Amióta egyetemre járok, határozottan állíthatom azt, hogy valamennyire megváltozott az életem. A nővéremmel ellentétben én sosem rendelkeztem olyan szintű baráti körrel, akik a gimiben teljesen összetartottak volna, inkább tartoztam egy asztaltársasághoz, akik éppenséggel nem voltak túl népszerűek, azonban teljesen a lúzerek közé sem voltunk besorolhatóak. Mindez azért is történt, mert az én nővérem Isabel Marquina, akinek az Instagram követőit már milliókban lehet mérni. Nekem is sok volt már csak abból kifolyólag is, hogy a testvére vagyunk és osztottunk meg olykor közös képeket. Emiatt az emberek könnyen rám találtak, bár talán apának is lehetett valamennyi köze a dologhoz.
Ettől függetlenül az asztaltársaságunkat a közös ebéden kívül nem nagyon kötötte össze semmi. Épp ezért mindenki, aki tovább tanult vagy dolgozni kezdett… Már nem állt szóba a másikkal. Kellemetlen is lett volna, mert ki sikeresebb, ki kevésbé megnyerő helyre ment a továbbiakban. Volt olyan, akinek például nem jött össze a felvételije, ezért úgy döntött, hogy eladóként kamatoztatja a tudását. Ezzel amúgy szerintem nincsen semmi baj, de én magam is rosszul éreztem volna magam, ha flexelek azzal, hogy egy készségeken alapuló szakra bejutottam. Tisztában vagyok azzal, hogy nem a Juilliardra járok, de ettől függetlenül is nehéz volt a felvételi. Talán nem vagyok olyan kivételes tehetség, hogy bármeddig eljussak színészként. Nem gondolok úgy magamra, mint aki Oscar-díjas produkciókba lenne való, ugyanakkor ez egyfajta visszajelzés volt, ami miatt már több önbizalommal álltam az egészhez. És anya meg apa sem volt már annyira elutasító, ami a pályámat illette, mert most már egy második alkalommal döntött igennel a sorsomról egy szakmai zsűri.
Amióta egyetemre jártam, már én magam is olykor elcsentem a nővérem szekrényéből egy-két darabot, vagy vásároltam hasonló ruhákat. Már húsz éves nő vagyok, így nem feltétlenül részesítettem előnyben azokat a cuki kis elegáns ruhácskákat, amiket eddig hordtam. Persze ettől függetlenül még semmit sem dobtam ki – majd valamikor át kell válogatnom a szekrényemet – sokkal inkább volt kedvem ahhoz, hogy az aranyos, kockás darabokat kombináljam a nőiesebb dolgokkal. Az utóbbi időben emiatt sokszor megdicsértek, illetve valamelyik nap a szokásos hullámok helyett, inkább egyenes hajjal mentem órára. Kifejezetten pozitív volt rá a visszajelzés.
Ennek ellenére, ma nem nagyon volt időm a hajvasalóval szórakozni, szóval egyszerűen egy szoros copfba fogtam össze a hajam és úgy indultam el. Ma csak egy órám van, ami azért egészen ritka volt, viszont az legalább addig tartott, mint a legtöbb laboros előadás. Tehát lényegében négy óránk volt szünet nélkül, amint énekléssel és technikák megtanulásával töltöttünk. Nem volt könnyű a szak amire jártam, és rettentően lefárasztott mind szellemileg, mind fizikailag, de ennek ellenére is nagyon szerettem. Nem is hiányoztam az órákról, mivel azért voltam itt, hogy fejlesszem magam és jobb teljesítményt nyújthassak a színházban, ami talán a jövőben a munkahelyem is lehet.
