It was not like the old days and they both knew it. They were weighed down by the awareness of their failed relationship, of the wasted years...

rae and portia

Az utóbbi pár hetet Los Angelesben töltöttük az első amerikai iroda megnyitása miatt. Apám és Henry szülei is mindketten itt voltak az iroda megnyitásán, hiszen legalább két-három éve arról álmodoznak, hogy ezen a kontinensen is terjeszkedni kezd a cég. Los Angeles mellett New York volt a másodlagos cél, a többi várost későbbre sorolták. Újabb néhány hét és a new yorki iroda is gőzerővel fog dübörögni. Akármennyire is üzleti célból utaztunk Amerikába, nekem személyes céljaim is vannak.
Nem tartom magam anyagias embernek, nem szeretek a vagyonunkkal hencegni, szükségét sem érzem, de azért vannak előnyei. Például bármit el lehet intézni diszkréten. Annyira diszkréten, hogy még a férjem, sem az apám se tudjon róla. Például fel lehet fogadni olyan magánnyomozókat, akik bármit kiderítenek; a tapasztalaton és a tudáson kívül a kapcsolatrendszerük is annyira összetett, hogy elég a kisujjukat megmozdítani néhány információért. Az üzleti utazást kihasználva úgy döntöttem, megteszem azt, amit mindig is akartam, de korábban nem volt rá lehetőségem. Akárhányszor akartam apámmal beszélni a családunkról, hogy anno miért hagytuk New York-ot magunk mögött, folyamatosan elhajtott. Nem akart róla beszélni, volt jobb dolga, nem volt rá ideje… De aztán egyszer végül kinyögte: nem akarta, hogy a nyakába varrjanak még egy gyereket. Nem igazán értettem, miről beszélt. Először arra gondoltam, esetleg egy másik nőtől is lehet gyerek, vagy egy korábbi kapcsolatából. De nem, az unokahúgomat kellett volna magához vennie, aki árván maradt. A vallomása sokkolt, a szavai a földbe döngöltek. Hogy lehet valaki ennyire gonosz és önző? Hogy fordíthat valaki hátat egy gyereknek, akinek szüksége van a segítségre? Hetekig apámhoz sem szóltam, most is csak akkor, ha nagyon muszáj. A gyomrom is felfordul tőle, egyszerűen undorító, amit tett. Ami megtörtént, nem tudom semmissé tenni, akármennyire is szeretném, ezért inkább a jelenből igyekszem kihozni a maximumot.
Néhány nap alatt rengeteg információt megkaptam róla: hol él, mivel foglalkozik, milyen iskolákba járt, hol töltötte a gyerekkorát, illetve a legfontosabbat is - a lakcímét. Talán a szerencsének vagy a sorsnak köszönhető, hogy az unokahúgom még most is New Yorkban él. Szeretnék találkozni vele, beszélni vele, megismerni őt. Mindketten nagyon kicsik voltunk, amikor utoljára találkoztunk, főleg ő. Abban sem vagyok benne biztos, hogy emlékszik-e rám. Nekem is csak halvány, megkopott emlékeim vannak róla - és az eldugott fotók, amiket a költözéskor becsempésztem a bőröndömbe. Henry és apám biztos el lesznek foglalva annyira a céges dolgokkal, hogy ne tűnjön fel nekik pár óra, amíg nem vagyok a közelükben…

Ismerős idegen a város, egyrészt örülök, hogy itt lehetek megint, másrészt nem érzem magam otthon, mert nyolc éves korom óta nem voltam itt. A Londonhoz képest hatalmas nyüzsgés, a zaj, a szagok mind újdonságként érnek; kicsit úgy érzem magam, mintha újra kéne tanulnom járni vagy beszélni. A felhőkarcolók között sétálva leintek egy szembejövő taxit. Bemondom a sofőrnek a Queensben lévő címet, a férfi pedig látszólag rutinból veszi a kanyarokat. Egész úton azon gondolkodom, mit is fogok mondani a huszonöt éve nem látott rokonnak. Semmi értelmes nem jut eszembe, a gyomrom viszont végig görcsben áll. Mi van, ha mérges a történtekért, mi van ha utál, ha nem is kíváncsi rám? Benne van, hogy elküld a búsba és rám csapja az ajtót. Ez a forgatókönyv azért remélhetőleg nem fog bekövetkezni.
Sem az utat, sem az idő múlását nem figyelem, annyira belemerülök a gondolataimba. A rozoga, sárga kocsi lehúzódik a járda mellé egy számomra teljesen idegen környéken. A férfi a taxiórára pillantva bemondja az árat, én pedig látványos borravalóval hálálom meg a fuvart. A korábban papírra felvésett címet keresem, ami miatt majdnem össze is ütközöm valakivel, de a férfi reflexeinek hála nem történik komolyabb baleset. A házszámot megpillantva sietősre veszem a lépteimet, amikor meg meglátok a házból kijönni egy fiatal párt, már-már szinte szaladok. Csakis a szerencsén múlik, hogy nem csapódik be előttem az ajtó és be tudok surranni anélkül, hogy fel kéne csengetnem. Izgalommal és némi félelemmel keresem meg a lakást, ahol az ajtóra ki is van írva az unokahúgom neve. Bekopognék, de féluton megállok a mozdulat közben. Mégis mit mondjak neki? Semmi nem jut az eszembe, mintha blokkolták volna minden gondolatomat. Mit szokás ilyenkor mondani? Néhány percig fel-alá járkálok a folyosón, de semmivel nem vagyok előrébb. Ha nem akarok egész nap itt szobrozni, akkor be kéne kopognom. Ha meglátom, akkor majd tudni fogom, mit mondjak. Ugye? Hát, ezt csak egy módon lehet kideríteni… Veszek egy mély levegőt, megigazítom a ruhámat, nyugalmat erőltetek magamra és ezúttal határozottan bekopogok abban bízva, hogy Raelyn nyitja ki az ajtót és… hát… nem küld el a fenébe.

