Vannak dolgok, amiket a testvérek tudnak, olyanfajta részletek, amilyeneket a kémek használnak kilétük felfedésére. A gyerekkor magas füvében megbúvó emlékek.
- Kölcsönkaphatom a kocsit? – sétáltam ki a nappaliban, miközben Eve laptopját az asztalra tettem, és megálltam mögötte – Ígérem, hogy vigyázok rá, de úgy néz ki, hogy vészhelyzet van... Vagy mi. Meg is lóbáltam az orra előtt a mobilomat, majd egy halk sóhaj kíséretében ráztam meg a fejem. Még sosem fordult elő, hogy az öcsém bármit küldött volna ide. Eléggé ismert ahhoz, hogy tudja, mennyire megkínozzák ezek a dolgok a büszkeségemet, számomra ezért is volt egy kicsit nonszensz a helyzet. Viszont tudtam, hogy nem egy túl hazudós kölyök, szóval lényegében kíváncsi voltam arra, hogy mi az istent küldhetett nekem. Ráadásul meg is vámolták... Szóval ezt jól összehozta a fiú. A nő furcsa pillantásaira viszont csak felsóhajtottam. Nem szoktam még hozzá ahhoz, hogy bárkinek bármiről be kéne számolnom, hiszen Tae Oh is ismert annyira, hogy ne firtassa a dolgokat. Ha az ő kocsijára volt szükségem, sosem várt magyarázatot, csak nyomta a kezembe a kulcsokat... Nekem pedig szomorúan kellett nyugtáznom, hogy ezek az idők már elmúltak. - Renhan küldött nekem valamit – nyögtem ki végül, mire a vonásai elkezdtek kisimulni szépen lassan – És elvileg rendesen megvámolták szóval... Nem szeretném puszta kézzel elhozni. Csak reménykedni tudok abban, hogy nem kezdett el hirtelenjében kamaszodni és a határait feszegetni. Mert hát igen, megfordult a fejemben, hogy a darkwebről kapok egy mystery boxot, amit nem annyira kéne kinyitni mondjuk a lakásban... Apám már akkor is rendelkezett némi bitCoinnal, amikor én voltam tizenéves. Szóval igazából csak le kellett volna nyúlnia a kártyáját, és lényegében lehetősége volt ilyesmire... Viszont szeretném hinni, hogy nem ilyesmiről van szó... Mivel Han nem tudja a címemet, szinte lehetetlenség lett volna elvárni azt, hogy pontosan házhoz küldje a csomagját. - Ez nem vészhelyzet Tao – válaszolta végül a fejét ingatva Evelyn, aztán a kulcsok felé intett – Vidd a kocsit, de siess majd haza, hogy haladjunk a magazinnal. Erre csak bólintottam egy aprót, aztán felkaptam a kulcsokat, intettem neki, és megindultam a cím felé, amit mondott. Éreztem, ahogyan a gyomromban egy picikét repkedtek a pillangók. Volt bennem valami félsz azzal kapcsolatban, hogy a srácomat vajon mi lelhette. Jó ideje nem tudtam vele rendesen beszélni, mert kifejezetten rossz hírekről tudtam volna csak beszámolni, és nem akartam, hogy aggódjon értem a kölyök. Pont ezért is szedtem össze magam, és amint lefékeztem a kocsit, ki is szálltam rögtön, és lendületesen indultam el a vámosok felé... Ahol két perc beszélgetés után néztek teljességgel hülyének. - De hát mondom, hogy az öcsém küldött nekem valamit! – kezdtem el megint vitázni a pult mögött álló, már igencsak ideges nőszeméllyel, a telefonommal hadonászva felé – Legalábbis ő ezt állítja... - Valószínűleg elírhatta a címet – válaszolt végül nekem nyugodt hangon – Ha gondolja, felhívom a többi reptért annak érdekében, hogy megtudhassak valamit a csomagjáról, de ide az Ön nevére nem érkezett be semmi. - Azt megköszönném – végül csak megejtettem felé valami mosolyszerűséget, de vörös nyakkal léptem hátra onnan, utat engedve a mögöttem állónak. Ha most itt lenne... Minden bizonnyal elkapnám a kis hülyét, amiért ilyen helyzetbe hozott. Alapvetően nem vetettem meg a vitázást, de az ilyen helyzetekért nem voltam oda. Pont ezért is fordultam kissé ingerültebben a hang irányába, aki megszólított, de az egész csak egyetlen pillanatig tartott. Ismerősnek tűnt a tekintet, viszont a sapka és a maszk eléggé takarta az arcát. Nem tudtam eldönteni, hogy akkor most mitévő kéne, hogy legyek, viszont a kimondott szavak és az ismerős tekintet engedett arra következtetni, hogy a csomag amire várok igazából nem a vámos bigénél van, hanem teljes nagyságában áll előttem... Az öcsém személyében? - Han? Hannie te vagy az... – mondtam ki a szavakat elfúló hangon, miközben lassan az állára húztam a maszkot és jobban szemügyre vettem a vonásait. Tagadhatatlanul az öcsém volt az, csak most már semmi nyoma nem volt az arcán azoknak a cuki kis kerekded vonásoknak... Plusz nagyjából velem egymagasra nőtt, ami miatt egészen megilletődtem, ahogyan figyeltem őt. Nagyot nyelve vettem tudomásul, hogy az egykori kisöcsém most már felnőtt, és az egykori kis bájos vonásai teljesen eltűntek... Leginkább a fénytelen tekintete aggasztott, de szerettem volna betudni annak, hogy csak fáradt. - Gyere ide – nyúltam végül a vállához és húztam oda magamhoz a testét, hogy megölelhessem. Éreztem, ahogyan lassan végigfut a testemen egyfajta remegés, és össze kellett szorítanom a szemeimet, nehogy kibuggyanjon belőlük egy két kósza könnycsepp – Mi járatban vagy erre? És meddig maradsz? Apa tud róla, hogy idejöttél? Nem lesz belőle bajod, ugye? Én magam is tudtam, hogy valószínűleg túl fáradt lehet ahhoz, hogy fel tudja fogni a kérdéseimet, ha ennyire gyorsan bombázom velük őt. Viszont tudtam, hogy ha egyetlen pillanatra is befogom a számat, akkor itt fogom elbőgni magam szegény gyerek vállán, ami csak mind a kettőnket zavarba hozott volna. - Hadd nézzelek – toltam el magamtól egy kicsit végül, hogy a két kezébe vehessem az arcát – Annyira... De annyira hiányoztál nekem. Nem is akarom, hogy hazamenj. Az utolsó szavakat már csak úgy suttogtam oda neki, és éreztem, hogy minden igyekezetem ellenére végül csak lecsorogtak a könnyeim az arcomon. Nem lett volna szabad annak idején magára hagynom őt.
