, hogy biztosan nem kerestek-e a táborból, de egyetlen egy üzenet és hívás se várt. A kétségbeesés pedig egyre inkább elhatalmasodott rajtam, ahogyan realizáltuk azt a kis csapattal, hogy nem leszünk kész és nem fogjuk tudni vállalható állapotra hozni a rajzokat, ahhoz már túlzottan kevés időnk maradt. Ekkora jott Cindy kérdése is, hogy nincs valaki aki még is el tudná hozni vagy lefényképezni? S ekkor ugrott be, hogy Owen elméletben otthon van. Sietve nyúltam a telefonomért, amikor is pont ő hívott.
Meglepetten vettem fel a hívást.
- Szia. – elnevettem magam a műsorát hallva és megingattam a fejemet. Már éppen rá akaratam volna térni a lényegre, amikor is megelőzött vele. Felvontam a szemöldökömet és közben persze az ablakhoz sétáltam. Kinyitottam azt és kiintegettem rajta. Amikor Hande viszonozta, akkor elmosolyodtam. – Gondolatolvasóvá váltál? Pont írni akartam neked, amikor hívtál és pont emiatt kerestelek volna, hogy fényképezd be nekem az egyik mappa tartalmát. – amikor pedig Hugh Jackmant említette, akkor újra elnevettem magam. – Még a végén azt fogom hinni, hogy még se bánod annyira a romantikus filmnézős estéket. – persze, hogy ugrattam. – Nem is tudom, hogy melyikötökhöz rohannék gyorsabban, talán Hugh-hoz, mert ő tuti hozott volna virágot is. – bolondozva csendült a hangom, majd még sietve hozzátettem. – El ne mozduljatok! Mindjárt ott vagyok. – bontottam is a hívást, aztán a többiek szóltam, hogy mi a helyzet, mire mindenki felderült, én pedig sietve rohantam le a lépcsőn, majd ki az ajtón, kicsit lihegve, tekintve, hogy pár emeletet meg kellett tennem lefelé, de nem akartam liftre várással húzni az időt. Amikor Hande rohanni kezdett felém, akkor legguggoltam és kitártam a karomat, majd szorosan magamhoz öleltem és felemeltem őt is. Megpördítettem a levegőben, aztán pedig közelebb léptem Owenhez.
- Köszönöm, megmentetted a seggemet. – mire észbe kaptam volna, addigra már is puszit nyomtam az arcára. Ösztönös volt, nem gondoltam végig mit teszek, aztán Hande-re pillantottam, aki közben a vállamra hajtotta a fejét és csak ekkor esett le, hogy itt valami nem stimmel.
- Várj, ő mit keres itt és miért nincs táborban? Még délelőtt van, ott kellene lennie. Történt valami? – aggódva pillantottam felváltra rájuk, és ha igen, akkor miért Owen tud róla, miért nem én? Már megint összekevertek valamit ott? Vagy csak esélyesen tényleg azt hiszik, hogy mi egy család vagyunk? Még is hányszor kéne még elmondani, nem, nem vagyunk egy család és nem is ő Hande apja.

A napok szélvész gyorsasággal rohantak, én meg kezdtem talán egyre jobban beilleni ebbe az egész szituációba. Igaz persze volt néha egy-egy összezörrenés, aminek nyomán bizony akadt némi nézeteltérés közöttünk, és már majdnem kivágott a lakásból, de valamiért még sem tette meg, s komolyan mondom, felnézek rá, amiért ekkora türelme van hozzám, és még nem fojtott meg egy párnával míg én aludtam.
Ez idő alatt, addig már eljutottam, hogy levették a gipszet a lábamról, végigjártam a gyógytornát, és hasonló finomságokat, és már talán nem bicegek olyan furán, mert már kezdtem megszokni, hogy bizony visszakaptam rendesen a lábam, és nem kell mázsás súlyokat cipelnem magammal.
Épp a kádban áztattam magam, lehunyt szemekkel, kipróbálva valami maszkot, amit majd meg kell vennem újra, hogy ne tűnjön fel, hogy lenyúltam...pusztán kíváncsiságból, hogy még is mi a fenéért kell azt használni, és miután felhelyeztem, és a hűs kellemes érzés elöntötte a bőröm, megértettem mi a francért használják ezeket a nők!! Tudnak valamit az fix.