 | ⚶

Tia & Rae

- … Igen, igen... Kérnék egy nagy adag Fenglai kacsát, és szecsuáni rákot is, mellé csak pirított rizs, zöldségekkel, illetve jöhet egy adag savanyú-csípős leves is. Ó! És tavaszi tekercs! Az se maradjon ki akkor már, nem igaz? Szerencsesütit? Miért is ne? Persze! - Diktálom be az óhaj-sóhajt, aztán még egyszer felmondatom a listát a sráccal is a vonal túlsó felén, csak hogy biztosan minden stimmeljen. Mondjuk lehet, hogy ilyen szempontból a neten rendelni egyszerűbb és praktikusabb lett volna, de amikor hazaesve, fél kézzel a cipőimet dobálva le valahová, elővettem a telefonomat, még ez tűnt a leggyorsabb megoldásnak. A lényeg, hogy mielőbb ételhez jussak, mert farkaséhes vagyok. Nem rég ért véget a műszakom, és hosszú nap volt, főleg úgy, hogy reggel óta csak két falat rántottát ettem bent a laktanyán, mert valahányszor leültem volna rendesen étkezni, hívást kaptunk és munka volt. Úgyhogy ma már nem szeretnék az égvilágon semmi mást, mint lazulni a Netflix előtt, és magamba tömni a két raklapnyi ételt, amit megrendeltem. Lehet, hogy végül az egész tömböt is meg tudom majd etetni belőle, de én bízok a saját műkaja-elpusztító képességeimben. És nem, egyáltalán nem érdekel, hogy mekkora csodabogárnak tűnhetek, amiért kínaiként kínai junk fooddal mérgezem magam. Valójában ebből a szempontból a Hunan étterem az egyik legjobb és legautentikusabb. Persze mit tudhatok én a valódi kínai ízekről, hisz nem volt anyám, aki megtaníthatta volna nekem a titkos családi recepteket, de más sem akadt a családnak azon ágáról, hogy megadja nekem az alapokat... úgy bármihez is.

Volt idő, amikor sokat keseregtem ezen, főleg tiniként, a mostohám ellen lázadva, és magányosnak éreztem magam a saját otthonomban, de mostanra bőven kinőttem a kesergésből. Jól megvagyok én így. És leszek még jobban is, amint itt a rendelésem. Az órára pillantok. Negyed órát ígértek, annyi pont elég is egy gyors zuhanyzásra, felfrissülésre. Annak végeztével egy kényelmes pólót és macinacit öltök magamra, aztán alig vagyok képes felfogni, hogy mindez tíz perc alatt sikerült is, máskor pedig, amikor nem húznám az időt, fél óra is csak úgy elröppen. Az utolsó öt perc már egyenesen kínszenvedésnek tűnik, és a tortúra végén sincs még semmi jele, hogy a vacsorám megérkezett volna, ezért végül úgy döntök, nem kínzom tovább magam, mert még két perc, és a falat fogom kaparni. Vagy csak összeesek végkimerülésben. Éhenhalok. Ennyi. Szóval inkább leszek a saját hősöm, és megetetem magamat. A saját részem ugyan üres a hűtőből, de Flor szeirntem megbocsájt nekem, ha eltulajdonítok két deci tejet a készletéből, amivel nyakon öntöm a maradék két maréknyi müzlimet. Mentálisan megjegyzem magamnak, hogy ideje volna bevásárolni. És miután eltüntetem az első falat életmentő kotyvalékomat a tálból, váratlanul kopognak. Valamiért az már fel sem tűnik, hogy ezt nem előzte meg a csengőszó.  

- Haver, elkéstél! Ha nem tudnád... - nyitom ki az ajtót, teli szájjal nyammogva, kezemben az előétellé avanzsált műzlivel, készen arra, hogy alapos fejmosást zúdítsak az érkező futárra, aki majdnem nyolc egész percet elcsalt az életemből. Aztán belém akad a szó, mert valami nem stimmel az elém táruló képpel. Először is nem a Hunan már eddig megismert ételfutárja ácsorog az ajtóm előtt. De még csak nem is tűnik futárnak. Inkább mintha “Az elnök embereiből” menesztették volna a nőt. Csinos és elegáns. És valahonnan annyira ismerős.

- Heee-lló? - pillantok rá bizonytalanul. Engem keres egyáltalán? De miért tűnik ennyire ismerősnek? Láttam már valahol? Tuti, hogy igen. Vagy csak nagyon hasonlít... Olyan, mint...  - Portia? - kérdezek rá döbbenten, az utolsó pillanatban kapcsolva, mielőtt túl kínossá válna az értetlen bámulásom. Jézusom, tényleg ő az?! Azt hiszem, négy éves korom óta nem láttam. Legalábbis nem személyesen, mert az utóbbi években felfedeztem, és valamennyire nyomon követtem őt, az apját, a cégüket az interneten. Csak kíváncsi voltam rá... rájuk, hogy mi lett velük időközben. De sosem gondoltam volna, hogy egyszer az ajtómon fog kopogtatni.
- Öhmm... Gyere beljebb! - tárom ki neki az ajtót, de basszus, még mindig hitetlenkedve meredek rá.

It was not like the old days and they both knew it. They were weighed down by the awareness of their failed relationship, of the wasted years...

