Jadie & Han

Ha feltenné valaki a kérdést, hogy mi az életben a legnagyobb feladatom, minden bizonnyal rávágnám, hogy az apámmal való gyászos kapcsolatom elfogadása, melynek akaratomon kívül, gyengébbik fél formájában lettem elszenvedője. Viszont, ha jobban átrágnám a dolgot és kérésük szerint várnék néhány percet, mielőtt kimondanám a végszót, azt hiszem, hogy a saját magammal való küzdelmet mondanám. A saját lényem milyenségének, mumusainak elfogadását, azt, hogy végre valahára képes legyek egyről a kettőre jutni és ne abban a hitben ringassam magam, hogy „mert ilyen vagyok”… bonyolult.
Ez utóbbi persze szó se róla, tagadhatatlan. Már kölyökkoromban sem az átlagosságomról voltam híres, gondolva itt arra a bizonyos IQ szintre, amivel rendelkezek. De ezt az utóbbi évek mérhetetlen, saját magam iránt érzett bizonytalansága és értelmezhetetlensége háttérbe szorította. Már nem a felettébb értelem, intelligencia volt az ami jellemzett. És mind ez a mai napig igaz. Azt hiszem, hogy teljesen belezavarodtam a saját idegpályáimnak működésébe. Már semmire nem találok reális, értelmes és logikus választ, egyszerűen hagyom, hogy az érzelmeim irányítsanak és kössenek gúzsba.
Néhány nappal ez előtt még epekedtem azért, hogy eltűnhessek otthonról és végre valahára megszűnjön az életemet pokollá tevő atyai zsarnokság, melynek úgy kellett eleget tennem és úgy kellett elfogadnom, mint egy betörni vágyott, ám betörhetetlen állat. Rettegve, sarokba szorítva és meghunyászkodva, lelkem mélyén mérhetetlen mennyiségű és milyenségű haraggal, gyűlölettel. Biztos voltam abban, hogy távozásom pillanatában – ha már erre vetemedtem - fel fogok szabadulni és végre valahára nem az ősöm által elrendelt metodikák szerint fogom élni az életemet, sőt! Egy egyszerű tizenéves életét fogom élni, aki izgalomként tekint az egyedül való utazásra és annál nagyobb lelkesedéssel arra, hogy a következő napot már egy teljesen más kontinensen, ráadásul annak szívében, a nagy almában kell, hogy eltöltse. Ott, ahova valamilyen oknál fogva minden ember vágyik.
Ez a más világ persze tele van idegen, számomra is ismeretlen dolgokkal, nyelvekkel. Furcsa nemzetek kavalkádjával, megrögzötten „nyugat” szindrómában szenvedő emberek millióival. De alapjában véve nem tartottam tőle egy percig sem, hiszen az angolom gyakorlatilag anyanyelvi szinten az enyém, amit már négy évesen úgy beszéltem, mint a kínait. Nem félhettem volna egy percig sem, amennyiben nem lebegett volna a hátamhoz láncolva apám lényének szelleme, aki mintha csak egy lidérc volna, úgy telepedett a vállamra. Annak ellenére, hogy tisztában voltam vele, nincs a repülőn vagy a közvetlen környezetemben, sok férfi mélyebb baritonját gyakorlatilag az övéként azonosítottam, és lestem körbe mind ahányszor megütötte egy a fülemet.
Minden egyes megnyugvást, miszerint nincs mellettem, egyedül vagyok, ráadásul biztonságban, egy újabb paranoiaadag követett: és mi van, ha megtalál? Mi van, ha mindvégig tudta, hogy mire készülök és, hogy hol kell majd keresnie?
