Ütemesen ismétlődő kattogás, amely másodpercenként újra kínoz. Két kezemmel tapasztom le a fülemet, és a fejemet rázom, hátha a kellemetlen hang abbamarad. Azonban mihelyst elemelem az egyik kezemet, újra kezdődik. A földön lévő órát teljes erőből a falhoz vágom, melynek alkatrészei apró darabokban hullnak vissza a földre, az idegesítő zaj pedig megszűnik.
Levetem magamat a matracra, remegő ujjaimmal sötétbarna tincseimen szántok végig. Mintha ezer éve itt lennék, de még csak pár hónap telt el. Piti ügyek, zsarolások, verések, gyilkosság. A sor folytatódik, a módszer ugyanaz. Aki spicli, annak annyi. Ugyanígy járnak a hűtlenek, és az ellenszegülők. Én még csak egy újonc vagyok, és a felszínen lebegek a mélyvíz, és a teljes fulladás között. Még mindig tisztán élnek bennem Lorenzo szavai, amikor a hasznomról, és a jövőmről alkotott képpel próbált megetetni.
’Jason, ez egy hatalmas lehetőség, velünk kell jönnöd. Rengeteg pénzhez juthatsz, és csak az eszed kell hozzá.’
Meg a francokat! Ez volt a körítés, aztán jött a jeges valóság, amikor viszont már nem volt választási lehetőségem. Velük megyek, vagy a menyasszonyom sorsának csúnya vége lesz. Őket idézve túl sokat tudtam már ahhoz, hogy ilyen könnyen elsétálhassak következmények nélkül.
Veszek egy mély levegőt, a környezetemben terjengő por végigmarja a torkomat, amitől köhögni kezdek. Felemésztenek a történtek, belülről vadállatként marcangolnak szét. Olyan, mint egy rossz rémálom, amelyből sosem ébredsz fel. Dühös vagyok, elgyötört, és függő. Ez a hármas pedig olyan emberré tesz, akire sosem lennék büszke.
Idegesen rugaszkodok el a földtől, majd vágok át az épület hosszú folyosóján. Szabad kijárásunk ugyan akad, mégis szabályhoz vagyunk kötve. Bizonyos időkorlátokhoz, amiket ha nem tartunk be, nos búcsút inthetünk az életünknek. Lerongyolok a lépcsőn, és kilépek a szabadba, Brooklyn kegyetlen valóságába. Mélyen magamba szívom a friss oxigént mielőtt elindulnék felfedezni a környéket, pontosabban egy gazdagabb részét. A zsebemben lévő aprókkal a kezemben szállok fel a legközelebbi metróra, és Manhattan felé veszem az irányt. Nem egyszer jártam már a gazdagabb réteg birodalmába, és nem is ez lesz az utolsó találkozásunk. Néha szükségem volt egy külön útra, amikor a szükségleteimmel foglalkozhattam. A mocskok különféle anyagokkal tömtek, majd megvonták tőlem. Éppen ezt az időszakomat élem, és érzem, hogy teljesen tönkretesz. Nem tudok az égő sóvárgás nélkül levegőt venni sem, ahogyan figyelmen kívül sem hagyhatom a lüktető érzést, ami a vénámnál jelentkezik, akárhányszor egy újabb löketre gondolok.
Lejjebb húzódok az ülésemen, és a mellettünk sebesen elhaladó tájat kémlelem. Tőlem nem messze egy alak ül, akit már párszor láttam, így sejtéseim szerint a góré markában van. Újoncként a szökésemtől tartanak, azonban azzal egyikük sincs tisztában, hogy nincs hova mennem. Még ha lenne, akkor sem vezetném őket egyenesen oda, hogy tálcán nyújtsam át nekik a hozzátartozóim fejét. Az ujjamon lévő gyűrűt forgatom, amely egy olyan ígéretet szimbolizált, melyet képtelen voltam megtartani. Most már azonban kár rágódni a múltamon, amikor a jövőm sem biztos.
Háromnegyedórával később hagyom el a járművet, és beleolvadok a tömegbe, hogy lerázhassam az engem követő tagot. Átverekedem magamat egy kisebb társaságon, és megszaporázva a lépteimet sietek fel a lépcsőn, de a tempómon már csak az egyik sikátornál lassítok. A falnál meghúzva magamat nézem végig, ahogyan a köpcös alak elhalad a szűk átjáró mellett, és mikor már nem látom a környéken, a másik irányba indulok el én is. Manhattan eléggé nagy ahhoz, hogy sikeresen elkerüljük egymást, de még így is okosabban kell taktikáznom a meláknál. A szervezetemet túlságosan is gyengének érzékelem, ahogyan belevetem magamat a tömegbe, ennek ellenére mégis elszánt vagyok. Muszáj lesz valami anyaghoz jutnom, az pedig cseppet sem érdekel milyen hatást gyakorol majd rám, ha egy ideig enyhíti ezt a gyötrő érzést. Alig feltűnően veszek egy mély levegőt, hogy lenyugtassam a bennem tomboló dühöt. Mélyen megvetettem azt az embert, aki jelenleg vagyok, és ami a félelmetes az egészben, hogy nem tudom, mit hozhat számomra a holnap. Lehet ma még az anyagért küzdök, holnap meg az életemért. Sosem voltam az a követendő példa, habár mindent megtettem, hogy ne nehezítsem meg Jake számára a dolgokat. Jól tanultam, lefoglaltam magamat, és bár belül valami összetört bennem, sosem adtam ki túlságosan a dühömet. Később azonban megtapasztaltam milyen elcseszettül félelmetes tud lenni az, amikor az embert teljesen befolyásolják. Mintha egy agymosáson menne keresztül, és egy részem reménykedik abban, hogy én is ezt élem most, mert talán erre van gyógyír. Lenyűgöző naivitásom még abban a hitben él, hogy van egy kiskapu, azonban a megtalálásához nem kevés idő kell majd.
Tekintetemmel mérem fel a terepet, pontosabban a lehetőségeimet. A nyüzsgő városrész a magunkfajtának átok, és áldás is egyben. Egyrészről könnyebb megszerezni, amit akarunk, másrészről azonban a menekülés folyamata már macerásabb. Ha lebukunk, könnyen elkaphatnak, és akkor vége a játéknak, ezért okosan kell eljárnom. Olyan ez, mint az aknakereső; ha rosszra lépsz, akkor kirobbanó élményben lesz részed. Reménykedjünk, hogy most elmarad a nagy bumm. Egy-két járőr mellett elhaladok, de a szívem hevesen zakatol bordáim közé zárt csapdájában. Nem volt a kedvenc időtöltésem kirabolni védtelen embereket, de választanom kellett. Vagy ők, vagy én. És ha nem akartam szenvedni, akkor saját magamat kellett előtérbe helyeznem mindenképpen.
Percek múlva észre is veszek egy gyöngyszemet, aki kecsesen masírozik át a tömegen. Sugárzik róla az ártatlanság, ami azért lesz szerencsés, mert nem akarja majd egyből kikaparni a szemeimet. A hölgyemény irányt vált, és az egyik mellékutcába sétál be, ahol nem sokan járnak ilyentájt. Ravasz mosoly terül el ajkamon, és összekapom magamat. Most vagy soha. Egy ideig követem, majd gyorsítva a lépteimen haladok el mellette, és lököm meg a vállammal, miközben a megszokott procedúrát követve szerzem meg a táskáját. A probléma azonban akkor következik be, amikor a táskájának pántja beakad, ezzel visszarántva engem is a kínos szituációba, melyre egy arra sétáló járőr is felfigyel. A gondolataim cikáznak, lelépésre pedig aligha lenne lehetőségem az egyenruhás alak közeledtét tekintetbe véve. Nagyot nyelek, és egy pillanatra elmélyedek a kissé rémült barnás zöld szempárba.
- Segíts. – kérem meg őt visszafojtott hangon, de nem szakítom meg a szemkontaktust. Az esélyeim lecsökkenése érdekében már csak az előttem álló hölgy jószívűségében bízhatok, ami lássuk be, eléggé csekély az előbbi majdnem rablásos incidens miatt. Erre szokták mondani, hogy kezdők szerencséje, azt hiszem.  

Egy döntés csupán, mégis megannyi gondolat cikázik végig a fejemben, ahogyan a lány szemeit fürkészem. Nem tudom kivenni belőle, hogy mit fog választani. Odadob a rendőrnek, vagy tényleg segíteni fog? Az emberek kiismerése igazi útvesztő volt számomra mindig is, és ez most sincs másképp. Egyik kezemmel lassan elengedem a táskája pántját, hiszen a mai fogásomnak úgy, ahogyan van, lőttek. Ugyanakkor, ha a második lehetőség mellett marad, nem akarok még abba kapaszkodni, hanem inkább menekülőre fognám a dolgot.
Nyelek egy nagyot, a szívverésem ütemes visszhangként köszönt vissza a fülemben, amikor érdekes dolog történik. A lány összekulcsolja ujjainkat, és közelebb húzódik hozzám. Lenézek a kezeinkre, majd most már a járőrre szegezem a tekintetemet, akinek éppen a mellettem álló magyarázza el a helyzet komikusságát, és egy párként mutat be minket. Meglep a tény, hogy tényleg segített, és nem dobott fel a történtek ellenére is, mégis eléggé furán érint a dolog. Itt állok egy rendőr előtt egy idegen nővel, miközben hónapok óta a hűség fogalmát próbálják belém nevelni. Ha most valaki észrevenne a csapatból, biztos addig kínozna, amíg nem csak felfogom, de meg is tanulom a leckét.
- A gyerekes csínyek nagy mestere. Szerény személyem úgy tűnik, örök gyerek marad. – egy félszeg mosolyt kényszerítek az arcomra a játékunk érdekében, utána azonban egyből elkomolyodok, amikor nem én vagyok a középpontba. Elmerengek egy pillanatra, hogy felhasználom az egyenruhás tag közelségét, és feldobom a bandát. Elmesélek mindent, amiken keresztülmentem, amikre kényszerítettek. Egy része biztosan bukná a dolgot, nyugodt életem azonban sosem lenne. Levadásznának engem is, majd mindenkit, akihez bármikor is közöm volt. Ugyan a vágy bennem él a megmenekülésre, rá kell jönnöm, hogy a kiskapuk keresése következményekkel jár, amelyeknek az árát nem szeretném, ha más fizetné meg helyettem.
Vetek egy pillantást a mellettem álló lányra, és próbálok olvasni benne. Semmi oka nem volt segíteni egy idegennek, mégis megtette. Olyannyira össze vagyok zavarodva, amennyire paranoiásnak érzem magamat attól, hogy ránk találnak. Nem akarok még egy áldozatot, egy újabb személyt, akinek végig kell mennie ezen az egész kicseszésen. A kedvesség ugyan nem ismeretlen fogalom számomra, csupán úgy gondolom, egyáltalán nem érdemlem meg jelen helyzetben. Egy elv alapján működtem; ha kedves voltam másokkal, én is elvártam ugyanazt. Ez nem sokszor működött, és most sem igazán látom a reményt az egészben. Mégis mit adhatna egy magam fajta totális roncs egy ilyen hölgynek? Azon kívül természetesen, hogy esélyt arra, hogy őt is elkapják.
