You and I were the greatest plan ever made, and I had nothing to do with it. Being with you made me feel that maybe I didn`t have to keep planning anymore, because it felt like I was actually living, and that for once in my life, I wouldn`t have to work so hard at being happy. That it could just happen.

Bár nem nagyon szeretek késni, de általában mindig mégis az történik, főleg olyankor, amikor igazán szeretnék kitenni magamért. Mivel pedig a mai nap egy különleges a számunkra, így hát azt gondolom, hogy nem olyan nagy probléma, ráadásul még mindig jobb, mintha tényleg eltévedtem volna. Az igaz, hogy romantikus lett volna, ha Dominak kell megkeresnie, de elvesztegettük volna az időnket, márpedig én szeretnék a lehető legtöbbet a szerelmemmel lenni. Kicsit megkönnyebbülök, hogy nem haragszik, amiért így alakult, főleg annak, hogy nem kezd megint össze vissza mindenfélét bele képzelegni, hogy okokat találjon, amelyek megmagyarázzák azt, hogy miért nem fixre érkeztem, mint a megbeszélt időpont. Néha kicsit rosszul esik, hogy még ennyi idő elteltével sem bízik bennem kellően ahhoz, hogy elhigyje, nem áll szándékomban megcsalni, de aztán arra is rá jövök, hogy lényegében aranyos, ha néha féltékeny, meg az is bizonyítja a leginkább azt, hogy mennyire szeret. Talán néha túlzásokba esik, de valahogy mindig megértem. Egy hálás mosolyt küldök Sebastian felé, aki olyan őszintének tűnik azzal, amit mond, bár így meg főleg nem értem, hogy eddig miért nem jöhettem. Talán végre elfogadta legalább az egyikünk családja a kapcsolatunkat, mert nekem továbbra is vannak gondjaim anyuval, hiába utazott el a jó ég tudja hová, valahogy nem hiszem, hogy a haza térésével bármivel is elfogadóbb lenne. Épp ezért sóhajtok egyet vissza nézve Domira, hisz ha valaki, hát én nagyon szeretném, hogy mindig egymás mellett feküdjünk le, és keljünk fel. Bárcsak ilyen egyszerű lenne.
- Tudod, hogy én mennyire szeretném, de... ha anyu váratlanul haza ér és nálunk talál... nem fog örülni. - sokkal egyszerűbb lenne, ha tudnám, hogy hol van és meddig lesz ott, de így... csak marad a bűnbánó tekintetem és a remény, hogy megért. Már pedig meg fog, hisz nagyon jól tudja, hogy anya miért olyan ellenséges vele. Persze mindig próbálok kiállni érte és a szerelmünkért, de a nekem okozott sérülésekkel nem mindig könnyíti meg a helyzetem, szó szerint rettegek attól, hogy egyszer tényleg annyira besokall anyu, hogy elintézi, hogy Domi ne jöhessen soha a közelembe. Azt egészen biztos, hogy nem bírnám elviselni. Szerencsére mostanában elég nyugis minden, amióta anya nincs, de... azért mégis rossz. Hálistennek Dominak azért az nem tűnt fel, hogy majdnem mondtam valamit, amit nem szabadott volna, és halkan fel is kuncogok a vicces megjegyzésén, anyu egész biztos, hogy már régen megsértődött volna. Talán az apja mégsem olyan rémisztő, mint amilyennek gondoltam. Miután pedig az alagsorról ketten is lebeszélnek, kénytelen vagyok úgy tenni, mint aki bele törődött ebbe, pedig az az igazság, hogy tényleg érdekel, hogy milyen lehet egy pszichiátria. Mármint nyílván nem lehet ott vagány betegként lenni, de én még sosem láttam. Csak a filmekbe ahol amúgy elég rémisztőek, de nyílván a valóság nem lehet olyan...
