Múlt
Az én történetem... valójában nem igazán a születésem táján vette kezdetét. Cseppet sem nevezném meghatározónak, magát a születésemet, hiszen a legtöbb megszülető gyerek szülei jó esetben legalább hasonlítanak egy szerelmes párra, vagy valami hasonlóra. Ha meg nem, hát, legalább várják a gyereküket. De az én szüleim nem voltak szerelmesek. Legalábbis, amennyire tudom, anya nem szerette apát, és... szerintem apa képtelen rá, hogy bárkit is szeressen önmagán kívül. Tény, hogy egy közösségbe tartoztak, egy-két közös érdeklődési körük is akadhatott, és igen, összejártak néha, hogy kielégítsék a vágyaikat. De nem tudok róla, hogy ennél bármivel is több lett volna közöttük. Azaz, rajtam kívül. Mert igen, persze, én oda pottyantam közéjük egy nap. De kicsit sem tervezték, hogy legyek. Csak így alakult. Lettem. Hogy miért nem vetettek el, vagy passzoltak le már rögtön az elején... azt nem tudnám megmondani, de nem is nagyon számított. Anya valamikor 1 és 3 éves korom között megunta a témát, vagy engem, vagy apát, mindegy is mit pontosan, a lényeg, hogy lelépett. Nem tudom mikor, eltértek a sztorik, mikor erről kérdezősködtem itt-ott. De nem kell azt gondolni, hogy azután apa vette magára a rólam való gondoskodás terhét... Valamilyen szinten jelen volt, mint apa, de... akkoriban szerintem a lehető legnagyobb nyűg, ami a nyakában lóghatott, az egy gyerek volt. Neki sokkal inkább volt a banda a gyereke, mint én. Kár, hogy nekem ez olyan nagyon lassan esett le...
Tudni kell, hogy Miami, ahol én születtem, főleg két okból szokott az országos tévéműsorba bekerülni. Az egyik ok a sport szokott lenni. A másik ok meg az, hogy ha arrafelé elhajítasz egy követ, jó eséllyel egy bandatagot találsz el vele, annyian vannak, ők is, meg a köréjük rendeződő emberek, szóval... jobb, ha óvatosan dobálózol. Ezt csak azért mondom, mert én is egy bandába születtem bele. Apa a vezér második embere volt, mikor még kicsi voltam. És azt hiszem, ha ilyen frigy lehetséges lenne, ő a bandát vette volna feleségül. Engem is a banda nevelt. Volt ott egy csomó gyerek, szóval mindig akadt, aki vigyázzon ránk, míg a többiek ügyködtek valamit, üzleteltek, leszámolni voltak egy másik bandával, vagy ilyesmik. Főként fegyverkereskedelemmel, és lányok futtatásával foglalkozott a bandánk, de akadt ott mindig néhány ügyeletes drogügy is, hisz az is nagyon népszerű téma volt Miamiban. Ezekből jól meg lehetett élni, nagy volt rájuk a kereslet. Mondjuk, pont ez volt a baj, mert így a helyi hatóságok is nagyon foglalkozni igyekeztek a témával, a bűnügyekkel, meg úgy egyáltalán, a bandákkal. Persze ez nagyon veszélyes ötlet volt tőlük, dehát... ennek vállalása, ugyebár, munkaköri kötelesség.
Ez lett a bandánk veszte is. Még kicsi voltam, szóval nem emlékszem a dologra, csak elmesélték... hogy egy beépített rendőr, Lucas Tellier volt az, aki hosszabb ideig a bandánk tagjai között rejtőzködött, gyűjtögette az információkat, a bizonyítékokat, mígnem egy nap elég lett belőlük, és a hatóságok lecsaphattak ránk. Aznap jó sok embert letartóztattak. Persze nem egy ember megúszta a dolgot, de sokak számára nem volt menekülés. Például apa számára sem. Őt és a vezért is elkapták, és bezárták. A legtöbb gyereket is elvitték, és többségünk otthonokba került. Kis ideig én is ott voltam, mesélték. De azután... Lucas Tellier és a felesége megkönyörültek, úgymond. Nekik nem lehetett saját gyerekük, és míg a bizonyítékgyűjtés miatt a köreinkben élt a rendőr, állítólag jól kijöttünk, néha körülöttem lézengett, és megszeretett. Megesett rajtam a szíve, ezért vettek magukhoz. A kezdetekre nem emlékszem, de... később, tudom, hogy én is megszerettem őket, saját szüleimként tekintettem rájuk, bár mindig tudtam, hogy nem azok, hisz arra emlékeztem azért, hogy volt már nekem egy apám, még ha nem is nagyon volt apaszerű. Bennem mindig is volt egy olyan defekt, hogy próbáltam megfelelni neki, olyannak lenni, amilyennek úgy gondoltam, hogy látni szeretne... De ahogy elkerültem mellőle, ezt a próbálkozást átfordítottam a nevelőszüleimre. Nekik igyekeztem megfelelni. És szerintem ez egész jól ment, mármint... ők szerettek, én szerettem őket, ez teljesen jónak is tűnt.
Milyen kár, hogy pár év múltán a múltam visszatért, és mindent csúnyán elrontott...
11 éves voltam, amikor a vér szerinti apám levelet küldött nekem. A levél az én kezembe került először, és nem is szóltam róla a nevelőszüleimnek. Örültem apa levelének, és sokáig azt gondoltam, azért keresett meg ezen a módon, mert érdeklem. Nagyon ügyesen tudott manipulálni... Hosszú időn keresztül váltottam vele leveleket titokban, és ostoba módon hagytam, hogy telebeszélje a fejemet mindenféle dolgokkal. 16 éves koromra már annyira belemászott a fejembe, és magához láncolt, hogy arra is rá tudott venni, szökjek el hazulról, és térjek vissza a régi otthonomba.
Mint mondtam, a régi bandának nem minden tagját sikerült lecsukni anno, és persze sokan "ártatlan" segítői voltak csak a bandatagoknak, szóval bőven akadtak emberek, akikhez mehettem, és akik tárt karokkal vártak, persze, hiszen ismertek, és ismerték apámat és sokra tartották őt, nekem pedig örültek, örültek, hogy az egyik elveszett kis bárányuk hazatért, vissza a sajátjaihoz.