- Fáradt vagyok! És haza akarok menni! Anyu, én nem akarok idejönni… tudod, hogy utálom Nessy nénikémet? Büdös a szaga és tele van a háza állattal! Menjünk inkább haza úgy… most? – fogalmam sincs arról, hogy hányadik hisztériás körét futja le a gyerek mellettem, amivel igyekszik legjobb tudása szerint az anyja fejébe verni, miszerint ő maga egyáltalán nem rajong ezért a nyaralásnak nevezett valamiért. Ha azt vesszük, megtudom őt érteni, hiszen engem is éveken át abba a közegbe köteleztek és olyan emberek társaságát kellett ilyen-olyan módon elviselnem, elfogadnom, akiktől a víz lever. Ettől függetlenül a kedves mamának azért a fejébe verhetné valaki azt, hogyan kell elcsitítani a megkergült gyerekét ahelyett, hogy hagyná felverni az egész repülőn tartózkodó nép apraja nagyját, felesleges feszültséget generálva vele. És mit nem ad Isten? Lent a portánál is ezt a csodás duót kapom viszont, már-már kiszúrva a gyerek gonoszan csillanó pillantását a tömegből, miként tekintetét rám vezetve zendít rá ismételten az istenverte indulójára. A gyerek folyamatos, akaratos sipítása egyre csak keveredik a hangos nép zajának egyvelegével. Duruzsolás, kiabálás, fel-felcsendülő káromkodás világok nemzetének gyakorlatilag összes fellelhető nyelvén. Angolok harapják el a britjüket, spanyolok hadarnak tőlem jobbra, magam félék pattognak a hátam mögött mindvégig arról tanakodva, hogyan fogják megértetni magukat itt Amerikában, mikor egyikőjük se beszéli tökéletesen a nyelvet. És ezen a ponton azt hiszem, hogy tökéletesen egyet tudok érteni a gyerekkel, ahogy az egyre csak sűrűsödő levegővételem, a közeledő pánik kellemetlenül bizsergető, majd bénító érzése eluralkodik rajtam. Túl sok hatás ér egyszerre. Túl sok hang, túl sok ember és még annál is több nyelv, melyek jó néhányát tökéletesen értem, és alkot kellemetlen egyveleget az elmémben. Azt hiszem, hogy az elmúlt több, mint huszonnégy órában ez az első alkalom, mikor tényleg sikerül egy pillanatra elgondolkoznom azon, hogy helyesen cselekedtem? Nem volt nekem jobb odahaza? Szükségem volt nekem egyáltalán erre a magánakcióra, amiből minden bizonnyal így vagy úgy, de vesztesként fogok távozni? Elvégre szembementem apám minden meghozott és lefektetett szabályával, és még mindig ott áll előttem ama megválaszolatlan kérdés: Tao mit fog hozzám szólni? Eljön egyáltalán? Ám amint meglátom magam előtt alakját, miközben a vámoltatók pultjánál veri a sereghajtók üstdobját, miszerint akkor is kerítsék elő neki azt a bizonyos csomagot, egyfajta nyugalom kerít hatalmába. Az otthon érzése… a szabadság megtestesítője... a testvérem. A testvérem, aki éveken át szóra se méltatott azt követően, hogy magamra hagyott… A testvérem, akit úgy nyelt el a föld, hogy egy apró jelt képtelen volt hagyni magáról, hol keressem… És a testvérem, akinek a korábban címzett üzeneteim még mindig ott lapulnak a telefonom legmélyén, melyekben segítséget vártam tőle. Azt, hogy megmentsen, hogy megnyugtasson. De nem tette. Én magam kellettem ahhoz, hogy valami történjen. Nekem kellett lépnem és döntést hoznom. Egyedül. Szavaim gyakorlatilag a tudatom teljes megsemmisülésének ideje alatt hagyják el a számat, melynek meg is van a maga böjtje. Lehetőségem sincs már összeszedni magam, mire kettőt pislogok már túl van egy sikeres analizáláson. Tudja, hogy én vagyok. Ó, már, hogy a fenébe ne tudná, elég összetenni a kérdésemet és az általam teremtett forgatókönyvet, máris megkapja szerény személyemet, teljes valómban, noha arcáról jócskán lerí a bizonytalanság és az értetlenség. Hát igen, hova lett a kiskölyök, ugyebár? Hova tűnt a szórakozott, életvidám tekintetű gyerek, akit évekkel ez előtt otthagyott? És hol találtam magamnak több mint harmincöt centit? Én se tudom… Mozdulatlanul hagyom, hogy elhúzza az orrom és szám elől az eddig magamon viselt szájelőt. Tudatom és ép elmém természetesen pont annyira örül ennek a viszontlátásnak, mint Tao. És pont annyira jó érzés őt közel tudni magamhoz, mintha csak évekkel ez előtt rajongtuk volna körbe egymást. A testem mégse reagál úgy, ahogy azt szeretném. Nem bocsátkozok ölelkezésbe, egyszerűen lesunyt szemekkel hajtom vállára a fejemet, így keresve egyfajta megnyugvást az elmúlt évek kínkeserves időszakának lezárására. - Ha te nem jöttél hozzám, hát jövök én hozzád – motyogom végül rezignáltan, mind ez idő alatt pörgetve fel az agyamat csak, hogy értelmes választ tudjak adni a következő kérdésekre, némi időt nyerve magamnak a hazaküldésével szemben. Azt hiszem az a legjobb, ha még nem tudja meg az okát, hogy miért vagyok itt és mik a terveim – Maradok amíg meg nem unsz – és a többi nem számít alapon, halovány, erőtlen sóhajjal nyugtázom, hogy van amire nem kell most választ adjak. Felvéve vele a szemkontaktust, jókora nyelés kíséretében vonom meg a vállam. - Te is nekem – ám meg kell hagyni nem csak én, de ő is megváltozott. Nőtt széltében és magasságában is. Megerősödött, egészen férfias alkata lett ahhoz mérten, hogy miféle kép él az emlékeimben róla. - Mi ez, mi? – bokszok bele a vállába – azt hittem még mindig olyan nyikhaj vagy, mint régen.
Vannak dolgok, amiket a testvérek tudnak, olyanfajta részletek, amilyeneket a kémek használnak kilétük felfedésére. A gyerekkor magas füvében megbúvó emlékek.