- Oh...oké. Hát akkor majd segítek valami másban, ha kelleni fog. - vonom meg a vállam, igyekezve nem kimutatni a csalódottságom, meg azért úgy is szeretnék látszani, mint aki amúgy készségesen ki veszi a feladatát a ház körüli teendőkből bármikor, hisz egy kicsit sem akarom, hogy Sebastian azt gondolja rólam, ha majd arra kerülne a sor valamikor, hogy komolyabb szintre lépjen a kapcsolatunk, hogy ne tudnék gondoskodni a fiáról, mint ahogyan egy nőnek azt kell. A komolyságom azonban rögvest elmúlik, amint Domi a fülembe kezd suttogni, és előtte már nem is tudom eljátszani azt, hogy kicsit se lennék kíváncsi. Sőt... Vigyorogva bólintok, majd lábujjhegyre emelkedve adok is egy újabb gyors puszit neki, mert sajnos jelenleg túlságosan feszélyez az apja jelenléte ahhoz, hogy ennél többre képes legyek. Nem vagyok kicsit sem hozzá szokva ahhoz, hogy a szüleink előtt mutassam ki az érzelmeimet. Pedig nyílván, ha csak rajtam múlna már sokkal hamarabb is félre vonultam volna Domival kettesben, mert mindenki tudja, hogy mi az igazi lényege az együtt alvásunknak. Még intek is egyet Sebastian felé mielőtt eltűnnénk a Domi szobájába, ahol aztán jó alaposan körbe is nézek, és annak ellenére, hogy még minden kicsit idegen körülöttem, úgy érzem, hogy ide tartozom. Minden olyan Domis idebent.
- Nem is vagy kíváncsi arra, hogy mit akarok mondani? - szólalok meg végül én, mivel Domi semmi látszatját nem is adja annak, hogy érdekelné a mondandóm, és még a kezeimet is át fonom a nyaka körül, kicsit megint lábujjhegyre magasodva, mert van ám azért hátránya annak ha az ember alacsony, miközben a barátja meg pont nem az. Bár ez azért néha szexi is. - Azon kívül persze, hogy nagyon boldog vagyok a mai napért. - még közelebb fészkelődök hozzá, és az alsó ajkamra is rá harapok, arról pedig, hogy a hírtelen pozicíómtól egy kicsit még az amúgy sem sokat takaró szoknyám feljebb csúszott, már nem is tehetek. - Tudod anyu el ment és még mindig nem tudom mikor jön haza. Így hát... találtam egy munkát. Pontosabban már a múltkor, de felhívtak és... hát én úgy gondoltam, hogy ez egy jó lehetőség arra, hogy megpróbáljunk önállósodni... egy kicsit. - nem mozdulok még mindig, de azért időnként elsandítok az ajtó felé, hogy a kilincs amint le nyomódik a lehető legnagyobb távolság legyen köztünk, mert halál ciki lenne, ha az apja ránk nyitana, pedog nem is csinálunk semmit. Egyáltalán szokott be jönni a Domi szobájába? Mert anyunak ez egy jó szokása volt, nem véletlenül kellett zárnom az ajtómat.

   

You and I were the greatest plan ever made, and I had nothing to do with it. Being with you made me feel that maybe I didn`t have to keep planning anymore, because it felt like I was actually living, and that for once in my life, I wouldn`t have to work so hard at being happy. That it could just happen.

Mindig ezt érzem, amikor meglátom Domit... olyan, mintha a szívem kiugrani készülne a helyéről, és az az érdekes, hogy az érzelmeim nem csökkennek, hanem az idő teltével, csak egyre jobban fokozódnak iránta. Még olyankor is, ha néha kicsit furcsán mutatja ki a szeretetét. Így hát az ölelésében elveszve valahogy úgy is élem meg a pillanatot, mintha én lennék a világ legszerencsésebb és legboldogabb embere. Mégis a csókunkat csak nagyon rövidre hagyom enyújtani, hamar el is fordítom a fejem, de csak azért, mert kellemetlenül érint az hogy az apja is a közelünkben van, mert hát... könnyebb szerelmesnek mutatnom magam a barátaink előtt, mint így. Tudom - legalábbis remélem -, hogy Domi is megérti ezt, és nem képzel bele ennél sokkal többet az egészbe. Mert, ha a világon bármelyik pasit megkaphatnám, én akkor is csak Őt választanám.
