Csak úgy, se szó, se beszéd, visszarakta a kórlapomat és ott hagyott. Hát nem szívtelen doktornő? Dehogy nem! És milyen dögös! Biztos voltam abban, hogy tudta, ki vagyok, hisz akkor nem szúrt volna vissza azzal a megjegyzéssel. Talán nézte is a műsort odahaza, és azon izgult, hogy vajon kinek adom majd a rózsát. Ezen gondolatra még egy mosoly is kúszott az arcomra, az oldalam viszont pokolian fájt. Nem emlékeztem arra, hogy  hány ütést kaphattam, de a fájdalomból ítélve sérültek a bordáim is, talán meg is repedtek. Ez pedig pokolian tudott fájni, és nem ártott volna, ha kapok egy nem-szteroid hatású fájdalomcsillapítót.
Még csak azt sem tudtam, hogy mennyi lehet az idő, de tekintve, hogy nem hallatszott odakintről nagy nyüzsgés, úgy gondoltam, hogy ezek a hajnali órák lehetnek, s ha ebből indulok ki, akkor aztán várhatok arra, hogy újra vizit lesz.
Körbenézve nem láttam a pultomon semmit, csak egy pohár vizet, meg a mobilomat, aminek a képernyője tropára tört. Hiába próbáltam belépni, nem működött, bekrepált. Így még csak szólni sem tudtam egyik barátomnak se, hogy itt vagyok. Egyedül voltam, senki nem keresett, és szörnyen untam magam, a plafont meg nem voltam hajlandó bámulni. Éppen ezért, na meg, amiért pokolian fájt az oldalam, úgy döntöttem, kikászálódok és a dokinő nyomába megyek. Ha már itt kell dekkolnom éjjel, legalább legyen egy szép éjszakám.
A tükörig eljutva csekkoltam az arcomat, pocsékul festettem, nagy lilás-kékes foltok tarkították a jobb szemem környékét, és az államat. Ráadásul ez hálóing is szellős volt, meg babarózsaszín. Nem tudom, lehet, hogy eltévesztették az osztályt, és a szülészeten kötöttem ki? El is határoztam, hogy az első munkanapomon fel is fogom vetni a beszerzési osztálynak ezt a problémát, s megkérem, legyenek kedvesek rendelni valami férfias hálócsuhát. Ezen gondolatokkal, lassan, az oldalamat szorítva indultam meg kifelé, s a folyosón is csak nehézkesen lépdeltem, kissé még szédülve a fejemet ért ütésektől.
Félhomály uralkodott a folyosón, viszont elől, a pultnál megláttam a doktornőt, azon nyomban vigyor is kúszott az arcomra, s megindultam az irányába, kicsit gyorsítva lépteimen. Ettől csak jobban fájt az oldalam, de nem akartam elszalasztani a találkozást.
- Halihó Doktornő! Olyan gyorsan ott hagyott, pedig nagyon rosszul érzem magam - sóhajtva támaszkodtam meg a pultnál - egy kicsit rá is játszva az állapotomra - közben pillantásomat a nőre emeltem, s úgy néztem rá, mintha tényleg nagyon rosszul lennék.

★

Miközben a pult felé haladtam, lágyan lengedezett rajtam ez a babarózsaszín gúnya, szerintem hátul nem is volt normálisan megkötve, még szerencse, hogy ilyen időtájt a normális betegek pihentek, a nem normálisak másik szinten hevertek, a látogatók pedig eleve bent sem lehettek, így nem kellett attól tartanom, hogy nevetség tárgyává váljak. Őszintén, tényleg rühelltem az ilyen holmit, csak sajnos, praktikusságából adódóan ez kötelező volt, én meg nem voltam abban az állapotban, hogy felrúgjam a szabályokat és tisztességes holmit húzzak magamra. Ahhoz amúgy is először egy jó barátot kellett volna megcsörgetnem, ehhez meg minimum egy új mobileszközre volt szükségem.

Szóval, egybekötve a kellemeset a hasznossal, már jó indokaim is voltak arra, hogy újra lássam azt a szépséget, és kifaggassam arról, hogy pontosan melyik rózsaceremónia után habarodott belém. Statisztikák szerint ugyanis minden tizennyolc feletti és hatvan alatti néző oda és vissza volt értem.

Az elméleteket azonban gyorsan félre is löktem az elmémben, mikor észrevettem Őt a pultnál. Ült a közelében egy másik nő is, de arra csak egyetlen pillantást vetettem, s figyelmem szinte azonnal visszaterelődött a doktornőmre. Ő viszont képes lett volna lerázni, s egy nővérrel visszakísértetni. Még mit nem!

- Helló - halovány mosollyal intettem a nővérnek, de a vonásaim meg is komolyodtak, s ezután ismét a doktornőre néztem, akihez közelebb is léptem, s igyekeztem halkan beszélni, hogy csak ő hallja.

- Na jó, igazából nincs semmi bajom, és nem akarom, hogy ő - utaltam ezzel szempillapriszcillára - kísérgessen, csak szörnyen unatkozom, és arra gondoltam, hogy meghívnám egy kávéra, a szobámban beszélgethetnénk. Most úgyis csendes a műszakja, ezért megismerkedhetne jövendőbeli a kollégájával, és akkor már el is mesélhetné azt, hogy mióta is szerelmes belém? Mert tudom, hogy nézte a műsorom, ne is tagadja - ekkor még egy szemtelen mosolyt is küldtem felé, s bár egyre jobban fájt az oldalam, próbáltam erről nem tudomást venni, hisz sokkal fontosabb volt, hogy elcsábítsam Dr.Marion Arceneaux-ot, ha jól olvastam a névtábláját.