rae and portia

Annyiszor elképzeltem magam előtt a jelenetet, amíg a megadott címre tartottam, de most, az ajtó előtt állva, úgy érzem magam, mint akinek elvitte a cica a nyelvét. Sokszor végiggondoltam, mit mondhatnék, de valahogyegyik verzió sem tűnt hihetőnek. Mindig is szerettem volna megismerni a családomnak ezt a felét, közelebb kerülni hozzájuk, hiszen sok évet töltöttünktávol egymástól, amióta pedig tudom, hogy apám mit tett, a bűntudat csak felerősítette bennem ezt az érzést. De mégis mit kéne mondanom? Szia, Raelyn! Tudod, az unokanővéred vagyok, akivel huszonöt éve nem is találkoztál, jaaa, egyébként meg apám miatt maradtál magadra anyád halála után. Nem lenne túl sikeres a belépőm egy ilyen monológ után, talán még rám is csapná az ajtót, amit szeretnék elkerülni. Tényleg szeretném bepótolni az elmúlt éveket, ha ez lehetséges. Szeretném közelebb tudni magamhoz, szeretném, ha jóban lehetnénk, akárcsak gyerekkorunkban. Érdekel, mi történt vele, mit csinál most, mi a hobbija, mit szeret, mi az, amit ki nem állhat. Csak reménykedni tudok benne, hogy esélyt ad és nem ellök magától azonnal. Szinte nem is ismerem, szóval nem tudom, milyen reakcióra számítsak, amikor kinyitja majd az ajtót, de végül erőt veszek magamon és bekopogok. Várakozás közben idegesen igazgatom a ruhámat, egyik lábamról a másikra lépkedek és az ajkamat harapdálom. Még nem lenne késő hátat fordítani az egyelőre csukott ajtónak. Még lenne idő megfutamodni, de akkor mégis mi értelme volt idejönni? Tépelődés közepette azonban a zárt ajtó mögül végül felbukkan Raelyn; egyértelműen nem rám számított, amiért nem tudom hibáztatni. Hirtelen meg sem tudok mukkanni, ennyire tétlen és tehetetlen még talán sosem voltam. Csak pislogok rá és próbálom összeszedni a gondolataimat, de ő az, aki végül a kínos pillanatot megtöri egy bizonytalan köszönéssel. Vele ellentétben én még mindig némán állok, az igazi meglepetést mégis azzal okozza, amikor kimondja a nevem.
- Raelyn… szia – köszöntöm hozzá hasonló bizonytalansággal. Mindössze ennyire futja, ami nem sok, de a némaságnál valamivel jobb. Szinte idegenekként állunk egymással szemben, ami valamelyest igaz is, hiszen évek óta nem láttuk egymást. Még nagyon kicsik voltunk, amikor apám úgy határozott, Londonban kezdünk új életet. Már nem az a kislány áll velem szemben, akit régen ismertem. Raelyn felnőtt nő lett, az arcvonásai ismerősek és idegenek egyszerre. Egyértelműen két külön világban élünk, ezt a vak is megmondja, elég ránk nézni. De szeretném, ha beengedne a saját világába, ha megismerhetném azt, és nem kéne még egyszer ennyi időre elszakadnunk egymástól. Földbe gyökerezett lábaimat lassacskán emelem át küszöbön, közben pedig szemügyre veszem az idegen lakást. A figyelmem hamar visszairányul az unokahúgomra, amikor emlékeztetem magam, hogy nem bámészkodni jöttem. Illene is valamit mondanom, ha már eljöttem idáig, de egyszerűen még mindig alig térek magamhoz. - Rég találkoztunk, hogy vagy? – kérdezem tőle, ami először eszembe jut. Általában tudni szoktam, ki mit akar hallani, vagy mikor mit kell mondani, most viszont a világ legszerencsétlenebb emberének érzem magam. Nagyon nehezen tudom csak összeszedni a gondolataimat. – Fel akartalak hívni, csak nem tudom, idegen számokat fel szoktál-e venni, úgyhogy inkább eljöttem… 

 | ⚶

Tia & Rae

Már percek óta máson sem jár az agyam, mint az evésen, nem tagadom. Hosszú nap volt a munkában, esélyem sem volt egy-két falatnál többet enni. Nem gyakran, de időnként előfordulnak ilyen sűrű napok. Ami alapvetően nem gond, mert szeretem a munkámat, szeretek segíteni, szeretem hasznosnak érezni magam, és az sem mellékes, hogy ilyenkor teljesen más a hangulat, máshogy telnek azok az órák. Könnyű megfeledkezni magamról. Ám ahogy lekerül rólam az egyenruha, máris eszembe jut, hogy a saját túlélésemmel sem ártana foglalkoznom. A testem ezt jelzi is a maga idegesítő módján, folyamatos gyomorkorgással. Ilyenkor a percek is óráknak tűnnek, főleg, ha a futár ennyit késik a megrendelt étellel. Persze feltalálom magamat végül, összedobok egy két maréknyi előételt magamnak müzliből és tejből, továbbra is várva a csodát, amit az ajtócsengő jelenthet majd. Ám amikor végre kopogtatást hallok odakintről, a legnagyobb meglepetésemre olyasvalaki vár hozzám bebocsátást, akiről álmaimban sem gondoltam, hogy valaha felbukkan az ajtóm előtt. Portiával kicsi lány korunk óta nem találkoztunk, és természetesen örülök, hogy újra látom, hogy újra a városban van, ennyi év után, de... ezt az érzést még bőven felülírja a teljes sokk és csodálkozás, amit a jelenlétével okoz. Azért annyira még észnél vagyok, hogy félreálljak az útjából, és beljebb invitáljam. Közben a tálamat is félreteszem a közelben a cipősszekrény tetejére, majd becsukom utána az ajtót, de még mindig csak hatalmas, hitetlenkedő szemekkel meredek rá, amikor ismét felé fordulok.

A kérdésére először szóra nyitnám a szám, de végül csak elnevetem magam zavaromban, illetve a helyzet abszurditásától. “Rég találkoztunk, hogy vagy?” Ilyet nem akkor szokás kérdezni, ha az a “rég” mondjuk két hónapja volt? Vagy legfeljebb egy-két éve. De esetünkben a “rég” huszonhat évet jelent. Hogy lehetne azt összefoglalni egy rövid válaszban? Egyáltalán tud rólam bármit is ebből az időszakból? Persze nem hibáztatom, ő is csak kislány volt még akkor, amikor elválasztottak bennünket egymástól. És láthatóan ő is borzasztóan zavarban van. Vajon konkrétan szeretne valamit, azért keresett fel? Vagy csak szeretne újra megismerni, és közelebb kerülni az unokahúgához?

- Öhm, igen... semmi gond – legyintek, és próbálom végre megtalálni a hangomat. - Mi tagadás, kicsit sokkban vagyok, de... Örülök, hogy újra látlak - mosolyodom el lassan. Illene megölelnem? Négy-öt évesként voltunk annyira jóban, és tényleg örülök neki, de ez azért elég furcsa lenne. Úgyhogy még mindig csak egyhelyben toporgok tanácstalanul.

- Nem is igazán tudom, hogy mit is... Öhm... Régóta vagy a városban? Maradsz is, vagy csak átutazóban vagy, és úgy gondoltad, meglátogatod a régen látott kuzinodat? - Most már valóban őszintén mosolygok, kezdem végre többé-kevésbé összekapni magam. A lakás konyha része felé intek. - Gyere, foglalj helyet, kérlek. Megkínálhatlak esetleg kávéval? Vagy teával? Angliában gondolom inkább azt szoktad meg. Esetleg vízzel? Más most sajnos nemigen van itthon - küldök felé egy bocsánatkérő pillantást, miközben besétálok a pult mögé, készen arra, hogy kiszolgáljam őt. - Bár nem rég rendeltem kaját, az is itt lesz nemsokára - teszem hozzá egy vállvonással. Jerry-nek, a futárnak azért nagyon-nagyon érik egy alapos fenéken pillentés.

