Mélyet szívok a cigarettámból, a mentol íze ma különösen zavaró, mert tegnap még a kedvenc vaníliás cigit szívhattam, ma meg már csak ez maradt. Pedig a vaníliás! Vertem reggel a fejemet a falba, mikor rájötte, hogy a buliban szívtam el az utolsó szálat, talán még hangosan káromkodtam is, már nem emlékszem teljesen, túl sokat ittam én ahhoz, hogy ilyesmi részletek megragadjanak. Még az én memóriámat is képes megtépázni, pedig én aztán nehezen felejtek.

Csak azt a rohadt cigit nem bírtam az eszemben tartani. Mondjam fel fejből Hamlet monológját? Bármikor, még nyelvet is választhat az illető. Esetleg rajzoljam fel emlékezből a cukor képletét? Sima liba. De a cigi… Na arra nem bírok figyelni.

Ma alapból is figyelmetlenebbnek gondolom magam a szokásosnál. Hozzám szólnak a többiek, a reakció időm lassú, s jobb esetben a felére reagálok a mondatnak, a másik része valahol elveszik, nem is értem, mit beszélnek, vagy mit akarnak, csak nézek rájuk, egy vigyort megejtek, szemem cikázik ide-oda, de amúgy válaszolni nem tudok. Ezért küldtek piheőre, legalább a vendégeknél ne játsszam ezt el, mert a végén rumot teszek valaki kávéjába, holott reggel még nem akart berúgni… Pedig másképp sok esetben nehéz már elviselni az itteni embereket.

Szeretem a vendéglátást, sose cserélném le, de néha az embernek igenis elege van abból, hogy csak pattogok a vendégnek, s sose lehet rossz napom, meg nem hibázhatok, különben megy a balhé. Komolyan kéne mentális egészségre szabadságot adniuk, Európában bezzeg létező dolog ez. Megverem azt az embert még, amiért nem oda ment, hanem itt kell lennie, valahol.

Igen ám, de ez a valahol egy kurva nagy területen lehet. És sajnos nekem sem annyiból áll az élet, hogy felkelek, körbe nézek, ha nem ismeri senki, akkor vállat vonok aztán holnap máshol keresem. Dolgoznom kéne, meg ha már itt vagyok, akkor élek. Több az esélyem egy buliban hírt kapni róla, mint az utcákat járni. Hány éve már? Túl sok, hogy utoljára láttam, s egyértelműen a bátyámat hibáztatom, amiért az egyetlen embert, akit valaha úgy jobban bírtam is elkergette. Ő mentett meg, nem az én drága testvérem, szóval kussolnia kellett volna. Még ha azt is hiszi, megrontja a testvérét… Akkor rontsa?! Mintha annyira foglalkozott volna velem valaha… Az én életemet amúgy is úgy cseszem el, ahogyan akarom. Remélem örül, hogy most már csak ő van a családnak, s tőlem mindenki megszabadult. Jeason elment, éljen! Szinte látom magam előtt, partyt is szerveztek ennek örömére.

Még egy aprót szívok, majd elnyomom a csikket, s kidobom a kukába, úgy sétálok vissza. Tisztább nem lett a fejem, ellenben én rendesen felhúztam magam. Így kell ezt. Idegeskedni, közben vigyorogni, mint egy őrült, s kivel eddig én szüneteltem, most kolléga fog kimenni, én pedig állok be a pultba, várok, hogy jöjjön vendég, kérjen valamit, hogy aztán remélhetőleg ne csesszem el.

Nem nézek mogorván, igazából csak egy poharat tartok a kezemben, azt pucolom az egyik ruhával, pedig már amúgy fényes, csillog-villog, csak valamit csinálni kell, míg meg nem hallom az ajtó nyitódását, amikor végre békén hagyom szegény üveg tapizását, lerakom, s lépek is a vendég elé, mosolyogva persze, hogy mit kér, de a köszönés se csúszik ki a számon. Csak állok előtte tátott szájjal, nagyra nyílt szemekkel, esküszöm még talán picit csillognak is. – Te állat… - könnyen szökkenek át a pulton, hogy elé érkezzek, s időm sem hagyva neki, már rántom is közelebb egy ölelésre. Jól megnyomorgatom, legszívesebben a levegőt is kiszorítanám belőle. Közben nem figyelek már a munkatársakra, akik megint hülyének nézhetnek – csak a szokásos JJ, semmi extra. – Tudod te mennyit kerestelek? Hogy hagyhattál el, hm? Miattad el kellett viselnem a bátyám szarságait. Istenem, hogy én hogy meg tudnálak verni az ölelés után. – Vágnám pofán, most hogy itt van! Lehet még megteszem, csak előbb bújok még egy kicsit.

“My happinness... The f*ck am I kidding?! You asshole left me, now you better make things god damn right, or I swear i will kick your beautiful ass!”

To Nathaniel