Sóhajtok egyet, és a környék csendességét elraktározom magamban, mint nyugodt pillanatot. Ugyan a sóvárgó érzés ott uralkodik minden lélegzetvételemnél, nem tehetek semmi feltűnőt, amivel gyanúba keverhetem magamat. A számomra két idegen annyira nem ismeretlen egymás számára, mégsem engedem el a kiscsaj kezét, helyette vagy a jobb, vagy a bal irányba nézek, esetleg a cipőm orrát tanulmányozom. Mégis, hogy a fenébe keverhettem magamat ilyen helyzetbe? Okosabbnak kellett volna lennem, körültekintőbbnek. Ha megszabadulok ettől az egész kudarctól, biztos, hogy nem fogom világgá kürtölni a ’sikeremet.’
Annyira elmerengek a gondolataimban, hogy már csak a rendőr felém intézett szavai hoznak vissza a jelenbe.
- Mindenféleképpen, uram. – nyugtatom meg a felől, hogy vigyázok a lányra, azonban arról sejtése sincsen, hogy ez az utolsó alkalom, hogy mi láttuk egymást. Amúgy sincs kedvem még az egész rendőrséget is a nyakamra szabadítani, hiszen így is eléggé sokan pályáznak rá.
Egy kis időre mindketten lefagyunk, amikor kettesben maradunk, és csak pillanatokkal később lépünk távolabb egymástól. Eligazgatom a kabátomat, mégsem tudom, mit mondhatnék. Annyira elpusztították az agysejtjeimet, hogy fogalmam sincsen mi a normális reakció a dolgokra, és mi nem. Mielőtt azonban szó nélkül hátat fordíthatnék, pár bankjeggyel leszek gazdagabb, amit nem tudok mire vélni.
- Ez… köszönöm, vagy mi. – zavartan dörzsölöm a tarkómat, mégis valamiért képtelen vagyok megemberelni magamat, és otthagyni a csajt. Annyira szomorúnak tűnik, de mégiscsak segített. Talán van egy kis időm, és lehetőségem, hogy megmaradt emberségemet felélesszem, ezért sóhajtok egyet, majd csak ezután szólalok meg.
- Olyan kedvtelennek tűnsz. Ki tette ezt veled? – teszem fel az első eszembe jutott kérdést, de a tekintetem egyből az utcát kémleli, nehogy ismerősekre bukkanjunk.
- Szeretnéd, ha megismertetném az öklömmel a tagot? A kicsike úgyis nagyon ismerkedős kedvében van. – bokszolok bele a saját tenyerembe, és most ismét elmélyedek az előttem álló szemeiben.
- Verekedésben jobb vagyok, mint rablásban. – húzom grimaszra ajkaimat, utána viszont a zsebeimmel törődök, és azzal, hogy minél előbb elmélyesszem bennük remegő kezeimet.
Mennyi esélye lehet annak, hogy rám találnak? A főnök kissé zsugori, nem küldene több embert egy újoncra. Gondolja, úgyis egy kiképzettebb alak elbánik velem, de azt az egy láncszemet sikerült leráznom magamról. Tisztában van vele, hogy anyagra fáj a fogam, ezért azokat a pontokat fogja először felkutatni, ahol a drogosok tanyáznak. Talán megúszhatom, így egy kis bűnözést megengedhetek magamnak, hogy a külvilággal érintkezzek.
- Tudod mit? Vázolom a helyzetet. Maga kisasszony eléggé letört, és mivel ilyen kellemetlen helyzetbe hoztalak, tartozom annyival, hogy kiengeszteljelek. – kezdek bele, miközben egyik lábamról a másikra helyezve az egyensúlyomat gondolom végig a tervemet.
- A közelben láttam egy kisboltot. Talán egy jégkrém mindkettőnk arcára mosolyt csalhatna, és nemleges választ képtelen vagyok elfogadni a helyzetünk tekintetében. Egy hölgy sem távozhat haza ilyen szomorúan. – mozgatom meg egy kicsit az orromat.
- Már van is egy ötletem, hol fogjuk elpusztítani. – csapom össze a két tenyeremet kissé lelkesebben, de most őszintén vágyok erre. Kicsit kimozdulni, elfelejteni mindent, ami még vár rám a visszatérésem után. Mellesleg rosszul indítottam a találkozásunk szempontjából, és ha már így is elcsesztem az egész műveletet, miért ne fordulhatna más irányba a dolog? Amúgy is, még nem is sejti, mennyire szeretem a magas helyeket.
- Ne aggódj, nem próbálkozok újra a rablással. Villám-elven működök; kétszer ugyanoda a helyre nem csapok. – engedek meg magamnak egy félszeg mosolyt, miközben igyekszek rendet tenni a fejemben lévő káoszban, ami a szórakozás, és az anyag megszerzése között váltakozik.

Nem tudhattam, hogy rábólint az ajánlatomra, vagy elkerget a fenébe, az az egy viszont biztos volt, hogy nem a legrosszabbul jöttem ki ebből a találkozásból. Alakulhatott volna úgyis, hogy ma a sitten ülök rablás miatt, ami nem igazán lett volna szerencsés a helyzetemet tekintve. Milyen nagy szerencse, hogy manapság akad egy-két jótét lélek, akinek nem az a legfőbb célja, hogy tönkretegyen másokat. Kár, hogy szerény személyem épp az ellenkező oldalt erősíti.
Fejemet leszegve fojtok el egy vigyort, és csak ezután pillantok fel társaságomra.
- Legalább láthatod, hogy nem egy rossz befektetés vagyok. – mosolyodok el most már én is, viszont mikor a feltételeket említi, kissé érdeklődően vonom fel a szemöldökömet. Bele sem merek gondolni mivel kell vezekelnem a tetteimért, de nem lehet rosszabb, mint embereket megverni, vagy kirabolni. Azonban, ahogy lassan körvonalazódik a szitu, és több részletet tudok meg arról a bizonyos mellékutcáról, szinte megkönnyebbülés fut végig rajtam. Tényleg csak ennyi lenne? Nem tehetek róla, egyszerűen gyanúsan végigmérem az előttem állót, mielőtt megemberelve magamat húznám ki egyik zsebemből a kezemet, hogy átvegyem a kis téglalap alakú kártyát.
- Nem ígérhetek biztosra semmit, de ha úgy alakul a sorsom, mindenképp beugrok egy kis komoly zenére. – forgatom meg még párszor a névvel, és címmel ellátott névjegykártyát, végül a farmerem zsebébe mélyesztem azt. Meena. Különleges név, egy igazán különleges lánynak, aki minden egyes mondatával képes meglepni, és valami pluszt hozni az életembe. Szomorúsága ellenére is igyekszik minél kedvesebb, és segítőkészebb lenni. Amikor már azt hittem, hogy az emberi fajnak a jobb része kihalófélben van, mégis akadt valaki, aki megcáfolta mindezt.
- Máris elvezetem magunkat oda. – határozom el magamat, amikor belém karol, majd sóhajtva egyet indulok meg vele együtt. Fejben végigfutom a látott helyszíneket, hiszen eltévedni nem áll módomban, és nem is akarok sokat mászkálni a nyílt utcán, nehogy végül beigazolódjanak a rossz érzéseim. Ami viszont végképp nem tud megférni a gondolataimban, az az, hogy mégis mi ütött belém? Lehet, hogy annyit tengődtem már egy helyen bezárva, hogy most egyszerűen csak a sodródjunk az árral életérzést tanulmányozom, mégsem érzem a megbánást az egész helyzetünkben. Meena rendes lány. Nem akarja kikaparni a szememet, és értelmesnek is tűnik az átlaghoz képest, így nem kell aggódnom amiatt, hogy majd nem érti meg azt a pillanatot, amikor le kell lécelnem vissza Brooklynba. Mert hát hamarosan elérkezik ez a perc, és én minden magyarázkodás nélkül szívódok fel. Addig viszont csak hagyom magamat ellazulni, amennyire csak tőlem telik. Teljesen elveszek a gondolataimban, ami most hibának bizonyult, mert mire visszazökkenek a jelenünkbe, ő már velem szemben áll.
- Történt valami? – nézek körül, a pulzusom pedig egyből az egekbe szökik az állandóan bennem tomboló adrenalin miatt. Azonban nem látok senkit sem az előbbi rendőrön kívül, és emiatt megfordul a fejemben, hogy talán a lelkemre próbál majd beszélni a feladásom érdekében. Az viszont nem fog megtörténni, ebben teljesen biztos vagyok. Mégis a szavai egészen másról árulkodnak. Ruhákról beszél, a lakásáról, én pedig párat pislogok, hogy megpróbáljam értelmes szöveggé formálni a szavait, mert egyelőre nem igazán fogtam fel mire akar kitérni.
- Szóval itt válik a történetünk egészen érdekessé. Azt mondod, hogy simán megajándékoznál egy magamfajta amatőr bűnözőt ruhákkal, csak azért mert már nincs szükséged rá? – kérdezek vissza, majd lassan, de biztosan én is felfogom az egésznek a lényegét. Nem érezném szerencsés fordulatnak, hogyha új cuccokkal térnék vissza a helyemre. Mégis, hogyan magyarázhatnám el? Kiakartam rabolni egy csajt, aztán fagyiztunk, és még ruhákat is kaptam tőle? Nem hinném, hogy a főnök hátast dobna boldogságában a ténytől.
- Érdekes, és megfejthetetlen lány vagy te, Meena. Nem mondták még esetleg? – pillantok le rá, miközben tovább haladunk célállomásunk felé, amelyet már innen is jó látok. Sétálunk még egy darabig, majd a bolt előtt megállok, és most az ajtóhoz lépek, de még direkt nem nyitom ki.
- Kedves gesztus lenne tőled, de nem fogadhatom el. – rugaszkodok neki a kisbolt ajtajának, és a felső részén megtámaszkodva engedem be magam előtt.
- Nem tartasz attól, hogy a nyakadon maradok, és kóborállat módjára visszajárok hozzád? Levakarhatatlan egy alak tudok lenni, ha nagyon elkényelmesedek. – játékos vállvonás közepette sétálok a hűtőhöz, és hümmögve egyet futom végig a választékokat.    
- Pisztácia, és csoki, amiért oda van a poci. – simogatom meg felsőmön keresztül a hasamat kissé szórakozottan, de már húzom is el a fagyasztó ’ajtaját’, és emelem ki belőle a dobozos édességet.
