8 éve még más ember voltam. Korábban semmi másra nem fókuszáltam, csak a tanulásra. Arra, hogy orvos legyek. Persze így is mindig én voltam a család fekete báránya. A nővérem, Chrystal volt a szüleink szeme fénye, minden szeszélyét kielégítették, bár hozzáteszem, ő meg is felelt a "tökéletes gyermek" címnek. Én bármit tehettem, az sosem volt elég. Egész életemben mások elismeréséért tepertem, legfőképp a szüleim miatt. Hogy végre engem is észrevegyenek. Azért ez rá tudja nyomni a bélyegét az ember jellemére. Hosszú éveken át küzdöttem, hogy ne legyek láthatatlan. Végül elfáradtam, és "csak" műtős nővér lett belőlem. Ezek az emberek akkor se lettek volna büszkék rám, ha az állam legjobb sebészévé válok. Szóval végül megtanultam elengedni. Meg kellett tanulnom a saját ideáimnak megfelelni. Baromi nehéz volt, de azt kell mondanom, hogy boldog vagyok ott, ahol tartok. Legalábbis a munkámban. Ugyanis van valami, ami a már említett 8 éves időintervallum során szintén gyökeresen megváltozott, és ezen a téren nem vagyok maradéktalanul elégedett az életemmel. A nővéremmel igazán sosem jöttünk ki jól. Sosem gyűlöltem, attól az érzéstől távol állok, de világéletemben irigyeltem a sikereit, irigyeltem tőle a szüleink figyelmét és törődését. Szóval berágtam rá, na. Így amikor 8 éve kopogtatott Chrystal ajtaján a szerelem... nos, bekavartam. Hozzáteszem, amint megláttam Jerome-ot, hevesen kalapálni kezdett a szívem. Nem mentegetni próbálom magam, még igazság szerint büszke sem vagyok magamra, amiért Chrystal háta mögött viszonyt kezdtem a pasijával, de legalább nem érzelmek nélkül vágtam bele a dologba, pusztán azért, hogy a nővéremnek keresztbe tegyek. Ő nem is tudott arról, hogy Jerome megcsalja. Van emiatt bűntudatom? Őszintén sokkal több lenne, ha közelebb éreztem volna magamhoz Chrytal-t. Ha egy normális testvéri kapcsolatunk lett volna, amiben ő nem néz le engem, vagy legalább valamelyest egyenrangúak lettünk volna, akkor meg sem teszem ezt vele. Akkor inkább megálljt parancsolok a Jerome iránti érzéseimnek. Még csírájában elfojtom őket. Ám így... nem, nem érzek bűntudatot azért, mert szerelmes lettem. Mert igen, az vagyok. Még ha ez lehetetlen szerelem is. Mindig küzdöttem azért, hogy elérjem, amire vágyom. És tudom, hogy ez tiltott szerelem, de képtelen vagyok elengedni. Ami miatt viszont valóban mardos az a fránya szégyenérzet, az a nővérem elrablása miatt terhel. Hosszú ideje semmit sem hallottunk felőle, és bár szoros testvéri kötelék nincs köztünk, de mégiscsak a nővérem. Elvitték, én meg nem is mondhattam el neki őszintén a bennem dúló lelki terheket, sosem mondhattam el neki, mennyire bánt, hogy ő volt apuék kedvenc gyereke, bár erről nem is igazán ő tehetett. De olyan jó lett volna, ha úgy döntök, kiadom ezt magamból. Ehelyett én mindig mindent mélyre eltemettem magamban. Na meg igenis meg kellett volna mondanom neki - akár akarta Jerome, akár nem -, hogy a saját húga így elárulta őt éveken át. Hogy a párja, akivel az elrablása idején már gyereket vártak, szinte végig az ő kishúgával csalta. Így lett volna tisztességes. Én mégsem voltam az... sőt amikor épp úgy éreztem, Jerome készen állna a helyes utat választva eltávolodni tőlem, én inkább magamhoz édesgettem. Milyen ember az ilyen? Régen becsülettel küzdöttem akár egyetlen elismerő szóért, egyetlen aprócska ölelésért, a céljaim eléréséért... aztán megunva a folytonos elutasítást és félrelökést, ez lett belőlem.