- Amennyire csak tudtam siettem...sajnálom. - még mindig mosolygok miközben a lábam már a talajt éri és csak bízok abban, hogy sikerülni fog feloldódnom egy kicsit majd. Mert jelenleg olyan idegennek érzek magam körül mindent. Talán csak azért, mert ez az első alkalom, hogy itt járok, és még aludni is maradhatok. Persze, ha anyu nem lenne elutazva, akkor valószínűleg most épp a szobámban sírhatnék, mert Ő minden létező módon megakadályozza azt, hogy el tudjak jönni otthonról. Sosem volt képes megérteni azt, hogy Dommiel számomra az egyetlen okom, ami miatt boldognak érzem magam. Talán csak jót akar nekem mindig, de én mégis valahogy úgy élem azt meg, mintha szándékosan ellenem lenne. De azért jöhetne már haza... elég nehéz egyedül.
- Igaz, de akkor nem kaptál ajándékot. - vigyorgok felé vállat vonva, és bármennyire is szeretném hozzá tenni pimaszul, hogy az igazi ajándékát majd később kapja meg, akkor amikor kettesben maradunk, inkább vissza fojtom a szavaimat, mert már így is elég ciki, hogy valószínűleg az apja sejtheti, hogy mi lesz az együtt alvásunk lényege. De legalább addig is úgy tűnik, hogy tetszik neki a kulcstartó, így végre megkönnyebbülhetek. Végig nézve ezen az egyáltalán nem kicsi házon, azt gondolom, hogy venni nem is igazán tudtam volna olyant, amije nincs. Lesz alkalmam egy kis ideig betekinteni a közös életükbe. Úgy gondolom, hogy Domit elég jól ismerem, már azt is tudom, hogy mikor mire számíthatok tőle - többnyire -, de arra mindig kíváncsi voltam, hogy milyen lehet akkor, ha itthon van. Mármint a saját területén minden ember máshogyan viselkedik. Kivéve, ha olyan szülővel van megáldva, aki folyamatosan aggódalmaskodik, mint én. Dr. Nolan azonban egész lazának néz ki...legalábbis anyu az én fejemet eddig biztosan lekiabálta volna, ha arról beszélnék, hogy lehetne valakije. Ettől persze még mindig van benne valami, amitől egy picit félek. Talán csak nagyon szeretném megkedveltetni magam vele...
- Köszönöm, hogy itt maradhatok éjjszakára. Mióta anyu el ment egy kicsit rossz egyedül lennem. - hálásan mosolygok Sebastian felé, de csak akkor indulok meg a ház bejárata felé, amikor Domi megfogja a kezem. Hagyom, hogy el vegye tőlem a táskámat, amibe néhány szükséges holmimat dobáltam bele és követem Őt egészen a szobájáig, ahol azt a rövid időt ki is használom, hogy kettesben lehetünk, és végre az ajkára tapadok, de nem túl sokáig húzva azért az időt, mert hát na. A kédése azonban rá ébreszt arra, hogy igazából farkas éhes vagyok, azt hiszem, hogy ma még nem is ettem semmit. Valahogy mindenre volt időm, csak épp arra nem. Túl nagy volt bennem az izgatottság.
- A pizza és a ps is jól hangzik. Utoljára még... - elharapom a mondat végét és rögtön lepillantok a földre, amiért majdnem sikerült elszólnom magam meggondolatlanul. Chuck szerette nagyon az ilyen játékokat és vele játszottam még akkor régen, de nem hiszem, hogy Dommiel a történtek után erre kíváncsi lenne. Vagy úgy egyáltalán bármire vele kapcsolatban. - Szóval már régen játszottam. De... szívesn leigázlak benne, miután körbe vezetsz. Igazán szép ez a ház. -   bízva abban, hogy nem vette észre, hogy volt egy kis nyelvbotlásom, Sebastian felé nézek és akaratom ellenére is kíváncsi leszek arra az alagsorra, amiről beszél. Azt szokták mondani, hogy a tiltott gyümölcs a legédesebb, én meg még sosem voltam olyan házban, ahol az alagsor orvosi dolgokból állna, főleg gépekből. Egyáltalán milyen gépekkel dolgoznak?
- Ha kell mi is segíthetünk. Bármiben. - jegyzem meg illedelmesen, mégis kicsit bizakodva, hogy azt mondja, hogy mégis csak menjünk és nézzük meg azt a gépekkel és papírokkal felszerelt alagsort. De persze nem szeretnék azért tolakodó sem lenni, mert itt jelenleg csak egy vendég vagyok, és tartanom kell magam az itteni szabályokhoz. Főleg, mert először lehetek itt és nem szeretném, hogy ez legyen az utolsó alkalom is.