- Te inkább a gyümölcsösebbre, vagy a különlegesebbre buksz? Egyik iskolatársam ki nem állhatta a gyümölcsös jégkrémet, ennek ellenére mindig azt vittem neki is, így a végén enyém lett mindkettő. Borzalmas egy alak vagyok, tudom.  – a fejemet csóválom rosszallóan, majd megtámaszkodok a fagyasztó szélén, és ritmusos dobolgatásba kezdek ujjaimmal rajta. Amíg Meena a választási lehetőségekkel játszadozik, én elmerengek a gondolataimban, és eszembe jutnak a gyűrűjéről mondott dolgai, ami feltűnően már nincs rajta. Könnyen összeáll a kép, hogy egy jegyesség végét éli, ami felidézi az én vívódásomat a szerelemnek nevezett illúzióval. Az én történetem sem sült el jól, és azelőtt vége lett, mielőtt igazán elkezdődhetett volna. Egy pillanatra elkomorodok, de még azelőtt elhessegetem ezeket a gondolatokat, mielőtt döntésre jutna a témában.
- Keresek addig műanyagkanalakat is. Az ilyen boltokban kellene lenniük. – nyújtogatom a nyakamat, hátha jobban átlátom a nem olyan nagy helyiséget, végül úgy döntök, magam kutatom fel őket. Percek múlva rá is akadok az egyik polcon, és kettőt leemelek a többi közül, majd hozzáteszem a választott jégkrémekhez. A fizetés után lépünk ki ismét az utcára, én pedig egy újabb gyors navigálást tartok magamban.
- Nem tudom mennyire vagy oda a magas helyekért, de most beleviszlek a rosszba. Gyere. – intek neki elvigyorodva, majd egy utcával arrébb állok csak meg. Az egyik tűzlétra alá sétálok, de mivel nem érem el, keresek egy masszívabb dobozt, majd arra ráállva hajtom le, de még előtte biztosra megyek, hogy mindenhol elég sötét legyen.
- Legfelülre megyünk. Add a kezed. – nyújtom felé az enyémet,hogy felsegítsem, majd az első szintnél mutatóujjamat a szám elé teszem, ezzel jelezve, hogy nem kellene felhívni magunkra a figyelmet. A legfelsőnél állok csak meg, és leülve lógatom le lábaimat a mélybe, az egyik doboz jégkrémet pedig az ölembe fektetem.
- Manhattan egy intenzív város. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy itt éljek, de ezek felett a kicsikék felett uralkodhatok. – célzok most a létrákra, majd kicsomagolom az egyik kanalat, a jégkrémes dobozról pedig leszedem a tetejét.
- Megkóstolod? – nyújtom felé a dobozt, miután egy kisebb darabot kivájok a kanalammal. A pisztácia, és a csoki egyvelege különleges íz harmóniát alkot, én pedig képtelen vagyok betelni vele. Régen nem ettem már ennél finomabbat, ezért most kiélvezem minden egyes pillanatát, mellesleg a jégkrém miatti függőség most jobban jön, mint az anyag iránti sóvárgás.
- Mesélj nekem a komolyzenéről egy kicsit. Nem vagyok a témában otthon, de úgy tűnik te annál inkább. – kezdeményezek egy témát, miközben a jégkrémmel, és a kilátással vagyok elfoglalva.

A nap ennek a pontjában a város csodálatos élményt nyújt, én pedig minden másodpercét elraktározom. Gőzöm sincs mikor lesz újra lehetőségem Brooklynból újra eljönni, ezért nem akarom elvesztegetni az időmet. Hiányoztak ezek a nyugodt percek. Őrülten vágytam a rettegés nélküli életre, arra az időszakra, amikor nem kellett tartanom attól a jövőtől, ami még vár rám. Sajnálatos módon az életem egy ponton rossz irányt vett, és még mindig abban a zsákutcában toporog, ahova szorították őt.
Lenézek a kezemben lévő jégkrémes dobozra, majd tekintetem visszasiklik Meenara. Jó pár hónapja ő az egyetlen személy a közelemben, aki kívülálló mindettől az őrülettől. Valamelyest hálás vagyok azért, hogy végül nem sikerült a rablás, mert most rohanhattam volna vissza a korántsem fényűző életembe, valami elcseszett porral együtt, aminek a felére nem is emlékeznék a későbbiek folyamán. Szükségem van ilyen emlékekre. Arra, hogy élek, és nem csak lélegzem. Kell az a folytonos munkálkodás a szervezetemben, vagy remény, hogy nem veszik el tőlem teljesen az emberségemet, és hagynak kiéhezve ezekre a dolgokra. Őszintén rettegek a holnaptól, és az azután következő napoktól is. Nem ismerem őket, nem tudom mibe keveredtem, és arról meg végképp fogalmam sincsen, hogyan fogok ebből a végén kijutni. Bár van egy olyan érzésem, hogy mélyen belül tudom a választ, ami nem annyira kellemes, mint a reményekkel teli gondolata.
- Akkor ezt a gesztust végképp eltöröljük. Úgy látszik manapság a pisztáciák is megbízhatatlanok, ezért hősiesen elpusztítom őket. – újabb kanállal esek neki az édességnek, és hagyom, hogy az ízek teljesen magukkal ragadjanak. Megnyalom az ajkaimat, de közben csendben hallgatom, ahogyan a kérdésemre adja meg a választ. Sosem foglalkoztatott különösen a komolyzene, meg az ezzel járó dolgok. Sőt semmilyen zenefajta sem igazán. Volt egy megszokott stílusom, ami általában a ’ha tetszik hallgatom, ha nem, akkor nem’ elvben merült ki, és ennyi. Bevallom, nem is gondoltam arra, hogy belekezdjek a zongorázásba, vagy bármilyen hangszert kipróbáljak, mert akkoriban sok minden más járt a fejemben. Most valahogy azt kívánom, mégis csak elgondolkoztam volna ezen. Abban nem hiszek, hogy még nincs késő újrakezdeni, vagy hogy még menthető személyiség lennék, hiszen az én helyzetem ennél sokkal bonyolultabb, már ha egyszerűen tudnám is, hogy mit is művelek én velük pontosan. Az egyik percben még újonc vagyok, a másikban meg különböző szerekkel adagolnak, és végigfigyelik, ahogyan tönkreteszem magamat, vagy egyszerűen valami oltári nagy hülyeséget művelek. Ők ezt élvezik, én pedig nem mondhatom, hogy álljanak le, mert akkor még több sebbel lennék gazdagabb, és azokból már így is magaménak tudhatok jó párat.
Veszek egy mély levegőt, és lenézek a kezemben lévő dobozra, ami ütemesen jár a remegő kezeim között. Leteszem a dobozt, és érdektelenségemet kifejezve mélyesztem vissza inkább a kezeimet a zsebembe. Egyesek szerint a tudás hatalom. Én szerintem a tudatlanság ilyenkor sokat segít. Ha nem veszem figyelembe a szükségleteimet, képes vagyok ellazulni, élvezni a nap hátralévő részét. Viszont, ha most ezen kattogok végig, egyszerűen csak lelépek, és kész. Az pedig végképp tönkrevágná ezt a kellemes időtöltést egy lány társaságában.  
- Őszintén, sosem voltam egy mintadiák. Lehet, velem rosszul járnál. Viszont értem mire gondolsz a nyugodt érzéssel kapcsolatban.  – ejtek meg egy grimaszt, és a szemeimet behunyva szívom magamba a friss oxigént. Fél füllel észreveszem a város nyüzsgését, amiről mesélt, de valahogy kevésbé zavar, mint amennyire őt. Természetesen az is más, hogyha valaki évek óta ezzel kel, és fekszik. Olyankor valami bekattan, és sok minden tud az agyadra menni egy idő után. Néha megszokja az ember az ilyesmit, néha viszont az őrületbe kergeti magát vele.
Akaratlanul is grimaszolok egyet a szavaitól, az állkapcsom egy pillanatra megfeszül. Nem ismerem a körülményeit a történteknek, az viszont könnyedén lejön, hogy őt miképp érinti ez az egész.
Kissé feljebb helyezkedek az eddigi pozíciómból, és csak ezután szólalok meg.
- Egyre jobban szeretném beverni annak a tagnak a képét, aki ezt tette veled. – adom tudtára a véleményemet kissé sem jókedvűen, azonban engem is meglep, mekkora haragot érzek most az ismeretlen fél irányába. Talán az elvonási tünetek egyik fázisa kezd úrrá lenni rajtam, vagy csak egyszerűen nem vagyok képes elviselni az ilyen alakokat, mert bárhogy is próbálom szépíteni, saját magam is közéjük tartozok.
Egy apró lélegzet még egyet követel, amíg a tüdőm megtelik oxigénnel, és lenyugtatja az idegeimet. Nem szeretnék előtte kiszámíthatatlanul viselkedni, ezért igyekszem minden erőmmel visszafojtani a lényemnek ezt a részét. Félek, hogy kezelhetetlenné válik, vagy olyat mondok, amivel megbántom. Nem érdemelné meg azt a Doriant, és az önmagamról alkotott hiányos információm miatt én sem szeretnék szembesülni vele.
Lassan érzem, hogy a testem ismét nyugodtabbá válik. A szívem a folytonos tempójában zakatol, és a kezem sincsen többé ökölbe szorítva a zsebem mélyén. Az első meccset megnyertem, de a nagyja még hátra van, és jobb soha nem lesz.
A nevemről feltett kérdése hallatán muszáj elgondolkoznom. Tudom a rendes nevemet, azonban azt nem tudom kivel állított most szembe józan önmagam. A bandán belül Dorian a nevem, a rendes viszont Jason. Ugyan az utóbbihoz tartozó személynek már csalódást okoztam, a mostani meg maga egy csalódás, szóval azt hiszem egészen rendben leszek a bemutatkozással. Nem is kell ezen sokat gondolkoznom, mert úgy mozdul, ami számára kényelmetlen, így egyből szorosabban fogom a kezét.
- Keressünk valami kevésbé magaslati levegőn lévő helyet, oké? – veszem fel vele egy pillanatra a szemkontaktust, majd elrugaszkodok a földtől, és őt is felsegítem.
- Nem békülnék ki a gondolattal, ha leszédülnél innen, vagy valami. – teszem még hozzá, és kinyújtóztatom fáradt végtagjaimat. Magamhoz véve a jégkrémes dobozt várom meg őt, és hagyom, hagy menjen előre, mert így figyelni tudok minden egyes lépésére, és meg tudom fogni, ha arra lenne szükség.
- Meg is vagyunk. – engedek meg magamnak egy mosolyt, és most jobban markolom a doboz szélét, hogy enyhítsem a remegést. A fenébe is, ez egyre rosszabb lesz!
- A kérdésedre válaszolva Jason vagyok, de rajtad áll, hogy hívsz. Nem akarlak behatárolni, meg semmi. – legyintek egyet, hogy a bennem tomboló érzés kavalkádból csak a szórakozottabbat lássa, de még így is meg kell küzdenem a következő fázissal: a fejfájással.
