Megállítom az autóm motorját a megszokott helyemen leparkolva, kicsatolom a biztonsági övet, de nem szállok ki, csak a fejemet hátra vetve próbálom felkészíteni magam a mai napra. Bár még ma szabadnapos kéne, hogy legyek, de valamiért mégis úgy ébredtem - nem mintha túl sokat aludtam volna -, hogy muszáj bejönnöm. Nem csak azért, hogy eltereljem a figyelmem egy kicsit a mindenféle össze-vissza gondolataimról, de azért is, hogy megmutassam Riccnek, hogy semmit sem jelentett számomra az, ami köztünk történt. Nem engedhetem meg magamnak azt, hogy egyetlen férfi felbolygassa a jól megszokott életem. Muszáj szembenézzek vele és a hibámmal ahhoz, hogy el tudjam engedni ezt az egész őrületet ami történt. Még mindig nehezemre esik a vőlegényem szemébe nézni azzal a tudattal, hogy hátba szúrtam, így egyenlőre Őt is szeretném kerülni, addig legalábbis, amig sikerül rendet raknom a fejembe. Egyetlen egy hiba és mindennek vége. Sóhajtok egyet, majd a kocsi kulcsot kihúzva a helyéről veszem magamhoz a táskámat, magamra erőltetem a már jól megszokott mosolyomat, és úgy szállok ki az autóból, bár az ajtaját talán kicsit a kelleténél hangosabban sikerül becsapnom. Bezárva a járművet csúsztatom a kulcsot a táskámba, majd kicsit bizonytalan léptekkel lépek be az épületbe. Többen is rám néznek, mosolyogva biccentek mindenki felé, és igyekszem nem arra gondolni, hogy talán mindenki tudja a sötét titkomat. Nem... csak én érzem így, mert túlságosan felemészt a lelkiismeretem. Aztán Zoey-t meglátom integetni, még mindig mosolyogva intek vissza, és innen egyértelmű, hogy nem tudom elkerülni a vele való társalgást. Még mindig nem teljesen szoktam meg, hogy a nővérek doktornőnek hívnak, hisz még van addig egy pár lépésem, amig ténylegesen azzá válok, de mégis olyan jó érzés hallani. Gyerekkorom óta ez volt a dédelgetett álmom.
- Jó reggelt! Már sokkal jobban érzem magam, így ma mégis bejöttem. Majd rá nézek én is a kicsire, remélem, hogy javult az állapota. - legtöbbször az újszülött osztályon vagyok, de gyakran nézek át a gyerekosztályra is, mert a szívemen viselem minden gyerek sorsát, és úgy gondolom, hogy úgy könnyebb is tapasztalatokat szereznem, ha nem csak a kisbabáknál vagyok. Bár vannak olyan megrázó kisbetegek, akikért a szívem szakad meg, ha azt látom, hogy szenvednek. - Nekem jött? Nem emlékszem, hogy rendeltem volna bármit is... - értetlenül vonom meg a vállam, majd el veszem tőle a dobozt, amin valóban az én nevem szerepel. Mielőtt azonban kinyíthatnám azt, egy kellemetlen beszélgetést hallok meg, a fejem ösztönösen emelkedik fel, és bár nem szeretem a pletykákat, de mégis a füleimet hegyezve figyelem, hol egyik, hol a másik nőt. Érzem, hogy elsápadok miközben a pult szélébe kapaszkodva emésztem a hallottakat. - Mi történt vele?? Kérdem kicsit bizonytalanul, megköszörülve a torkomat. Nem mutathatok annál több érdeklődést, mint amennyi ilyenkor szükséges. Gyorsan fel válzolják, hogy balesetezett a motorjával, de ennél többet senki nem tud az állapotáról, az én fejemben meg egyből az játszódik le, hogy lehet, hogy Én tehetek róla. Fintorogva fordulok el végül tőlük, ahogyan a nőcsábász jóképűségéről is beszélnek, és megrázom a fejem, mert nem ez a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy ezen mérgelődjek. Nincs is semmi értelme.