Sosem állítottam, hogy könnyű volt egyedül Amerikába jönni. Nagyjából már másnap megbántam azt, hogy eljöttem, de túlságosan büszke voltam. Úgy éreztem az egoista 17 éves énemmel, hogy ha hazamegyek, akkor veszítek.. Tae Oh, és a családom ellen is. Azt hittem, hogy ha dacosan távol maradok mindentől és mindenkitől, akkor azzal majd megoldom a problémát. Persze rengeteg haszna volt annak, hogy eljöttem otthonról, hiszen olyan dolgokat tanultam meg, amiket otthon sosem tudtam volna. Ilyen volt például az, hogy fizikai munkát kellett végeznem nagyjából mostanáig. Az elején persze az alkatom miatt elég nehéz volt a dolog, de mostanra már elég nagy lett a teherbírásom, plusz most már majdhogynem képes voltam egyszerre több dologra figyelni, akár a nők. Kezdtem egy kicsit furán érezni magam emiatt, mert így már egyáltalán nem volt hiteles az a srác, aki anno voltam. Annak idején nehéz volt újrakezdenem mindent, és nagyjából két év után döbbentem rá arra, hogy az öcsém semmit sem tud rólam. Előtte direkt nem figyeltem a híreket, viszont amikor végre rávettem magam arra, hogy egy kicsit utánanézzek... Nos magamnak. Ekkor tudtam meg, hogy nagyjából eltemetett már minden barátom és a családom is, én pedig pánikba estem a dologtól. Szégyen szemre az volt az első alkalommal a kisöcsém. Az a kis pufi fejű, 150 centis vidám tekintetű, kíváncsi kissrác, akit anno az állatkertbe vittem, vattacukrot vettem neki. Elfeledkeztem a gyerekemről, akti egy éves kora óta fürdettem pelenkáztam, aki velem aludt, akinek megtanítottam a különböző fák fajtáit... És emiatt szörnyen éreztem magam, amikor felkerestem. Első alkalommal bele sem mertem szólni a telefonba, amint meghallottam a hangját, inkább bontottam a vonalat. Szégyelltem magam azért, amiért nem kerestem fel hamarabb, és soha nem is beszéltem neki arról, hogy miért nem tettem meg. Úgy éreztem, hogy az egész csak üres mentegetőzésnek tűnne a szemében, és valószínűleg úgy érezné magát tőle, mint ahogyan azt elképzeltem, amikor a bátyám eltűnt... Féltem tőle, hogy el fog taszítani magától, de szerencsére ez nem történt meg... Még ha nem is beszélgettünk sokat az elmúlt időben, legalább tudtam, hogy hol érhetem el őt, és ugyanez igaz fordítva is. Persze komolyabban segíteni sosem tudtam neki, és ő sem mesélt már olyan mélyremenően a dolgokról, de ettől függetlenül boldog lettem volna, ha egyszer... Minden olyan lehetett volna, mint régen. És most, ahogyan itt állt előttem... Egy kicsit úgy éreztem, mintha egyszerre lenne meg erre minden esélyünk, és veszítettük volna el az egész kapcsolatunkat. Ott volt előttem, egy ismerős idegen személyében, ami egyszerre tett hihetetlenül boldoggá, és szomorúvá. Nem vártam tőle túl sokat annak ellenére sem, hogy a szívem valahol meghasadt, amiért rossz testvére voltam, és ezért valószínűleg már képtelen arra, hogy ugyanúgy tekintsen rám, mint régen. Pont ezért nem is erőltettem sokáig a nagy ölelkezést, mert én magam is éreztem, hogy talán kellemetlenebb neki a szituáció, mint elsőre gondoltam volna azt. - Han én... Sajnálom – mondtam ki a szót, miközben az ajkamba harapva próbáltam valamennyire állítani a saját testem remegésén, és szorosan lehunytam a szemeimet, hogy megállíthassam a könnyeimet – Nem fogom magam mentegetni, mert semmi értelme. Tisztában vagyok azzal, hogy egyedül hagytalak egy oroszlánveremben. Megértem azt is, hogy ha gyűlölsz ezért, vagy haragszol rám, mert minden jogod megvan hozzá, viszont... Ha tényleg maradni akarsz, akkor szeretném, ha többet nem mennél haza. Együtt megoldunk mindent. Óvatosan simítottam az egyik kezemet az arcára, mintha még tényleg kénytelen lennék elhinni azt, hogy itt van előttem. Persze emellett nem voltam teljesen hülye, szóval tudtam, hogy valami biztosan történhetett otthon, ami miatt végül úgy döntött, hogy idejön. Csak reménykedni tudtam abban, hogy apánk nem bántotta túlságosan, viszont ebben a pillanatban tettem fogadalmat magamban arról, hogy bármi történik, meg fogom őt védeni, ami ha a papánkat nézzük nos... Valószínűleg némi bonyodalmat majd hoz magával, de most már állok elébe minden problémának. - Hé – kaptam el a kezét rögtön – Mi az, hogy nyikhaj? Mindig kifogástalanul néztem ki, Törpe, szóval csak óvatosan a kis kacsóiddal. Inkább arról csiripelj nekem, hogy vigyelek haza, vagy ennél valamit? Nyilvánvalóan fáradt lehetsz, de ha előbb kajálnál valamit, akkor ne tartsd magadban a kívánságaidat. Hoztam egy rakat pénzt, elvégre „jól megvámolták a csomagot”. Most rajtam volt a sor, hogy egy kicsit meglapogassam a vállát, és nagyon halványan rá is mosolyogtam. Nem tudom mennyire volt tudatos tőle a csipkelődés, de kifejezetten örültem neki, hogy legalább a hangulatot oldani akarja valamennyire. Viszont volt valami, amit nekem még meg kellett beszélnem vele mindenekelőtt, szóval meg is ragadtam a kezét, és elhúztam a mellettünk elhaladó emberek útjából, hogy leültethessem az egyik közeli padra. - Mennyi csomagot hoztál? És egyáltalán... Történt otthon valami? Szeretném ha őszinte lennél, mert csak úgy tudok neked segíteni – kerestem is vele a szemkontaktust, de a kezét nem engedtem el. Egy kicsit tényleg attól tartottam, hogy ha leveszem róla a kezemet, akkor felemelkedik, mint egy elcseszett léggömb, aztán köddé fog válni.
