Az anyja és a nevelőapja gyakran elcsodálkoznak, hogy hogy sikerült egy ilyen gyereket nevelni, mikor a családban mindenki más olyan normális, Emmo meg olyan... hát olyan. Biztosan New York a hibás, ahova tizenhárom évesen elkerült.

Egyébként kedves fiú, csak nem nagyon látszik, mert nagy a szája és enyhén nyers a stílusa a médiával szemben. Tanulni nem szeret—szerencsére ennyi arany után nem is várják el tőle—az abszolút minimumot nyújtja, hogy bent maradhasson az egyetemen. Pedig az eszével nincs baj; lehet, hogy inkább jogra kellett volna mennie, mert észrevétlen ügyességgel játsza ki a közvéleményt ahhoz, hogy felpumpálja a szponzori bevételeit. Bár a bevételével nem különösebben kell bajlódnia a párizsi olimpiát követően. A megnyilvánulásaival sem, mert nincs hozzáférése a social media felületeihez—sebaj, van egy burner accountja, amit imád. És mit imád még?

Imádja a forrócsokit. Az almafröccsöt. A lóbalzsam illatát. Vonattal utazni repülők helyett. Autókat előzni, buszokat előzni, gyalog gyalogosokat előzni. A kedvenc édessége a gumimacik. A kedvenc mesélje a Shrek. A kedvenc személye Conrad… és próbálja róla elterelni a figyelmét; gumimacikkal, amikor megteheti és úszással, amikor nem. Akkor egy pillanatra, csak egy pillanatra megfeledkezik róla, de a kulcscsontja esése és az anyajegyek a hasfalán mindig visszajönnek. És ezek elől nem tud elmenekülni, mert ugyanúgy az elméjébe égtek, mint a Shrek képkockái.

De ha a kedvessége túlzottan nem is látszik, a szívóssága igen—és nem csak az olimpiai sikerek és világrekordok miatt. Közepes fokú halláskárosodása van, genetika. Az úszásban találta meg magát, még ha bullyingból ki is jutott.

– Ez. Meg. Mi? – Susie erővel csapja az asztalra az USA Today Sports aznapi számát. Emmo a menedzsere bézs színű székében ülve várja, hogy befejeződjön a jelenet, de Susie nem egyenesedik ki, és nem fonja össze a karjait. Ott marad, az asztal fölé hajolva, a burgundi színű körmei az újságpapírt érik; Emmo meg sem próbálja kihúzni a tenyere alól az újságot, hogy jobban szemügyre vegye. A saját pixeles arcképét és az óriásbetűkkel nyomtatott főcímet így is látja. Majdnem elneveti magát.

– Kiforgatták a szavaimat, – Emmo úgy érzi, hogy abban a pillanatban bármi, amit mond, felhasználható ellene, ezért inkább nem mond semmit.

– Ó, nem, nem. Velem ezt nem játszod, – Susie folytatja. – Ez már nem Corning.

– Cortland.

– Mi? – Susie nem értékeli a közbeszólást.

– Cortlandban születtem. Corning másfél óra délnyugatra tőle.

– Mindegy. Az Olimpiára készülsz. Nem mondhatsz ilyen szarságokat. Amikor valaki olyan nevetségesen egyszerű kérdést tesz fel, hogy mit élvezel a legjobban az úszásban, nem mondhatod azt, hogy – Susie egy másodpercre elhallgat, hogy a címlapra pillantva pontosan idézhesse vissza Emmo szavait. Bár ne tenné, mert ettől felemeli és újra lecsapja a napilapot az asztalra. – a Marchand homlokából dudorodó ér, amikor hét századdal jobbat úszol nála. Ha ilyet kérdeznek, hogy mit élvezel a legjobban, te azt válaszolod, hogy a vizet. Azt válaszolod, hogy a nemzeted és minden amerikai képviseletét. Azt mondod, hogy… bármilyen politikailag korrekt szarságot, amit a nemzetközi sajtó elvár. De nem. Említed. Külföldi. Úszók. Nevét. Érted?

Emmo a monológ közben a körmét kezdi rágni. Undorító szokás, amire az utóbbi években szokott rá. Véletlenül leharap egy kisdarabot, ami a nyelvére ragad. Nem akarja kiköpni, inkább lefejti az ujjával, és az asztal alatt a rózsaszín TwoJeys pólója aljába keni. Kell az a néhány másodperc, hogy a menedzsere levegőt vegyen a monológja után. Emersonnak nincs kedve még vele is vitatkozni. Elég volt reggel az anyjával.

– Figyu, – a mobiljáért nyúl, amit három koppintás után az újságpapírra tesz Susie felé fordítva, – ma tettem ki egy szponzorált posztot. Nézd meg az elérést. Ez mennyi pénz? – felhúzza a szemöldökét. Már két éve, hogy nem a Professzorral edz, de ez a tulajdonság lemoshatatlanul ráragadt; megvárja, amíg a menedzsere választ ad a keresztkérdésre.

– Nagyon sok.

– Könnyű pénz. – Emmo logikájában mindig van valami zseniális… vagy abszurd, nézőpont kérdése. De nincs kedve még egy fejmosáshoz, ezért hátradőlve folytatja – Nincs gáz, nem léptem át semmilyen határt; Conradék most tettek ki egy szponzorált posztot, én meg behúztam egy bazinagy elérést hozzá. Látod? Könnyűpénz. Nem ezt akarod te is?

– NEM, Emerson! Egy normális sportolót akarok, aki tudja, hogy kell viselkedni! – Emmo mosolyog, mert a válogatott szavak ellenére, Susie hangja kezdi elveszíteni az élt. Tudja ő, mi baja a menedzserének; Emmo tökéletesen médiaképzett, csak magasról leszarja. Tudja, hogy kell ezt játszani a medencében és a medencén kívül is—és sosem fogja a sajtónak hagyni, hogy még egyszer olyan kiszolgáltatott helyzetbe hozzák, mint amikor kamaszként outolták egy paparazzi felvétellel.

– Emerson – Susie helyet foglal a vendégszéken és miközben leül, kifújja a levegőt, – egy márka vagy. Olimpiára készülsz és baromi jó esélyed van egy-két aranyra. Nem viselkedhetsz úgy, mint egy gyerek.

– Ki mondja, hogy nem?

– Emmo, ez egy komoly téma.

– Susie, ez egy szarság.

Susie megmaszírozza a halántékát. Emmo menedzsere egy későharmincas nő, mert azt gondolták, hogy egy nő jobban tudná kezelni a sajátosságait. Hát, ez a jobban kezelés.