Idejében úgyis kifog derülni. És csak, hogy itteni tartózkodásom második állomása se legyen egyszerűbb – üdv a világomban -, mind az miben eddig a létező legbiztosabb voltam, Tao személye és az ő iránta érzett testvéri szeretetem, érdemben cserbenhagyni látszik. Kétségeim között megszégyenülve vagyok kénytelen belátni, hogy mind az amiben eddig hittem, mind az, ami számomra fontos volt és éltetett, most hajszálvékony jégen táncol. Mert való igaz, egyszerűen képtelen vagyok dűlőre jutni a bátyámat illető kérdések terén… nehéz elhinni, hogy ide tartozok, hogy hozzá tartozok és szüksége van még rám…
Nehéz belátni, talán nem illek bele ebbe a közegbe. És még nehezebb alkalmaznom egy halom másik emberhez, velük együtt élni és megszokni azt, hogy legkisebbtől a legnagyobbig úgy istápolgatnak, mint egy ma született kisdedet. Ha reggel nem jutottam ki a fürdőszobába, minden további nélkül előrángattak, hogy jól vagyok-e? Ha nem reggeliztem bőségesen, akkor az volt a probléma, hogy biztosan beteg vagyok, vagy mi a bajom, hogy nem eszek többet? Nem ízlik? Nem finom az étel? Én pedig képtelen vagyok azt mondani, hogy minden tökéletes, csak éppen baromira nem vagyok hozzászokva az efféle törődő bánásmódhoz. Mert nyúl vagyok, s mire kinyitnám a számat már más oldalról jönnek az aggodalmas kérdések. Sok. Túl sok ez nekem, arról a nagy tömegről nem is beszélve, amit az iskola falai között kell elszenvednem. Lassan második hete már annak, hogy itt vagyok, de ez a zsinat, ez a folyamatosan erősödő, hangosodó, monoton zsibongás kezd az idegeimre menni. Nem látom a végét…
Körmeim egyre mélyebb és mélyebb félhold alakú nyomokat vájnak a tenyerembe, miközben a körülöttem lévőeket igyekezve kizárni a tudatomból, lehunyt szemekkel, már-már fújtatva, verejtékezve próbálok a jelenben maradni.
- Han?
- Na hát ennek mi kínja? – hallom első soron a tanár, mellette pedig a többiek fitymálását, mikor is lassacskán elül a zaj.
- Jól vagy, fiam?
- Azt hiszem… - kimennék egy kicsit, folytatnám de helyette csak az ajtó felé mutatok s ezzel egyidejűleg emelkedek, hogy eleget téve a kívánságaimnak, elhagyhassam a termet.
Hangos… mindenki iszonyat hangos, amin nem segít a mellkasom feszülése, az egyre nehezebb, kapkodós levegővétel se.
Levegőért kiáltva lököm ki magam előtt a hátsó udvarra vezető hatalmas ajtót, s nem jutva túl messze már kuporodok is le a biciklitároló melletti kis bódé aljába, összeszorított szemekkel kántálva magamban a megnyugvást jelentő szavakat.
Nincs semmi baj…mély levegő Han, minden rendben lesz.

Jadie & Han

Nem hallom kristály tisztán a nevemet, de mintha valahonnan nagyon messziről, a zaj és folyamatos zsivaj mögül megütné a fülemet. Viszont már ebben se lehetek egészen biztos… nem hihetem el azt, hogy nem csak beképzelem és kezdek áttérni a pánik és a kétségbeesés egy másik fokára. Ám ahogy megérzem valakinek a tenyerét a hátamon, mint egy riadt állat, elkerekedő szemekkel, elfúló sóhajjal húzódok el tőle. Félrebillenve már nincs meg az az erő a lábaimban melyek eddig talpon tartottak, s úgy csapom le a hátsómat a földre, mintha csak ezért osztanák az iskolai érdemjegyeimet. Néhány hátráló mozdulattal igyekszek távolabb kotorni tőle, mire aztán végre kitisztul előttem a kép, és sikeresen kitudom venni az eddigi sötét homályból Jade arcát.