Bevallom, nem tudom, hogy mitől félek jobban. Apám haragjától, vagy pedig az itt leélhető jövőtől? Mind az amit Tao tett az elmúlt években a „családunk ellen”, „velük szemben” – legalábbis apánk szóhasználatával élve -, tökéletesen elég ahhoz, hogy a végén úgy csattanjon az ostor, ahogy nem számítunk rá. Vajon ki fogja húzni a rövidebbet, ha kiderül, hogy én mindvégig tisztában voltam a fivérem hollétével, mialatt senki más nem? Vagy csak próbálta az apánk elhitetni azt, hogy ő tökéletesen tudatlan az egész témát illetően? Csak előttem akarta a látszatát kelteni annak, hogy Taot elnyelte a föld és jobb őt nem keresni tovább? Elvégre akárhány beszélgetésüket hallgattam a titkárokkal vagy éppen anyámmal, mindegyik azt igazolta, hogy nagyon is számítanak még a középső gyermekükre annak ellenére is, hogy igyekeztek engem a helyébe állítani. Talán nem vagyunk és soha nem is leszünk egyformák… de azt nem egyszer sikerült a fejemhez vágniuk, hogy ha már elsőszülött nem lehetek – mert ez még segített volna „helyettesíteni” Taot és a bátyánkat - a maximumot még kihozhatják belőlem. De miféle maximumot? Mi a maximum így harmadik gyerek tekintetében? Az ha agyontanultatják? Az, ha ténylegesen értelmiségit faragnak belőle és majd ez – ha más már nem – elfedi azt a szégyent, amit a másik két fiú hozott a családra? Hogy a harmadikat, a koloncot kell majd előkaparni, hátha ő normálisan tudja hozni az elvártakat? Abba bele se gondoltak, hogy a tanultatás majd pont, hogy a vesztüket fogja okozni? Száz szónak is egy a vége, apámék jelen állás szerint harmadik alkalommal futnak bele egy gyerekük csínytevésébe, miszerint az meglovasítja nagyravágyó terveiket és útnak indulva pont, mint egy próbatétel kezdetén, máshol próbál szerencsét. Ezen a ponton nem gondolkoztak még el azon, hogy talán bennük van a hiba? Ők csinálna valamit rosszul? De jobbat kérdezek… már az első ilyen eset után, mikor be következett... nem kellett volna jobban védeni a következőt? Majd az azt követőt? Ezek alapján már csak egy dologban reménykedhetek. Tao vendégszeretetében és abban, hogy innentől kezdve nem akarja majd elengedni a kezemet… és remélem valóban így lesz, mert valljuk be: rám van írva minden bajom, problémám és nyűgöm. Hagyok neki egy kis időt, hogy megöleljen és abban élje ki azt az x évet, amit külön töltöttünk egymástól. - Nem gyűlöllek. Azt tetted, amit jónak gondoltál – vonom meg a vállam közömbösen – túlélés törvénye. Enned kell vagy téged esznek meg – kemény hasonlat a tudatalattimtól, mely magában hordozza az elmúlt éveket, míg egyedül kellett viaskodnom apám hatalmával és erejével. Tao megtette a magáét, meglépte azt, amit jónak gondolt annyi idősen, mint amennyi most én vagyok. De akkor, tizenkét éves gyerekként én nem tehettem meg ugyanezt. Ám én se vagyok teljesen hülye, ellenben tisztában vagyok azzal, hogy a korábbi komolyságom kezd drasztikus méreteket ölteni. Ennek okán pedig sokkal inkább emlékeztethetem őt egy pszichopatára aki az apánk keze alatt neveltetett, semmint a kisöccsére, akinek bohónak kell lennie, játékosnak és szórakoztatónak. Kellene lennie. Nem véletlenül kezdek el csipkelődni vele a külsejét illetően. A hangomban csendülő él és pillanatnyi testi kontaktus lehet az egyetlen ami arra enged következtetni, hogy valahol még ott szunnyad bennem a gyerek, annak ellenére is, hogy a szüleink tettek róla, hogy bilinccsel a kezén háttérbe szoruljon. Ám az, ahogy a kezem után kap, egy pillanatra megállítja bennem az ütőt, s ijedten pillogva rá, zavart grimasszal eresztem lejjebb a kezem. Csupán némi kínkeserves másodpercet követően vagyok képes kizökkenni a pillanatnyi béklyóból, már morranok is. - Milyen törpe és kiskacsó? Mennyi lehet közöttünk? Két centi? A cipődből és a hajad pufiságából ítélve nagggyon maximum két centi. Ezek a csukák nagyon becsapósak ám. Azt hiszi az ember, hogy rádob vagy három centit a magasságra, de valójában elnyeli a test súlyát a szivacsos bélése, tehát besüllyed, hogy tökéletes legyen a talpnak és a bokának. Tornacsuka meg lám, sík egyenes és a létező legalkalmatlanabb lábbeli mindközül…arra legalábbis, hogy miként őrizzük meg a lábunk egészségét. Na de a kis kacsóról meg ne is beszéljünk – kocogtatom meg másik kezem mutatóujjával a kézfejét, miközben a magamét kitárom előtte – bébidino… - prüszkölöm mint egy sértett macska, aki elé tejet merészeltek letenni az első osztályú, száz százalék lazacból készült pástétom helyett. - A haza alatt mit értesz? – méregetem szúrós tekintettel – végülis...több, mint egy napja nem ettem – azt persze nem mondanám, hogy éhes vagyok, de tudom jól, hogy lassacskán nullán stagnál az energiakészletem, aminek csúnya következményei lehetnek – de az még mindig meglep, hogy kijöttél csak egy csomag miatt. Egészen meg vagyok lepve – a továbbiakban viszont hagyom magam ide-oda rángatni, s megrágva a kérdéseit, előrehúzom magunk közé az eddig hátamon cipelt motyómat. - Ennyit – az ennyi pontosabban egy szottyadt, látszólag üresnek tűnő régi tornabatyut jelent, alján egy térdnadrággal, pulcsival, telefontöltővel és a pénztárcámmal, benne az irataimmal. - Történnie kell valaminek ahhoz, hogy idejöjjek hozzád? – a kérdés több ponton hibádzik. Ha nem menekültem volna otthonról, minden bizonnyal nagyobb zubbonyt hoztam volna magammal.
Vannak dolgok, amiket a testvérek tudnak, olyanfajta részletek, amilyeneket a kémek használnak kilétük felfedésére. A gyerekkor magas füvében megbúvó emlékek.