- A listádról már kihúzhatjuk a jégkrémet. Mi volt a következő programod? – érdeklődök, miközben nekiállunk újra a sétának. Egyelőre még nem szeretnék lelépni, de talán ez lesz az a pont a nap folyamán, amit nem én fogok eldönteni.

Bármennyire is szeretném figyelmen kívül hagyni a bennem ordítozó sóvárgást, képtelen vagyok felülkerekedni rajta, vagy akár egy másodpercig is nemet mondani neki. A fejfájásom késként lüktet a halántékomban, a torkom pedig száradt, és ég. Túlságosan is a függőjévé váltam annak a méregnek, amit évekkel ezelőtt csak hír formájában ismertem csupán. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy mindez az életem részévé vált, és nem szabadulhatok meg tőle egyik pillanatról a másikra.
Meena időközben újabb programmal bővítette még kissé szegényes listánkat. Bevallom, élvezem a vele való könnyed beszélgetést, és sétákat, melyeket a városban teszünk kettesben. Egyfajta felszabadulást hoz számomra. Olyan, mint mikor az ember először jut levegőhöz egy kiadós úszás után, és valljuk be, igazán könnyű rákapni ennek az ízére. Mellesleg kedves lány, talán túlságosan is. Olyan, mint egy apró jóság ebben a mindent felemésztő bűnben, melyet az otthonunknak hívunk. Valami bűntudatféleség támad fel bennem, miszerint kihasználom jószívűségét. Már rég le kellene lépnem, és hagynom, hogy az én befolyásom nélkül élje az életét. Mit adhatok én neki? Egy érzelmileg tönkretett Jason Lester imitátort, aki azzal hitegetné, hogy egyszer jó ember volt, és újra azzá tud válni? Lássuk be, nem túl biztató a körülményeket tekintve. Mégis valami rejtélyes dolog folytán elvisel. Beszélget velem, mesél a munkájáról, az életéről. Talán mindketten életünk mélypontján találtunk egymásra, és ez a fajta támaszkodás a másikra kíváncsiságot szül az elménkben, hogy két sebzett ember képes-e vajon újra megtalálni a békét, amit mindenki keres, vagy teljesen felemésztik egymást?
Elgondolkozok, hiszen vele tarthatnék. Feszegethetném a határaimat, és követelhetnék türelmet a szervezetemtől, de ha eszembe jutnak a pincékben töltött esték, és a végső küzdelem az elmémmel, rá kell jönnöm, hogy túl veszélyes, és kiszámíthatatlan lennék számára.
Gondterhelten húzom végig kezemet borostás államon, és egy távolabbi pontot keresek az utcában, ahol állunk, hátha majd megadja számomra a hőn áhított választ. Úgy érzem magamat, mint egy döntésképtelen kisfiú, aki lefagy, ha egy átláthatatlan akadály gördül elé. Tanácsra van szükségem, egy kis noszogatásra, hogy melyik a helyes út, hiszen mindkettőnek akad hátulütője. Ha vele tartok, az állapotom még rosszabb lesz, viszont ha lelépek, újra besétálok abba a körforgásba, ahonnan éppen menekülök. Így is még van pár órám, de ha rám bukkannak, akkor perceim sem lesznek.
Megnyalom a felső ajkamat, ideje lenne nyilatkozni a választásommal kapcsolatban, hiszen ezt várja el tőlem. Mellesleg egészen hülyén nézhetek ki, hogy nem válaszolok a kérdésére, csak mert a gondolataim lekötnek teljesen. Egy részem azt kívánja, bárcsak a bátyám mondana valami okosat, amitől nem érzem magamat ennyire tanácstalannak, mégis az egyetlen, amire most hallgathatok, az az ösztöneim. Fogalmam sincsen, hogy ő éppen merre lehet, és nem vagyok olyan helyzetben, hogy ezt csak úgy kiderítsem. Pedig nem egyszer fordult már meg a fejemben, hogy valahogy felveszem vele a kapcsolatot, de minden egyes tervem zsákutcába torkollott, így ezen a téren egészen meg voltam lőve.
- Jobban éreznéd magadat, ha felkeresnénk őt, és behúzhatnál neki egyet? – teszem fel az első eszembe jutott kérdést, majd végül megemberelem magamat, és tovább folytatom.
- Egyszer sikerült elkapnom egy filmet, ahol a csaj éppen behúzott a csávónak, és eléggé elégedettnek érezte magát utána.  Lehet, könnyítenél magadon ezen a téren. – vonom meg tanácstalanul a vállamat, hiszen az én bonyolult szerelmi életem után másoknak tanácsot osztogatni nem túl szerencsés tevékenységnek tűnik. Azonban néha egyszerűen csak szeretem megpróbálni a lehetetlent.
- Mint ma esti elcseszett társaságod, nem hagyhatom, hogy egy filmmel pusztítsd el az összes agysejtedet, inkább átveszem én a szerepét ennek. Igazi nyálas film szintű fárasztás tudok lenni, ha akarok.  – vállalom magamra ezt a nemes feladatot, és még ki is düllesztem a mellkasomat mellé. Már csak a híres Tarzan mellkas döngetés hiányzik, és meg is van az újabb epizódja a: Hogyan csinálj magadból hülyét a nők előtt? című műsornak.
- Azonban mielőtt belevágnánk az este folytatásába, tennék egy gyors kitérőt. Nem fog sokáig tartani. – szorítom ökölbe a zsebembe rejtett kezeimet, melytől körmeim tenyerembe vájnak. Valahogy tompítanom kell ezt, amíg vele beszélek. Nem vághatom az arcába, hogy lelépek anyagot szerezni, majd később visszajövök, mert tönkrevágná az eddig felépített ismeretségünket.
- Van egy ismerős a környéken, igazából hozzá akartam beugrani elsősorban. – vakarom a tarkómat zavaromban, hiszen utáltam a hazugságokat, még ha azok kegyesek is voltak. Bár ha azt nézzük, részben igaz a dolog. Egy ismerős, akihez anyagért igyekszek lelécelni.
Lenézek Meena szemeibe, a szívem furcsán kalimpál mellkasomban. Ha még valaha szóba áll velem, lehet abban kérem majd a segítségét, hogy megértessem magamat ilyen helyzetekben az emberekkel. Van erre egyáltalán gyógyír? Valami megoldás? Kell lennie, hiszen mindenki tapasztal ilyet.
- Mi lenne, ha leírnád nekem a címét a helynek? Itt a névjegykártyád…van nálad egy toll? – kapkodó mozdulatokkal szedem ki az elrakott papírt, és megfordítom az üres hátulja felé.
- Ismerem valamennyire Manhattant, és eltalálok. – jegyzem meg még gyorsan, bár ez is csak féligazság a részemről. Melyik részét ismerem a városnak? Egy-két kétes alak lelőhelyét, meg a menekülőpontokat. Igazi idegenvezetői tehetség vagyok, mondhatom!
- Szóval miután végzek, ott találkoznánk. Becsszó! – tartom fel úgy ujjaimat, mintha kiscserkész lettem volna, bár a vicces az egészben, hogy semmi közöm nem volt hozzájuk. Csupán ellestem egy-két mozdulatot idióta osztálytársaimtól, és gyerekfejjel tök menő volt beilleszkedni, ha tudtál ilyeneket. Ez viszont maradjon az én titkom, ahogyan sok minden más is. Azonban bármennyi kézmozdulatot is vetek be, nem tudok elsiklani a tény felett, hogy fogalmam sincsen miképp alakul majd az elkövetkezendő pár percem. Azok az alakok nem szórakoznak, de ha rosszat akarsz tenni, rossz társaság közé kell keveredned, nincs mese. Néha le kell paktálnod az ördöggel csak azért, hogy utána csak neki adózhass az életeddel. Viszont arra nem számítottam, hogy ennyi emberrel kell majd alkut kötnöm a nyamvadt életem érdekében.  
- Na mit szólsz? Áll az ajánlat? – nyújtom felé a kezemet, hogy megegyezzünk, és próbálok elfojtani egy levegővételt, amely feltűnően adná a külvilág tudtára azt, hogy nincs egészen minden rendben velem. Már ha eddig nem esett le neki, amit kétlek, hiszen elég okos volt. Azon sem csodálkoznék, hogyha elküldene egy melegebb éghajlatra, vagy nem jelenne meg a találkozóhelyünknél, mire odaérek. Bárhogy is alakuljon az este folytatása, az már biztos, hogy egy részét kellemessé tette a jelenléte, ami elég erőt ad majd ahhoz, hogy újra kibírjam az elkövetkezendő pár napot.

Manhattan nyüzsgő városának hangulata bekúszik sejtjeimbe, és nyugtatóként hat az idegeimre. Mélyen magamba szívom a friss levegőt, a tüdőm megtelik élettel, hogy aztán újra összeszoruljon a kellemetlenül felejthetetlen érzés miatt, melyet az elvonási tünet okoz. Meena válasza most az egyetlen mentőövem, amit önzően dobhattam saját magamnak a fulladás közepette. Muszáj volt valamit lépnem. Nem akartam megbántani, mert az az elv, hogy úgy bánj az emberekkel, ahogyan szeretnéd, hogy veled is bánjanak még élénken él bennem, habár néha elnyomja az új felfedezetlen énem. Ő végig kedves volt velem. Kimentette a seggem, ha arról volt szó, sőt mi több önként adott pénzt, ha már félresikerült a rablásom. Bevallom, féltem őt a külvilág mocskától, mert amit a város kínál számára az túlságosan is kemény, és kegyetlen tud lenni a normális emberekkel. Fejben már ki is bontakozik egy gondolat, mégis helytelennek érzem a tudtára adni, mert nem garantálhatom, hogy újra összefutunk majd a közeljövőben.
Elenged, valami elcseszett módon bízik abban, hogy megjelenek majd a megbeszélt helyszínen, de talán azért, mert én is meg vagyok győződve erről, így talán a hangom is ezt sugallta felé. A cím felkerül a névjegykártya hátuljára, és hamarosan a száma is mellé. Elmosolyodok, csupán ennyi telik most tőlem, mert a fejemben a szúrás elviselhetetlenül lüktet.
- Így lesz. – szólalok meg végül kissé rekedtes hangon, mert egy ideje már nem pazaroltam a levegőt bármilyen kommunikációra. Enyhén fordulok, hogy a hátsó zsebembe csúsztassam bele a névjegykártyát, és a telefonszámot, amikor pár bankjegyet még a kezembe nyom. Felnézek a már jól ismert szempárba, és kissé sután veszem át tőle a pénzt. Nem érzem helyesnek, hogy ezt teszem vele, ahogyan azt sem, hogy a közelében vagyok. Felemészt ez a kettősség, és a helyes meg a helytelen különleges egyvelege, mellyel a szervezetem oly előszeretettel ajándékoz meg, amióta találkoztam ezzel a lánnyal. Mit adhatnék én neki ezért cserébe? Nincsenek értékeim, csak egy kiszámíthatatlan személyiségem. Nem érdemlem meg a társaságát, ennek ellenére égetően szükségem van rá, és túl önző vagyok, hogy ilyen könnyen lemondjak erről az érzésről.  