Szerencsére volt időm beugrani a büfébe mielőtt elkezdődött volna az órám, és a folyosón kihelyezett padokon is helyet tudtam foglalni. Gyanús volt mondjuk az üresség, ami ott körbevett engem, de ennek ellenére is helyet foglaltam. Nem voltunk sokan a csoportban, így simán lehet, hogy a többiek csak késnek. Kortyoltam párat az innivalóból is, aztán egy nagyot haraptam a szendvicsemből. Rá kellene szoknom arra, hogy anyát nem hagyom faképnél a reggelivel és talán vissza kellene vennem a készülődési időből. És akkor nem járnék úgy, mint most, hogy amikor megjelenik az egyik lány, aki ugyanannak az órának a hallgatója, mint én… És nem tudom rendesen üdvözölni, mert tele van a szám. A rideg természetem híre valamennyire itt is elterjedt, így igyekeztem gyorsan leküzdeni az ételt, mert egyáltalán nem szerettem volna azt, hogy bunkónak tartson.
- Szia! – még egy barátságos mosolyt is megejtettem felé – Tudsz valamit a többiekről? Kicsit kezd aggasztani, hogy még nem értek ide.
Az is lehet mondjuk, hogy páran lebetegedtek, páran meg késtek… De ennek ellenére is igyekeztem pozitívan nézni a helyzetet. Viszont az otthoni kis netflix és chill alapcsomag csöves stílusban sokkal vonzóbb lett volna annál, hogy kikenjem magam és idejöjjek a semmiért.

Elég sok népi legenda lengi körül a művészeket azzal kapcsolatban, hogy milyen tudatmódosító szerekkel tömik magukat, és mennyi alkoholt fogyasztanak. Nekem volt szerencsém megtapasztalni azt, hogy tényleg jellemzőek az éjszakákba nyúló kocsmázások nálunk is, ezek alól pedig nem nagyon van kibúvó. Mivel egy teljesen új környezetbe kerültem, nagyon szerettem volna úgy igazán beilleszkedni, de ezt az egészet megnehezítette az, hogy olyan dolgokat kellett csinálnom, amik korábban nem feltétlenül voltak rám jellemzőek. Gondolok itt arra, hogy ott van Isabel, akire képtelen voltam nem az ikertestvéremként gondolni, főleg azok után, hogy a nevünk is baromira ugyanarra a formátumra épült fel. Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon, ha az Államokban születünk meg, akkor engedték volna abban a formában anyakönyveztetni a nevem, mint Bécsben, de nem feltétlenül volt ez fontos. Lényegében attól függetlenül, hogy kiderült az igazság rólunk, én nem tudtam nem testvéremként gondolni rá a továbbiakban is. Éppen ezért is volt fura, hogy egyes szokásai az egyetem során átragadtak rám, gondolok itt a bulizásra, amit képes voltam túlzásba is vinni, csak éppenséggel sosem beszéltem róla mondjuk otthon. Sajnos kellett már Coránál aludnom azért, mert nem mert hazaengedni egyedül, ez pedig valahol rémes volt, égett a pofám, amikor a lány ruháiban megjelentem másnap az egyetemen. Egyértelműen én voltam a jó kislány, akit érdekes volt elrontani, ez pedig határozottan bizonyította, hogy annyira nem is vagyok alter csaj, mint ahogyan azt gondoltam… Szimplán csak nem lehetett korábban kirángatni a könyveim közül. Magam sem tudom, hogy jobb volt-e nekem ott, mert kifejezetten kedveltem a szaktársaimat és szerettem velük tölteni az időmet.
Az érkező vörös lány kissé ijesztő volt, én magam lényegében a hangra kaptam fel a fejem, ahogyan az ajtóval kezdett el harcolni. Pár pillanatig csak meredtem rá nagy szemekkel, mivel ebben a pillanatban én magam túlságosan is józannak ítéltem meg ahhoz, hogy szórakoztatónak találjam a jelenetet. Sokkal inkább tűnt ijesztőnek annak ellenére is, hogy a lány – bár magasabb volt nálam – nagyjából ugyanolyan vékonynak tűnt, mint én magam is. Szóval nagy kárt nem tudna bennem tenni, de ezen a ponton én is elgondolkoztam azon, hogy ugyanilyen kondícióval bírok-e másnaposan. Ennek ellenére nem voltam ma rossz formában, csak voltak jobb napjaim is. Éppen ezért a lány sem feltétlenül tehetett arról, hogy csendesen figyeltem őt egy darabig, felvont szemöldökkel. Ettől talán flegmának tűnhettem a szemében, de alapvető tévhit volt velem kapcsolatban az, hogy egy feltétel nélkül rendes lány lennék. Sokkal inkább tartottam magam cinikusnak, emellett pedig hordoztam magamban azt a vérmérsékletet, amit minden bizonnyal minden nő megörökölt a családunkban, már csak a származásom miatt is.