- Ismerem. Pontosan melyik kezelőben van? - kérdem feszülten, és amint megkapom rá a választ, mosolyogva köszönöm meg, majd a kis dobozt a táskám aljára dobva szelem át a folyósót, hogy - annak ellenére, hogy kerülni akarom -, megkeressem Riccet. Csak meg akarok győződni arról, hogy jól van. Az ajtónál pedig nem is állok meg a kopogással meg hasonló dolgokkal húzni az időt, csak, mint valami eszelős, hatalmas sebességgel nyitom azt ki. Bár ne tettem volna. Megdermedek attól, hogy Merion is ott van vele, a Ricc arcát simogatja meg épp, amikor belépek az ajtón. A tekintete szinte izzik a haragtól, ahogyan meglát, és még a férfi kezét is megfogja, mintha azt akarná éreztetni velem, hogy foglalt.
- Én csak... hallottam mi történt, jobbulást akartam kívánni. - szólalok meg Riccre nézve, és próbálom vissza tartani a ki kívánkozó könnyeimet, mert nehéz lenne megmagyarázni, hogy miért is akarok sírni. Azért, mert Ricc balesetezett vagy inkább azért, mert megint azzal a nővel van? - De úgy látom, hogy kutya bajod. - teszem hozzá még mindig dühösen nézve rá, és igyekszem vissza fogni magam, mert szeretném Őt átölelni is, amit nem tehetek a barátnőcskéje mellett. Meg amúgy sem helyes..

- Miféle titkos hódoló? Ne beszélj már butaságokat. Most jutott eszembe, hogy mégis csak rendeltem valamit... talán csak a megszokás miatt kérettem ide. - zavartan sütöm le a szemeimet a Zoey megjegyzése miatt, és érzem, hogy a sápadtságom mellé még ki is vörösödök. Egyértelműen ez egy újabb hazugság tőlem, mert nem szoktam - vagy csak nagyon ritkán - az internetről rendelni, de inkább higgyék ezt, mint azt, hogy bármiféle hódolóm is van. Hisz nagyon jól tudják, hogy vőlegényem van, nincs időm titkos románcokra. Abban meg csak bízok, hogy Ricc be tartotta a szavát és valóban nem jártatta el a száját senkinek, ahogyan abban is, hogy semmi köze ahhoz a dobozhoz. Mégsincs időm most egyenlőre ezen gondolkodni, mert a hír, hogy balesetet szenvedett, pánikra ad okot. Rögtön arra gondolok, hogy mennyire nem akarom, hogy bármi baja legyen és, hogy biztosan azért történt a balesete, mert túlságosan feldühítettem. Amint megtudom, hogy pontosan hol is van, magukra hagyva a csacsogó nővéreket, viharzok el, hogy a lehető leghamarabb meggyőződhessek arról, hogy semmi baja nem esett Riccnek. Legalábbis olyasmi, ami maradandó lenne. Mégis az ajtón belépve fagyok le, amint megpillantom Őt Merionnal, és valami olyasmi harag kerít a hatalmába, amilyent korábban még sosem éreztem. Valami hasonlót vélek felfedezni a másik nőben is, és csak azért nem állom a szúrós tekintetét, hogy a saját szemmel láthassam Riccardo állapotát. Hiába nem fest túl jól, de mégis ahogyan meglátom őket kéz a kézben, ez a véleményem megváltozik. Ha van ereje a romantikázáshoz, akkor egyértelműen jól van, én meg feleslegesen aggódtam. Lépek egyet hátra, arra gondolva, hogy a legjobb és legokosabb döntés az lenne, ha lelépnék, de Merion közeledése és csípős megjegyzése annyira felbosszant, hogy csak azért sem hagyom Őket kettesben.
- Látom. Örülök neki. - egy mű mosolyt erőltetek magamra, igyekezve megtartani a nyugodtságomat, de úgy tűnik, hogy a nővér mindenképp engem pécézett ki magának. Sóhajtok, és bosszús tekintetem Riccardora szegezem. Miért hazudott nekem? Azt mondta, hogy semmi köze Merionhoz, és, hogy le fogja vele zárni.
- Ha nem tévedek a szabályzat tiltja a kórház falain belül ezt... Ne aggódj, nem érdekel a pasid. - a kezemet felemelve, az ujjaimat mozgatva villantom meg a gyűrűmet, ami talán megnyugtathatja, hisz egyértelmű jele, hogy foglalt vagyok. Nem is értem, hogy miért érdekelnek engem...