- Valahogy visszafizetem. – csak ennyit mondok, és még egy utolsót rámosolygok, mielőtt sietős léptekkel magába nyelne az éjszaka Manhattan utcáin keresztül.
Negyed órával később egy kissé sem barátságos környéken kötök ki. Tudok pár helyet, ahol könnyen anyaghoz juthatok, mégis valami rossz érzés elszorítja a torkomat. Most érzem, csak igazán mennyire amatőr vagyok még ehhez, és hogy ez az élet ugyanúgy nem fekszik nekem. Csak fél füllel hallott információkból tájékozhatok, az pedig édes kevés ahhoz, hogy túléljem az éjszakát. A szívem ólomsúlyként ható dobogása nem könnyíti meg a dolgomat, ahogyan az egyre feltörni készülő idegességem sem. Éppen befordulok az egyik sarkon, amikor ismerős tag alakja rémlik fel előttem. Háttal áll ugyan, így nem vesz észre, de mégis futásnak eredek, ahogyan csak bírok, ezzel akaratlanul is felhívja magamra a figyelmet.
- Állj meg, te kis taknyos! – kiabál utánam, de eszem ágában sincs lassítani a tempómon. Majdnem fellökök egy férfit, ahogyan átvágok mellette párszor a hátam mögé tekintve. Az alak, aki követett idefele most a nyomomban van, én nekem pedig fogalmam sincsen, hogyan kerülhetném ki. Egy zsákutcába jutok, a két utcát elválasztó fal pedig túl magas, hogy felmásszak rajta. A köpcös csávó elvigyorodik, csak az utca lámpája világítja meg ravasz mosolyát, én pedig émelyegni kezdek, miközben hátrálok egyenesen a fal felé. A francba!
- Azt hitted meglóghatsz előlem újonc? – mérgesen közeledik felém, de nem szólok egy szót sem. Utolsó reményként felpillantok a falra, amely gúnyosan magasodik felém ezzel is jelezve, hogy a segítségére ne számítsak. Kifújom a levegőt, és körülnézek, hátha akad egy bot, vagy bármi, amivel harcba szállhatok a tőlem kétszer akkora alakkal, de a természet nem nekem dolgozik. A tag odaér hozzám, és öklével az arcomba vág, majd mire felocsúdok, már a gyomromban köszönt vissza ugyanez az érzés. Morog valamit, de a szavai összemosódnak. Párszor még megsoroz ütéssel, a fájdalom az egész testemre kiterjed, amikor hátrébb lép párat, és a zsebébe kutatva húz elő egy fegyvert.
- Haver, meg tudom magyarázni. – tartom fel mindkét kezemet védekezően, és köhögök párat az előbbi ütések hatására.
- Tudod, mit csinálunk a hozzád hasonlóakkal, hm? – présel neki a falnak, és enyhén felemel a felsőmnél fogva. Elfordítom a tekintetemet, nem akarok szembenézni vele, azonban leheletét az arcomon érzem, és ez nem segít abban, hogy megnyugodjak. Összeszorítom a szemeimet, készen állok a sors szánta végjátékra, de valami történik. Éles dörrenés, a szorítás pedig enyhül, míg végül teljesen megszűnik, és az engem fenyegető pasas a földön köt ki. A kezem reszket, a szívem össze-vissza kalimpál, és mégis az egyetlen, amire tudok koncentrálni, az az utcán lévő alak, aki elvégezte helyettem is a piszkos munkát. Elindul felém, ma már nem tudom hányadszor érzem azt, hogy veszélyben az életem, de nagy meglepetésemre az alak elteszi a fegyverét.
- Mire vársz? Tűnés! – mutat egyenesen felém, de nem tudom ezt mire vélni. – Lopott tőlünk, és nekünk is van egy módszerünk.  Most pedig húzz el kölyök. Nem szeretném a következőt rajtad élesíteni. – morogja, de nem kérdezősködök. Futólépésben hagyom el az utcát, és mikor elég távol kerülök ettől az egész őrülettől, a falnak dőlve támaszkodok a két combomra, hogy mélyebb levegőkhöz juttassam szervezetemet. A pánik könnyen lesz rajtam úrrá, a kezem pedig a félelem, és minden egyéb más kellemetlenségek miatt úgy remeg, hogy most bármit könnyedén kiejtenék a kezemből. Nem akarom ezt tovább csinálni. Nem akarom, hogy az életem ilyen módon haladjon tovább, de mégis tanácstalan vagyok, hogyan űzhetném ki magamból azt, ami ilyen mélyen belegyökerezett. Gondolkozni kezdek, felmérem a jelenlegi helyzetemet. A hídtól nem messze van egy alak, aki kötetlenül árul, és semelyik bandához nem tartozik. Összeszedem magamat, kézfejemmel letörölve az arcomat indulok meg az egyetlen biztos pontom felé. Nyugtalan vagyok, de percekkel később az egyik éjjel-nappali bolt mosdójában állva a tükör előtt, kezemben a méreggel, amely a szervezetem kíván, azt érzem, hogy képes vagyok legyűrni ezt az érzést. A hideg földre ülök, és feltépem a csomagolást. A fejemet a falnak vetem, és behunyom a szemeimet az intenzitás érdekében. Lassan kezd a szívem normális ütembe váltani, de a képek a fejembe élénkebben élnek, mint valaha. Összeszorítom a szemeimet, üvöltésre vágyok, vagy valamire, ami képes elfelejtetni ezt az egészet velem. Felhúzom a térdeimet, a fejemet pedig lehajtom, és apró, de mély légzésekkel veszek erőt magamon. Meena vár rám, én pedig ezek után csak egy társaságra vágyom, aki képes színt vinni ebbe a nyomorultságba. Eltüntetve az anyagra hajazó bizonyítékot hagyom el a mosdót, és hogy ne tűnjek gyanúsnak, veszek egy csokit is az idős férfitől, aki úgy mosolyog rám, mintha még érdemes lennék arra. Megköszönve hagyom el az épületet, és az első metrót választom segítségemül, hogy eljussak a helyszínre. Két kezem között forgatva a téglalap alakú névjegykártyát többször is elolvasom a címet, és memorizálom, hogy csak erre tudjak koncentrálni. Elkényelmesedek a helyemen, fejemet az ablak üvegének hajtom, és egészen addig így maradok, amíg a leszállás el nem érkezik. Zsebembe csúsztatva mindkét kezemet vágok át az utcán, de magamban nyugtázom, hogy a sóvárgás már eltűnt. Erősebb vagyok, valamennyire tisztább elmével, ami átvitt értelemben nem teljesen igaz. Az eső hideg cseppekkel ajándékoz meg minket, és mire az étteremhez érek már szarrá ázok, de most ez zavar legkevésbé. Körülnézek, Meena sehol. Tenyeremmel tölcsért képezve lesek be a helyiségbe, de ott sem vélem felfedezni. Teszek egy kört, azonban egy női hang a másik irányba kényszerít. Gyorsítok a tempómon, és meglátom őt, meg egy mámoros állapotban lévő figurát. Kiropogtatva az ujjaimat állok kettejük közé, ezzel elejét véve a problémának.
- Takarodj. – mordulok fel, az alak pedig megtorpan, nem tudja mire vélni a helyzetet. Gondolkozik egy darabig, hogy elinduljon felém vagy sem, de amikor a kezem ökölbe szorul mellettem, ő pedig észreveszi, letesz bármilyen próbálkozásról. Veszek egy újabb mély levegőt, és csak ezután fordulok a lány felé, arcát pedig két tenyerem közé fogva nézek le a szemeibe.
- Jól vagy? Nem bántott? – teszem fel az első két alapvető kérdést, de most nem szakítom meg a szemkontaktust.

Megmagyarázni nem vagyok képes, hogy mi játszódott le bennem, amikor észrevettem azt a rohadékot, aki Meena felé közelített. Legszívesebben átrendeztem volna az arcát, mégis valahogy az, hogy ökölbe szorítottam a kezemet, megnyugtatta verekedni készülő idegeimet. Utáltam az ilyen mocskokat. Hiszem, hogy a mámoros állapot alatt képes olyanokat tenni az ember, amire nem büszke, de ez nem mentség a tetteire. Ugyanakkor nem olyan embernek látszott, akit éppen az alkohol befolyása késztetett erre, hiszen józanul is ugyanúgy megtette volna. Veszek pár mély levegőt, hogy a szívverésem a normális irányba terelődjön, majd engedem, hogy Meena belém csimpaszkodjon. Sután ölelem át, hagyom, hogy kisírja magát, és megnyugodjon. Feszélyez a helyzet, mert nem voltam hozzászokva az utóbbi időkben az emberi közelséghez, mégsem lököm el magamtól, vagy bármi. Elég sok szarságon mentünk ma mindketten keresztül, hogy csak úgy belegázoljunk a másik lelki világába minden ok nélkül. Meglep, hogy az én állapotomról faggat, holott ő volt veszélyben, mégis csak enyhén bólintok egyet, mielőtt válaszolnék.
- Megoldottam mindent. – válaszolom tömören, mert nem hinném, hogy jó ötlet lenne arról mesélni, hogy előttem lőttek le egy embert, aki éppen arra pályázott, hogy eltegyen láb alól. Ez nem olyan sztori, amit az emberek egy sörözés alkalmával megbeszélnek pihenésképpen. Ilyen szempontból én egyáltalán nem vagyok valami jó alany.
Az eső még mindig szakad, az egész felszerelésemből pedig csöpög a víz, ahogyan rakoncátlan barna tincseimből is. Kicsit a kezemmel összetúrva adok neki valami kinézetet, de valószínű még rosszabbul áll, ahogyan eddig. Meena lassan lenyugszik, és miután elenged, csak a különleges szempár fürkészésére koncentrálok. Alig látható grimaszra húzódnak ajkaim, mikor megemlíti, hogy nem számított a visszaérkezésemre, de teljesen meg tudom érteni. Kívülállóként én sem számítanék magamtól semmi jóra.
- Egy másodpercig én sem hittem benne, de itt vagyok. – jegyzem meg, majd hagyom, hogy belém karoljon, amíg az irányt az étterem felé vesszük. A szervezetem nyugodtabb. Nem érzek késztetést csak arra, hogy egyek valamit, és nekem ez bőven megfelel. Lehet, hogy még a hatásra várnom kell, ami miatt aggódhatnék is, de talán tudom kontrollálni a saját szervezetemet.