- Lehet nem is szükséges – halkan sóhajtottam fel – Úgy hallottam, hogy tegnap szülinapozott valaki és szétcsapták magukat. Biztosan késnek.
Legalábbis én ezzel nyugtattam magam. Nem keltem fel ma feleslegesen és meglesz tartva az óra… Ezen az egyetemen igényes tanárok vannak, akik nem csesznek szólni, ha valami történik, ugye? Bíztam ebben legalábbis, nem feltétlenül volt szokásom elnézni az órarendet.
- Szerintem várjunk húsz percet, aztán maximum lépjünk le – igyekeztem kedvesen mosolyogni a lányra, de nehezen ment, mivel éhes voltam. Ettől függetlenül a büfében beszerzett szendvicsemhez hozzá se nyúltam, amióta a lány megérkezett. Nem szerettem mások előtt úgy enni, hogy náluk mondjuk nem volt valami. Persze akadtak kivételes helyzetek, de ha tényleg nem jönnek a többiek, akkor én sem akarok maradni. Szóval szinte biztos, hogy el tudunk menni valahova kajálni a campuson. Éppen ezért vissza is csomagoltam az ételt a fóliába, mert lesz később próbám a színházzal, akkor el tudom majd fogyasztani.
Kérdő pillantást vetettem rá, amikor felém mutatta a telefonját, és én magam is éreztem, ahogyan lassan elkerekednek a szemeim. Mégiscsak feleslegesen keltem fel.
- A picsába… - annyira elfeledkeztem magamról, hogy egészen összerezzentem, amikor a szó elhagyta a szám – Akarom mondani… Ez nem éppen kedvező.
Kis vörös foltok jelentek meg a nyakamon, miután csak úgy elkáromkodtam magam, de aztán egy torokköszörülés után egyszerűen megszorítottam a lófarkam és elkaptam a pillantásom, mind a lányról, mind a telefonjáról. Pontosan tudtam, hogy nem kellene egy proli képét keltenem, mivel a nevemből elég egyértelmű, hogy akár rokonságban állhatok apával, és őt lejáratni egy intellektuális környezetben azért nem állja meg a helyét. Szinte hallani véltem ebben a pillanatban azt, ahogyan megdorgál. „Belly, hogyan beszélsz? Egy ilyen pici lányból hogyan jöhetnek ki ilyen szavak?” Sokat fejtegette azt, hogy honnan tanultam meg a dolgot, de végül mindig arra jutott, hogy biztosan az ő neveltetése csúszott el valahol.
- Jó ötlet – igyekeztem egy biztató mosolyt megejteni az irányába – Nem reggeliztem, és én is meg akartam kérdezni, hogy te ettél-e. Mert ha nem, akkor elmehetnénk együtt valahova.
Persze nem fogom ráerőltetni azt, hogy egyen bármit is, mivel elég árulkodó volt a szedett-vetettsége arról, hogy az előző éjszaka minden bizonnyal megcsókolta valami alkoholos ital üvegének a száját. Nem tudtam érte hibáztatni, néha már én is késztetést éreztem arra, hogy úgy döntsem magamba a röviditalt, mint a vizet.
- Te is voltál a szülinapi bulin tegnap? – mivel nem láttam még a zenés színművész szakra járó diákok között, arra következtettem, hogy összevontak több évfolyamot is – Kicsit fáradtnak tűnsz.
Nem akartam azt mondani, hogy másnaposnak, mert alapvetően nem olyan volt, mint az átlag másnapos lányok. Hiába volt kócos, hiába látszott valamennyire, hogy a szettjét nem egy átgondolt metódus alapján válogatta össze… Csinos volt, csak úgy önmagában. Én pedig erre egy kicsit irigy voltam.