A náluknál való tartózkodásom alatt talán ő volt az egyetlen, akivel gyakorlatilag a létező legkevesebbet volt lehetőségem beszélni, olyan mértékben ütjük egymást természetileg. De a fene az egészben az az, hogy ezek ellenére mégis ő az, akit a leginkább kedvelek mindannyiuk közül. Mintha próbálna a háttérben maradni, hiszen napi rendszerességgel kapom meg a többiektől azt a tutujgató, babusgató, iránymutató koordinátákat, amire szerintük szükségem van. Elém pakolják nem csak, hogy a tányért és az evőeszközöket, de még a poharamba is kitöltik helyettem az innivalót. Nem várják meg, míg megemelkedek, hogy saját magam pakoljam meg a tányérom teljes szabad felületét, megteszik ők, s téve ezt úgy, hogy ahányan vannak, annyi dolgot pakolnak rá egyszerre, halomra. Ha nem eszek, az a baj… ha nem iszok eleget, akkor meg az, mondván kifogok szárazni, nem adok elég folyadékot a szervezetemnek.
Ha keveset alszok és már korán reggel lent ücsörgök a hátsóudvaron, jönnek az aggodalmas pillogások és kétségbeesett szavak, hogy rosszat álmodtam? Rosszul vagyok? Ugyan így éjszakánként, mikor hajnali háromkor még ég a kislámpa a szobában mert képtelen vagyok arra, hogy végre valahára megnyugodjak, lenyugodjak és álomra hajtsam a fejemet. Értem én az aggodalmukat és hálás vagyok a törődésükkel, de valahol megfojtanak vele. Evelyn, az apja és velük együtt a bátyám is, akinek tudnia kellene a repülőtéren történt beszélgetésünket követően, hogy időre, távolságra, nyugalomra és magányra van most szükségem ahhoz, hogy végre valahára kiheverjem az elmúlt x évet. Ők mégse adják meg ezt nekem, egyedül Jade, akinek minden egyes alkalommal sikerül elkapnom az elégedetlen grimaszát, akárhányszor megnyikordul valamelyikük alatt a szék lába, hogy pattanjon segíteni nekem. Mert ugye csecsemő vagyok, egy életképtelen egyed, aki nem tud magának vacsorát szedni, vagy nem tudja elmosni a tányérját, mert elvágja a kis mancsát a késsel.
És valahol pont ez a flegmaság, ezek a sűrűn elkapott grimaszok tették őt szimpatikussá nekem. Tartja a tisztes távolságot, ő tényleg tudja, hogy időre, nyugalomra van szükségem amit nem úgy fogok tudni a magaménak tudni, ha pátyolgatnak mint egy ténylegesen életképtelen valakit.
Most mégis valamilyen szinten megrémiszt az ő közelsége is… az arca egy halvány masszává folyik össze a mögötte elterülő sötétséggel, az iskola falával, valamint az ablaküvegekkel.
Zihálva, vadul kapkodva a levegőt kísérlem meg lenyugtatni magam, s az agyamat normális ütemre lassítani, mielőtt ténylegesen kiakad a megannyira, körülöttünk lévő információ terhe alatt. Tisztában vagyok azzal, hogy segíteni szeretne és elérni, hogy ne itt kuporogva szívjam be az iskola udvarának porát. S talán ez, az ő törődése az, ami talpra késztet. Mert tudom, hogy alapjáraton nem ilyen… velem legalábbis biztosan nem. Most mégis rászánja magát arra, hogy a segítségemre legyen.
Engedve hát, hogy belém kapaszkodva felsegítsen, de még így is rákényszerülök csapni a tenyeremet a biciklitároló oldalára, nehogy az alattam lévő instabil talaj úgy döntsön, hogy nem szükséges nekem állva maradni.
Csak ekkor tűnik fel, hogy a pillanatnyi görnyedő tartásom ellenére is milyen apró hozzám mérten, s valamelyest elhúzódva tőle szánom rá magam az önállóságra. Elvégre, mégse lehet egy csepp kislány a támaszom.
Némán, leszegett fejjel, tüdőbajosokéra emlékeztető sípoló levegővétellel indulok el egy távolabb eső pad felé, hogy annak szélére ülve, előre dőlve könyököljek a térdeimre. Hosszú ujjaim remegve túrnak bele a hideg verejtéktől átnedvesedett tincseimbe, s néhány csendben eltöltött percet követően pillantok csak Jade felé.