Annyira elmerengek a gondolataimban, hogy már csak a kérdésére eszmélek fel, és muszáj ezen elgondolkoznom. Mi a kedvenc kajám? A sültkrumpliért oda meg vissza vagyok, ahogyan most így belegondolva mindenért. A hasam korogni kezd, így le sem tudnám tagadni, hogy agytekervényeim figyelmeztető impulzusokat küldtek a gyomrom tájékára az éhségérzettel kapcsolatban. Félszegen elmosolyodok emiatt, végül úgy döntök valami választ is kinyögök, ha már feltette a kérdést.
- Mondhatni mindenevő vagyok. De egy hamburgerre, és sültkrumplira nem mondok nemet. – vigyorodok el olyan igazi kisfiúsan, miközben befurakodunk az ajtón. Páran vannak csak bent, és nem kelt annyira feltűnést, hogy megáztunk, mert az előttünk, és utánunk érkezők is megtapasztalhatták milyen mikor az égiek sírásba kezdenek. Keresünk magunknak valami kényelmesebb helyet, én pedig kibújok kabátomból, mert a víz miatt ólomsúlyúnak érzem, és félő, hogy kihúzza a lábaim alól a talajt. A felsőm csak enyhébben vizes, de ha elég időt töltünk itt bent, még az is lehet, hogy sikerül megszáradnunk. Az asztalon dobolgatok ujjaimmal, a kérdésétől viszont egy pillanatra elfordítom a tekintetemet, majd csak ezután válaszolok.
- Ühüm, fogjuk rá. – fintorgok egyet, majd tovább folytatom.
- Nem volt okom arra, hogy lerázzalak. Azt hiszem a ma este folyamán határozottan kijelenthetjük, hogy nálad kellemesebb társaságot nem igazán találhattam volna, és semmi kedvem most erről lemondani. – engedek meg magamnak egy mosolyt, hogy minden kételyt, ami felmerült benne, teljesen eloszlassak. Hamarosan egy fiatalabb csaj teszi a tiszteletét az asztalunk mellett, türkizkék kötényének első zsebéből pedig egy noteszt, és egy tollat halászik elő.
- Mit hozhatok? – érdeklődik kedvesen, majd hagyom, hogy először a velem szemben ülő lány adjon választ, végül én is felsorolom a hamburgerből, és sültkrumpliból álló párosomat. Még egy kólát is választok mellé, majd mikor magunkra hagy, Meena telefonja ismét csörögni kezd.
- A baromarc hívogat? – érdeklődök kevésbé jókedvűen, és egy pillanatra kinézek a hatalmas ablakon.
- Ha szeretnéd, elmagyarázhatom neki szépen a dolgokat. – ajánlom fel, bár abban nem igazán lenne semmi szépség. Valószínű részletesen elmondanám neki hova dugja fel a készüléket ahelyett, hogy őt hívogassa. Kifújom a levegőt, a kezeim dobolgató ütemben járnak az asztal lapján, és közben a helyiség berendezését kémlelem. Az ételek tömény illata teljesen elvonja az emberek figyelmét a falra aggatott képekről, amelyen leginkább tájak szerepelnek különböző helyekről. A pult felett szépen felsorakoztatva szerepelnek az étlapon szereplő ételek. Összesen négyen dolgoznak az épületben, de ők szorgosabbak az átlagnál. Ketten az ételek készítésével törődnek, ketten pedig inkább a felszolgálással. Az előbbit onnan állapítottam meg, hogy mikor kinyílt a pult melletti ajtó, sikerült belátást nyernem a helyiség azon részébe. Eléggé kellemes hangulata van az egész helynek, olyan, amit az ember el tudna viselni egy hosszú nap után. Márpedig nekünk eléggé hosszú napunk volt, az fix. Nem tudom, mit mondhatnék a velem szemben ülő lánynak. Már kijöttem abból, hogy nőkkel beszélgessek, és előtte sem voltam valami fényes páncélú szőke herceg fehér lovon. Magam sem tudom mivel tudtam lenyűgözni egy lányt, aki végül majdnem a feleségem lett, ha a dolgok nem alakultak volna úgy, ahogy. Azóta semmit nem hallottam felőle, de talán jobb is. Legalább ő sincs veszélyben, és én sem aggódok azért, hogy az érzéseim elvakítják teljesen a józan ítélőképességemet.
Hamarosan a rendelésünk megérkezik, én pedig tisztességtudó kölyök módjára köszönöm meg a kiscsajnak a felszolgálást. Az italok is követik az ételeket, én pedig a kis tálban lévő sültkrumplit középre tolom, mellé pedig az apró dobozba öntött majonézt, és ketchupot is.
- Majonéz vagy ketchup? – teszem fel neki az első kérdésemet, én viszont nem tétlenkedek. Egy szálat elveszek a többi közül, és a majonézbe mártom, hogy így majszoljam el.
- Isteni. – mosolyodok el, és felkészülök a hamburgerem elfogyasztására.
- Gyerünk, kóstold meg. Biztos vagyok benne, hogy nem fogod megbánni. – noszogatom őt egy kicsit, és ösztönzésképp még egy sültkrumplit csenek el a táljából.
- Gimiben a menzán mindig őrületesen gáz kaják voltak. Elméletileg az emberek ezt a pillanatot várják a suliban a legjobban, de mi szenvedtünk, ha erre került sor. Aztán leváltották a morcos nénit, és onnantól egy tündéri idősebb hölgy került a helyére, aki saját maga készített az iskolának sültkrumplit. Imádtuk őt érte. – elevenítek fel egy számomra kedves emléket, és most harapok egy falatot a hamburgeremből.

Bármennyire is igyekszem mások magánéletéből kimaradni, egyáltalán nincs ínyemre, hogy az az alak állandóan hívogatja őt. Nem tudom mit tett vele, mert nem kérdeztem, de az már rég lejött, hogy mennyire megbántotta őt. Márpedig nem kis tettnek kellett lennie ahhoz, hogy ilyen mélyen érintse őt. Azonban bármennyire is hajt az egészséges kíváncsiságom, amíg Meena nem akar róla mesélni, én sem zaklatom vele. Nincs is annál rosszabb, mint újra meg újra felidézni valamilyen rossz dolog történését, amit megjavítani aligha lehet.
Beleharapok a hamburgerembe, az ízek kavalkádja pedig jólesően érint. Feleleveníteni sem tudom mikor ettem utoljára bármilyen húsos ételt, aminek még íze is van, így most különösen hálás vagyok ezért a pár falatért. Általában valami neve nincs kaját vágtak le elém, majd elvárták, hogy a hálámat fejezzem ki érte. Meg a nagy büdös fenéket!
Megtörlöm a szalvétával a számat, és körülnézek a helyiségben. A felszolgálócsaj igyekszik többször is felvenni velem a szemkontaktust, de én tőlem csak egy mosolyra futja jelenleg. Beleiszok az italomba is, majd a társaságomnak szentelem minden figyelmemet.
- Sok nem normális dolgot csináltunk, ami számomra jó emlék volt, más részére kevésbé. – halkan felnevetek, mert ha eszembe jut a tűzijátékos eset, és az enyhén részeg huligánkodások az egyik tanárunk lakásánál, akkor hirtelen eltűnik az a glória a fejem fölül, amely már így is félig törött állapotban volt. Figyelmesen hallgatom az ő emlékeit, és most az apját említi, meg a védelmezését.
- Úgy gondolom, gyerekként lánynak lenni nem egy móka. Mármint ahogy te is említetted, még a széltől is óvtak. – jegyzem meg az észrevételemet, miközben a poharamban lévő fekete szívószálat forgatom. Kint még mindig zuhog az eső, de már kevésbé érzem azt, hogy csontig fagyok a vékony felsőmben, ami megkönnyíti a dolgomat, hogy sikeresen ellazuljak Meena társaságában. Mégis, ahogyan végigmérem őt, észreveszem a feszélyezettségét, amit lehet igyekezett elrejteni, de túlságosan könnyen nem ment neki. Részben úgy gondolom, nem én vagyok az a férfi, akivel szeretne eltölteni értékes időket, de most, hogy én maradtam, megbántani sem szeretne. Bekapok még egy sültkrumplit, kissé defektes vagyok a női nem megnyugtatásában. Általában dühös voltam, vagy szórakozott. Ennek a kettőse pedig meggondolatlanságokból, felelőtlenebb dolgokba vezetett, és még akkor sem igazán mértem fel a következményeket, amikor azok jól pofán vágtak. Nem hinném, hogy bárki az életét rám bízná, ugyanakkor akik közel állnak a szívemhez, azokért tűzbe is mennék, ha arra lenne szükség.
A nyugtalanság hamarosan felemészti őt teljesen, és már ki is szalad a mosdóba, mire annyit ki tudnék nyögni, hogy rendben van. Egy részem hadakozik a másik részemmel. A józanabb énem lelépne erről a helyről, és hagyná, hogy Meena úgy élje az életét, mintha fel sem bukkantam volna megnehezítve ezzel az amúgy is nehéz dolgát. Nem érezné, hogy segítenie kellene nekem, vagy hogy ennyi jutott csak neki, mert nálam fix, hogy jobbat érdemel. Grimaszolok egyet, majd kiiszom a papírpoharam tartalmát, és a mosdó felé sétálok, mikor percek múlva is nem történik mozgás onnan. És igen, ez a másik részem. Az, aki meggondolatlanságokat követ el, és akinek az a legnagyobb célja, hogy összerakja ezt a törött lányt, majd olyan alakot varázsoljon belőle, amilyen saját maga is.
- Meena, hé. Minden oké? – kopogok be kissé zavartan dörzsölve a tarkómat, de válasz nem igazán érkezik, hiába fülelek. Szerencsére az étteremben mindenki a saját dolgával történik, és a felszolgálócsaj is feladta, hogy figyelemmel kövesse minden lépésemet. Újabb kopogás, várakozás, az eredmény ugyanaz. Valamiért aggaszt ez engem, így nem is gondolkozok, amikor egyszerűen csak benyomakodok a női mosdóba, amikor senki nem figyel. A sejtéseim beigazolódtak, miszerint a vacsorapartnerem közel sincs a jól vagyok állapotához.
- A szentségit! – mordulok fel, és egyből átszelem a közöttünk lévő távolságot, hogy leguggoljak hozzá.
- Hé, Meena, nézz rám! – kérem meg őt, de hát semmi életmentő készségem sincsen, ugyanakkor egy kezemen meg tudom számolni hányszor kellett egy nőt megnyugtatnom életem során. Egynél nem lesz több, ebben tuti biztos vagyok. Zavar, hogy ennyire szenved, főleg egy pasi miatt, aki látszólag meg sem érdemelte őt. Tanácstalan vagyok azzal kapcsolatban, mit tehetnék, ezért két tenyerem közé zárom egyik kezét, és megvárom, amíg a szemeimbe néz.