Na, ekkor ért csak utol igazán a vérem. Előtte se voltam semmi, apa minden tőle telhetőt elkövetett, hogy engedetlen, vad, dühös kis szörnyikévé változtasson, de miután visszamentem az újraszerveződött kis bandácskánkba, ahol segítők és bűntársak vártak rám... hát utána már minden voltam, csak kis angyal nem.
Akkoriban, szegény nevelőszüleim a poklot járták meg miattam. Tudom, mert elmondták később. A nevelőapám még mindig aktív rendőr volt, és minden létező kapcsolatát bevetette, hogy megtaláljon... csak hát, persze, én nem hagytam magam, és a többiek sem adtak ki a zsaruknak. Tudták, hogy garázdálkodok, tudták, miféle társaságokkal lógtam, olykor láttak, olykor még biztonsági kamerás felvételek is tanúskodtak a tetteimről, de engem nem tudtak elkapni.
Legalábbis egy darabig. Mert egy nap, mégis "pechünk" lett. Egész pontosan, mint utóbb megtudtam, valaki felnyomott minket, és dobott egy fülest a zsaruknak. Jó, nem konkrétan rólam, de rólunk, a bandáról. Kaptak egy tippet, hogy egy bizonyos házban ott vagyunk páran, és drogot főzünk éppen nagyban. Ami igaz is volt. Ott voltunk, és azt tettük. És persze, amikor jöttek a rendőrök, és körbevették a házat, akkor szépen el is kaptak minket, és be is vittek a rendőrségre. És persze a kollégák már ugrottak is, hogy szólhassanak a nevelőapámnak, hogy meg vagyok, aki pedig futott is, hogy kimossa a fejemet a szarból, amibe beástam magam. Csak én megint nem hagytam magam... Mert hát, attól még, hogy kézre kerítettek, számomra nem változott semmi. Szegény nevelőapám beszélhetett, amit csak akart, én kitartottam, a bandám, az igazi apám, és az "igazi családom" mellett. Úgyhogy nem volt mit tenni... keményebb eszközökhöz kellett nyúlni.
Mert az ugye esélytelen volt, hogy a nevelőapám lemondjon rólam, anya bele is pusztult volna. Így visszatekintve, piszkosul nem érdemeltem ilyen jó pótszülőket... főleg, mivel akkoriban nagyon hálátlan kis görcs voltam, ott rúgtam beléjük, ahol csak tudtam... dehát... szent meggyőződésem volt, hogy ezt kell tennem.
Szóval, aztán az következett a helyzetből, hogy lecsuktak. 17 múltam, de a bíró szerint, felnőtt bűncselekményeket követtem el, tehát a börtönhöz is épp elég idős voltam. Volt a rovásomon rongálás, vandalizmus, lopás, súlyos testi sértés, drog előállítása, és drogterjesztés is, csak hogy a legszebbeket említsük, szóval nem lehetett azt mondani, hogy véletlen volt. Meg én nem is védekeztem effélével. Igazából nem védekeztem én semmivel sem. Akkoriban "büszke" voltam rá, hogy miket tettem. Én kész voltam vállalni a büntetést, és tartani a számat, hiába ajánlgatták, hogy dobjam fel a többieket, és mehetek amerre látok. Nevelőapám is rám hagyta végül a dolgot, mármint, nem adott fel, küzdött volna ő még értem, csak már nem volt több ötlete. És úgy gondolta, talán ha bekerülök a börtönbe, és ott ülök majd az apáméval szomszédos cellában, hát majd hátha megvilágosodok végre, és felfogom, hogy teljesen rosszul látom a dolgokat, meg az embereket magam körül.
Dehát, ez eleinte nem tűnt működő módszernek. Én tulajdonképpen örültem, hogy végre apámmal lehettem, és azt hittem, hogy ez milyen jó lesz végre nekünk, hisz újra együtt lehetünk! Kezdetben úgy látszott, ő is örül, és elégedettnek tűnt, amiért mellette vagyok. Csak hát... ez azért nem tartott túl sokáig. Drága jó apám érdekember volt világéletében... és kint, még szabadon, hasznos voltam neki, egy megbízható valaki, aki élt és halt érte, hogy a kedvére tehessen... valaki, aki sosem árulta volna el... De a börtönben... ott már nem voltam hasznos a számára. Egészen hamar kiderült, hogy így már ő sem kívánta fenntartani az álomvilágom, amit addig olyan szépen építgetett. Egy nap, egy másik banda néhány tagja úgy döntött, belém kötnek, mert miért ne, legalább így is szívathatták volna kicsit apát, mert elkapják a fiát. Én meg persze nagy mellénnyel álltam elébük, elvégre, azt gondoltam, vannak hátvédjeim, vannak, akik mellém állnak. Gondoltam, apám nem hagyná, hogy ott vesszek.
Tévedtem. Erre egészen könnyedén ráébredtem, ahhoz képest, mármint... nehéz tovább hitegetni magad, ha a kórházban térsz magadhoz, az ágyhoz bilincselt kézzel, alig bírsz lélegezni, és az az utolsó emléked, hogy apád azt mondja, "Csináljatok vele, amit akartok."
Talán mondanom sem kell, megviselt a felismerés. Nevezhetném összeomlásnak is, amit akkor átéltem. Elvégre, éveket áldoztam arra, hogy higgyek apám minden szavában, minden elvét a magamévá fogadjam, és... megtegyek bármit, amivel azt gondoltam, büszkévé tehetem őt. Azt hittem sikerült, erre... a jutalmam egy kórházlátogatás lett, a börtön mellett, ha az ugye nem lett volna elég "mókás" már magában is.