- Köszönöm… - ennyire futja csupán, ám tekintetemben és hangomban benne van minden. Minden, mellyel tudathatom, hogy mennyit jelent most számomra a jelenléte.

Jadie & Han

Próbálom kivenni homályosnak ható alakjának körvonalát, miközben legjobb tudásom szerint küzdök azért, hogy ne most vágjam hanyatt magam, és adjam be végérvényesen a kulcsot kitartás szempontjából. Mind idáig olyan jól bírtam az örökös körülöttem lézengők jelenlétét és babusgatását… nem foglalkoztam a folyamatos hangzavarral, nem törődtem azzal, hogy a mellkasomban jelentkező egyre szúróbb és egyre kellemetlenebb érzés folyamatosan erősödött és erősödött. Abban bíztam, hogy képes leszek megerőltetni magam és erőmön felül teljesíteni, megfeledkezni arról, hogy már nem a négy fal között élek. Már nem kell az apáméknak megfelelni, nem szükséges rágörcsölnöm minden egyes napra vagy órára… csak haladnom kell a magam útján és felvenni azt az ütemet, amit bírok. Amire képes vagyok.
Ám a legnagyobb baj pont akkor kezdődött, mikor felhagytam a monotonitás hajszolásával és megnyílt számomra a világ. Egyik pillanatról a másikra. Ez jelentette mindennek a végét és erősödtek fel a zajok az elmémben. A folyamatos csicsergés, csiripelés, zúgás és a dobhártyám vad dübörgése… szívverésérzés, fuldoklás, légszomj. És mit kívánok ezek tudatában? Csendet! Magányt és azt a világot, azt az életet amit eddig éltem… mert a legnagyobb bajban és a legrémesebb, legfojtogatóbb pánik közepette mire, ha nem a monotonitásra vágyik az ember? Arra, amit már megszokott, és ha el nem fogadott, de beletörődött abba, hogy az ő élete ilyen.
Zavaros tekintetem a kezemre simuló kézre vándorol, még sikerül kivennem a közöttük rejlő méretbeli különbséget, de már lesek is fel Jade arcára. Igyekszek megfogadni a tanácsát, s halálra vált, páni félelemtől tompán csillogó szemekkel követem a korábban elhangzott instrukciót. Ahogy az az általam olvasott könyvekben le volt írva, mélyen szívom be az orromon keresztül a levegőt, majd fújom azt ki a számon, hogy az oxigén és széndioxid tökéletesen érkezzen a testembe, valamint távozzon onnan.
Csak ezután sikerül rábírnom magamat arra, hogy feltápászkodjak a földről és ha az ő támogatásával is ugyan, de eltudjam vonszolni erőtlen tagjaimon magamat a padhoz, ahol mihelyst észbe kapok, már nyomja is a kezembe a hűs vízzel teli palackot. Ujjaim aprókat ropognak, ahogy arra markolva igyekszek néhány másodpercnyi időt szánni a tökéletes válaszra. Amiből végezetül csak egy erőtlen bólintásra futja, pedig Isten a tanúm, hogy szándékomban áll neki tökéletes és kielégítő választ adni. De egyelőre nem megy.
Remegő ujjakkal szabadítom meg az üveget a kupakjától, s ugyan ezzel az elrettentő "határozottsággal", "magabiztossággal" érintem a számhoz a csőrét, hogy egy kortyot magaménak tudhassak belőle. Hátha ebben rejlik most az erőm titkának nyitja.
- Kijöttem. Nem tudtam tovább bent maradni – motyogom mély baritonomon, kerülve a pillantását, mintha szánalmasnak, egyenesen szégyennek érezném azt, hogy megfutamodtam és otthagytam csapot-papot csak, hogy elmenekülhessek a magam kis zárkózott világába.
