Pár hetes volt, mikor rábukkant néhány hajléktalan, akik egyből kórházba vitték. Amit megtudtak róla állapítani, hogy kórházban született, mert kórházi lepedőbe volt bebugyolálva, és láthatóan a megszületése is zökkenő mentesen lezajlott, még boka szalagja is volt, noha azon semmi beazonosítható nem szerepelt, mert láthatóan valaki megpróbálta lekaparni, amit csak tud. Senki sem kereste, de legalább egészséges baba volt.
Az első pár évét egy árvaházban töltötte, s noha akadtak örökbefogadó szülei, legtöbbjük az utolsó nappal visszamondta, mások pedig visszavitték, mondván, hogy erőszakos és hisztis fiú, akivel nem tudnak mit kezdeni. Az intézeten belül eljáratták pszichológushoz, de mivel ott átlagos, kissé depresszív fiúnak találták, nem foglalkoztak vele sokat. Végül a lehető legjobb kezekbe került egy határozott pszichiáter fogadta örökbe a fiatal kamasz fiút, akinél a környezett változás robbantotta ki igazán személyiségének mérgezőbb részét, avagy a dührohamokat. Akaratos gyerkőc volt, és bár az intézetben sem kapott meg mindent, távol állt az ott dolgozóktól, hogy még külön figyelmet szentelve rá, még neveljék is, így mondhatni a doktor némi hátránnyal indult vele, még is megtanult bánni a fiúval. Sebastian tisztában van vele, hogy Dommiel dührohamai sokszor ön- és közveszélyesek, illetve, hogy hajlamos az önpusztításra, igyekszik távoltartani őt ezektől, de nem eltiltani mindentől.
Bár jövőjét tekintve elég nagy a homály, és láthatóan nem is nagyon töri magát azért, hogy jobb legyen, ha a karrierje nem is nagyon van, magánélét azért igyekszik építgetni.

Azt hitte nem lesz gond. Hogy a probléma szertefoszlik idővel, ha nem foglalkozik vele. Hogy nem lesz szóvá téve a tegnapi. De a nevelőapja odafigyel rá, mert ismeri már kamaszkora óta. Tudja, hogyha csendes napja van, az azt jelenti, hogy sunnyogni próbál. Pedig ő is tudja, hogy előbb vagy utóbb kiderül. Ha nem általa, akkor majd más által. Így volt ez, mikor tiniként dohányzott a fiú mosdóban és behivatták őket. Vagy amikor részegen agyba-főbe vert egy hajléktalant, miután szóváltásba kerültek. És manapság is ez történik, mikor barátnője, vagy annak anyja aggódva, sőt, sokszor sírva hívja fel Dr. Nolant, hogy a fia megint megütötte a lányt. De Dommiel mindig bocsánatot kér, a lány pedig mindig megbocsájt neki. Ha nem a fiáról lenne szó, már biztosan falat építtetett volna közéjük, de orvosként és apaként saját bőrén tapasztalja meg, milyen is az, mikor a gyermeke a saját démonaival küzd, s úgy tűnik hiába.
- Késtél. - lépett a társalgóba Dr. Nolan, leplezetlenül, hogy miatta jelent meg a helyiségben és nem más miatt. Tehát beszélgetniük kell arról, ami lehetségesen történt tegnap. Dommiel persze úgy tesz, mint, aki nem is hallaná, bár fülese nincs a fején, és láthatóan a véres játék sem köti le igazán, mint inkább azzal próbálja kendőzni, hogy valójában nagyon is a tegnap estén jár az esze. Hallgatásával nem nevelőapját próbálja büntetni, inkább magára haragszik, mert pontosan tudja, hogy, amit tett az egy újabb megbocsáthatatlan dolog. De a doktor nem hagyja annyiban.
- Megint felhívott az anyja. - jelezte felé finoman az apa, hogy nem csupán annak okát tudja, hogy miért késett tegnap este a fia, de azt is, hogy ennek megint több heti nyoma marad, és nem csak a lány lelkén, de testén is. Lassan fel is nézett rá Dommiel, kevésbé ideges, mint inkább aggódó arccal.
- De jól van? - érdeklődött a lány után, akivel azóta nem is beszéltek. Ilyenkor mindig beáll egy pár órányi, néha egy-két napnyi beszéd szünet köztük, ami a legkevesebb talán, minek után Dommiel értelmetlen féltékenységből megfojtogatta élete szerelmét.

Előző este...