Persze a nevelőapám ott ült az ágyam mellett az első perctől fogva. Fogta a kezem, és... újra, meg újra nekiveselkedett. Addig magyarázott, addig bizonygatta, hogy vér szerinti apám minden szava hazugság volt és csak kihasznált... míg fel nem fogtam, de úgy igazán! De végül persze sikerrel járt... Muszáj voltam elfogadni, amiket mondott, hisz nem volt mibe kapaszkodnom... jó édesapám maga alatt vágta ki a fát ilyen téren... nagyon fájt rájönni és elfogadni is, hogy mi az igazság, de muszáj volt.
És amikor végre sikerült beleverni a hülye fejembe, hogy hova juttattam magam, és mivé tettem magam, akkor jött a következő akadály... Ki kellett találni, hogy mi a fenéhez kezdjünk... hiszen előtte mindent elkövettem, hogy a lehető legmélyebben bele ássam magam egy gödörbe...
Na persze, nevelőapámnak már ekkor rég megvolt a mentőkötele a számomra... csak arra várt, hogy a kezembe adhassa. A dolog nem volt agysebészet, "csak" vissza kellett mennem az eredeti ajánlathoz, amit még a legelején kaptam, mikor letartóztattak. Azaz, adjam fel a bandát. Adjam fel az egész társaságot. Buktassam le őket, mind egy szálig!
Ezt persze könnyebb volt mondani, mint csinálni... mármint... ehhez például azzal kellett kezdeni, hogy apámat, az újraszerveződött banda sitten ülő új vezérét... el kellett vágni a külvilágtól. De úgy teljesen! Először is átszállították egy másik börtönbe, távolabbra, és ott is szigorúbb őrizet alá került, de szó szerint, szinte a Napot sem láthatta. El kellett vágni őt, hogy ne vezérkedhessen bentről sehogy. Majd... a vicces rész következett. Amint kikerültem a kórházból, szabadlábra kellett helyeztetni, mintha megbukott volna az ügyem, kompromittálódott bizonyítékok, felszívódó tanúk, stb. Hogy ne legyen gyanús, amiért kiszabadultam. Amikor pedig ez megtörtént, persze... első utam "haza" vezetett. Vissza a bandámba. Ahol persze "hatalmas meglepetés" ért, mikor elmondták, hogy amíg én a kórházban voltam, apámat áthelyezték másik börtönbe, és állítólag csinált bent valamit, ami miatt még szigorúbb körülmények közé került, így nem tudnak vele beszélni, és na, akkor most ki áll az élre, jaj, ki veszi ugyan át a helyét... Na, vajon ki! Én, igen, természetesen. Éljen a hierarchia. Mégis csak én voltam az ügyeletes "kis herceg". Mindenki ismert, bíztak bennem, úgy tudták, apám fia vagyok, és hű szolgája, hű embere, sírig hű a bandánkhoz. Úgyhogy, persze hogy hűséget fogadtak nekem (míg apa nem elérhető) . Nekem pedig nem volt más dolgom, mint elfogadni a kinevezést, és aztán szépen begyűjteni a bizonyítékokat. Mindenről. Mindenki ellen. A lehető legtöbb tagot azonosítanom kellett a bandából, és a lehető legtöbb ügyletről bizonyítékot kellett szereznem, videófelvételeket, hangfelvételeket készíteni, fotókat, akár írásos dokumentumokat begyűjteni, bármit és mindent, mindezt a lehető legrövidebb idő alatt. Én pedig... tettem a dolgomat. Mondhatjuk, hogy dühből, főleg, mert pipa voltam apámra, hogy átvert, meg magamra is, hogy át tudott verni... hogy hagytam magam, mert annyira akartam őt...
Csak egyetlen bökkenő volt ezzel az egésszel, és... a bökkenő neve Carmen volt.
Carmen még az előző bandavezérünk lánya volt. Kb. egyidősek voltunk, ő volt kicsit fiatalabb. Mikor anno apáinkat lecsukták, engem elvittek ugye a gyámügyesek, majd nevelőszülőkhöz kerültem, de Carmen megúszta, épp el tudták rejteni még a hatóságok szeme elől, így ő a régiekkel maradt, akik megúszták a "tisztogatást" és így a börtönt. Ők nevelték fel őt.
Kicsi korunkban sokszor játszottunk együtt, tudtuk, mert mesélték, és... amikor visszatértem a bandába kölyökként, akkor ő is ott volt. Szinte rögtön fel is lobbantak köztünk a lángok, és gyakorlatilag onnantól együtt is voltunk. Gyerekszerelemnek indult, mondhatni, de... sokkal több lett belőle. És igazából, tekintve, hogy egy-egy vezér gyerekei voltunk, így ennek sokan örültek, mert azt képzelték, majd leutánozhatjuk a nagy, neves maffiacsaládokat, és mi is egy erős bűnözői dinasztiát építhetünk fel majd egy nap, és annak akár a kezdete lehet a mi szerelmünk... Igen, voltak vízióik. Persze egykor mi is osztottuk azt mindketten, legalábbis... azt a részét mindenképp, hogy együtt akartunk lenni, és jót akartunk a bandánknak. Bár talán Carmen eleve sokkal szenvedélyesebb volt ebben, mint én... ő nagyon... nagyon kötődött a bandához. Én apámért tettem, de ő... ő a bandáért tett mindent.
Talán nem okozok nagy meglepetést vele, ha azt mondom, hogy Carmen erős mozgatórugóm volt, sok tekintetben. Miért kapaszkodtam olyan erősen az apám által bemesélt világképbe? Mert abban velem lehetett Carmen is. Miért nem akartam feldobni a bandát, mikor lefüleltek? Mert akkor Carment is elárultam volna. Miért volt nehéz végül mégis elfogadni a nyilvánvalót, és vállalni a következményeket? Carmen. Miért volt nehéz elvállalni hogy lebuktassam mégis a bandát? Carmen. És ki az, akit végig kihagytam a dolgokból, akkor is, amikor eleinte énekelni kezdtem, majd később, mikor a bizonyítékok gyűjtögetésébe kezdtem? Carmen.