- Megmutathatnád, hogy hol van a kedvenc helyed a házban. Tuti, hogy a szobádon kívül van más is. - legalábbis én, ha egy ilyen házban laknék, biztosan választanék magamnak olyan helyeket, ahol legalább olyan jól érzem magam, mint a saját területemen. Nálunk nincs túl sok lehetőségem vállogatni, így csakis a szobám az egyedüli hely, ami védelmet nyújt a külvilág zajaitól és, ahol úgy vagyok képes magamra zárni az ajtót, hogy közben nem is félek. - Valamiről amúgy is szeretnék beszélni veled. - amit eddig sem különösebben titkoltam el vagy ilyesmi, csak még nem volt lehetőségem elmondani, hogy amúgy kíváncsiságból jelentkeztem arra a kocsmai felszolgáló állásra, ahová fel is hívtak, és mivel, hogy anyu nem foglalkozik azzal, hogy engem itthon hagyott a nagy semmivel, hát elgondolkodtam azon, hogy talán mégis megpróbálom.  Domi bár általában nem szól bele a dolgaimba, de én mégis úgy érzem, hogy tudnia kell róla. Tudom milyen tud lenni, amikor valamit félre ért és olyankor még esélyem sincs megmagyarázni neki semmit.

   

You and I were the greatest plan ever made, and I had nothing to do with it. Being with you made me feel that maybe I didn`t have to keep planning anymore, because it felt like I was actually living, and that for once in my life, I wouldn`t have to work so hard at being happy. That it could just happen.

Törökülésben az ágyam közepén ülve, húzom meg a kis piros masnit az apró kék dobozkán, ami bár szülinapi ajándéknak édes kevés, de mindenképp valami olyasmit szeretnék adni Dominak, ami a kapcsolatunkra emlékezteti. Még az előtt megrendeltem ezt a kis szívecskés kulcstartót, hogy anyu szó nélkül elutazott volna, és a lényege igazából csak annyi, hogy üvegből van és a legelső közös képünk van bele rakva. Ha majd egyszer külön költözhetünk és csak mi ketten lehetünk, akkor szeretném, ha ezt használná. Egy kis szimbólum, ami nem került túl sokba, de a szívem összes szeretete benne van. Az izgatottságom pedig csak akkor kezd igazán eluralkodni rajtam, amikor rá jövök, hogy annyira elrepült az idő, hogy szűkön másfél órám maradt oda érni hozzájuk, és még csak arról sincs fogalmam, hogy mit fogok felvenni. Talán ezért is szökök fel szélsebesen az ágyból és az első utam a fehérneműs fiókomhoz vezet, mert hiába az a pár év, amit már magunk mögött tudhatunk, de ez mégis csak az első alkalom, hogy ott aludhatok náluk. Vagyis, szeretnék igazán kitenni magamért, hiszen ez az éjjszaka számomra nagyon fontos lesz. A fiókban turkálva akaratom ellenére is végül az jut eszembe, hogy hiába leszünk kettesben a Domi szobájában - vagyis gondolom, hogy kettesben leszünk (?) -, attól még a házban nem, és a tudat, hogy az apja meghallhat minket, vagy bármikor ránk nyithat... szóval bármennyire is nem akarom, de borzasztó szégyenérzetet érzek már most. Mert tegyünk fel, hogy tiszteletben tartja a magán életünket, de akkor is tutira fogja tudni, hogy mit csinálunk és basszus... hírtelen már nem is tűnik mindez olyan jó ötletnek. Addig legalábbis, amig a kezem hozzá nem ér egy csipkés sövethez, és a türkíszkék fehérnemű láttán rögtön tudom is, hogy erre van szükségem. Hamar magamhoz is veszem, majd amennyire gyorsan csak tudok elveszek a fürdőszobában, hogy a fehérneműmbe bele bújva, teljesen felfrissülve aztán a szobámba vissza térve azon fájjon a fejem még legalább 20 percig, hogy hiába van annyi ruhám, hogy már szinte el sem fér, de mindig azt érzem, hogy nincs amit felvennem. Ez többnyire mindig hatalmas problémát okoz, de ma kifejezetten bosszant a helyzet, miközben a ruháimat egyesével végig nézve dobálom hátra az ágyamra. Ha