- Ha tudtam volna, hogy a barátnőddel vagy, nem zavarok... sajnálom. - a barátnő szót jól meg is nyomom azzal is kihangsúlyozva, hogy most tartom igazán seggfejnek, mert átvert. Ahogyan Meriont is. - Nem kéne felállnod... Vannak fájdalmaid? - aggodalmasan nézek felé, majd Merionra, aki ebben a percben még át is karolja, hogy ismét tudatosíthassa bennem azt, amit már elmondott, és elfordulva tőlük halkan nevetem el magam. Oké... ez már nekem kellemetlen.
- Figyelj csak... épp most hoztak egy beteget, szerintem Őt is meg kéne nézned, mert itt minden páciens állapota egyformán fontos. Gondolom nem akarod a munkaidődet egyetlen személy mellett eltölteni, hogy panaszt kelljen rád tenni... - nem áll szándékomban fenyegetőzni, de tudnia kell, hogy hol a helye. Merion ismét szúrós tekintettel mér végig, majd vissza kíséri a szerelmét az ágyhoz, és én amint meglátom, hogy még közelebb is hajol hozzá, elfordulok, mert nem akarom azt látni, hogy mit csinálnak. Csak akkor lépek közelebb Ricchez, amikor végre magunkra maradunk, de nem kerüli azért el a figyelmem a nővére fenyegető pillantásai mielőtt távozik.
- Milyen ember vagy, Te? Azt mondtad, hogy semmi közöd hozzá és, hogy lezárod vele. Nem úgy tűnik nekem, hogy sikerült volna leráznod magadról. - förmedek rá szinte azonnal karba font kezeimmel, és bízok abban, hogy nem ért félre. Mert egyáltalán nem zavar, hogy mit csinál azzal a másikkal, de az már annál is inkább, hogy miért közeledett felém... - Beszélj vele, hogy ne kezdjen hazugságokat ki találni rólunk, mert mint tudod, nekem elég sok veszítenivalóm van... miattad. - tényleg szeretnék vele sokkal kedvesebb lenni, komolyan aggódtam érte, de egyszerűen feldühít az, hogy ennyire szórakozik velem.

Úgy tűnik, hogy a szavaim elegendőek ahhoz, hogy a nővérke egy kicsit vissza vegyen az arcából, és bár nem gondolom egyáltalán komolyan a szavaimat, természetesen nem állnék neki panaszt tenni senkinek arról, hogy milyen egy ocsmány dolog történik köztük, de azért jobb, ha Merion is tudja, hogy hol a helye. Egyáltalán nem tetszett az a stílus, amilyennel felém közeledik, és csak reménykedni merek abban, hogy nem fog semmilyen problémát okozni. Még csak az hiányozna, hogy bárkinek is beszélni kezdjen valami olyanról, ami mindössze csak az agyában létezik. Mert neki ezt kell hinnie, ahogyan nekünk is el kell felejtenünk mindazt, ami köztünk történt. Ha nem lenne itt egy felesleges harmadik személy is, akkor szinte azonnal rá förmednék Riccre, hogy feküdjön, vissza, mert ha nem is mutatom, de iszonyúan aggódok érte. Meg is halhatott volna...
- Persze, hogy túléled... hisz az előbb mondták, hogy milyen jó kezekben vagy. Légy hálás érte. - még egy apró fintor is megjelenik a szájam sarkán, majd ismét a nővérke felé fordulok, hogy újra felvázoljam a feladatát, ami egyáltalán nem az, hogy a szeretőjét őrízze, miközben sokan mások is ellátásra szorulnak. Talán sokkal bölcsebb lett volna sarkon dordulni, hisz nem az én dolgom, hogy itt mi történik, az én helyem az újszülött gyerekek között van, de Merion kezdte azzal, hogy ennyire rám szállt, miközben semmi mást nem csináltam csak meglátogattam egy... barátom, aki balesetet szenvedett. Tényleg bartátok lennénkk? Azt hittem lehetünk, de aztán kiderült, hogy mégsem. Sőt... semmilyen kapcsolat nem működik köztünk, ezért is gondolom, hogy felesleges erőltetnünk. Azért mégis valami megkönnyebbülést érzek, amint magunkra maradunk, és azt érzem, hogy Ricc magyarázattal tartozik nekem, mindenért. Nem csak engem próbál hülyének nézni, de láthatóan a nővért is. Abba meg inkább bele sem gondolok, hogy még hány Merionhoz hasonló kapcsolata lehet. Undorító. A táskámat két kézzel magam előtt fogva lépek közelebb az ágyához és türelmesen várok, hogy válaszokat kapjak, és bár aggódok még mindig az állapota miatt, de megérdemli a fejfájást.