It was not like the old days and they both knew it. They were weighed down by the awareness of their failed relationship, of the wasted years...

rae and portia

Kényelmetlenül érzem magam, amiért csak így letámadom, talán jobb ötlet lett volna először valamilyen módon kapcsolatba lépni vele és megbeszélni egy találkozót valahol. Korábban kellett volna gondolkodnom, de annyira látni szerettem volna már. Szeretném helyrehozni, amit anno apám elrontott, bár abban sem vagyok biztos, hogy tudja, apám mit tett évekkel ezelőtt. Miatta került be a rendszerbe, nem akart még egy gyereket a nyakába, Rae pedig ezért ki tudja meddig, de árvaként élt. Azt sem tudom, meddig élt szülők nélkül, de… nem is biztos, hogy szeretném tudni ezeket a részleteket. Most még nem. Talán idővel megint olyan lesz a viszonyunk, hogy képesek leszünk megnyílni egymás előtt. Egyik pillanatról a másikra ez biztosan nem fog megtörténni. Mindkettőnknek időre lesz szüksége.
Idegesen toporzékolok az ajtó előtt, abban sem vagyok biztos, hogy beenged, ha meglátja, hogy én ácsorgok itt. A jelek szerint velem ellentétben valaki másra nagyon is vár, és hirtelen nem tudom, inkább a csalódottság vagy a meglepettség hangsúlyos az arcán. Lassan, a kezeimet tördelve lépek be a lakásba. Már csak annak is örülök, hogy nem küldött el egyből a melegebb éghajlatra, hanem hajlandó velem szóba állni. Így talán lesz is esélyem vele valamilyen kapcsolatot kialakítani. Az elmúlt éveket helyrehozni vagy bepótolni már nem lehet, de ennek ellenére még talán felnőttként jóban lehetünk.
Nem tudom, mit mondhatnék neki vagy mit kérdezhetnék tőle, egy “hogy vagy”-on kívül nagyon mást ki sem tudok préselni magamból. Hülye kérdés, hiszen nem hetekre, hónapokra szakadtunk el egymástól, amit egy pár perces beszélgetésben gyorsan össze lehet foglalni, de jómagam is kissé sokkos állapotban vagyok a viszontlátás miatt.
- Én is örülök - mosolyodom el zavartan a borzasztó nyitány után. Úgy állunk egymással szemben, mint két idegen; ő is kényelmetlenül érzi magát, akárcsak én. Még csak hibáztatni sem tudom érte, mivel én támadtam le teljesen váratlanul a lakásában. Nekem kéne megtörni a csendet, de csak állok és nézem őt. Már nem az a kislány, akivel régen együtt játszottunk, nevetgéltünk, hanem felnőtt nő lett belőle.
- Nem, nem olyan régóta - csóválom a fejem. Szeretném azt mondani, hogy maradok is, de egyelőre még én sem tudom erre a kérdésre a választ. - A tervek szerint pár hét múlva megyünk vissza Londonba - osztom meg vele apám és Henry terveit, de részemről ez még közel sincs kőbe vésve. - Gondoltam…. gondoltam, találkozhatnánk - vonom meg a vállam. Attól tartottam, ennyi év után nemet mondana egy találkozóra - főleg, ha tudná, apám mit tett vele -, szóval inkább eljöttem. Követem a konyhába és lassan helyet foglalok, óvatosan húzom ki a széket, mintha valami antik tárgyhoz nyúlnék. - Egy pohár víz jól esne, köszönöm - mosolygok rá halványan.
Én törtem rá - mondjuk nem szó szerint -, nem pedig fordítva, mégis úgy érzem, kettőnk közül inkább ő áll a helyzet magaslatán. Illene nekem is összeszednem magam, különben mégis hogy várhatnám el, hogy ő is nyisson felém?
- Egyébként… mivel foglalkozol? - kérdezem zavartan, szemeimet a berendezésen legeltetve. A jóformán sznob lakásból egy teljesen más világba csöppentem, hiába vagyok ugyanabban a városban. - Amúgy, ha nem alkalmas, akkor esetleg máskor is összefuthatunk valahol, nem akarok zavarni - ajánlom fel a lehetőséget, mert így elküldhet, ha éppen rosszkor jöttem. Ezt már korábban is mondhattam volna, de az agyam teljesen leblokkolt.

 | ⚶

Tia & Rae

Egy csöppet furcsa ez a szitu, ahogy Portiával pislogunk egymásra, mint halak a szatyorban, mert alig tudunk megszólalni, illetve bármi értelmeset mondani egymásnak, így röpke 20-25 külön töltött év után. De a kialakult ciki helyzetért egy percig sem hibáztatom őt, amiért előzetes bejelentés nélkül betoppant. Ellenkezőleg. Örülök, hogy itt van. Olyan rég találkoztunk már, hogy egyáltalán nem biztos, hogy nem lennénk ugyanilyen zavarban akkor is, ha előtte ide szólt volna. Kell egy kis idő mindkettőnknek, hogy ezt az egészet felfogjuk, és alkalmazkodjunk. Én meg szerencsére könnyen oldódom általában, most is igyekszem erre a képességemre támaszkodni.

- Ó, tehát csak pár hétre érkeztél? - Szinte csalódott vagyok, hiszen még csak most kaptam vissza, és jelenleg lehetetlennek tűnik néhány hét alatt pótolni két évtizedet, de hát igyekszem értékelni ezt az időt is. - Helyes, helyes... Nagyon jól gondoltad. Egyébként egy-két éve megtaláltalak a közösségi médiában, téged és Laquan bácsit is, illetve a cégeteket... Kíváncsi voltam, mi van veletek. De valamiért odáig nem jutottam, hogy ismerősnek jelöljelek. Talán csak mert... - megvonom a vállam. - Nem gondoltam, hogy szeretnéd felvenni a kapcsolatot – jegyzem meg lazán, és egyrészt igyekszem őszinte lenni, másfelől viszont nem szeretnék nyomást gyakorolni rá, vagy bűntudatot kelteni benne, amiért eltűntek az életemből egykor, és vissza sem néztek. Hisz, végülis, valamivel később én is megtaláltam az apámat, és tök jól elvagyok azóta is. De azért érdekes belegondolni, hogy valószínűleg eléggé máshogy alakult volna az életem, ha maradnak. Akkor talán lenne némi kötődésem az ázsiai gyökereim felé is, és nem nevelkedtem volna ennyire... amerikainak.

- Jól láttam, hogy férjhez mentél? - Azt hiszem, tudom a választ, hisz elég komoly szalagcímeket kapott az esküvője, de meghagynám neki, hogy megerősítsen, illetve meséljen kicsit magáról, ha szeretne. Remélem, az ő házassága jobban alakult, mint az enyém.