Nem voltam biztos abban, hogy az öcsém felbukkanása pontosan mit fog előidézni majd. Még több bonyodalmat? Vagy most fog majd megoldódni az amúgy eléggé zátonyra futott életem? Magam sem voltam teljes mértékben biztos a dolgok menetében, de reménykedtem benne, hogy az egykori okos kisfiú egy leleményes, fiatal felnőtté nőtte ki magát, és a srác ha ténylegesen itt akar maradni nálam, akkor azt jól átgondolta. Vagy volt annyira eszes, hogy apát valahogyan átverte, és végül meggyőzte, hogy jó lesz neki az államokban. Hogy ha idejön tanulni, akkor igazán el tudja sajátítani a külföldi identitást, és majd jól tud tárgyalni az itteni emberekkel. Hogy az apánk pénzelni és támogatni fogja őt, és nincs harag... Szerettem volna ezt hinni, hogy ha már mind a hárman valami megmagyarázhatatlan módon 17 éves korunkban – mint az elbaszott vérfarkasok, vagy nem is tudom – ébredtünk öntudatunkra, és hagytuk el az otthonunkat... Nos szerettem volna azt hinni, hogy közülünk egyedül Renhannak volt annyi esze, hogy ezt úgy lépte meg, hogy előtte apánkkal kötött valami egyezséget... Vagy ha nem, akkor legalább a hitelkártyáját lecsupaszította rendesen, és valahogyan becsempészte a kp-t, mint ahogyan annak idején én is csináltam, mert azzal határozottan előrébb lennénk. Viszont most bejött a képbe a gyerekem... Aki minden bizonnyal nálam akar majd maradni, és én ettől nyugodt vagyok. Képes lettem volna inkább hetekig nem enni napi egy szelet száraz kenyéren kívül mást, ha azzal magam mellett tudhattam ezt a csodaszép fiút, és megvédhettem ezzel a családunktól... Mert sajnos számunkra mindig ők lesznek a legnagyobb fenyegetés. - Tudnod kell, hogy nem akartam elmenekülni, és ezzel a nyakadba akasztani a családi örökséget – sóhajtottam fel halkan, miközben a szemébe néztem – Az nem neked való, Han. Te ahhoz túl jó vagy. Viszont... Ha visszamegyek, akkor soha többet nem találkoztam volna újra Tae Oh-val. Talán már halott is lenne. Így van egy kis esélyünk arra, hogy megmentsük őt. Még ha haragudtam is a legjobb barátomra, pontosan tudtam, hogy az életét nem tehettem kockára. És talán gonosz dolog volt ezt pont az öcsémnek felemlegetni, reménykedtem benne, hogy egy kicsit meg fogja érteni a helyzetemet. - Tudnod kell – csuklott el a hangom, ahogyan újra beszélni kezdtem – Hogy nagyon szeretlek téged. Ugye tudod? És szerettelek volna magamhoz venni, de nem volt rá lehetőségem. Viszont Tae Oh számomra melletted a legfontosabb. Tudod, hogy mindig önző és mohó voltam... Szóval mindent magamnak akarok. Téged is, őt is... Talán a céget is. Majd még kitaláljuk, hogy miként alakulnak a dolgok, de ha apa rájön, hogy mi ketten találkoztunk, akkor rövid időn belül ő is meg fog jelenni... Ráadásul elég hatásosan. Ismertem az öreget... Tudtam, hogy ő nem egy olyan ember, aki könnyedén megváltozik, és éppen ezért is reménykedtem benne, hogy Han nem úgy hagyta el a fészket, mint mi. Nekem annyi előnyöm van vele szemben, hogy idősebb vagyok nála, és mivel Heo Yi-t teljes mértékben kitagadták annak idején, én pedig hivatalosan csak „eltűntem”, úgymond az én becsületem még helyreállítható. Viszont, ha... Közöttük történt valami visszafordíthatatlan, akkor bajban leszünk. - Túlságosan komoly vagy, te gyerek – csóváltam meg a fejem, majd visszarántottam a saját, amúgy kisebb kezemet az övétől – Hagyjad a bájos kis mancsaimat. Magam sem tudom miért, de az valamiért nem nőtt meg velem együtt. Nem mellesleg kezdesz egy kicsit olyanná válni, amilyen én voltam a te korodban... Remélem álmodban a hülye nagy kezeid is összemennek. Direkt elharaptam a mondatom végét, mert nem akartam a fejéhez vágni, hogy túlságosan komolynak és kritikusnak tűnik. Régen fényes tekintete volt, és állandóan mosolygott, viszont egyrészt egy ilyen hosszú repülőút után nem akartam megítélni, hogy miért nem tudok jelenleg olvasni a tekintetéből, és mi idézi elő ezt a... Ha óvatosan akartam magam kifejezni, akkor minden bizonnyal annyit mondtam volna, hogy érdekes állapotot. Viszont valahol mélyen belül éreztem, hogy ezt nem szabad a tudtára hoznom, mert ha ez a kissé flegmatikus és ijesztő stílus csak egy álca nála, akkor keményen megbánthatom az érzéseit. Azt kelthetem benne, hogy nem fogadom el őt, és ezt el szerettem volna kerülni... Úgy néz ki, hogy bőven lesz időm majd elemezgetni a jellemvonásait. - Hát... Pár hete új munkám lett – köszörültem meg a torkom – Csináltam régen nos... Furcsa dolgokat, ezért jelenleg rendőri őrizet alatt állok. Pontosabban a rendőrfőnök házában lakom, és a lányának dolgozom. Oda haza. Jobban nem tudtam definiálni a jelenleg fennálló helyzetet, és egyelőre nem is akartam. Majd úgyis levágja a viszonyokat, és valamennyire el kellett magyaráznom azt, hogy miért pont ott élek, ahol anélkül, hogy bárkivel bármiféle kapcsolatot létesítenék a családból. - Akkor kerítünk neked valami kaját. Mit szeretnél enni? Azt ne mondjad, hogy mindegy, mert akkor esküszöm itthagylak – figyelmeztettem előre. Persze amúgy nem tettem volna meg, de ha ténylegesen nagyjából egy napja nem evett, akkor minden joga eldönteni azt, hogy mire vágyik a teste. - Miért lep meg? – vontam össze a szemöldökeimet – azt feltételezted talán, hogy itt fogom hagyni? Én magam sem voltam biztos abban, hogy pontosan mire akart kilyukadni, de talán egy kicsit fájt a szavai mögöttes tartalma. - Gyanús vagy te nekem – jelentettem ki, ahogyan szemügyre vettem a hátizsákot – Akkor másképp tenném fel a kérdést. Volt bármi okod arra, hogy egy satnyának is jóindulattal nevezhető hátizsákkal idegyere? Kicsit közelebb hajoltam hozzá, hogy úgy kaphassam el a tekintetét. A kezemmel finoman rá is szorítottam az övére, majd áthúztam a saját lábamra, és az ujjaival kezdtem el szórakozgatni. – Tudod, kicsi korodban nagyon hamar rájöttél arra, hogy könnyen lelepleződsz, ha füllenteni próbálsz nekem, mert remegnek az orrcimpáid, viszont ezekkel a kitérő kérdésekkel sem kifejezetten vagy előbbre édes fiam, szóval... Adok még egy lehetőséget arra, hogy az igazat mondd nekem.