És ezt az egészet csak még bonyolultabbá tette, amikor úgy három-négy héttel a szabadulásom, és a banda élére állásom után... éppen a munka sűrűjében, Carmen elém állt egy nap, és közölte velem, hogy terhes. Ott álltam a világom összeomlasztásának kellős közepén, és akkor még a 18 éves fejemnek azt is be kellett fogadnia, mint tényt, hogy apa leszek. Nem csak azt, hogy épp romba dönteni készültem az egész addigi világom, az enyém, és a szerelmemét, de még... a gyerekemét is.
Igen, akkoriban még azért nehéz volt az átmenet... elszakadni valamitől, amit éveken át a magaménak vallottam, és új irányba fordulni, új formába önteni a tulajdon lelkemet, a szívemet... nem volt egyszerű. Főleg, mivel közben játszanom kellett a szerepemet is. És nem csak a világ, de Carmen előtt is. Még jó, hogy szegény azt hitte, azért vagyok fura, mert stresszes a szitu, a banda, meg apám, meg a gyerek miatt... Ez igaz is volt, de valójában az is bőven benne volt ebben, hogy neki folyamatosan hazudnom kellett.
Mert kellett, igen. Minden erőmmel azon voltam, hogy megvédjem Carment. Mindent megtettem, amit csak tudtam, hogy ne legyen ellene semmi bizonyítékom... Próbálkoztam, nagyon... Pedig tudtam, hogy a legkisebb gond lenne csak, ha a zsaruk kezei közé kerülne... Valójában inkább magamat kellett volna féltenem, nem őt. Hisz tudtam, hogy mennyire erős személyiség volt... épp olyan, mint egy vad musztáng... és tudtam, hogy ha rájön, mit tettem, valószínűleg kitekeri a nyakam, és ez nem költői túlzás volt, hanem ténylegesen várható lépés a részéről... És tekintve, hogy mennyit hazudoztam neki, meg is érdemeltem volna...
Hosszú hónapokig ment a dolog... Persze, tekintve, hogy épp mit csináltam, tudtam, hogy határidőre dolgozok. Minél több idő telt el, annál inkább tudtam, nem hagyhatom, hogy a fiam ott szülessen meg. Túl nagy veszélybe kevertem volna, ha ott van, mikor a hullámok összecsapnak végül. Meg akartam védeni, őt és az anyját is, úgyhogy, a terhesség vége felé igyekeztem a lehető legkorábbra előrehozatni, hogy a rendőrök végre lépjenek...
Ami végül sikerült is. Úgy volt kitalálva, hogy a legvégéig a bandával maradtam, nehogy bármi gyanút keltsünk, ám le volt beszélve, hogy amikor kapok egy hívást, azonnal, de szépen csöndben, üljek kocsiba, és húzzak onnét nagyon gyorsan! És én készültem is erre, de... nem úgy, ahogy gondolták, hogy teszem. Mert én nem magamat, hanem Carment és a fiamat igyekeztem menteni. Amihez persze elkerülhetetlenné vált, hogy színt valljak kedvesemnek.
Jól ment, el lehet képzelni... Az atombomba felrobbantása ahhoz képest disneylandi kiruccanás volt.
Carmen számára a banda volt a minden... és amikor megmondtam, hogy hónapok óta a banda megbuktatásán dolgozok, hát... kiakadt. Nyilván. Ahogy az várható volt. Nagyon dühös lett rám. Én persze végig reménykedtem, hogy meg tudom őt győzni majd, hogy rá tudom venni, hagyjon ott mindent, és jöjjön el velem, kezdjünk új életet hárman... reméltem, hogy mi a gyerekkel többet érünk neki, mint a banda. De neki a banda volt az élete... az egyetlen családja, és nem volt hajlandó lemondani róluk... Hiába kértem, hogy jöjjön velem, ő maradni akart. Hiába mondtam, hogy már késő, és a bandának vége lesz, ő meg akarta menteni őket. Mikor megmondtam, hogy a rendőrök hamarosan rajtunk ütnek majd, és el kell majd mennünk innét, hát ő el is indult, csak nem úgy, hanem engem hagyott faképnél, tajtékzó dühvel. Figyelmeztetni akarta a többieket, hogy lépjenek le, mentsék magukat.
Míg mi vitatkoztunk, pár házzal odébb, az utca végében, a banda úgymond "törzshelyén", egy bárban, egy másik probléma is kipattant. Nem volt szokatlan, hogy az egymással hadilábon álló bandák összecsapjanak olykor-olykor, különböző módokon. Például úgy, hogy egymás területeire mentek a tagok kötekedni, amiből hol verekedés, hol lövöldözés lett, de valami mindig. Aznap este is épp egy ilyen helyzet volt alakulóban, amikor egy riválisunk tagjai úgy gondolták, átugranak belénk kötni. A bárban ebből fakadóan persze hamar csetepaté támadt, kezdetben még csak verekedés, és bútortörés képében. Miközben ők odabent módszeresen verték ki egymás fogát, mi, én és Carmen az utca közepén, veszekedve haladtunk az épület irányába. Akkor még nem tudtuk, mi van ott, mert túlzottan is egymással voltunk elfoglalva, meg a saját kialakult helyzetünkkel. Még mindig szerettem volna rábeszélni kedvesemet, hogy térjen észre, és hagyja ezt a helyet, válasszon minket, és jöjjön el velem... Persze úgy tűnhetett, mintha, de... valójában eszemben sem volt nélküle elmenni... se nélküle, se a gyerekünk nélkül. Tudtam jól, ha nem vihetem őket magammal, én is maradok, mindegy mi lesz, nem hagyom őket itt egyedül.
És mintha csak megérezték volna, mikor kell a legrosszabbkor cselekedni... megszólalt a mobil a zsebemben. Kikaptam onnan, és ahogy felvettem, hallottam, mint mondja nevelőapám nekem, hogy indul az akció, ideje eltűnnöm onnét... én viszont csak rávágtam neki, hogy "Most nem mehetek el!" majd már ki is nyomtam a telót, mindenféle magyarázat nélkül. Aztán már iramodtam is újra Carmen után. Elé álltam, elvágva az útját, és kezeim feltartva mondtam a szemébe, hogy jönnek a rendőrök, MOST kell elmennünk! Carmen erre pofon vágott, és ott akart hagyni újra, de elkaptam a karját. Próbáltam azzal hatni rá, hogy legalább a gyerekünk érdekében gondolkodjon már józanul, ha értem nem is teszi meg... Ő viszont újra csak nyakon vágott.