- Akkor most merre? - érdeklődött a lány, miközben kilépve a bárból, mosolygósan belekarolt Dommielbe, akin szintén fültől fülig ért a mosolya, bár jó részt, azért olyan szórakozottan, mert épp eleget ivott, ahhoz, hogy az útra még ne lépjen ki, de olykor-olykor azért néha akaratlan is koccanjon a válluk, ahogy veszít kicsit egyensúlyából. - Hozzád? - bújt hízelgőn vállához, mire Dom mosolya szájhúzásba ment át. - Nem lehet... Apám otthon van. Hangosak is lennénk. Ittam is, biztos bagó szagom is van, és ha még neki is állnánk hancúrozni, biztos, hogy egy hétig se telefon, se videójáték közelébe sem enged... - panaszkodott, hallhatóan a jelenlegi legnagyobb problémáiról, amin a lány abszurdságból fel is nevetett. - Mii? Hát hány éves vagy te, hogy képes szobafogságra ítélni? - kacagott, bár a választ ő is tudta, inkább csak ismét rá kellett döbbennie, hogy nem csak a fiúja különc, de az apja se épp egy átlagos apa.
- Ő már csak ilyen... - bazsalyogta Domi, miközben haladtak az utcán, ahol egyre kevesebb volt az ember és a világítás. Na nem, mintha ő félt volna, és abban is biztos volt, hogy képes megvédeni a lány... ha magától nem is, mástól biztosan. - Menjünk hozzád. - vágta aztán rá, és a lányra mosolygott, elvégre kettőn áll a vásár. De a lány mosolya is halványodott, mert mindketten tudták, hogy okkal nem lehet az opciók közé sorolni eme lehetőséget, mivel az anyjával él, aki pedig ki nem állhatja a srácot. Ezt Dom is tudja, még is mintha akaratlan is szítani próbálná a tüzet. - Te is tudod, hogy nem lehet. - felelte látványosan visszafogott mosollyal, aminek aztán nyoma is vész, amint a fiúról előre pillant. A jókedvük pedig hamar szerte is foszlik, bár, hogy ennek ki a hibája, végtére is nem tudni.
- Ugyan máár... Majd megbékél velem idővel az anyád... Hiszen ő is volt fiatal... Senki sem tökéletes, nem? - eresztette el a lány karját, miközben nagyobb léptekben kezdett hadonászni kezeivel magyarázkodás közben. S bár a kérdés lehetett volna költői, nem az volt. - Nem? - tette fel ismét, összevont szemöldökkel a kérdést, amire a barátnője csak zavartan elpillogott másfelé, mert éppenséggel maga sem tudta, hogy mivel tudná elkerülni a bajt. Ha nem reagál vagy, ha reagál.
- Azt a nyomingert bezzeg felengedte... - tárta szét kezeit, majd leengedve őket, hagyta, hogy lábaim csattanjanak. A lány érezte, hogy nem lesz jó vége. Ismerte már annyira, hogy felismerje a sorok közt, ha Dommiel megint kezdett begurulni. Nem feltétlen az alkoholtól. Sajnos a génjeiben volt, hogy úgy robbanjon, akár egy bomba, sokszor minden elő jel nélkül is akár.
- Miért nem mész hozzá vissza rögtön? Jah, menj csak vissza! Anyád úgy is jobban bírta annak a hülye gyereknek a pofáját! Biztos ennyit tesz a diploma! - háborgott a fiú, s meglepő módon, minél agresszívabbá és hangosabbá vált, annál jobb lett a koordinációja is, mert már támogatás nélkül is egészen jól ment neki a séta, pedig aligha figyelt az útra. - Megcsalsz vele?! Azért rühell anyád?! Válaszolj, bassza meg! - ordította a végén, a lány elé állva, aki megtorpant, s bár szíve szerint elfutott volna, tudta jól, hogy a fölé tornyosuló szörnyeteg mögött még mindig ott van az a fiú, aki kinézete ellenére tele van romantikával és kedvességgel. Így könnybe lábadt szemekkel, reszketve nézett fel rá. - Megnémultál?! - kiáltott rá és már el is csattant az első pofon, aminek ereje fordított is a lányon, és egy sikátorba tántorgott, ahol a falnak dőlve kezdett sírni, először érthetetlen motyogásba kitörve.