- Mentős lettem. Mármint mentőtiszt. Tudod, anyám miatt egy ideig orvos akartam lenni, mint ő volt, de aztán úgy alakult, hogy ezen a pályán kötöttem ki. De igazából sosem tudni - fűzöm a végére. Szeretem a munkámat, nagyon is. De néha eljátszom a gondolattal, hogy továbbképzem magam, és egyszer tényleg orvos leszek.

- Ne butáskodj, most is épp olyan alkalmas, mint bármikor máskor - nyugtatom meg miközben kitöltök neki egy pohár vizet, és elé teszem a pultra. - Abszolút ráérek, és... tényleg örülök, hogy itt vagy. Huszonöt év baromi hosszú idő, de szívesen meghallgatnám, mi mindent történt veled, mióta... - A szavaimat a csengő hangja nyomja el. - Azt hiszem, ez most már valóban a kajarendelésem lesz. Szavad ne feledd! - bökök mutatóujjammal Portia irányába, aztán elsietek, hogy átvegyem a röpke fél órát késő futártól a vacsorámat. Mikor meglátom, mekkora csomaggal érkezett, azért kicsit ledöbbenek, hogy ezt komolyan mindet én rendeltem? Mégis mi a francot gondoltam? Jesszus! Fizetek, aztán visszaindulok a konyhapult felé, de alig látok ki a tornyot képező dobozok közül.

It was not like the old days and they both knew it. They were weighed down by the awareness of their failed relationship, of the wasted years...

rae and portia

Hirtelen elhatározásból törtem rá szinte az unokahúgomra, most vagy soha alapon. Ha ma nem teszem meg, talán máskor nem is lett volna hozzá elég bátorságom. Szeretnék vele találkozni, bepótolni az elmúlt éveket, vagy ha azt nem is tudjuk, akkor mostantól kezdve szorosabb kapcsolatban lenni vele, mint az elmúlt két évtizedben. Érdekel mi történt vele az évek során, rengeteg kérdésem van felé, de azt se tudom, hol kezdjem. Amikor meglátom, hirtelen mindent elfelejtek, amit akartam neki mondani, amiket kérdezni szerettem volna, amit szerettem volna megosztani vele. Csak az jár a fejemben, hogy itt áll előttem és mennyire megváltozott. Láthatóan őt is sokkolja a váratlan viszontlátás. Ezzel már ketten vagyunk a klubban. Kettőnk közül mégis ő kezeli jobban a kialakult helyzetet, ő a talpraesettebb, én csak pislogok, amíg hozzám nem idézi a kérdését.
- Igen, de… kicsit azt érzem, hogy maradnék - vallom be végül. Egyre kevésbé van kedvem visszamenni Londonba, a megszokott, szürke hétköznapokat élni. Minden nap ugyanaz lenne a program, minden nap ugyanazokat a dolgokat kéne csinálni a megszokott helyen, a megszokott emberek között. Ezekkel még nem is lenne baj, mert az emberek nagy százaléka így éli az életét. Ami igazán visszatart, az Henry és az ő dolgai. Nem tudom, meddig leszek képes eltűrni, amiket nap mint nap megtesz. Most azt érzem, lenne kiszállóm a házasságunkból, ha itt maradok. Azzal viszont lehetséges, hogy mindent borítanék, amiért apám éveken keresztül dolgozott.
- Tényleg? - kérdezem őszintén meglepődve. Váratlanul ér, hogy utánunk nézett a neten, nem gondoltam volna, hogy kíváncsi ránk. Én csak nagy ritkán böngészek ilyen helyeken, nem vagyok oda a feltűnésért, de apám és Henry éppen ellenkezőleg gondolják. Ha valaki letesz valamit az asztalra, vagy fontos pozíciója van, akkor szerintük az embereknek tudniuk kell róla. Ezzel nem értek egyet, bár felesleges ilyeneken veszekednem velük. Úgyis az lesz, amit ők akarnak. Ilyen szempontból nagyon hagyományosan gondolkodnak mindketten: az lesz, amit a férfi mond. A folyatás egy kicsit elszomorít. Azt feltételezte, nem szeretnék vele kapcsolatba kerülni, pedig nagyon is örültem volna neki, ha jelentkezik. Láthatja az arcomon a csalódottságot, amit nehezen tudok leplezni. Nem hibáztatom, hiszen nem tudhatta.
- Igen, Henryvel még az egyetem után házasodtunk össze Londonban - válaszolom semlegesen. Raelyn a férjemről kérdez, miközben nekem azon jár az agyam, hogyan tudnék elválni tőle anélkül, hogy sok kárt okozzak. Persze, ezt sem tudhatja, hiszen majd’ huszonhat éve nem beszéltünk. - Neked van most valakid? Férj, gyerek? - kérdezem tőle, hiszen engem is érdekel, hogy s mint állnak a dolgai. Akár családja is lehet már, a férje bármikor betoppanhat a gyerekekkel, hogy aztán közösen megnézzenek egy mesét és megegyék a megrendelt vacsorát.
Emlékszem még Meilin nénire, bár csak halványan. Fotóim vannak róla, amik eszembe juttatják, milyen is volt, ha már halványulnak az emlékek ennyi év távlatában. - Szerintem meg kéne próbálnod - bátorítom kicsit, mert ha valóban orvos szeretne lenni, akkor csak meg kéne tennie az első lépést. - Mi tart vissza? - Ha az eszét az anyukájától örökölte, akkor nem nagyon látom az akadályokat, hacsak nem meghúzódik valami a háttérben, amiről nem tudok. Egy jó ösztöndíj mellett a költségek miatt sem kellene aggódnia.
- Köszönöm - mosolygok rá, amikor elém teszi a pohár vizet. Épphogy belekortyolok az italba, a csengő megszólal. Most már remélhetőleg tényleg Rae vacsorája jött meg, mielőtt még a végén itt rosszul lesz nekem az éhségtől. Tekintetemmel követem, ahogy az ajtó felé megy és elkerekedett szemekkel figyelem a hatalmas kupacot, amit próbál beegyensúlyozni. Gyorsan felpattanok, odasietek és leemelek egy pár dolgot, nehogy a földön landoljanak. - Ezt mind egyedül tervezed megenni? - kérdezem mosolyogva elnézve a hatalmas mennyiséget. - Jó étvágyad van.