- Nekem nem tűnik úgy, mintha egyáltalán beszélni szeretnél vele. Gondolom tetszik, hogy ennyire körül ugrál.. - nem igazán értem, hogy mi történik velem, hiszen nem szoktam ilyen felesleges cirkuszokba bele menni, de valahogy a viselkedése váltja ezt ki belőlem. A bunkó megjegyzései és nagyképűsége egyszerűen kiborítanak. Mi az, hogy járhatna vele? Sóhajtok egyet, hogy vissza fogjam az idegességem, hiszen lényegében igaza van... bármit megtehet, hisz köztünk egy hibán kívül semmi más nem történt.
- Természetesen nem érdekel, hogy mit csinálsz vele... de az igen, hogy mit teszel velem? Ha ilyen közeli a kapcsolatotok, akkor... mindegy. Felejtsd el. Már egyébként sem emlékszem semmire. - legyintek végül, idegesen pillantva le a földre, majd fel a plafonra, és végül rá, de a tekintetét azért kerülöm. Még közelebb lépek hozzá rémülten, ahogy látom, hogy valami baj van, és szeretném megérinteni, de a kezem inkább vissza húzom, mert láthatóan Ő is fel vette a támadó állást. Mindig ezt csináljuk...
- Miről beszélsz, Ricc? Mond, el ment az eszed?! Én nem adtam neked semmiféle jeleket... szerintem össze tévesztesz valakivel. És igenis téged hibáztatlak, mert felforgattad az egész életem. Nem volt hozzá jogod... Én csak... azt hittem barátok vagyunk, te pedig túl lépted a határt. Ez miatt pedig én is. - dühös vagyok, csalódott, és soha életemben nem voltam még úgy, hogy ne tudjam, hogy mit akarok csinálni. Egyik felől ott a közelgő esküvőm, a másikon meg Ricc, akit tagadok minden porcikámmal, de egyre nehezebben megy. - Oké... el megyek. De, jól érzed magad? Látom, hogy valami baj van. Fáj valamid? Sajnálom, nem akartalak felzaklatni. - le ülök az ágya szélére és a haragom, aggódássá változik át, miközben óvatosan érintem meg a karját. Tényleg jobb lenne el mennem. - Mielőtt el megyek... - szólalok meg végül, majd a táskámba nyúlva keresem meg a dobozt, amit az imént a kezembe adtak. - Csak tudni szeretném, hogy ez mi? Te küldted? Miért csinálsz ilyeneket? - felé is mutatom azt, miközben a hangom egyre nyugodtabb. Bár nem tudom, hogy tőle van-e, de egyáltalán nem tetszik, hogy bárki is ajándékokat küldözgessen. Még mindig nem is akarom kibontani, mert bármi is legyen az, veszélyezteti a kapcsolatomat. Hamarosan férjhez fogok menni, ezen pedig semmi nem változtathat...

Nem teljesen értem, hogy mi is történik épp köztünk, olyanok vagyunk, mint valami házaspár, akik a sok hosszú év múltával már képtelenek elviselni egymást. Pedig semmiféle kapcsolat nincs is köztünk, a történtek után pedig tényleg az a legjobb, ha elszakítjuk egymás között az utolsó fonalat is. Azért jöttem ide, mert aggódtam érte, csak szerettem volna látni, hogy jól van, de úgy tűnik, hogy egyáltalán nem örül a jelenlétemnek. Még ha én is kezdtem - ráadásul jogosan -, akkor sem jogosítja Őt fel semmi arra, hogy ennyire lekezelően viselkedjen velem. Nem én vagyok az, aki tönkre tette a barátságunkat, már ha azok is voltunk valaha. Naívan mindig hittem abban, hogy férfi és nő között létezik a szerelmen kívül más féle kapcsolat is, de az utóbbi napok rá döbbentettek arra, hogy talán tévedtem, mert nekünk sajnos nem megy ez már. Ránk sajnos rossz hatással van a másik jelenléte. Nem is igazán tudok mit reagálni a szavaira, hiszen igaza van: semmi közöm az életéhez, nincs jogom Őt számon kérni, hiszen én magam is foglalt vagyok, ami köztünk volt az egyértelműen csak egy óriás hiba.