- Tudom, hogy nem én vagyok a tökéletes társaság, ahogyan azt sem tudom garantálni, hogy minden rendben lesz. Ez egy folyamat. Egy baromi hosszú, fájdalmas folyamat, és én tudom, hogy képes vagy ezt legyűrni. – kezdek bele, de ismét rosszabbul fest, így az egyik kezemmel az álla alá nyúlok, és arra kényszerítem, hogy a szemeimbe nézzen.
- Ne kalandozzon el a figyelmed, csak rám koncentrálj. Te is segítettél nekem, ezért most rajtam a sor, hogy segítsek. Fogalmam sincsen miért mentetted ki a hátsómat a bajból, de talán azzal, hogy enyhítem a fájdalmat, amit az a barom okozott neked, adózhatok egy keveset a ma este után. Gyere. – nyújtom felé a kezemet, és egy zsebkendő után kutatok, de a mindegyik elázott az eső közben, így annyi időre ellépek tőle, amíg leszakítok egy kéztörlőt a falra akasztott tartójából.
- Töröld meg a szemeidet, mert lelépünk innen. Ma egy olyan dolgot fogsz tenni, amit önszántadból sosem tennél meg, de bízz bennem, jó érzés lesz. – ködösítek egy kicsit, de a terv kezd kialakulni a fejemben. Megvárom, amíg egy kicsit rendbe kapja magát, de nem mozdulok mellőle. Helyette szerzek egy pohár vizet neki, amit megihat, és miután elintézünk pár dolgot, gyorsan felkapom a cuccainkat, és még az egész eljegyzéses mizéria előtt elhagyjuk a helyiséget.
- Ugye neked az a feladatod, hogy segíts az embereken, jó útra tereld őket. Na, én másképp vagyok összerakva. A segítség nálam túlságosan tág és félreértelmezhető fogalom, ezért most belekóstolsz egy kicsit. Elkérhetném a kocsi kulcsod? – tartom felé a tenyeremet, miközben megállunk egy pillanatra az eső áztatta járdán. Szerencsére az időjárás nekünk kedvezett, így nem fogunk újra elázni, amíg erre a kis kirándulásra készülünk.
- Gondolkoztam az ajánlatodon. Felkeltetted az érdeklődésemet az egész monológgal, és lehet, rám férne egy kis löket azért, hogy elviselhetőbb személyiség legyek. Ez viszont csak úgy fog működni, ha most az egyszer kilépsz a komfortzónádból, és engeded, hogy más tegyen érted egy szívességet. – folytatom tovább a szövegelést, de most túlpörögtem. Meg ideges vagyok. Idegesen túlfeszültem, és biztos vagyok benne, hogy a bevett cucc okozza mindezt.
- Nézzünk szembe a tényekkel. Ma kitépték azt a kedves, és önzetlen szívedet a helyéről, és a szemeid láttára taposták össze. Noha gőzöm sincs mit tett pontosan az a tag, de azt viszont tudom, hogy mit fogsz most te tenni vele. – állok meg előtte, és mikor meglátom az enyhe kétségbeesést a szemeibe, nem állok le, hogy felvázoljam a tervemet számára.
- Elmegyünk a lakására, bekopogsz, és mikor ajtót nyit, ezzel a szép kis kézzel, - emelem fel az egyik karját, - behúzol neki egy akkorát, hogy legalább megközelítse azt a fájdalmat, amit te érzel itt bent. – bököm meg őt enyhén.
- Piszkosul fog fájni újra látni őt, kínozni fog, hogy az elveid ellen mész, de segíteni fog, ebben biztos vagyok. Ellenkezhetsz, viszont készültem egy másik monológgal is, ami sokkal rövidebb, de ösztönzőbb arra, hogy az elsőt válasszad. – említem neki a gondolatot, majd ki is fejtem.
- Ha nem teszed meg, találok rá lehetőséget, hogy saját magam keressem fel őt, és abban biztos leszek, hogy nem fogok megállni egy ütésnél. Lássuk be a tényeket, bűnöző vagyok. Ezután az eset után elhúzok, mert a hatás amit rád gyakorolok, csak tönkre vágna teljesen, így túl veszélyes a közelemben maradnod. Azt viszont nem fogom végignézni tétlenül, hogy ilyen mértékben szenvedsz miatta, és ő még csak hasonlót sem érez. Nos, hol vannak azok a kulcsok? – tartom felé ismét a tenyeremet, de most nem tágítok a tervem mellől. Ma addig nem megyek ’haza’, amíg nem látom, hogy lemossa az önelégült vigyort a ficsúr képéről.  

El tudom jelenleg képzelni, ahogyan a szép kis fejében forognak azok a bizonyos fogaskerekek, és próbálják összerakni a felé küldött információkat. Nem mindennapi kérés ez, de más megoldás jelen pillanatban nem jutna eszembe. És amúgy is, ha mégis, kevésbé lenne ennyire kulturált. Meena ma sokat segített nekem, így egyértelműnek találom, hogy viszonzással kárpótolom a kellemetlenségekért, amiket az a mocsok, és szerény személyem zúdítottunk rá. Mégis egy naivabb oldalam úgy gondolja, hogy az én verzióm kevésbé annyira rossz, mint a másik alaké.
Cipőm orrával rajzolok pár formát a vizes betonra, miközben a válaszára várok. A türelmem valahol tőlem kilométerekre található, így úgy érzem, ha perceken belül nem kapok választ, a vállamra kapom a lányt, és elindulok vele valamerre. Ég bennem a vágy, hogy behúzzak annak a tagnak. Annyira, de annyira megtanítanám neki, hogy miképp bánjon egy nővel, és most, hogy menet közben az is kiderült, megcsalta őt, rá is férne egy adag helyben hagyás. Mégis az mennyire segítene elbűvölő társaságomnak? Csak az én verekedési kényszeremet enyhítené a dolog, ő viszont nem tudná kiadni magából az egész marcangoló érzést, amely gondolom, eléggé intenzíven mardossa őt belülről. Ez az ő meccse, neki kell lejátszania.
Megmosolyogtat a tudat, hogy az első, amire asszociál az a drog. Miért is rángatnám őt bele ebbe az egész őrületbe, ha még nálam is totál homály, miképp fogok megszabadulni tőle? Senkinek nem kívánom ezt a mocskot, főleg neki nem.
Egyik lábamról a másikra helyezem az egyensúlyomat, de a fejemben élénk képek élnek arról, ahogyan Meena behúz egyet az alaknak. Az nem garantált, hogy egyből le is zárja magában az egészet, de hogy jól fog neki esni, ebben tutira biztos vagyok. Bevallom, egy ideig a verekedés csak vészmegoldás volt számomra, de ha az ember rákap az érzésre, és rossz emberek felé irányítja, igazán kielégítő tud lenni. Igaz, csak párszor kerültem abba a helyzetbe, hogy mást kellett helyben hagynom, de utána mintha valami felszakadt volna bennem, és megkönnyebbültem. Normális ez? Tutira nem, de hát bennem jelen pillanatban mi definiálható így?
Hamarosan a kulcsok az én kezembe kerülnek, és meg is kapom a választ, amire már egy ideje várok. Telt szájas mosollyal reagálok, és már kapkodó mozdulatokkal választom el az egyik kulcsot a másiktól, hogy végül csak az autóhoz kapcsolatosak maradjanak kéznél. Izgatottságtól telve ülök be a kormány mögé, és fonom ujjaimat köré. Túl sötét, hogy mikor vezettem utoljára, ezért nem túl feltűnően úgy mocorgok, hogy felmérjem a tudásomat egy gyors kérdezz-felelekkel a fejemben. Mikor sikerül egy alsó 80%-ra teljesítenem, csak akkor válaszolok Meena kérdésére.
- Ja, tutira tudok így vezetni. Ne aggódj. – kacsintok rá, és veszek egy egyszerű mély levegőt, de belül ezerrel pörgök. Mi az anyám volt ebben a cuccban? Ha így folytatom, a plafonon is lesz belőlem. Mintha legurítottam volna egy karton energiaitalt, mellé meg egy vödör kávét. Párat pislogok, és csak a vezetésre koncentrálok, meg arra a felelősségteljes tudatra, hogy egy élő, lélegző ember ül mellettem, akit nem szeretnék totálkárosra törni a saját jólétemért felelős anyag miatt.
- Abban biztos lehetsz, de legalább nagyobbat fog szólni a dolog. – mosolyodok el elégedetten, de csak az utat figyelem, közben azon kattogok, hogy melyik utcában is vagyunk? Néha kellene olyan cuccot is tolnom, ami élő GPS-é varázsol, vagy térképpé, mert ez így nagyon nem frankó. Egyik kezemmel szerzem meg a zsebemből a kártyát, és tapasztom a műszerfalra, hogy rátekintgessek. Ismerősen nem cseng az utcanév, egészen addig, amíg egy táblán rá nem lelek, azonban rájövök, hogy Meena is valamennyire navigál engem.
- Ugye nem táncolsz vissza az egésztől? – sandítok rá enyhén, majd lassítani kezdek a megfelelő lakás előtt, azonban még nem szállok ki, mielőtt biztosra nem megyek, hogy a terv még mindig az a terv, amit én elterveztem a fejemben. A kormányon dobolgatok ujjaimmal, és egy fejben felcsendülő dal ritmusát követem enyhe dobolgatással. Valószínű az étterembe hallhattam, és most nem fog kimenni a fejemből.
- Mellesleg hogy a fenébe lennél vesztes? Azt a címet már én birtokolom, és nem igazán vágyok arra, hogy letegyek róla. – jegyzem meg egyszerűen.
- Másképp nem tudod elengedni ezt az idiótát, csak ha megmutatod neki, hogy mit veszít. – teszem még hozzá, majd az üléstámlának hajtva a fejemet fújom ki egy pillanatra a levegőt. Egy kissé szédeleg a fejem, de túlságosan szórakoztatott vagyok ahhoz, hogy erre koncentráljak. Nem mintha a felismerés segítené a problémámat, de majd alakul valahogy az este.
- Én már készítem a kezeimet. Ezek a kicsikék bármikor készen állnak egy kis kiadós verekedésre, ha arról van szó. – mosolyodok el, majd kissé oldalasan fordulva zárom két tenyerem közé az ő kezét, majd a szemeibe mélyedek.
- Érted teszem, mert te is megtetted értem. – magyarázok valami kevésbé értelmesen összefüggő dolgot, majd elengedem, és összecsapom a két tenyeremet.
- Akkor kezdődjön a szórakozás! – szállok ki a kocsiból, és gyors léptekkel sietek át a másik felére, hogy kinyissam az ajtót, mielőtt ő megtenné. Azonban nem úgy tűnik, mint aki nagyon meg akarna mozdulni, ezért egyik kezemmel megtámaszkodok a kocsi tetején, majd enyhén behajolok hozzá.