 | ⚶

Tia & Rae

Örülök a váratlan látogatómnak, de... ahogy magában a kifejezésben is benne van: váratlan. Portia Cheng-et - bocsánat, már Middleton, ha jól rémlik - nem láttam már kislánykorunk óta, több mint huszonöt éve, és hát valljuk be, ennyi idő után már nem szoktunk egy ilyen csodára várni. Talán úgy a tinédzser éveim közepéig még reménykedtem, hogy a családjával egyszer majd visszatérnek Angilából, és újra az életem részét képezik, esetleg hogy megmagyarázzák majd nekem, miért is feledkeztek így meg rólam. De már nem vagyok sem öt, sem tizenöt éves, már feladtam az álmodozást, beletörődtem, hogy legfeljebb az internet segítségével tudom nyomon követni, hogy mi történik velük, jól vannak-e, élnek-e még. Bár azért ehhez képest egész gyorsan sikerült túllendülnöm az első sokkon, és inkább élek a lehetőséggel, hogy személyesen érdeklődjek, és zárkózzak fel hozzá az elmúlt két és fél évtized kapcsán.
- Maradnál? - vonom fel a szemöldökeimet kíváncsian. - És mi akadályoz meg benne? Üzleti dolgok? Vagy...? - majdnem rákédezek, hogy a férje várja-e vissza, de aztán úgy döntök, nem rohannék ennyire előre. Ahhoz a témához is hamarosan eljuthatunk, csak nem szeretném, ha úgy érezné, hogy lerohanom a faggatózásommal.

- Ó, igaz, Henry. Már emlékszem a nevére. Henry Middleton - bólintok, ahogy felidéződik bennem az a bizonyos cikk róluk és az esküvőjükről. Ami azt illeti, jó lett volna személyesen látni őt menyasszonyként, de most már mindegy is. És hát tulajdonképpen ő sem volt jelen, amikor én férjhez mentem.
- Igen. Vagyis nem. Férjnél voltam. Nem rég váltam el, néhány hónapja csupán. Gyerek nincs. Szerencsére. Mármint... egyszer talán lesz, de egy válás gyerekek nélkül is elég komplikált, tudod – vonok vállat. Abba inkább nem mennék bele, hogy épp a gyerekvállalással kapcsolatos kérdések és ellentétek miatt kezdtünk eltávolodni egymástól Adammel. - És veletek mi a helyzet? Van már kis trónörökösötök, vagy tervben van? - hárítom vissza a kérdést felé. Egy pillanatra meg is próbálom elképzelni őt anyakánt, egy-két kis poronttyal, akik rajta csüngenek naphosszat, de egyelőre nem megy. Valószínűleg mert még nem ismerem ehhez eléggé, egyelőre. Vagyis... az emlékeimben még mindig inkább egy nyolcéves vagány kiscsajként él. Jelenleg viszont inkább tűnik egy komoly üzletasszonynak, mint családanyának, és amennyire fel tudom idézni, nem is láttam semmit a közösségi médiában, vagy bárhol máshol, arról, hogy babát várnának, de hát sosem tudni.

- Magam sem tudom... Szeretem a munkámat, egyelőre nem érzem úgy, hogy váltanék, inkább csak... eljátszom néha a gondolattal, hogy akár tovább is képezhetném magam - válaszolok kissé elgondolkodva. - Te viszont a családi reklámcégnél dolgozol? Jól tudom? - Őszintén szólva a leghalványabb fogalmam sincs, hogy pontosan mivel is foglalkozhat, ez inkább csak egy sejtés. Hisz mégis mi mást csinálna, amikor az apja és a férje közösen viszik a céget? De hát simán kiderülhet, hogy ő meg közben saját ékszerüzletet működtet, vagy mondjuk állnéven ír könyveket.

A beszélgetésünket a várva várt csengőszó szakítja félbe, ami a vacsorám érkezését jelzi, ezért muszáj Portiát egy-két percre magára hagynom. Visszatérésemkor viszont egy komoly feladattal megmutathatom neki, hogy az egyensúlyérzékem milyen sokat fejlődött öt éves korom óta, hisz a hét-nyolc egymásra pakolt dobozt közel sem egyszerű hiánytalanul a pultra varázsolni.

- Köszi - mosolygok a kuzinomra, aki közben a segítségemre siet. - Hát... tulajdonképpen van egy lakótársam, és általában úgy rendelek, hogy ha úgy adódik, mindketten jól lakhassunk, legrosszabb esetben holnapra is jut belőle. De egyébként igen, elég jó étvágyam van – nevetem el magamat. Aztán előveszek két tányért, villákat, meg igazából evőpálcikák is vannak a csomagban, megterítek a pulton, majd a sorba rakott dobozokat egyenként elkezdem kibontani. Végül helyet foglalok a pulton belül, Portiával szemben. - Nos, az a helyzet, hogy nem rég ért véget a műszakom, és reggel óta az a korábbi tál müzli volt minden, amit ettem, úgyhogy, ha nem haragszol, én nekilátok. De örülnék, ha te is csatlakoznál, és nem hagynál egyedül falatozni – mosolyodom el biztatásul. - Nem tudom, mennyire szereted ezeket az ízeket, de szerény véleményem szerint a Hunan a legjobb és legautentikusabb a környéken, és az sem utolsó szempont, hogy a honlapjukon szinte csak magas értékeléseket kap – teszem hozzá, hátha ez számít valamit.

It was not like the old days and they both knew it. They were weighed down by the awareness of their failed relationship, of the wasted years...