- Ne gondold, hogy ez rólad szól! Egyáltalán nem azért zavartam Őt el, amire Te gondolsz. Nem tűröm azt senkitől, hogy sértegessen, és főleg azt nem, hogy hamis vádakkal illessen, amelyek az agyában születtek csupán. Mert köztünk soha nem volt semmi! - én tényleg igyekszem azon lenni, hogy figyelembe vegyem az állapotát, de egyszerűen dühít az, ahogyan viselkedik velem. Goromba és érzéketlen. Olyan, akinek semmi sem szent, és könnyedén üti bele az orrát mások bolodg életébe. És még mindig képes úgy tenni, mintha én lennék a hibás, hogy ki kezdett velem. Valamit azt hiszem, hogy nagyon félre érthetett, mert én egészen biztos, hogy nem adtam semmiféle jelt, ami ilyesmire ösztönözhette. idegesen túrok bele a hajamba és kedvem lenne felképelni Őt, csakis az tart vissza, hogy volt egy balesete, amivel nagy szerencséje volt, hisz alakulhatott volna minden sokkal rosszabbul is.
- Én azt hittem, hogy barátok vagyunk, nem érted?! Nyílván ha tudom, hogy Te már a kezdetektől fogva arra készülsz, hogy elcsábíts, nem táncolok veled, nem ülök fel a motorodra és még csak szóba sem álltam volna veled! Te komolyan rám akarod most hárítani a felelősséget, hogy saját magad tisztára mosd?! - értetlenül meredek rá, hisz egyszerűen nem fér a fejembe, hogy hogy vághat ennyi ostobaságot a fejemhez. Valaki olyannak néz, akinek az a mániája, hogy mindenféle férfiakat csábítson el. A hosszú évek alatt még egyetlen egyszer sem jutott az eszembe az, hogy ilyen gusztustalanul áruljam el Lisant. Aztán jött Ő, és azt gondolva, hogy én jelezgetek neki vette a bátorságot és csókolt meg. Még a házunkhoz is eljött... mégis én vagyok a hibás... Még kedvem lenne a fejéhez vágni néhány cifra szót, de azt látva, hogy rosszul van, inkább a csendben maradás mellett döntök, és az ágya szélére ülve érintem meg, ami felér azzal, hogy meglobogtatom előtte a fehér zászlót. Meguntam már ezt a macska - egér játékot, ami köztünk történik. Figyelmen kívül hagyom az újabb kérdését is és helyette a dobozt veszem elő a táskámból, mert azt szeretném tudni, hogy Ő küldte-e, de láthatóan nem képes arra, hogy normálisan beszéljen hozzám.
- Ahogy parancsolod! - mérgesen pattanok fel mellőle és a sarokban lévő szemeteshez lépek, hogy a dobozt tiszta erőmből dobjam oda bele, eleget téve a kérésének. - Soha többé ne merj nekem semmit küldeni! - még a mutató ujjam is felemelem fenyegetően, majd azt látva, hogy valóban rosszul van, rémülten ugrok az ágyához ismét és gugolok le mellé. Szeretném megkérdezni, hogy szüksége van-e a segítségemre, de mivel észre veszem, hogy megnyomja a gombot, csak sóhajtva állok fel, ezzel egyszerre pedig már be is toppan Zoey, én pedig rá jövök, hogy nincs itt keresnivalóm, nem szeretném Őt ennél is jobban felzaklatni.
- Én sajnálom... - dünnyögöm, majd kikeülve a nővért viharzok ki a teremből, elhatározva, hogy minden tőlem telhetőt megteszek majd, hogy elkerüljem Őt. Azt hiszem, hogy a távolságunk a legjobb, amit egymásért tehetünk, úgysincs semmi értelme ennek az egésznek.