Szavait hallva leszegett fejjel tűrőm, hogy néhány apróbb remegés végigfusson a testemen, és egy fáradt, meggyötört grimasz kíséretében kezdek el aprókat bólogatni. - Csak tudod az van, hogy… ez a véletlen miatt alakult így – most mondjam azt, hogy csak a szerencsének tudható be maga az is, hogy még életben van? És mind ez nem neki köszönhető? Nem rajta állt vagy bukott az elmúlt ki tudja, hogy hány hét és hónap, amikor Theo már köztudottan egyre betegebbé és betegebbé vált. De nem akarom őt megbántani, nem akarok a szívébe tiporni, hiszen fontosabb ő nekem annál mint, hogy bármiféle vitatkozásba, veszekedésbe bocsátkozzak már most, a viszontlátásunk első pillanatában. Lényegesebb ennél az, hogy végre ismét egymás oldalán állunk, és ha minden jól megy, ez a jövőben nem is fog változni. Bár tisztában vagyok azzal, hogy ehhez az apánknak is lesz néhány kéretlen szava. Az viszont tagadhatatlanul fáj, hogy bár én is kölyökkorom óta imádom Theot, de ezek ellenére mégis elém helyezte őt. Szó se róla, az ő esetekben életek múlnak azon, hogy mikor jut el hozzá a segítség… de ki tudja, hogy én magam mire lettem volna képes a további terrorban leélt időszak alatt. Mi van, ha nem az lett volna a kattanásom, hogy most fogom magam és eljövök Taohoz? Hanem más…? - Tao! – nyögöm ki határozottan, s érzem, ahogy lassacskán megkeményedik és teljesen elélettelenedik a tekintetem – légy velem őszinte. Eszedbe jutott akárcsak egyszer is, hogy értem gyere? Vagy… valahogy találkozzunk? Hogy mondhatod, hogy magadnak akartál mikor soha semmit nem tettél ezért?... értem? – komor arckifejezéssel figyelem őt, mintha csak a legapróbb jelét próbálnám keresni a pillanatnyi zavarának. Nem bántani akarom őt a szavaimmal, nem kérdőre akarom vonni. Egyszerűen beleállok a számomra értelmetlennek tűnő témába. Theot megkapta. A céget minden bizonnyal megfogja. És én? Mi van velem? Csak lassacskán kezd eljutni a tudatomig az, hogy milyen formában vontam őt kérdőre, ennek pillanatnyi zavara pedig minden bizonnyal jól láthatóvá is válna a számára, amennyiben nem sütném le rögtön a tekintetemet, mintha valami rosszat cselekedtem volna. Félek a választól. Azt viszont nem hagyom, hogy ez a fajta gyermeteg pánik láthatóvá váljon. S mintha csak ezt a zavart, ezt a kétségbeesést igyekeznék palástolni, már teszek is némi sértő jelzőt a parányi kis mancsaira, melyek valamilyen oknál fogva aránytalanul aprók maradtak ahhoz képest, hogy ő maga mekkorára nőtt. - Rendőri őrizet? – ütközök meg ugyan olyan ridegen, ahogy eddig tettem. Arcizmom se rezdül – azt hiszem nem akarom tudni, hogy mi mindenbe keveredtél… de gondolom annyira nem sajnálod. Biztos szép az a lány – fogalmam sincs arról, hogy mekkora Casanova a bátyám, de jelen állás szerint nem úgy néz ki és nem is úgy mondja, mint aki nagyon ellenezné a dolgot. Márpedig ha valóban olyan dolgokat tett, amihez rendőri őrizet kell, nem szívlelhetné annyira az ott való munkát. Kétség sem fér hozzá, hogy miféle nő közelébe került. - Azt amit te is – arról nem volt szó, hogy ő bármit enni akarna most, de ettől függetlenül mégse azt mondtam ezzel, hogy nekem mindegy. Illetve de, nekem mindegy, ez benne van minden kimondott szóban és szótagban. De csak képletesen. Az viszont tagadhatatlan, hogy ha valamit, hát azt megtanultam az elmúlt évek alatt, hogy nincs választási lehetőségem, gyakorlatilag semmilyen témában. Azt eszem meg, amit leraknak elém. Azt iszok, amit kapok, oda megyek, ahova azt mondják, hogy mennem kell. Nekem mind idáig kuss volt a nevem, aszerint kellett élnem, boldogulnom és cselekednem, amit a szüleink és az általuk hozott szabályok kimondtak. Nincs mit szépíteni, tökéletes kutya voltam odahaza. - Nem jelenteném ki teljes határozottsággal, hogy úgy gondoltam, hogy kijössz „érte”. De legalább most megnyugtattál - … hogy még számítok, tenném hozzá, de inkább kikerülöm ezeket a felesleges köröket. Félek, hogy nagyon is tisztában van azzal, hogy mire akarok ezzel utalni. Elég ránézni. A továbbiakban, főleg a hátizsákot övező kérdések és a kezem szorongatása, kifejezetten szigorúnak ható szavai nyomán egyre inkább érzem magam pánikhoz közeli állapotban. Nagyot nyelve, összeszűkülő pupillákkal figyelem őt s mintha csak egy befenyített állat lennék, nyitom szóra a számat. - Siettem… - ez már egy fél igazság – nem… mármint apu és én… jó ideje már, hogy nem vagyunk túl jóban egymással… - ez pedig maga után vonja a kérdést, hogy ennyire? Miatta kellett ennyire sietnem, hogy csak egy nyomorult, szegényes beltartalmú hátizsákra futotta? - Menjünk jó? Fáradt vagyok. És túl sok itt az ember... - ami mikor is zavart engem? Elvégre kiskorom óta imádtam a társaságot és minél többen voltak körülöttem, én annál inkább elengedtem magam. Változnak az idők.
Vannak dolgok, amiket a testvérek tudnak, olyanfajta részletek, amilyeneket a kémek használnak kilétük felfedésére. A gyerekkor magas füvében megbúvó emlékek.