- Ha jól értettem, ez a közös lakásotok. Ő megcsalt, ezért te maradsz. Takarítsd ki a patkányt innen, amíg csak lehet. – ajánlom neki, majd elgondolkozok, és egy kicsit leguggolok az autó mellé.
- Gondolj rá úgy, mint egy rágcsálóra, akit ki kell űznöd a lakásodból, és előtte jól összeverned. Nem egy szép hasonlat, de jelen pillanatban ennél többre nem futja lelkesítő beszédként. – vonok vállat, majd kifújom az eddig bent tartott levegőt.
- Meena, az a szemétláda ott van bent, és abban reménykedik, hogy megbocsájtasz neki, de helyette mást kap. Vagy tőled, vagy tőlem, de rászolgált. – kezdek bele, miközben az ajtót nézem, ahonnan enyhe fény pislákol a felkapcsolt lámpák miatt.
- Ahogyan észrevettem, kedvelnek a rendőrök, így nem ütnéd meg túlságosan a bokádat. És ha még el is meséled mit tett veled az a féreg, akkor még inkább elkerülheted a bajt. – igyekszem tovább lelkesíteni őt, miközben magamat pedig visszafogom, amennyire csak tudom, mielőtt rárúgnám az ajtót az ex-vőlegényre.
- Nos, készen állsz? – nyújtom felé a kezemet, mintha egy bálba készülnénk, és ő lenne a partnerem, majd egy mosollyal is megajándékozom mellé. Ha ezen túl vagyunk, úgyis lelépek, hiszen maradjunk annyiban, az én küldetésem véget ért. Meg úgy igazából ráférne erre a lányra egy kiadós pihenés, mert én nem könnyítettem meg a dolgát, az fix.

Képtelen vagyok lépést tartani a tébolyult szervezetemmel, amely az izgatottság, és a nyugtalanság elcseszett keverékével ajándékoz meg, akárhányszor időt hagyok magamnak a leállásra. Meena még mindig kételkedik a terv sikerességében, és ha normális ésszel lennék, lehet, kétszer meggondolnám, hogy beleavatkozzak ebbe az egészbe, vagy sem. Most viszont az agyam úgy raktározta el ezeket a perceket, mintha életbevágó küldetésem lenne. Mintha egyszerűen képes lennék megmenteni valakit csak azzal, hogy kissé sem ártatlan életem egyetlen bűnös szeletét felkínálom neki. Egy részem biztos visszakozna az egésztől, és azt akarná, hogy ne feszegesse a határait. Veszélyes szórakozás a lélekben zajló dolgokkal játszadozni, hiszen soha nem tudhatod, milyen irányba terel. Most viszont minden sejtem biztos a dolgában, és ha akarnék, sem tudnék ellenkezni vele.
Egy ideig beáll közöttünk a csend, és rossz szokásomhoz híven már a környéket pásztázom tekintetemmel, nehogy ismerős alakokra bukkanjunk. Nem szeretném belekeverni őt az életembe, bármennyire is kellemes érzéssel tölt el a társasága. Van benne valami ártatlan, és végtelen jóság, amelytől az ember kicsit kibillen a napi egyensúlyából, és nem azzal törődik, hogy összenyomja a problémákkal járó mázsás súly, amely állandóan ott csücsül a vállán. Az ilyen érzésbe könnyű beleveszni, ami a mi esetünkben veszélyes is lehet. Mégiscsak egy újonc vagyok, semmi különleges nincs bennem, amiért annyira ragaszkodnának az életemhez, és megvédeni magamat is csak a két öklömmel vagyok képes, mert még egy kicseszett fegyverem sincsen.
Mire sikerül kidühöngenem magamat, Meena már az ajtó felé tipeg, nekem pedig gyorsan kell reagálnom, hogy lépést tudjak tartani vele. Felkészülök, mert szívesen belekeverném magamat még jobban abba a slamasztikába, amibe már így is nyakig benne vagyok, de valamiért nem akarom, hogy megtörjön. Minél kevesebb ilyen ember van, mint ő, annál undorítóbb ez a világ, és egy idő után azt vesszük észre, hogy semmi örömforrásunk nem marad az életben, csak ha tönkre tehetjük a másikat. Dacára, hogy megígértem magamnak, kerülöm a bajt, most mégis lelkesen állok a küszöbénél egy újabb problémának. Hamarosan kinyílik az ajtó, és az alak, aki az ajtóban fogad, nem ér kellemes meglepetésként. Van egy kép, ami az emberek fejében él. Akaratlanul is elképzelünk embereket, akiket még soha nem láttunk, de az életünk folyamán találkoztunk már hasonlóval, így képesek vagyunk egy magunk által kreált képpel előállni az elménkben. Valamiért ezt a drága ex vőlegényt is hasonlóképpen formáltam meg a fejemben. Végigmérem őt nem túl kedvesen, de már rólam magyaráz, amelytől a kezem ökölbe szorul. Egy rossz szót mond, és biztos beverem a képét, de még tartom magamat. Meena az, akinek meg kell tennie a lépést, és ha ellopom tőle a műsort, az nem lesz túl szórakoztató egyikünk számára sem.  Tipikus szépfiú, olyan, aki a csillagokat ígéri, de félig már másfelé kacsintgat. Ha eddig nem voltam biztos abban, hogy a mellettem álló lány ennél a baromarcnál jobbat érdemel, most már teljesen meggyőztem magamat.
Olcsó kifogásokba kezd, én pedig idegesen kifújom a levegőt, de nem alkotok véleményt, és mikor Meena behúz egyet a tagnak, rá kell jönnöm, hogy kár lett volna megszólalnom. Magamban örömtáncot lejtek, amiért sikerült rávennem őt, abban viszont nem vagyok teljesen biztos, hogy ez jó, vagy rossz hatással lesz rá a továbbiakban. Azért valamennyire nyugtató, hogy a meggyőzőerőm a helyén van. Nem mozdulok a lány mellől, ugyanakkor hagyom, hogy kitombolja magát, amennyire csak szeretné, de ha úgy hozza a helyzet, közbelépek. Meena szegényesen festő utódja is a helyszínen van, és bár lassacskán feldolgozom a lány szavait, amik a lelépésemről szólnak, mégsem moccannak a lábaim. Meg kell várnom a végét, mert ha egy ujjal is hozzáér, biztos nem fogom vissza magamat. Egyik esemény követte a másikat, a váza meg tanult repülni, ami majdnem a csaj fejét érte, de még rá is játszott azzal, hogy a pasast kezdte el csókolgatni. Megforgatom a szemeimet, mégis közelebb lépek, hogy véget vessek ennek a szenvedésnek, amit ezek ketten művelnek, Meena nézése mégis maradásra bír. Úgy tűnik ura a helyzetnek, mégis mikor lelépnek, túlságosan gyengének tűnik.
- Ez kiábrándító volt. – jegyzem meg célozva az előbbi színjátékukra, majd egy laza mozdulattal lendítek tenyeremmel az ajtón, ami egyből be is csukódik. Tarkómra fűzött kezeimmel sóhajtok egyet, és sétálok a lány elé, majd két kezem közé fogom a kezét, hogy szemügyre vegyem az előbbi tetteinek nyomát. Csak egy kicsit vörös, és biztos egy kis ideig sajogni fog neki, de maradandó nem lesz.
- Ügyes voltál. – biztatom őt, amennyire csak jelen pillanatban kitelik tőlem, viszont teljesen sokkos állapotban van, ezért a kanapéhoz vezetem, és leültetem rá. Nem szólok semmit, amikor a konyhát felkutatom, és jeget halászok elő a fagyasztóból, majd töltök egy pohár vizet is mellé. Bár lehet erősebbet kellett volna hoznom; kezdetnek mégis megteszi. Leülök mellé, és először a vizet nyújtom át, majd ujjának bütykeihez érintem a fagyos darabokat.
- Ha engem kérdezel, jó döntés volt, hogy kikerült az életedből. Olyan volt ez a csávó, mint egy rossz vicc. A nőről meg ne is beszéljünk. – gondolkozok el, és most az órára pillantok. Már jócskán eltelt pár óra, amióta elhagytam a közös ’lakásunkat’, és ideje magamnak bevallani, hogy nem érzem túlságosan kiszámíthatónak magamat, hogy a közelében maradjak. Ez a hajsza, amit az érzelmeimmel teszek, hullámvasút módjára küldenek egyszer magasra, majd húznak le a mélybe. Kimerültnek érzem magamat, és dühösnek is tőle, az agyam pedig olyan impulzusokkal bombáz, amivel utálok megbirkózni. Szótlanul állok fel a kanapéról, és a kezeimet ismét a zsebeimbe csúsztatom, ezzel egy falat emelve a történtek, és saját magam közé.
- Mennem kell. – szólalok meg kifejezéstelenül, és az ajtó felé nézek. Menekülésre vágyok, de annyi minden kavarog bennem, hogy egyszerűen émelygek tőle.
- A jeget tartsd ott, és ne menj még egyszer a rohadék közelébe. Kösz mindent. – folytatom tovább ugyanolyan hűvös hangnemben, de mindkettőnknek jobb lesz ez. Már így is mélyen beleástam magamat az életébe, ha tovább feszegetem a határaimat, azzal az életével játszok.
Még egyszer lenézek rá, és mielőtt meggondolnám magamat, elhagyom a házat. Ideje visszamenni a valóságba, és magam mögött hagyni egy álomképet, amely jobb napok ígéretével csábított engem. Magamban tépelődve sietek végig az utcán a metróig, amikor az egyik mellékutcában észreveszem Meena ex-vőlegényét, és a csajt. Megállok egy pillanatra, bár magam sem tudom, miért teszem. Végignézem, ahogyan a csaj bájologva beszambázik az egyik kisboltba, ezzel magára hagyva a pasit. Csak a puszta ösztön hajt, amikor elindulok felé a kapucnimat a fejemre húzva, és direkt úgy intézem, hogy nekimenjek. Morog valamit, de nekem ennyi is elég ahhoz, hogy megforduljak, és az öklömmel csapást mérjek az arcára, majd még egyet, amíg a földre nem kerül. Nem hagyom, hogy az arcomat lássa, és a környék sem nyüzsög az emberektől, hogy bárki a segítségére siessen. Megsorozom még pár ütéssel, és a tárcáját is lenyúlom, mielőtt még egy rúgással fejezném be frusztrációm kitöltését. Él még, amikor magára hagyom, és lehajtom a fejemet, hogy a boltnál lévő egyetlen kamerát kikerüljem. Gyorsított léptekkel hagyom el a helyszínt, és már csak akkor húzom elő a kezemet a zsebemből, amikor a metróhoz érek. Undorodom magamtól, attól a személytől, akivé váltam, de a pasas rászolgált a tetteivel, én pedig csak azt adtam neki, amit érdemelt.