A szél az arcomba csap, a múlt jeges árnyai pedig a lelkembe vájják hosszú, hegyes karmaikat. Ez elől akkor sem tudnék elrejtőzni, ha kilőnének az űrbe. A kórház előtti padon ücsörgök minden nap az ebédszünetemben. És csak nézek ki a fejemből. A karmok pedig ugyanúgy felsértenek, fájdalmat okoznak és szorítanak, mint előtte mindig. Ez sosem változik. Egyáltalán akarom, hogy megváltozzon? Vagy élvezem a szenvedést? Talán ez a büntetésem... vagy inkább áldás? Hiszen ez azt is jelenti, hogy még vannak érzéseim. Hogy képes vagyok önzőséget félretéve sanyargatni magam. Ezzel pedig új szintre lépek a mazochizmusban. Egy keserű mosoly rajzolódik ki az arcomon, ám időm sincs mélyebbre süppedni a kínban, mert jelez a csipogóm. Már ennyi az idő? Most lesz Mrs. Chandler műtétje. Egy kedves idős hölgy, bár még nem sokat tudtunk beszélgetni. Azt már elmesélte, hogyan lépett le a nővére az ő első férjével sok-sok éve. Nem mondom, hogy akkor nem állt le a szívverésem néhány röpke másodpercre. Mondhatnánk úgy is, hogy kihordtam lábon egy infarktust, de ilyesmivel egy kórházban nem viccelünk. Néha lehet némi párhuzamot vonni a betegek és a mi életünkben, de azok apróságok többnyire. Ez meg... mintha elém tartott volna egy tükröt ez a bájos néni, akinek szíve még ilyen csalódást megélve is tele van szeretettel. Vajon mit szólna, ha elmesélném neki, hogy az én kegyetlen valóságomban én vagyok az, aki a nővére háta mögött kavart a párjával? Sőt mi több, még bele is szerettem... Gondolom, a ráncok által barázdált tüneményes kis arcáról eltűnne a mosoly, a szeme ragyogása is köddé válna. Még jó, hogy nem ő a terapeutám. Vele a műtét után még elég sok időt kell eltöltenem, szóval nem árt félretenni ezt a kicsinek nem nevezhető párhuzamot köztünk, és egyedül arra fókuszálni, hogy segítsem Mrs. Chandler-t még jó sokáig az unokáival játszani és tanítani őket, mesélni nekik a régmúltról.
Mert bizony sok múlik azon, hogyan végzi a munkáját egy műtős nővér. Kulcsfontosságú ez a szerep is, bár nem övezi akkora elismerés, mint a sebészek munkáját. Mi segítünk a műtéti eszközök és a steril környezet előkészítésében, a betegekkel is ott vagyunk a műtét előtt és után is, közben pedig az orvosok munkáját könnyítjük meg. Lényegében amennyiben a sebész nem hibázik, rajtunk múlik, hogy minden zökkenőmentesen menjen végbe. Ez nagy felelősség. Egy olyan felelősség, amiben évek óta remekül helyt tudok állni. Szeretnek velem dolgozni az orvosok, ami felüdülés a lelkemnek. Legalább a munkámba nem lehet belekötni. Ellenben a döntéseimmel, a tetteimmel, amiket azon kívül hozok. Mindegy, ezt most szépen lerázom magamról, és úgy lépek be az épületbe, hogy teljes erőbedobással Mrs. Chandler-re fókuszálok. Elvégre a munkám legyen továbbra is kifogástalan.