rae and portia

Ha két ember ennyi ideig nem látja egymást, akkor hogyan kéne egymáshoz viszonyulniuk? Óriási lelkesedéssel kerestem fel az unokahúgomat, alig vártam már, hogy viszont láthassam. Főleg, amióta kiderült apám titka. De vajon ő is lesz legalább ilyen lelkes, amikor meglát? Meg fog egyáltalán ismerni? Akarja, hogy az élete része legyek? Az is elképzelhető, hogy már alig-alig emlékszik rám, vagy csak egész egyszerűen a pokolra kíván, amiért egyik napról a másikra eltűntünk anno. Már nem azok a kislányok vagyunk, akik régen voltunk. Mindketten felnőttünk, mindkettőnknek megvan a saját élete. Az enyémben még bőven lenne hely az ő számára, csak remélni tudom, hogy ez fordítva is igaz.
Kezdetnek nem rossz, hogy nem küld el abban a pillanatban, amikor meglát. Kettőnk közül ő kezeli jobban a váratlan találkozást, én egészen sokáig a meglepetés és a sokk hatása alá kerülök. Egyrészt nagyon boldog vagyok, amiért egyáltalán nem elutasító velem szemben, másrészt félek, hogy a sok kihagyott év miatt lényegében csak két idegen leszünk egymás számára.
- Elég sok minden - válaszolom lemondóan, nem részletezve apám üzletét és a házasságom kisebb-nagyobb problémáit. Ezek olyan részletek, amikkel nem akarom azonnal letámadni, de idővel talán erről is képes leszek beszélni - leginkább az utóbbiról. A házasságunk évek óta romokban hever, amit senki nem tud kettőnkön kívül. A cég miatt tartjuk fenn a látszatot, de ez az utazás egyre jobban megerősít abban a tudatban, hogy ki kell lépnem ebből a mérgező kapcsolatból. Ez mindenképp hatással lenne a cégre, de sem Henry, sem a szülei nem rossz emberek, szóval látok rá némi esélyt, hogy egy esetleges válás miatt nem semmiznék ki apámat. Szeretnék valami másról beszélni, mint a férjemmel való kapcsolatomról, de Raelyn nem hagyja annyiban a témát, amiért nem hibáztathatom. Nem tudhatja, hogy a látszólag idilli kapcsolat a színfalak mögött maga a pokol. De ha már itt tartunk, engem is érdekel, vele mi a helyzet ezen a téren. Férjnél is lehet, azt sem tartom kizártnak, hogy már gyereke is van. Bár, gyűrűt nem látok az ujján és gyerekre utaló játékokat sem a lakásban, de kíváncsi vagyok a válaszára.
- Ó, sajnálom - biggyesztem le az ajkaimat a válás hallatán. Nem gondoltam volna, hogy már túl van egy ilyen tortúrán, ami valóban egy cseppet sem lehet könnyű, gyerekkel meg pláne nem. - Igen… Mármint nem, nem tudom, csak képzelem, milyen nehéz lehet. - Ha két ember egyszer összeköti az életét, nem tervez a válással általában. Viszont, ami nem működik, azt nem éri meg tovább erőltetni. – Nem, egyelőre nem – válaszolok röviden a gyereket érintő kérdésre. Nem szeretnék erről sem egyelőre többet beszélni. Régebben mindketten szerettünk volna gyerekeket Henryvel, de ahogy eltávolodtunk egymástól, ő annál kevésbé akart erről beszélni. Én viszont lassan harmincnégy évesen kezdek kifutni az időből, amikor még nem késő gyereket szülni. Nem sétabottal és görnyedt háttal szeretnék a ballagására menni, szóval az óra ketyeg, Henry viszont egyre távolibbnak tűnik minden egyes nappal.
- Igen, apám ragaszkodott hozzá, de néha én is elgondolkodom a váltáson – nevetgélek halkan. A gondolkodáson tovább azonban sosem jutottam. Fiatalabb koromban egészen határozott elképzeléseim voltak, tudtam, mi érdekel és mi nem. Apám cége a legkevésbé sem érdekelt, mind a mai napig idegen környezet számomra az üzleti világ. Nem szeretem, de az évek során szépen lassan elengedtem a vágyaimat és beadtam a derekam. Talán már késő is lenne váltani, hiszen nem sokan vannak, akik harminc felett az egész eddigi életüknek hátat fordítva kezdenek bele valami másba. Mindent az alapoktól felépíteni újra már késő.
A beszélgetést a csengő szakítja félbe. Valószínűleg most már tényleg Raelyn vacsoráját hozták meg. Elég kicsit rá az esély, hogy megint pont akkor akar valaki véletlenszerűen beállítani, amikor ő a futárt várja. Ezúttal dobozokkal a kezében tér vissza a bejárati ajtó irányából. A látszólag ingatag torony egész stabilan áll a kezében, gondolom már van benne gyakorlata. Mindezek ellenére besegítek neki és egy párat leveszek a tetejéről, mielőtt még a földön landolna valamelyik fogás.
- Ó! Nem is egyedül laksz itt? – kérdezem meghökkenve, mivel akkor bármelyik pillanatban betoppanhat a bizonyos lakótárs. Kicsit kellemetlenül kezdem érezni magam, amiért ilyen hirtelen és bejelentés nélkül állítottam be, de nem akartam addig várni, amíg elszáll a nagy nehezen összeszedett bátorságom.
Ahogy Rae sorra bontja ki a dobozokat és a jobbnál jobb illatok lassacskán eljutnak hozzánk és körbe lengik az egész teret, összefut a nyál a számban. A gyomromban enyhén szorító érzés emlékeztet rá, hogy én sem ettem túl sokat ma, és fejben már rakom is össze a rendelésemet, amit telefonon tervezek leadni egy az átmeneti lakásunkhoz közeli étteremben. Ha akkor hívom őket, amikor elindulok, nagyjából akkorra és oda a futár, mire én is hazaérek. A tervemet azonban keresztbe húzza az elém rakott tányér és evőeszközök. - Köszönöm - hálálkodom mosolyogva az invitálásra, amit végül elfogadok.
- Imádom, de már nem is emlékszem, mikor ettem utoljára ilyeneket - gondolkodom el, miközben szemügyre veszem a dobozokat. Henry nincs oda az ázsiai ízekért, ezért általában ezeket kerülni szoktuk, magam miatt pedig nem főzök külön. Megvárom, amíg Rae kiszedi magának, amit enni szeretne, aztán én is szemezgetni kezdek a szimpatikus fogásokkal. Az első falat után egyértelművé válik számomra, miért istenítik annyira az emberek ezt a helyet. - Úristen, ez nagyon jó - motyogom még félig teli szájjal, aztán lenyelem. - Utoljára talán egyetemen ettem hasonlót; a kampusztól nem messze volt egy kis büfé, amit egy idős bácsi vitt egyedül, mindent ő csinált, soha nem adta ki a munkát a kezéből. Az volt ennyire jó. - Kicsit elmerülök a régi emlékek között, miközben visszaemlékszem az egyetemi évekre és az akkoriban rendszeresen beiktatott ebédekre. - Egyébként soha nem költöztél el New Yorkból? Mármint… - Mármint, ha az én anyám halt volna meg itt, biztosan nem tudtam tovább ebben a városban maradni. Mielőtt még kimondanám az egyáltalán nem helyénvaló gondolataimat, inkább kétszer átgondolom őket és újabb falatot tömök magamba, amivel egy kis időt nyerek. - Tanulni is itt tanultál? - teszem fel végül a legkézenfekvőbb kérdést.