- Ez tiszta – bólintottam az öcsém elég kemény szavaira, amikkel én magam is egyet tudtam érteni – Viszont ha akkor hazamegyek, konkrétan együtt néznénk most végig VIP páholyból a halálát, ezt te is tudod. Többet nem is nagyon kívántam magyarázkodni a döntéseimről. Leginkább azért nem, mert én magam sem tudtam pontosan, hogy mit miért hoztam meg annak idején, de egyáltalán nem vele akartam kitolni. Teljesen jogos, ha ő ezt érzi, és ha úgy gondolja, hogy Tae Oh-t eléhelyezem, mert ő csak annyit tud rólam, hogy gyávamód elmenekültem, kihátráltam a felelősség alól, ami azzal a helyzettel járt, amibe keveredtem. Nekem is lehetett volna több eszem annak idején, és szimplán csak meg kellett volna várni azt, hogy a srácom nagykorú legyen a műtét végrehajtásához, de lényegében ezen már kár rágódni, mert a régen elcseszettül meghozott döntéseimet nem most fogom helyrehozni. - Igen, eszembejutott, hogy meg kéne látogatnom téged – jelentettem ki határozottan, ahogyan a szemeibe néztem – De sosem tettem volna meg. Lehetőségem sem volt rá, Han. Nem fogok azzal jönni neked, hogy én vagyok ebben a helyzetben az áldozat, de legyen elég annyi, hogy nem éppen éltem annyira nagylábon, mint korábban tettük azt. Komoly gondot okozott volna még az oda jegy kifizetése is, nemhogy a vissza, és ha te megcsapolod apánk számláját, akkor mind a ketten lebukunk, és te kaptál volna érte. Nekem meg ennyit nem ért az egész. Ha már így is szenvedtél miattam eleget, nem akartam, hogy ez fokozódjon. És ez csak a féligazság, mert lényegében a büszkeségem nem is hagyta volna, hogy az apánk által, ki tudja milyen úton megtermelt pénzt használjuk fel. Az öreg amúgy sem most esett le a falvédőről és a kora ellenére elég éber és egészséges... Szóval biztos vagyok benne, hogy lebuktunk volna. Arról meg nem akartam mesélni szintén a büszkeségem miatt egyelőre, hogy mennyire le voltam égve, és majdhogynem napról napra éltem egészen eddig, mert magas volt a lakásom bérleti díja. - De ha teljes képet akarsz kapni az egészről... Annak idején csak a fényképeidet hoztam magammal tudatosan, semmi mást. Levettem a pénzt a kártyámról, és összetörtem a mobilom. Sokáig nem is tudtam újat szerezni. És egyszer... Még az eltűnésem után két héttel felhívtalak egy eldobhatóról, csak nem mertem végül beleszólni. Féltem, hogy bajod fog esni utána. Attól függetlenül, hogy teljesen érthető volt, hogy rosszul esett neki ez az egész eset, fájtak a szavai, mégis próbáltam úgy a szemébe nézni, mintha nem talált volna célba velük. Selytettem, hogy nehéz lesz visszaszerezni a bizalmát, de nem gondoltam volna, hogy ennyire megváltozott volna... Bíztam benne, hogy nem történt ez meg, hogy ő még mindig az én kisöcsém, az az élettel teli gyerek, aki volt... Sőt nem. Tudtam, hogy ő olyan, csak éppen túl sok fájdalmat kellett elviselnie, és ezért így próbál védekezni a továbbiakban. - Semmi olyanba, amiből nem tudnék kimászni sértetlenül. – vontam meg a vállam. Néhány verekedénél több nem volt a rovásomon, viszont ha engem feldobna esetleg valaki, akkor nekem is lenne pár információ ellene. Ez a szerencse abban, hogy viszonylag sok információt tudhattam meg az alvilágról, amíg dolgoztam – És igen amúgy, szép. De ez nem kifejezetten nyom sokat a latban. Alapvetően tényleg ketté tudtam választani ezeket a dolgokat, de most már egy kicsit nehezebben ment, mint korábban. Éreztem, hogy lassan közeledni fog tőlem egy hiszti az irányába, mert nem bírom elviselni ép ésszel, ahogyan törődik velem. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet közelebb engednem magamhoz, amikor már így is valamilyen szinten beette magát a gondolataimba. - Te vagy a vendég, te választasz. Két perced van, vagy valami gusztustalan aluljárós kaját fogok lenyomni a torkodon, bosszúból – fenyegettem meg. Annak idején mindig tudta, hogy mit akar, és valamilyen szinten megijesztett, hogy ezek szerint az évek során határozatlanná is vált. Valószínűleg nagy baj van, mert túl keveset beszél, túl komoly, túl érzékenynek, szótlannak és bizonytalannak tűnik. Ha apánk itt lett volna, akkor minden bizonnyal puszta kézzel fojtom meg. - Érdekelt, hogy mit ügyeskedtél össze, amit megvámoltak. És nyilvánvalóan fontos volt, ha azonnal szóltál – rántottam meg a vállam – Akkor is kijöttem volna, ha nem Manhattanben tartózkodnék jelenleg. Még én magam sem mondhattam azt, hogy itt élek. Egyelőre nem mertem felmondani az albérletemet, mert pontosan tudtam, hogy nagy eséllyel vissza fogok kerülni oda, így mondhatni minden érintetlenül áll ott... Ahogyan azon az éjszakán hagytam, amikor mit sem sejtve indultam dolgozni, és hirtelen beindultak az események. - Áh, szóval összemartatok. Bántott, mi? – csóváltam meg a fejem – Tudnom kellett volna, hogy te sem leszel majd kivétel. Engem is megtévesztett, de úgy éreztem, hogy téged szeret annyira, hogy ne akarjon abba kényszeríteni, amibe a bátyánkat és engem szeretett volna. Te voltál a kis szeme fénye... Azt hittem biztonságban leszel. Mert való igaz, hogy Han volt a legkevésbé problémás gyerek hármunk közül, ezért apánk egy időben kifejezetten jól bánt vele annak ellenére is, hogy igyekeztem elérni, hogy kevés időt tölthessen vele. - Gyere – nyújtottam felé a kezem, ahogyan felálltam a padról – Ha útközben meglátsz valamit, ahol szívesen ennél, akkor majd szólj. Végül nem szórakoztam, csak megfogtam a tenyerét, és elkezdtem a kocsi után húzni. Úgy voltam vele, hogy ha zavarja majd, akkor úgyis elhúzza a mancsát én pedig... Igazából nem tudtam még nagyfiúként kezelni, mert a kis 12 éves gyerek volt a szemem előtt. Tudtam, hogy valahol ott van benne, csak elő kell hozni. - Szóval akkor hamarosan számítsak arra, hogy apa is megjelenik –nyugtáztam félhangosan, ahogyan odavezettem a kocsihoz – Eszel, pihensz, és majd valamikor elmegyünk vásárolni, hogy ne egy rend cuccal létezz itt, aztán elintézzük a sulit is. Tae Oh-t valamikor majd meg szeretnéd látogatni? Tisztában voltam azzal, hogy mennyire odavolt gyerekként a legjobb barátomért, és pontosan tudtam, hogy talán ő lesz az egyetlen olyan ember itt, akiben meg tud bízni, ezért nem akartam elvágni őt ettől a lehetőségtől. Inkább be is ültem a kocsiba, és az övvel kezdtem el bíbelődni. Most egy kicsit nehéz volt nem kimutatni neki, hogy fáj az a helyzet, amibe keveredtünk, ezért nem akartam ránézni.