anyu itthon lenne, akkor egész biztos, hogy ezt szóvá is tenné, mert szerinte egy nőnek oda kell figyelnie a környezetére, de jelen pillanatban most a kupi, amit pillanatok alatt okozok, érdekel a legkevésbé. Végül egy farmer miniszoknya és egy fekete pántos blúz mellett döntök, a hajammal azonban már nincs is időm túl sokat bibelődni, csak épp, hogy megszárítom, és a megszokás kedvéért rakok magamra egy kis sminket is. Aztán újabb akadályba ütközök, mert tudom, hogy vinnem kéne magammal valami váltó ruhát, ami a kezem ügyébe kerül be is dobom a háti táskámba, azonban mivel még nem aludtam Dommielnél azt nem tudom eldönteni, hogy a pizsamámra vajon szükségem lehet-e. Gondolom úgyis lekerül majd rólam... mármint csak akkor, ha sikerülni fog kizárnom a fejemből azt, hogy otthon lesz az apja is. De legrosszabb esetben majd kölcsön veszem az egyik pólóját... vagyis nagy valószínűséggel az csak egy felesleges plusz lenne, amit cipelek. Csakis a szerencsémen múlott, hogy a busz késett, mert másképp egészen biztos, hogy ma nem érnék oda. Gyalog lehetetlenség, taxival pedig... hát anya nem hagyott túl sok pénzt  itthon, telefonon meg hiába hívom nem veszi fel. Néha persze élvezem azt, hogy egyedül lehetek és csendben, máskor pedig zavar a dolgog. Nem csak amiatt, mert amúgy nélküle nem sokra megyek, de valahol aggódok is. Nem vall rá, hogy csak úgy magamra hagyjon, így csak reménykedek abban, hogy megfelelő indoka lesz minderre. De ha a jó oldalát nézem... nem kellett össze vesznünk azért, mert még mindig nem szakítottunk Domival, és az arcába sem kell vágnom, hogy ez szándékunkban sem áll. Legalábbis nekem semmiképp. A lábammal idegesen dobolok az egyik ülésen ülve, és a tekintetem közben találkozik egy öreg néniével, aki rosszalló pillantásokat vetve felém, esküszöm olyan, mintha épp megölni készülne azokkal a szigorú szemievel. Vagy legalábbis azt éreztetni velem, hogy a helyemre pályázik. Végül kelletlenül sóhajtok és inkább csak felállok a táskám a vállamra akasztva, a kis dobozkát pedig a kezembe szorongatva. Na innentől telt nagyon lassan a buszozásom, és szinte hálát érzek az égiek felé, amikor megáll a busz és én végre le szállhatok. Már csak néhány méter választ el attól, hogy Dommiellel lehessek.
Össze húzom magam előtt a nem túl vastag farmer kabátomat - de nem lehetek egyszerre csinos is és melegben is -, és egyre izgatotabban, megszaporított léptekkel haladok beljebb az utcában, amig meg nem pillantom azt a házszámot, ahová jönnöm kellett. Kicsit félénken nyitok be a kapun, de azon nyomban széles mosolyra húzódik a szám, ahogy megpillantom az odakint álldogáló szerelmem. Így hát szinte már ugrándozva közelítem is meg őket, és mint mindig, most is az az első dolgom, hogy a nyakába ugorjak, de azért vigyázva arra, hogy a dobozt el ne ejtsem.
- Nagyooon hiányoztál már! - nem mintha olyan sok idő telt volna el az utolsó találkozásunk óta, de akkor is. Mindig hiányzik, ha nincs velem, nem tehetek róla. - Meg háát...Boldog szülinapot! - nyomok egy puszit az arcára, mert az apja előtt azért na... ciki..., aztán elhúzódva tőle nyújtom is át az ajándékát, aminek csak remélem, hogy örülni fog.
- Izé... helló? Bocsánat. Csak olyan nagy izgalomban vagyok, hogy elfelejtettem köszönni. - boci szemekkel nézek az apja irányába, akit esküszöm, hogy észre vettem, csak valahogy ha Domival lehetek, minden más megszűnik körülöttem. Megfeledkezem minden másról. Ráadásul meg még mindig nem tudom, hogy hogyan kéne köszönnöm, mert elég fiatalos ahhoz, hogy jó szívvel magázgassam, viszont annak sem örvendenék, ha tiszteletlennek tartana.