- Nem kifejezetten – ingatom a fejem. Nem a többiekkel van bajom, elvégre csak egy-két szóval illettek, amit talán mások magukra vettek volna, de az én idegeimet aligha tudták vele felborzolni – sok volt a zaj… összességében túl sok minden. Az iskola, a tanárok, diákok a zaj… a bátyám, a nővéred. Túl sok ez az egész – vallom be neki ugyan azon az elesett hangon, ahogy azt már jól megszokhatta tőlem az elmúlt percek folyamán. Szó se róla, valahol jól esik a törődés. Az a tudat, hogy már nem vagyok egyedül, hogy számtalan olyan ember van, akire támaszkodhatok, történjen körülöttem bármi is. De ez, ilyen hirtelen és ilyen mennyiségben ez első körben inkább ijesztő sem, mint kielégítő és biztonságérzetet nyújtó.  
- Zavarban? Ugyan miért? – mert mégis mi okot adnék én arra, hogy bárki zavarba jöjjön tőlem? Főleg úgy, hogy ordít rólam a töketlenség és a jelenlegi helyzetben az életképtelenség. Mégis, hogy a francba lehetnék én bárki esetében is a zavar okozója? Persze, zavarba jönnek tőlem, ahogy egy közel 185 centis sáska savanyú pofával végigballag az iskola folyosóján. UFO vagyok mellettük alsóhangon.
- Tessék? – csavarom vissza a kupakot az üvegre, miközben visszanyújtom neki, már amennyiben ráfanyalodik még úgy, hogy más ivott belőle – ezt köszönöm. De… mármint nem akarom, hogy kellemetlenül érezd magad miattam – mert honnan tudhatnám, hogy milyen véleménnyel van rólam? Nem mellesleg soha nem várnám el azt senkitől, hogy miattam kényszerüljön olyan helyzetbe, ami esetleg rosszul érintené, csak most mégis jó pofát kell vágnia hozzá. Pontosabban, hozzám.

Jadie & Han

Szám szélét csipkedve a fogaimmal, egy pillanatra se emelve rá a tekintetemet hallgatom végig amit mond, hogy aztán egy halk sóhajjal megvonjam a vállamat. Fejemet rázva engedek aztán a csábításnak, s mint egy kíváncsi kisfiú, aki nem csak magában, de alapjában véve semmiben sem biztos, kíváncsian futtatom végig pillantásomat a kezétől egészen a szeméig. Néhány másodpercig – meghazudtolva az eszemet – azt se tudom, hogy miként és mit mondhatnék neki? Azt pedig főleg nem, hogy egyáltalán akarok én bármit mondani?
- Tulajdonképpen… nem is tudom, hogy mivel van igazán problémám – kezdek bele kicsit vontatottan - Azzal, amit te is mondtál, hogy egy tök idegen országban vagyok, és bár fogalmam az van a szokásokról és más-más dolgokról, de… azt hiszem, hogy itt mégis csak a „más” emberekről van szó. Mások a normák, máshogy viselkednek egymással az emberek. Sokkal közvetlenebbek, de ugyan akkor gonoszabb is itt mindenki. És akkor még itt van a bátyám is, aki… aki… – hal el a hangom fáradtan, leheletnyit fújtatva, hiszen nem csak az elmúlt néhány perc, de az elmúlt napok is kimerítettek fizikálisan és mentálisan is. Képtelen vagyok ezen a ponton összpontosítani és koncentrálni arra, hogy megőrizzem a hidegvérem, hogy az az ember maradjak, akit az apám nevelt belőlem. Képtelen vagyok folytatni, hogy mi van a bátyámmal. És nem azért, mert nem tartozik rá, vagy akkora titok lenne az, hogy nem ápolunk jelen állás szerint túl jó kapcsolatot egymással, illetőleg… a bizalmam jócskán megcsappant vele szemben. Egyszerűen én magam nem akarom elfogadni azt, hogy akiért annak idején annyira rajongtam, akit a világon még most is a legjobban szeretek – mert tagadhatatlanul így van - a saját mumusom lett. Valaki, akiben jelen állás szerint nem tudok megbízni, bármennyire is próbálkozzak vele. Akiről úgy tartom, hogy anélkül hagyott magamra egy arrogáns, akarnok kezei között, hogy bele gondolt volna abba, hogy mi történhet velem odahaza. Nem foglalkozott a következményekkel.