A pofonnal egyidőben, tőlünk néhány méternyire, az említett törzshelyen, egyszer csak lövések dördültek. A bandák közti verekedés tovább fajult, valaki fegyvert is rántott. Néhány pillanat múlva újabb lövések dördültek, és kiáltozás, csörömpölés hallatszott ki az utcára.
Carmen kirántotta a karját a szorításomból, és amilyen gyorsan csak tudott, a bár felé futott. Ekkor még mindig nem adtam fel, hogy megállítsam, hogy is tehettem volna... így utána eredtem. Ő... mindig is vehemens természet volt, elszánt, szenvedélyes, de aznap este... talán a félelemtől, vagy a haragtól, hogy a banda, a világ, mely felnevelte, épp darabjaira készült omlani, talán ettől volt, hogy még elszántabbá vált. Hiába akartam megállítani, ő csak ment, habozás nélkül rohant be a bárba.
Odabent teljes volt a káosz. Az emberek ott ütötték egymást, ahol érték, s itt-ott újra és újra elsütöttek egy-egy fegyvert is. Hangos zene szólt, de az emberek azt is túlkiáltozták, ahogy a pusztuló bútordarabok és a használati tárgyak csörömpölése is nagy zajt és káoszt teremtett.
Carmen megtorpant egy pillanatra, néhány lépés után. Én épp ekkor, mögötte léptem be a helyiségbe, és már-már azt hihettem volna, a látvány állította meg, de ahogy megpróbáltam újra karon ragadni őt, és kirángatni, ő ijedten kapta rám a tekintetét, és azt mondta, hogy elment a magzatvize.
Abban az adott pillanatban szinte a szájáról kellett leolvasnom a mondatot, de így is alig fogtam fel amit hallottam, és egy bő pillanatig csak pislogni tudtam válaszul, majd a következő pillanatban újabb lövés dördült, valahol messzebb, a szemközti fal táján. Nem is érdekelt volna amúgy sem, hogy ki lőtt, és hogy pontosan kire célzott, de úgy egy pillanattal később már főleg nem... amikor Carmen egyszer csak a karjaimba omlott, ahogy a lábai nem tudták őt megtartani. A ruhája mellrészén vörös folt terjedt szét, és vált egyre és egyre nagyobbá...
Szokták mondani, hogy ilyenkor minden lelassul. Hogy a sokk, a félelem hatására, mintha lassított felvételt néznél... Ez kicsit igaz is, de... ez a "felvétel" nem tart sokáig... mert miközben kapaszkodnál az utolsó pillanatokba, amiknek még volt értelmük... amikben még helyet kapott a remény... közben erőszakosan nyomakodnak a valóságodba azok az új pillanatok, mikor minden elvész... Akár fel akarod fogni, akár nem... megtörténik.
A káosz közepette, én sem akartam felfogni, hogy mi történt körülöttünk. Például, a kintről hirtelen beszűrődő sziréna hangokat, amit azért hallhattam, mert közben bent valaki szétlőtte a zenegépet, ami így elhallgatott... és a villogó fényeket az ablakon át... Kiáltozás támadt, mármint, más, mint az eddigi. Ez kintről jött. A rendőrök kiabáltak, ahogy a bentiek az új ellenségre reagálva, rögtön a menekülést választották volna inkább... De nem érdekelt, én csak térdeltem ott a földön, karjaim között a sokkos Carmennel, aki az egyik kezével a gömbölyű hasát fogta, míg a másikkal az arcom felé nyúlt. Az eddigiekkel ellentétben, most nem pofozkodás céljából... most csak gyöngén megsimította a bőrömet... Könnyeim függönyén át alig láttam az arcát, miközben kértem, esdekeltem, hogy tartson ki, mert már itt a segítség... de Carmen csak annyit felelt, hogy a babát mentsék meg...
Nem számított semmi... se a káosz, se a menekülő bandatagok, akik rohanás közben lökdösődtek, ordítottak, borogatták, amit még lehetett... mi csak... ott ragadtunk a mi kis homályos, lassított felvételünkben... vérrel és árnyakkal körbevéve... egészen addig a pillanatig, míg Carmen végleg le nem hunyta a szemeit...
Talán egy-két pillanattal később, megéreztem egy kezet a vállamon. Odanéztem, és a mostohaapámat ismertem fel a fölénk hajoló alakban. A szájáról kellett leolvasnom a kérdését, hogy meg-e sérültem, mert hallani... szinte nem is hallottam semmit, egyszerűen úgy éreztem magam, mint akinek víz alá nyomták a fejét... Úgy éreztem, képtelen lennék elmagyarázni a helyzetet, amiben talált, de úgy tűnt, nem is nagyon szükséges, ő... látszólag magától is rá tudott jönni, hogy körül-belül mi lehet a tényállás, ahogy végigmérte gyorsan, a karomban heverő, pocakos, és a ruháján nagy vérfolttal rendelkező, eszméletlen, fiatal lányt...
Nem is hallottam, ahogy hátrafordulva kikiált az ajtón, hogy jöjjön oda orvos hozzánk, és hiába akart aztán elhúzni onnét, én egy tapodtat sem moccantam. Nem bírtam elengedni őket... Tartottam Carment, akkor is, amikor letérdelt mellénk valaki... talán egy mentős... és kedvesem pulzusát keresve, pár másodperc múltán végül halkan kijelentette, hogy sajnos már késő... Nem mondott újat, éreztem, hogy már vége... éreztem, mikor kiszállt belőle az élet...
