Néha, az ember életében egy óra úgy el tud tűnni, mintha nem is lett volna. Ott volt például a fiam életének legelső órája. Technikailag nyomtalanul tűnt el, legalábbis... én nem nagyon emlékszem belőle semmire. Túl sok minden volt akkor bennem. Később más volt a helyzet, mikor már vele lehettem, de előtte... ha páviánok táncoltak volna körülöttem fűszoknyában, arra sem emlékeznék. Az az óra elveszett. Nincs meg. El tudnak tűnni órák az életünkből, akár több is, egy meg főleg, simán, minden gond nélkül. Sokszor, jó eséllyel észre sem vesszük utóbb, hogy nincs meg. Mert nem is hiányzik. Ha igen, akkor meg csak sajnálni tudjuk, mert visszaszerezni... azt tulajdonképpen lehetetlen.
Máskor... egy óra lehet olyan eseménydús is, vagy olyan tanulságos, hogy kitörölhetetlen. Beleég az agyunkba. Például, amikor az ember először rémül meg tőle, hogy meghalhat, és ezáltal egyedül hagyhatja a gyerekét. Ilyen órát az ember nem felejt el. És történnek az életünkben ilyen órák. Nem is egy. Adott körülmények közt kimondottan sok ilyen óra is felbukkanhat az életünkben. És bár valahol egyformán érezzük magunkat bennük, az érzés ugyanaz... nem lesz kevésbé rémisztő, de... közben az ember egyszerűen hozzáedződik, megerősödik az ilyen órák sorát követően. A sokadikat már máshogy éled majd meg, mint az elsőt. Az érzés ugyanaz. De te nem. És ez nem jelenti azt, hogy kevésbé szereted a gyereked, hogy kevésbé érdekelne, ha el kellene hagynod, csak... az ember az ilyen esetekből mindig tanul valamit. Ezek az órák azért sem tudnak elveszni. Mert fejlődünk általuk. Lépéseket teszünk például, hogy ha velünk bármi történik, a gyerekünk akkor se maradjon egyedül. Döntéseket hozunk, hogy ha velünk bármi történik, mit tegyenek meg értünk mások, hogy megmentsenek. És legfőképpen... döntéseket hozunk, mélyen legbelül, magunkban, hogy mennyi ideig nem adjuk fel. Hogy meddig nem vagyunk hajlandóak megadni magunkat a rángató, vonzó, hívó érzésnek, hogy engedjük el az életünket, az élni akarásunkat, a küzdeni akarásunkat. Mert el lehet ám őket engedni, valójában nagyon könnyű is megtenni... ami nehézzé teszi, az maga az életünk. Azaz, főleg a szereplői. Már csak emiatt is jó, ha vannak szereplői az életünknek.
Én a munkám során rengetegszer megfigyelhettem, mennyire gáz is az, amikor a kutya sem hiányolja az embert. Ez New York, itt... millió ember él, mégis gond nélkül köddé lehet válni, úgy, hogy senkinek sem tűnik fel, ha nem szereplője az életünknek. Mert hiába találkozunk minden nap a főnökünkkel, vagy az újságárussal, tucatnyi emberrel a konditeremben, a közértben, és hiába vannak szomszédaink... ők valójában statiszták az életünkben, nem tényleges szereplők, szóval ha eltűnünk... semmit nem jelent majd nekik. Talán még a vállukat sem vonják meg, sőt, nagy eséllyel így van, mikor másnap reggel már nem sétálunk el a szemük előtt. Mert nem részei az életünknek, és mi sem vagyunk az övékének részese. Kinek tűnik fel a hiányunk? Hát... ha mázlink van, a kollégánknak, akinek helyettünk kell dolgoznia, de neki sem annyira, hogy érdekelje, miért tűntünk el. A háziúrnak? Lehet, de neki is inkább csak amiatt, hogy már kifolynak a leveleink a postaládából, és neki kell felszednie őket a rossz derekával, mikor amúgy is feljön reklamálni, például a lakbér miatt. Amiért úgyszintén, talán zavarni kezdi a hiányunk, de nem miattunk, hanem mert ő várja a pénzt. Kicsi az esély, hogy emiatt bejelentést tesz például, esélyesebb, hogy simán kirak bennünket a lakásból, mert azt gondolja, dobbantottunk. Akkor ki marad? Rokonok? Jó, de mi van, ha nincs egy sem? Akkor nem is hiányolhatnak minket. Vagy ha van ugyan, de a közelben egy sem él? Akkor senkinek nem fura, hogy nem megyünk vasárnap ebédre, meg ilyenek. Legfeljebb az válik furcsává, hogy karácsonykor nem telefonálunk, vagy a szülinapján, ha addig ez megtörtént, de... ha nem, akkor még ez sem. Ha mégis, akkor meg ez is hónapokba telhet. És még akkor is hiheti a személy, hogy simán nem érdekel minket. Barátok? Nem mindenkinek vannak. És nem is mindenki vágyik rájuk. És sokan, manapság, sajnos csak felszínes kapcsolatokat ápolgatnak, nem igazi barátságokat, így ha eltűnünk, inkább lerendezik ők is egy vállrándítással, talán pufognak kicsit, hogy megint egy megbízhatatlan ember, de... nem állnak neki megkeresni minket. Akkor ki marad...?