- Fejezd be, kérlek... Fejezd be! - sírta el magát a dühtől ziháló fiúra pillantva. - Te is tudod, hogy sose csalnálak meg! - válaszolta ijedten és egyben felháborodva is. Ha nem volna szerelmes belé, akkor már csak a rettegés miatt sem merne más fiúra nézni. Aztán egy röpke momentum erejéig, mintha Dommiel is lehiggadt volna, kissé megtörten nézte a rémült lányt, akinek egyre pirosabb lett orcája, talán a tenyere lenyomatát is feltudná fedezni rajta, ha közelebbről megnézné. De mintha után el is döntötte volna, hogy hazudik a síró lány, odalépve taszított egyet rajta, hogy a falnak nyomja, majd lendületből el is kapta a torkát. Bár nagyon úgy tűnt, hogy teljesen elvesztette kontrollját teste felett és a valóság sem volt több a számára egy megcsalt személynél, koránt sem adta bele minden erejét. Levegőhöz ugyan nem jutott a lány, de Dommiel könnyű szerrel eltörhette volna nyakának vékony csontjait. Szegény barátnője kiabálni sem tudott, hogy segítséget kérjen, helyette ösztönösen csapkodni kezdte a fiú kezeit, aztán karját, egy-kétszer pedig arcát, de harmat gyenge ütései csak tovább szították a fiú dühét, akinek szemei szinte vérben forogtak. Könyörögni sem tudott volna, ereje is fogytán volt, így végül könnyes arccal kezdte el cirógatni a fiú méregtől vörös képét. Nem volt benne biztos, hogy nem fog elájulni, vagy meghalni, de nem akarta, hogy Dommiel utolsó emléke róla az legyen, hogy megütötte. Végül lassan észhez tért és zavarodott sűrű pislogások közepette elengedte a lányt, aki, utána úgy köhögött, nos... mint, aki majdnem megfulladt.
- Sajnálom, baby... Szeretlek, tudod, ugye? - kérdezte, miközben bűnbánó képpel, tarkójánál hajába túrva figyelte az előre görnyedt, köhögő lányt, kétségbeesve, hogy most majd szakítanak. Pedig nem ez volt az első és utolsó alkalom se, hogy próbára tette a lány végtelen türelmét iránta. Most sem hagyta el. Annyira nem, hogy bár anyja korábban sokszor fenyegetőzött, hogy ráküldi a rendőrséget vagy eltiltja tőle lányát, amaz mind ahányszor a fiú védelmére kelt. Ennek most megint nyoma marad, megint hangos vita téma lesz odahaza, de miután kicsivel több oxigénhez jutott, és nagyjából megtalálta a hangját is, odalépett a fiúhoz és kisírt, még mindig könnyes szemekkel, de magához ölelte, majd arcát simogatva kérte rá halk, fojtó hangon, hogy szereti, de most menjen haza, mielőtt az apja hívogatni kezdené. Elkísérte egy taxiig, még jóéjt csókot is adott a fiúnak, aki bűnbánó kiskutya szemekkel pillogott rá az ablak üvegén keresztül, míg el nem indult az.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Azt hiszem, hogy az a legnehezebb, amikor az ember saját magát veszíti el, bár, ha őszinte akarok lenni, akkor nekem úgy tűnt a lapodból, hogy úgy igazán nem is tudtad soha, hogy milyennek is kéne lenned. Talán éppen az a legnagyobb probléma, hogy egyszerre akarsz lenni minden. Szeretnél szeretni annak ellenére is, hogy nem biztos, hogy tudod, hogy hogyan kell, de közben meg, mintha eltaszítani is akarnád magadtól azt, aki törődni próbál veled, hogy aztán az önzőséged miatt újra magadhoz láncold, bár meglehet, hogy azzal tennéd a legjobbat, ha hagynád, hogy nélküled menjen tovább, mert az a kapcsolat ami közetetek van egyikőtöknek sem tesz jót, főleg nem hosszú távon. Mégis megértelek, mert szerintem az élete során azt mindenki megtapasztalta már, hogy milyen érzés szerelmesnek lenni, ahogyan azt is, hogy mennyire fullasztó még annak a gondolata is, hogy a szeretett személy valaki mást választana helyetted, átgázolva a férfiasságodon. De azt Te is tudod, hogy a heves természeteddel nem köthetsz magadhoz senkit, mert aki el akar menni, az előbb vagy utóbb úgyis megteszi, neked pedig úgysem lesz más választásod, mint bele törődni abba.  Egyenlőre viszont abban a szerencsés helyzetben vagy, hogy annak ellenére, hogy a romatikus énedet néha fel váltja az agresszív jellemed, a lány még mindig hűségesen kitart melletted, és ha el fogadsz tőlem egy tanácsot, akkor próbáld meg a közelében vissza tartani a ki kívánkozó szörnyet, mert egy lány szívét sokkal jobban meg lehet hódiítani a kedves gesztusokkal, mint az általad alkalmazott, néha durva módszerekkel. Szeress inkább a szíveddel és ne a kezeddel!  
Mindent félre téve, nekem nagyooon tetszett a lapod, mint mindegyik írásod ez is magával ragadt.  


Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!