Majd az egyenruhás férfi pillantása a gömbölyű pocakra siklott, amit, mint mozzanatot, akkor nem is láttam, hiszen épp hagytam magam darabjaimra hullani... de ő hirtelen nekem szegezte a kérdést, hogy mennyi idős a baba. Én abban a pillanatban fel sem fogtam a kérdés miértjét, de válaszoltam rá. A férfi egy pillanatig habozott, aztán felnézett az ajtóban várakozó kollégájára, köztük valamiféle néma párbeszéd zajlódhatott le, mert aztán hirtelen a mentős újra hozzám hajolt, és megkérdezte, hogy én vagyok-e az apa. Én pedig bólintottam. És akkor, egészen váratlan módon, sikerült neki egy olyat mondania, amit még az adott perc ellenére is képes voltam felfogni ésszel. A mentős azt mondta, hogy a gyereknek talán még van esélye, de gyorsan kell cselekedniük... s megkérdezte, akarom-e, hogy megpróbálják a világra segíteni a kicsit? Láttam a tekintetében a sürgetést, én pedig nem haboztam sokat, ahogy sikerült ésszel felfogni, hogy mit kérdezett tőlem, én csak azt tudtam mondani rá, amit nem sokkal korábban még Carmen is mondott nekem... hogy mentsék meg a babánkat...!
A mentősök nem is hezitáltak, egyikük egy nagy orvosi táskát hozott oda hozzánk, miközben a másik felszólította a mostohaapámat, hogy vigyen engem odébb, mert én még mindig görcsösen kapaszkodtam Carmen testébe... közben javasolta, hogy imádkozzunk...
Így esett, hogy a kis Eric egy bár padlóján született meg, percekkel az anyja halála után... de csodával határos módon, épen, és egészségesen!
Persze, ettől függetlenül, nem volt kérdés, hogy azonnal kórházba szállították őt, ahogy az sem, hogy én is vele tartottam. Bár odaérve persze az orvosok azonnal a gondjaikba vették, kivizsgálásra vitték, megfigyelés alá vették, de nekem egyszerűen muszáj volt ott lennem a közelében... Ami ugye annyit jelentett, hogy ülhettem magamba roskadva a folyosón, és emészthettem magam a történtekért... volt is miért, hiszen az egész Carmen-dolgot a saját hibámnak könyveltem el... meggyőződésem szerint teljesen jogosan.
Némi idővel később, ott talált meg a folyosón a nevelőapám is, leült mellém, és kis hallgatás után jegyezte csak meg csöndesen, hogy így már sokkal jobban érti az egész helyzetet, a hozzáállásom és a ragaszkodásom, a bandához, apámhoz, meg mindent. Kivéve azt, hogy... miért nem szóltam, Carmenről, és a babáról. És azt hiszem, a válaszommal, miszerint, azt hittem, egyedül is meg tudom ezt oldani... igazán sikerülhetett őt elkeserítenem. Legalábbis a válasza erre engedett következtetni, mikor azt mondta, hogy így tizenpár év után már igazán felfoghatnám, hogy nem vagyok egyedül. Hogy van egy családom, ami kiáll mellettem, és segít, ha baj van... még úgy is, hogy jó pár évemet arra fordítottam, jó sok munkát és energiát öltem bele, hogy eltaszítsam őket, ők mégis még mindig itt vannak... Ráadásul, most már nem csak saját magamért kéne megerőltetnem magam, hanem azért is, mert itt a fiam, és... innentől fogva előbb őérte kell gondolkodnom, és csak utána saját magamért, szóval hogyan tervezem ezt megoldani egyedül?
Persze nem volt már szükség a fejmosásra, a hegyi beszédre... bár végighallgattam, mert tudtam, hogy megérdemlem, de... ahogy utána meg is mondtam neki, én... már felfogtam ekkorra. Felfogtam, hogy nem megy egyedül. És hogy eleve nem kellett volna egyedül csinálnom. Hogy segítséget kellett volna kérnem... Szóval... kértem. Kértem, hogy segítsen, hogy segítsenek nekem, mert én már nem tudtam egyszerűen elképzelni sem, mihez kezdjek egyedül... és főleg, egyedül egy gyerekkel.
Eleinte persze nem volt egyszerű. Nagyon nem. Bár a banda jó részét elfogták, és sok ember került a börtönbe a bizonyítékaim, és a vallomásom alapján... apám is már a tényleges életfogytiglaninál járt a sok-sok bűnnel, amit elkövetett, így az akció nagyon is sikeresnek volt mondható... bár persze, azért nem dicsértek meg, hogy csak sikerült veszélybe sodornom kissé a dolgokat, azzal, hogy hazudtam, titkolóztam, és megpróbáltam Carment kimosni a dolgokból, miközben szerelmi viszonyt is ápoltam vele... de... Carmen halálával már végülis ez az egész nemigen számított, meg... szerintem az ügyész egyszerűen azt is gondolhatta, ha megpróbálná rám húzni a vizes lepedőt, a közvélemény az én pártomra állna, beleértve az esküdteket is, ami neki abszolút nem volna jó reklám...
Úgyhogy, végülis nem piszkáltak, megkaptam a tiszta lapot, amiért eleve belementem az egészbe. Dehát... ez persze kicsit se segített a bűntudatomon. Azon, hogy elárultam a bandát, meg apámat, azon nem keseregtem... de azon, hogy elárultam Carment... azt, amiben ő hitt... és hogy közvetve, de én elvettem az életét is... és elvettem a fiamtól az anyját... aki végül igenis őt választotta a banda helyett... mindezen nagyon is keseregtem. Mondhatnám úgy is, rosszul voltam magamtól... dühös voltam, és fogalmam sem volt, hol vagy hogyan vezessem le ezt a sok haragot...