Én. Ez a válasz a kérdésre. Ha legvégül, valami miatt valaki mégis tesz egy bejelentést... nem is azért, mert aggódik, vagy érdekli, csak mondjuk már térdig jár a postaládánkból kihulló levelekben, vagy ilyesmi... és akkor intéz egy hívást. Kis szerencsével, veszik a bejelentést, és készül róla egy feljegyzés, ami aztán hozzám kerül. Vagy rögtön a hívás. És én eljárok az ügyben. Hány, meg hány olyan ember lehetett már ebben a városban, akinek a felszívódása kizárólag engem bírt rá, hogy felkeljek a székemből, és csináljak valamit. Hogy figyelmet szenteljek azoknak a kérdéseknek: Hol van? Miért tűnt el? Jól van? Él még?
Néha, az ilyen emberek egyszerűen megunták a várost, az egyhangú életüket, és leléptek. Néha Vegasig vitte őket az útjuk, néha csak a következő sikátorig. Néha egy vonatig, vagy repülőig. Néhányan új életet kezdtek, néhányan az adóhatóság elől rejtőzködnek Texasban, vagy meg sem álltak a Karib-tengerig. Néha előkerülnek így vagy úgy, élve vagy holtan, néha kiderül merre vették az útjukat legalább, de néha... csak felszívódnak, és nyomuk sem lesz többé.
Na és ha velem történik valami? Engem ki húz ki a bajból? Ha, teszem azt, egyszer, egy nyomot követve, este, ismeretlen környékre visz az utam, mert egy fiatal férfi nyomait követtem? Ha egyedül vagyok, mert Nanuk, a társam, épp betegszabin van, otthon a fiammal és a dadussal? Mi történik velem, ha a viszonylag kihaltnak tekinthető utcán, sötét alakok válnak ki az árnyakból kapualjakból, beugrókból, sötét lépcsőkről lelépve, ketten-hárman is akár, és utánam szegődnek, a magányos alak után? És mi történik, ha nem félek tőlük, és azt gondolom, szembefordulok velük, hogy közöljem, rossz ötlet ujjat húzniuk velem, mert rendőr vagyok? Mi történik, ha nem jutok szóhoz, mert megfordulván, nem látom, hogy az akkorra már előttem állókhoz csatlakozott egy újabb alak, aki mögém lépve, magasba emel egy kemény tárgyat, amivel lesújt, és az ütés hatására elkábult szédelgésben esek térdre, ezzel könnyű prédává válva a sötét "tornyok" számára, akik körbevesznek?
Ugye, hogy könnyű eltűnni a városban? Eltűnni a szemek elől? Na, nekem akkor vajon ki segít, hogy ne tűnjek el nyomtalanul?
Nos, bevallhatom, erre nem kaptam rögtön választ, ahogy feleszméltem legközelebb, de az már biztos, hogy arra eszméltem fel, hogy egy világos helyre kerültem, zsivaj vett körül, és valaki egy rohadt lámpával világított éppen bele a szemeimbe...