Bár nem minden vasárnap kell ott ülnöm anyáékkal a templomban - hallelujah a munkabeosztásomért, amire rá tudom fogni a kimaradásokat... akkor is, ha amúgy épp nem dolgozom -, de azért néha muszáj megjelennem, különben még ezt is a rovásomra írják. Egész életemben mindig találtak valami kivetnivalót bennem, de mostanra már nem vág annyira földhöz, amikor szidnak vagy épp levegőnek néznek, mert rohadt nehéz volt, de megtanultam elengedni a megfelelési kényszeremet irányukba. A mise végén a templom előtt várom a szüleimet, akik épp a pappal beszélnek. A mai mise Chrystalnak volt ajánlva. Apa némán meredt végig maga elé, visszafojtva a könnyeit, anya hangosan zokogott. Persze ő világéletében szerette felhívni magára a figyelmet. Most is ott csókolgatja a pap kezét teátrális gesztusokkal megspékelve. Nyilván azért is megorroltak rám, amiért én nem hajlongok "Isten szolgája" előtt, de valahogy az ateizmus nekem olyan jól bevált az évek alatt, hogy nem vagyok hajlandó egy pár perces színjáték erejéig sem eldobni. Anya átnéz rajtam és szimplán elsétál mellettem, a kocsiig meg sem áll. Apa megáll a templomajtóban, és bár hozzám beszél, mégsem pillant rám egy másodpercre sem.
- Anyáddal nagyot csalódtunk benned. - Mondj valami újat. - Most szépen gyere át ebédelni, ahogy illik, és majd otthon megbeszéljük. - Ezzel elsétál. Ó, persze, tényleg! A szokásos vasárnapi családi ebédek. Régen arról szóltak, hogy Chrystal csillogó szemekkel mesélt az ő varázslatos életéről, anyáék pedig átszellemülten vigyorogva hallgatták. Én meg ott gubbasztottam, a szokásos láthatatlanságba burkolózva. Manapság, mióta a nővéremet elrabolták, általában az én korholásom van napirenden. Az, hogy mennyire más vagyok, mint az én hibátlan, a szüleim szemében szentté avatott nővérkém. Legszívesebben sarkon fordulnék, és rohannék. Szaladnék egyenesen Jerome karjaiba. Ám nem adom meg azt az örömet a szüleimnek, hogy még abba is belekössenek, hogy visszakozom a családi ebédtől. Nem... ott leszek, és eltűröm a sértéseiket. Ami nem öl meg, az elviekben egyébként is megerősít, nem?

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Nem könnyű úgy élned az életed, hogy mindig valaki más árnyékában vagy kényszerűlve, kicsit szomorú, hogy nem látják - valamiért nem is akarják észre venni - a benned lakozó szeretet éhes lánykát, akinek elég lenne talán csak annyi, hogy elfogadják őt olyannak, amilyen, és nem elvárni, hogy olyan legyen, amilyennek látni szeretnék.    szerintem azonban Te nagyon is szerethető vagy, az én szívembe máris beloptad magad.   Még úgy is, hogy csinálsz egy kis ejnye bejnyét    A mondás is úgy tartja, hogy a tiltott gyümölcs a legédesebb, azt hiszem, hogy Te különösen izletesnek is találod azt, amiben vagy. Mondanám, hogy megértelek, hisz valami hasonló helyzetben vagyok én is, csak az én történetemben a áldozat szerepe nekem jutott    A lényeg az, hogy nem ítélkezek egyáltalán, hiszen a szerelem ilyen váratlanul bukkan fel az életünkbe, nem könnyű kikerülni  Minden jót kívánok neked, drukkolok, hogy a híres nagy Őd-del egyszer fel tudjátok vállalni a kapcsolatokat, na meg azért remélem, hogy a nővéred is elő kerül. Miért érzem úgy, hogy Te annyira azért nem?    Nem is tartalak fel tovább, valaki azt hiszem már nagyon vár rád.  
Színt és rangot majd egy admin fog adni neked, de addig is érezd jól magad. Köszi az élményt    

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!