De... idővel kiderült, akadnak erre is megoldások. Közhely, talán, de igaz, hogy ha az ember egy újszülött szemébe néz... eltűnnek a világból a bajok, a gondok, a fájdalom... Jó, nem tűnnek el, csak... nem emlékszel rájuk, amire meg igen, az nem érdekel... mert hirtelen csak ő érdekel, érdekel a tekintete, a hangja, az illata, a bőre melege, az, ahogy a pici ujjaival szorongatja a te ujjad... érdekel, hogy ő jól legyen, hogy biztonságban, hogy boldog legyen, és elégedett... Hirtelen csak ő érdekel. Nem a bajod, a gondjaid, a félelmeid... illetve, kizárólag az, ami őrá irányul. Őt félted. Őt akarod óvni, biztonságban tartani, és a legjobbat adni neki, mindent, amire szüksége van! Tudom, hogy közhely, de mégis igaz... hogy a gyerek mindent megváltoztat. Néhány dolgot azonnal, néhányat idővel, lassanként, de... tény, hogy a világod átrendeződik, mert ő lesz a Nap, ami körül Földként keringsz. Muszáj így tenned. Képtelen vagy másként tenni. Ő a Nap. Ő tart életben téged. Nélküle kipusztulna minden. És ez így jó. Ez rendben van így. Tökéletesen kitalálta a természet. Ahogy egy nap 24 órából áll, a 24-ből 24-et ő gond nélkül kitölt! Még álmodban is, ha szerencséd van, akkor csak őt fogod látni. Velünk is így volt. Eric uralta a napjaim, kitöltötte a gondolataim, és minden percemet. Nem engedtünk az árnyaknak, mert ott volt ő, a Nap, ami minden árnyékot elzavart!
És igen, ez nevezhető megfutamodásnak, menekülésnek a bűntudat elől, a rossz érzések elől, nevezhető annak, mert az is volt. És igen, ez hosszú távon nem megoldás. Ez egy ingatag kártyavár, ami abban a pillanatban összeomlana, amint a babának már nincs folyamatosan szüksége rád... és én egyedül gond nélkül belesétáltam volna ebbe a hibába, mert ostoba taknyosként simán gondoltam volna, hogy menni fog ez így is...
De szerencsémre, és Eric szerencséjére is... nem voltunk egyedül.
Miután fiamat a gondjaimra bízták a kórház után, hazaköltöztünk. Ahol, igen, hagytak minket egy kis ideig, hagyták, hogy elbújjak abban a meseszerű, kék buborékban, ahol minden csak a gyerekről szólt. De nem maradhattunk ott örökre. Egy nap egyszerűen... azt vettem már csak észre, hogy előbb egy dilidokit ültettek a nyakamba, aztán pedig egy magántanárt. Hogy ne tűnhessek el abban a buborékban. Szembe kellett néznem az érzéseimmel, a bűntudatommal, és aztán a ténnyel, hogy itt vagyok, felnőttem, és eddig összességében a hülyeségen kívül sok dolgot nem tettem le az asztalra, amit meg mégis, hát... annak ugye a kivitelezéséről jobb volt nem beszélni, mert elismerést nem nagyon érdemeltem ki vele. Muszáj volt... végre rájönnöm, hogy felnőttnek lenni nem annyi, hogy elmúltam 18, hogy helyrehoztam egy nagy hibám, közben több újat elkövettem, és hogy van egy gyerekem... mert mindezek után is van élet, menni kell tovább, és felnőtt döntéseket kell hozni az embernek. Sőt, itt következett még csak az, mikor tanulnunk kell a hibáinkból. Nekem pedig nagyon sok tanulnivalóm volt...
Időbe tellett... de kitartással, és segítséggel... haladtunk előre. Miközben Eric cseperedett, én igyekeztem a dolgokat helyrehozni magunk körül, feldolgozni a rossz dolgokat, hibákat kijavítani, új döntéseket hozni, ezúttal jobbakat, mint egykor. Eljártam a dokihoz, tanultam, és közben nevelgettem a fiam. Letettem az érettségit, amit korábban eszemben sem volt. Azután... jelentkeztem rendőrnek. Ami azelőtt szintén eszembe se jutott volna, de... a sok-sok minden után... úgy éreztem, az volna a helyes irány. Mert az egy dolog, hogy én hülyeségeket követtem el, megfizettem az árát, és aztán minden erőmmel azon voltam, hogy helyrehozzam a dolgokat, de... a nevelőapám ott volt nekem élő emlékeztetőül, hogy ha lett volna annyi eszem, hogy hagyom hogy segítsen nekem... talán minden másképp alakult volna. A segítség nem rossz dolog. És a rendőrök segítenek. Sokaknak, és sokféle módon. És én is szerettem volna... akár segíteni, akár megelőzni a bajt...
Arról nem is beszélve, hogy mikor én voltam gyerek, az apám... a vér szerinti apám rossz ember volt. Én mégis felnéztem rá. Példát vettem róla. Későn jöttem rá, de rájöttem, hogy mindvégig a másik apámról kellett volna példát vennem. Akkor talán minden másképp alakult volna... Carmen talán még ma is élne... És ott volt az új helyzetünk, már én voltam a felnőtt, én voltam az apa... akinek felnő a fia, és... igen, aztán majd példát vesz rólam... és... azt akartam, hogy a fiam a jó döntéseimről vegyen példát, a helyes lépéseimről. Azt akartam, hogy neki könnyebb legyen, és ne szúrja el, mint én tettem! Jobb utat szántam neki, mint amit magamnak választottam! És ezért jó példával akartam elöl járni a számára!
Persze ez sem volt könnyű dolog. Mármint, az én múltammal bejutni a rendőrséghez, elérni, hogy felvegyenek a képzésbe... nem, nem volt könnyű. Eleinte nem akarták... de némi segítséggel (sok segítséggel) ... amit megint csak a mostohaapámnak köszönhettem meg... igen, végülis felvettek. Valószínűleg azt remélték, úgyis kihullok majd menet közben, dehát... kezdtem már megszokni, hogy az élet kemény, és nem szerethet mindenki.
Maga a képzés mondjuk nem okozott problémát. Az életem egyik felében bűnözők közt nőttem fel, a másik felében meg egy rendőr nevelt. Tudtam, mitől döglik a légy. És a végén én győztem, akár akarták, hogy ott legyek, akár nem, el kellett ismerniük, hogy jó vagyok, és jól csinálom a dolgomat!
Osztályelsőként végeztem, egyesek örömére, egyesek bánatára. De én büszke voltam magamra. És a családom is büszke volt rám. Eric pedig ugyan még kicsi volt hozzá, hogy bármit is értsen ebből az egészből, de... én igyekeztem hinni benne, hogy egy nap ő is büszke lesz majd.