Talán nem volt felhőtlen, csodálatos élete, de én valahol mégis azt hiszem, hogy jobban járt nálam. Mert ő dönthetett arról, hogy milyen ember akar lenni. Nekem viszont semmi jogom nem volt hozzá. Egyetlen dolog volt, ami a jogomban állt. Hallgatni.
Egészen elanyátlanodott, tanácstalan tekintettel figyelem még egy ideig az arcát, hogy aztán a létező legdrámaibb sóhajtással jelezzem, hogy ezen a ponton feladtam, pedig nem szeretném. Azt pedig főleg nem, hogy azt higgye, rá akarok támaszkodni, hogy minden eddigi tartózkodásunk ellenére most ő az, akit terhelni akarok a magam hülyeségeivel.
- Nene… kérlek ne – rázom meg a fejem könyörgőre, egészen szánalmasra véve a hangsúlyt – ne szólj nekik, kérlek! Tao annyira élvezi, hogy tehet valamit, hogy foglalkozhat újra velem… inkább elviselem jó? Csak ne szólj nekik – pedig tisztában vagyok azzal, hogy ez egyikünknek sem jó, csak további feszültséget fog eredményezni, főleg ha a jelenlegi pánikrohamra gondolok – majd én – erősítem meg abban, hogy én magam is tisztában vagyok azzal, hogy mit kell tenni. De ettől függetlenül nem neki kell lennie annak a személynek, aki kötelességeként kell, hogy érezze a pesztrálásom megszüntetését.
- Igen tudom… sárga… pici… ragyás képű, sörtehajú. Valóban – hiszen volt már szerencsém hallani. „Te nem is vagy ragyás és törpe.” Ennyi erővel jöhettem volna én is úgy, hogy a „dagadt amerikaiak”, de egyelőre nem sokat volt szerencsém még látni, legalábbis itt az iskola falai között. Ennyit a jól megszokott sztereotípiákról.
- Csak a szokásos… „ne ülj az új nyomorult mellé, mert onnantól kezdve mindenki ki fog nézni az osztályból” – vázolom fel neki megközelítőlegesen, hogy melyik az egyik legvalószínűbb probléma annak esetében, ha mellém teszi le a fenekét. Mert miért ne? Az eddigiek alapján két csoportot különböztethetek meg felém irányulóan… akik úgy méregetnek, mintha csak a Marsról jöttem volna, hogy aztán különböző információkat adjak le a népemnek az emberekről, miként lehetne őket a legkönnyebben leigázni. A másik pedig, akik úgy kotlanak a nyakamban és járnak utánam, mintha maga a megtestesült, földre szállt csoda lennék – ne hagyd magad a hígagyúakkal szemben jó? De azért megnyugtat, hogy én vagyok a kevésbé rossz választás – azt hiszem az leső pillanat a jelenlegi, mikor egy iszonyatosan szerény, talán nem is létező, csupán felsejlő mosoly megjelenik a szám szegletében. Arra viszont feszülten ügyelek, hogy mind ezt ő ne láthassa.
- Már azt hittem, hogy ezt csak én képzelem be magamnak – mondjanak bármit is, az a kettő úgy néz egymásra talán akaratukon kívül is, hogy én érzem kényelmetlenül magam a jelenlétükben. Talán ezzel még ők sincsenek tisztában, de ordít róluk a kölcsönös vonzalom.
- Vissza kellene mennem a cuccaimért előtte – mert ugyebár úgy távoztam a teremből, hogy ott hagyva csapot-papot egyetlen egy dolog lebegett előttem: a távozás. Abba már bele se gondoltam, hogy aztán újra be kell vergődnöm magam, ha magamnál szeretném tudni a cuccaimat. Végül szó nélkül, bár némi hezitálással a tenyerébe csúsztatom a kezemet, hogy felegyenesedhessek, ezzel jócskán Jade fölé magasodva.
- Menj ki – biccentek a kerítés felé – két perc és jövök én is – hangom halk és bizonytalan, de mégis ott cseng benne az a játékosság, amit ittlétem ideje alatt még nem sikerült mutatnom.