Telefonom megcsörrent, én meg úgy ugrottam fel, mintha puska dördült volna minimum mellettem, s mivel ismeretlen szám volt, első alkalommal nem is akartam felvenni, ám még is győzedelmeskedett az észnek érve, s felvettem.
Meglepő volt, hogy engem hívtak első alkalommal, és nem Hande anyját vették célba, de mivel alapból is ráértem, így nem mondtam ellent, csak hogy adjanak egy kis időt, míg elmegyek a kislányért. A tábor nevelője lebetegedett, így sorra küldik vissza a gyerekeket. Bár az én olvasatomban, simán szólhattak volna reggel is, hogy hát figyu… amúgy nincs velük senki, s ezt a véleményem bizony megmondtam ott helyben nekik is.
Pár alkalommal már néztek Hande apukájának, és a telefonban is én voltam az „Édesapa…” első alkalmakkor hevesen tiltakoztam, aztán az utóbbi időben inkább már rájuk hagytam. Üsse kavics, gondoljanak amit gondolnak, bár azt nem tudtam, hogy Yas tud e ezekről a botlásaikról, mert hogy én hallgattam mint a sír az is biztos volt.
Szóval kikeltem a kádból, fintorogva, hogy még le sem telt a 15 perc, míg az arcomon kellett volna hagynom azt a maszkot, szóval kelletlen dobtam kukába, ami lehet öreg hiba volt, de ha majd visszaveszem, és felteszem a helyére, nyilván megúszom annyival, hogy kiröhög!
Na de ez mind lényegtelen. Inkább az a fontos, hogy kocsiba pattantam, és elmentem a táborhoz.
Megérkezve, leparkoltam, odabent pedig kedves mosolyt költöztetettem arcomra, amit megtanultam lassan nem csak kényszerből az ábrázatomra költöztetni, bár a neveikkel azért még hadilábon álltam.
-Ááá!!! Üdvözlöm Apuka!! Már is szólok neki! – meg se várva, hogy reagáljak, kijavítsam, vagy bármi egyebet közöljek velük, hogy szerintem a hely simán beillene egy horrorfilmbe, csak elballagott vigyorogva, s hallottam miként kiabálja, - Hande!!! Megjött az apukád!!
Én meg csak álldogáltam, szemeim forgatva, csücsörítve fújva ki a levegőt, rugdosva a falat a cipőm orrával, s mikor megpillantottam a kislányt, feltoltam fejemre napszemüvegem, leguggoltam , majd féltérdre ereszkedtem.
-Úrnőm! A hintója előállt! – fejet is hajtottam. – Örömömre szolgál, hogy ma én lehetek a sofőrje! – felegyenesedtem, aztán felé nyújtva kezem, már ha igényelte indultam meg vele a kocsihoz, hogy aztán ha kellett, akkor segítettem neki beszállni.
-Mit szólnál hozzá, ha… nem nincs ötletem… mit szeretnél csinálni? -elhallgattam, mert az a gondolat, hogy Raboljuk el anyut, nem hangzott épp a legjobban, főleg nem az én, egy kvázi idegen szájából valami fenomenálisan, szóval inkább a nyelvemre harapva indítottam el a kocsit. Végül, még is megszólaltam. -Mellesleg… találtam a konyhaasztalon egy paksamétát, ami szerintem tuti kelleni fog anyádnak… és még azt mondja, nekem lyukas az agyam… - fújtatva forgattam meg szemem, vágtam ki az indexet, s váltottam sávot, hogy aztán nekiveselkedhessek befordulni a megfelelő utcába. -Beadjuk neki… aztán majd kitalálunk valamit… -morogtam az orrom alatt, s igyekeztem nem elfelejteni, hogy még azt a maszkot is meg kell vennem, csak azért, hogy ne legyen belőle semmi öhm… kellemetlenség?
Mikor megérkeztünk az épület elé, tárcsáztam Yas számát, s ha felvette, hát megszólaltam, kicsit mélyebb hangon.
-Itt az ember rabló beszél! Van 5 perce, hogy kinézzen az ablakon, és integessen!! – a végén már normális hangon beszéltem. – Otthon hagytál valami aktát… felvigyük, vagy lejössz? Kameramanust nem láttam a közelben...Pedig nem vagyok egy Hugh Jackman….