★

 Amint kiemelte a hölgyike szakképzettségét, szemem sarkából láttam, hogy Annie még kis is húzta magát, s enyhén előre nyomta a felsőtestét, mintha csak azt akarná, hogy jobban szemügyre vegyem a dekoltázsát. Egy halovány mosolyon kívül azonban nem tudtam magamból más reakciót kipréselni, mert a nővérke egy hangyányit sem mozgatott meg, ellenben a közelemben álló doktornővel. Vele kedvem lett volna visszamenni, meg máshoz is.
- A CT-t maga csinálja? Mert ha igen, akkor oda hajlandó vagyok elmenni Önnel - újabb mosolyt küldtem felé, ennél jobban már nem is tudtam volna jelezni azt, hogy mi az itt létem valódi célja. S úgy tűnt, hogy bevált ez a módszer, és végre foglalkozott velem. Szóval mégis csak bejöttem neki, különben nem húzta volna elő a lámpáját, hogy a folyosó közepén vizsgálgasson. Tudtam én! Ez az érzés pedig elégedettséggel töltött el.  

- Hogy miért? Elég, ha látom a szemeiben. Mióta itt vagyok, csak úgy ragyognak, ne is tagadja, hogy bejövök magának - mondtam egy szemtelen mosollyal, meglehetősen bátran és megkockáztatnám, hogy pofátlanul is. Sokan egyáltalán nem kedvelték azt, ha valaki így közelített, de ismertem már a nőket annyira, hogy tudjam, azért valahol mélyen mégis csak imponál nekik az, ha egy férfi fel akarja kelteni a figyelmüket.

- Nem - határozottan megráztam a fejem, miszerint nincs alku, és már épp ki akartam fejteni a doktornőnek, hogy miért is nem szeretném, ha ez történne, amikor egyszer csak francia szavak hagyták el ajkait, s karjaival máris ölelésért kiáltott. Nem beszéltem a franciát, de gondoltam, biztos így fejezik ki az örömüket. Lehet, hogy csak most esett le neki, hogy valóban itt vagyok, hús-vér valómban, s nem pedig a képernyőn keresztül lát? Akadtak rajongók, akikkel ha először találkoztam, enyhe sokkhatás érte őket, ki tudja, talán dr. Arceneauxot is valami ilyesmi kerítette a hatalmába. Ez már meg sem lepett, mi több, még örültem is a helyzetnek.

- Jól van, én is örülök, hogy találkozhattunk - öleltem magamhoz balommal. Az illata máris az orromba kúszott, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni a minket ácsingózó pillantással fürkésző ápolónőt sem.   - De csak lassan a mancsokkal doktornő, a kolleginája a végén még féltékenységében vérszemet kap, ezt jobb lenne privátban - súgtam a fülébe, s el is nevettem magam, a nevetéstől viszont megint belenyilallt a fájdalom az oldalamba. Így az ölelés sem tartott pár másodpercnél tovább, s a következő pillanatban már inkább az oldalamat szorítottam. Csak ekkor esett le, hogy valamit félreérthettem, mert a doktornő mintha igyekezett volna egyben tartani a hálóruházatomat. Ciki. Nem gondoltam volna, hogy még az első randi előtt látni fogja a hátsó felemet, nem mintha lett volna szégyellni valóm a déli oldalon.

- Nem szeretném - immár csalódottan, s halkan feleltem a doktornőnek, nehogy megsértsem a másik hölgyet, aki időközben felpattant és megindult felénk. Rajta valamiért jobban látszott a lelkesedés, mint Marionon, és ez nem tetszett. A boldogságom kezdett szertefoszlani, de ekkor megszólalt egy égi hang, legalábbis Olivia nővér épp a legjobbkor szólalt meg.

- Annie, segíts kicsit! - mintha kötözési problémák adódtak volna a közeli betegnél, nem láttam jól, azt viszont igen, hogy a nővér láthatóan nem tudta eldönteni, hogy merre mozduljon. A szíve és a teste felém húzta, valami távoli hang viszont arra sarkallta, hogy ott is segítsen.

- Én jobban vagyok, menjen csak, megvárjuk - még egy kacsintást is küldtem Annie-nek, csak hogy érezze a törődést, és bátrabban induljon útnak a másik irányba. Láttam, hogy elvörösödik kicsit, miközben zavart mosolyt ereszt, majd sarkon fordulva, szaporán szedte a virgácsait, hogy gyorsan segítsen a kolléganőjének. Tudtam jól, hogy ezzel csak pár percet nyertem, de végre legalább kettesben maradhattam a doktornővel.

- Nézze Marion - olvastam le újra a táblájáról, s pillantásom a tekintetére vezettem. - Jól vagyok, érti? Csak tudja, tetszik nekem nagyon és örülnék, ha legalább egy kávét meginna velem. Mit mond? Elhívhatom a közeli automatához? Ugye nem akarná összetörni egy betege szívét? - tenyerem a mellkasomra helyeztem, és a lehető legjobb mosolyommal próbáltam elcsábítani. Most nem füllentettem, tényleg őszinte voltam, meg kellett ismernem őt.

★