 | ⚶

Tia & Rae

A világ talán egyik legfurcsább érzése úgy ülni egymással szemben egy közeli rokonoddal, hogy nem, vagy alig ismeritek egymást, és közben mégis próbáltok jól kijönni. Ezt teszi a külön töltött több mint huszonöt év. Ami bőven több, mint a fél életünk. Kislányok voltunk még, amikor elválasztottak bennünket egymástól. Most pedig felnőtt nők vagyunk mindketten, saját életünk, múltunk van, két különböző kontinensen. Munkánk, barátaink... családunk. De az, hogy itt van, azt mutatja, hogy változtatni akar ezen. A hatalmas távolságon, ami közöttünk tátong. Hogy megtaláljuk egymásban azokat a kis kölyköket, akik valaha voltunk, és akik egykor egészen közel álltak egymáshoz. Akárcsak a testvérek. Hiszen valódi édestestvére egyikünknek sincs. Illetve... nem tudok róla. De nem is ez a lényeg. Őszintén, cseppet elszomorít, ha belegondolok, hogy milyen szoros lehetne most a viszonyunk, ha sosem váltunk volna el egymástól. Talán egymás gondolatait is ki tudnánk találni fél szavakból is. Kis csajokként megvolt ez a képességünk. Főleg, ha kisebb csínytevésekről volt szó. Most viszont... tényleg szinte idegenek vagyunk. Ezt érzem Portia óvatos válaszaiból is. A legtöbb kérdésemre félszavakban vagy rébuszokban érkezik a felelet, ami az újra találkozás miatt érzett lelkesedésemet letöri ugyan kissé, de azért megértem. Az egy dolog, hogy felvennénk a kapcsolatot, szeretnénk újra megismerni egymást, de érthető, ha nem szeretné rám zúdítani az elmúlt két és fél évtizedet egy röpke húsz percben. Ahogyan az is, ha egyelőre nem is bízik ehhez eléggé bennem. Ráadásul... figyelembe véve, hogy mely kérdésekre kaptam kitérő válaszokat - házasság, család, gyerekek -, valami azt súgja, hogy... mondjuk úgy, náluk sem minden arany, ami fénylik. Kívülről talán úgy látszik - a média és a közösségi média szűrőjén át -, hogy tökéletes és fényűző életük van, de kétlem, hogy olyan egyáltalán létezik. Úgy döntök, nem is faggatom őt tovább az óvatosan kikerült témákban, csak megértően mosolygok, és bólintok.

- A kezdet nehéz volt, tudod... mikor ráébredtem, hogy vége, hogy ez így tovább már nem fog működni. De megtanultam belőle, hogy sosem késő új életet kezdeni. Ha valami nem működik, és már nem jelent mást, csak stresszt, fejfájást és boldogtalanságot, nem érdemes benne maradni csak azért, mert félünk továbblépni - vonok vállat. A saját tapasztalataimról beszélek, de valami azt súgja, hogy talán Portiának is érdemes ezt hallania. Tudatosítania, hogy mindig van új nap, ami igenis lehet jobb, csak ehhez néha váltani kell. - Persze sokat számít, hogy ott voltak a barátaim, akikre végig számíthattam - teszem hozzá, mert ez az igazság. Nélkülük nem tudtam volna hová menni, amikor először ott hagytam Adamet.  

- Na, és mire váltanál? Ha egyszer úgy alakulna, hogy ott hagyod a céget..? - érdeklődöm, és tényleg kíváncsi vagyok, hogy mi foglalkoztatja, mi az, amit tényleg csinálni szeretne. Aztán eszembe jut valami. - Emlékszel, amikor egyszer azt tervezgettük, hogy híres énekesek leszünk, és a saját zenekarunkkal majd turnézni megyünk Európába? - nevetem el magam. Igazából sosem jártam még a szomszédos kontinensen. - De képzeld, tini koromban, tizenhat-tizenhét évesen tényleg énekeltem egy bandában. Persze nem lettünk híresek, de azért a gimis fiúk között elég népszerűek voltunk egy ideig – teszem hozzá szélesen mosolyogva.

- Hmm... igen, ketten osztozunk a lakáson - bólogatok, miközben már a vendéglátáshoz készítem elő a pultot a tányérokkal, evőeszközökkel, és a kibontott dobozokkal. - A válás kicsit elhúzódott, Adam nem könnyítette meg... - ingatom a fejemet - és picit megterhelt a dolog anyagilag, főleg kezdetben. Ne aggódj, Flor csak késő este ér haza - fűzöm a mondandóm végére, mert Portia arckifejezéséből azt veszem le, hogy kellemetlenül érzi magát a gondolattól, hogy esetleg a lakótársamat majd zavarhatja egy váratlan látogató. - De amúgy jófej ő is – vonok végül vállat könnyedén, és biztatóan mosolygok rá.

- Egészségedre - bólintok, és szélesen elvigyorodom, mikor látom, hogy milyen jóízűen kezd neki a falatozásnak. Így máris jobban esik nekem is. Azzal azonban meglep, hogy ezek számára nem a megszokott ízek. Fogalmam sincs igazából, hogy miért, de tényleg azt hittem, hogy ők jobban őrzik az ázsiai hagyományokat. Talán mert a gyerekkori emlékeimben, amikor még anyám is élt, azok jobban jelen voltak. És míg én a teljesen amerikai apám mellett nevelkedtem, azt feltételeztem, hogy ő közben a kínai szülei körében egészen más neveltetést és értékeket kapott.

- Komolyan? Az emlékeimben úgy élt, hogy Laquan bácsi teljesen oda van az autentikus ízekért - mosolygok magam elé kissé eltűnődve. Persze lehet, hogy az emlékeim már kissé összemosódtak a sok-sok év alatt, és kicsit keverem őt valakivel. Végül is nagyon régen volt.

- Nem, nem, mindig itt éltem. Miután apámék Washingtonban költöztek, egyszer-kétszer megpróbáltak rávenni, hogy menjek utánuk, de... Nem is tudom. Szeretem a várost. El sem tudnám képzelni, hogy máshol éljek. - És itt érzem magamat a legközelebb anyámhoz is. Meg ahhoz, aki mellette voltam. Ideköt minden, a munka, a barátok... és már Dorian is. - Na és te? Tudom, régen volt már, de... szokott hiányozni Nem York?