Újoncként még fel sem igazán merült a gondolata, annak, hogy elhagyjam Miamit. De az idő haladtával... kezdtem egyre terhesebbnek érezni az ismerős közeget. Talán éppen amiatt, mert túlságosan is ismertek ott. Persze voltak ennek előnyei is, de azért hátrányból is akadt néhány. Én igyekeztem előbbre jutni, nyomozni akartam, kibulizni magamnak az eltűnt személyekkel való foglalkozást, dehát a múltam ismeretében, mindig sikerült belekeverniük a bandaügyekbe, mondván, hogy hasznos lehet a szakértelmem... Lefordítva, én voltam a hülye, aki túl sokakat ismert. Így idővel kezdtem táplálgatni azt a kósza gondolatot, hogy vajon milyen volna máshol élni... Aztán igazából kis lökéssel hoztam meg a döntést.
22 éves múltam épp, mikor egyik délután, nevelőapám elmondta, hogy nyugdíjba megy. És hogy a nyugdíjazása örömére, anyával úgy döntöttek, hogy Seattle-be költöznek, mert a sok napsütés után végre egy kis változatosságra vágynak. Szerintem azt hitte, akadékoskodni akarok majd, vagy ilyesmi... szóval, valószínűleg megleptem, de kellemesen, amikor azt mondtam erre, hogy én is gondolkodok egy ideje a költözésen, és hogy jólesne a változás. Úgyhogy, így került az ötlet a megvalósítandó tervek közé. Eric intézte a legviccesebben a témát, ő annyit mondott, mikor felvetettem a témát, hogy neki mindegy, de olyan helyre menjünk, ahol van hó, és lehet korizni. Épp előző évben voltunk télen a hegyekben karácsonyozni, és akkor látott életében először havat élőben, és azt hiszem, mély benyomást tett rá a dolog. Szóval meg kellett ígérnem, hogy havas helyre költözünk el. Amivel Seattle logikus is lett volna, az, hogy együtt költözzön a család, de... ha már belevágtunk, azt gondoltam, hogy talán épp itt volna az ideje egy újabb megmászandó lépcsőfoknak. Nevezetesen annak, hogy megmutassam a családnak és magamnak, hogy benőtt a fejem lágya, mármint, végleg, teljesen. Hogy egymagam is boldogulok. Hogy már nem szúrom el. Nem hozok ostoba döntéseket, mint kölyökként. Hogy TÉNYLEG felnőttem minden szempontból. Így pedig... itt volt az ideje az elszakadásnak.
Ezért lett végül New York. Volt egy lehetőség, és jöttünk. Ijesztő volt? Persze. New York sok tekintetben hasonlít, de sokban teljesen más, mint Miami. Az biztos, hogy... nagy előnye volt, hogy a kutya sem ismert. Nem a gyerekkorom és a nevelőapám alapján ítéltek meg, hanem a saját elért eredményeim és képességeim alapján. És ez tetszett. Tény, hogy egyedülálló szülőként, egy új városban, macerás volt, de... szerintem, Eric és én jól kezeltük a helyzetet. Vettük az akadályokat. Megharcoltunk a helyünkért, és kialakítottunk magunknak egy jól működő életet, rendszert, és jó környezetet. Ketten együtt.
Manapság pedig már... csak éljük az életünket. Én dolgozok, ő suliba jár. És szinte mindent együtt csinálunk. Együtt járunk például a Central Parkba futni, Eric, én, és Nanuk. Nanuk egy kutya, egyébként. Ő a társam a munkában, együtt dolgozunk egy ideje. Ő több, mint egy háziállat, és sokkal több, mint munkaeszköz. Ő a társam, a barátom, olyan, mint egy testvér. Ő vigyáz rám, és én pedig őrá. Jó csapat vagyunk együtt. Szóval igen, együtt járunk el futni, sokat sportolunk kettesben és hármasban is. Szeretünk főzni, és szeretünk együtt barkácsolni. Mikor a városba jöttünk, egy felújításra erősen rászoruló lakást vettünk meg, amit együtt hoztunk helyre. Mostanában már egészen pofásan fest. Bár sok munka volt vele, de szeretjük. Szoktunk jótékonykodni, közösségi munkákban veszünk részt együtt, szeretünk segíteni másoknak. Azok a jófej szomszédok is mi vagyunk, akik szívesen átmennek segíteni, ha valami gubanc van, akár ha meg kell szerelni a csapot, és nincs rá pénz, hogy szerelőt hívjanak miatta.
Eric nyaranta a nagyszüleinél nyaral, de az ősz és tél közeledtével egyenesen lehetetlen őt kiimádkozni a városból. Előbb a New York-i halloween miatt bolondul meg, aztán meg a karácsony miatt. Ha véletlenül hó is esik, akkor végképp vége mindennek, pedig így sem lehet megúszni egy hétvégét se korizás nélkül, de ha hó is van, akkor annak is örülhetek, ha éjszakára a lakásban tudom őt tartani, avagy épp nappal a suliban. Eric jó gyerek, félreértés ne essék, sokkal jobb, mint én voltam, de... azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem fordult még elő, hogy azért hívtak fel az iskolából, hogy az én akkor még 6 éves, okos fiam lelépett a suliból... és meg fogtok lepődni, de a Central Parkból szedtem össze a barátaival együtt, akikkel hógolyócsatázni mentek matek óra helyett... Ez tavaly volt. És ki tudja, mi vár rám idén, mikor már betöltötte a 7-et. Okos, ravasz, elszánt, és bátor gyerek... és ő az én mindenem. És ezt tudja is magáról. És nem szégyelli kihasználni a képességeit. Tiszta anyja, kár is volna tagadni...
De szeretem az életemet, úgy, ahogy van. Jól megvagyunk, jók vagyunk, és... az élet szép. Minden jó. És igen, tudom, ha ez egy film volna, ez volna az, amit nem szabad kimondani, mert amint megteszed, történik valami, ami felborítja az életed, dehát... Hé, ugyan, mi is történhetne?!
Kezdőlap