- Persze, tudom – szegem le a fejem belátva az ő igazát, valamint emlékeztetve magamat a Theo iránt érzett szeretetem és őszinte ragaszkodásomra. Nem kívánhatok neki rosszat, noha tisztában vagyok azzal, hogy még mindig nem Taon múlik a hogyléte. Nem vagyok hülye, tudom jól, hogy Theo még most se akar belemenni abba, hogy az otthon, apámék által olyan sokat emlegetett eset megtörténjen. Ahogy a szüleink, úgy ma már Theo se akarja azt, hogy a bátyám nekiadja a veséjét, ezzel számtalan vészt zúdítva a nyakára. Ennek okán Tao akarja magát bármiféle megmentővé avanzsálni, higgye azt, hogy minden rajta múlik és tőle függ, ez nem így van. Ellenben az, ha én valami hülyeséget csináltam volna… mert minden bizonnyal ő lenne az egyik résztvevője annak az esetnek, ha elboruló aggyal igyekeztem volna véget vetni annak az összes megpróbáltatásnak, emberszámba nem vevésnek, amit a szüleim vagy éppen ő tulajdonított nekem az elmúlt években. Egyedül voltam támasz nélkül. Egyedül éveken át, dicsérő és kedves szavak nélkül. Csak a teljesítést várták tőlem pont, mint egy versenylótól, még csak véletlenül se foglalkozva azzal, hogy valahol még mindig gyerek vagyok… voltam. Egy gyerek, akit megfosztottak a boldog évektől. Az a fivér, az a testvér, aki a mindenséget jelentette, eltűnt és egyszer sem adott magáról egy apró kis életjelet se, mialatt megállás nélkül reménykedtem: elolvassa őket. Életben van. Szerettem volna hinni abban, hogy valahol van, hogy értem fog jönni, bármi áron is. Ő mégsem tette meg, nekem pedig vészesen fogyott nem csak az erőm, de vele együtt az időm is. Fogalmam sincs, hogy van e jogom őt a végletekbe menő gondolataimmal fárasztani és ijesztegetni, és nem is az a célom, hogy így vagy úgy, de fogást találjak rajta. De van az úgy, hogy ha már egyszer kinyithattam a számat, képtelen vagyok mindent magamban tartani. - Nem sok múlt azon Tao, hogy ne láss többet – mert ha nem apám vág úgy fejbe valamivel, hogy ott maradok, akkor minden bizonnyal én tettem volna valamit annak érdekében, hogy vége legyen a szűnni nem akaró kötelességáradatnak, magánynak és kiszolgáltatottságnak. Mert kutyája lettem apámnak… egy kutya akinek nincs is más feladata csak a tanulás. Akinek nincsenek barátai, mert mindtől elszakították. Aki eleinte sírva és reménykedve feküdt majd ébredt, hogy lesz ez jobb is, de idővel ezek a könnycseppek teljesen elapadtak, a remény elült. Mert tisztába kerültem a helyzettel: innen nincs kiút. Értékelhető és élhető úton legalábbis biztosan nincs – nem érdekelt volna, hogy mi történik utána. Hogy mit kapok tőle, ha még egyszer láthattalak volna… és beszélhettem volna veled – apró, elveszett mosollyal a szám szélén rázom meg a fejem, ezzel mondva le teljes egészében a saját életemről és vele együtt a történetünkről. Lesznek még idők, mikor teljes mértékben vissza tudja majd nyerni a bizalmamat? Vagy ezzel vége mindennek, és a nulláról kell kezdenünk, mint két idegennek? Ezen a ponton pedig fogalmam sincs, hogy amit most tettem, az tényleg helyes? Itt kell most lennem, vagy inkább forduljak sarkon és az első lehetséges repjegy megváltását követően menjek vissza az apám elé térdelni, őszintén közölve vele, hogy megszegtem a szabályait és rossz gyerek voltam? Bár félő, hogy ténylegesen az lenne az utolsó napom ebben az életben. A továbbiakat hallva, miszerint nincs túl nagy slamasztikában, valamint a nőre tett megjegyzését is ezen a ponton igyekszem lereagálni. Csak bólintok. Örülök neki ugyan, viszont arcomról ez aligha lehet leolvasni, hiszen tökéletes kifejezéstelenségében inkább tűnik zordnak és elfogadónak, mint együtt érzőnek. - Nekem egy szelet pizza is jó lesz, mondom, mindegy, hogy mit eszek! – kerül értelmezhetetlen él a hangomba, elvégre nincs az a kaja, amire nemet mondhattam volna. Ha túl sós volt, ha túl édes, undorító az íze vagy borzasztó az állaga, akkor is meg kellett ennem. Bármit tesz elém, megbirkózok vele. - Hát… - vonom meg a vállamat – köszönöm – mit is? Hogy szakított volna rám időt amúgy is? Azt, hogy hajlandó lett volna kijönni akkor is ha ténylegesen csak egy csomagról van szó? Nem is tudom. Végezetül kerek-perec rákérdez a magával értetődőre, amit követően csak összébb húzva magam, a baseball sapka hiányában szemembe hulló tincseim mögé rejtőzve sütöm le a szemeimet. - Ez az én szégyenem, nekem kell elviselnem – nyöszörgöm, s meg-megremegő hangomból azt hiszem kiveheti a helyzet igazi komolyságát – de őszintén? Volt időm elfogadni, hogy ez… ez ilyen lesz – hazugság! Nem tudom és nem is akarom elfogadni azt, amit az apánk tett. Csupán beletörődni tudok abba, hogy az én életem ilyen, és talán soha nem is lesz ez jobb. Megadva magam a nagyobb erőnek, a testvéri utasításnak, megemelkedve indulok el utána, engedve, hogy lassacskán vontasson a kint parkoló jármű felé. Kezem viszont nem szorít viszonzásul az övére, mintha csak egy darab húst szorongatna, ernyedten lóg a kezéből az enyém, utánfutóként tökéletes szolgálatot téve neki. - Mehetnénk utána rögtön hozzá? – remegő, egyre gyengébb hanggal teszem fel a kérdést , s most először érzem azt, hogy tényleg ő az egyetlen ember akiben igazán megtudok bízni, még ha olyan módon lett is hiányzó fél az életemben, mint Tao. De ettől függetlenül ő adott életjelet magáról és tudtunk is néhány szót váltani egymással, mikor lehetőségünk nyílt rá. A kocsiban ülve sikerül elkapnom a kétségbeesett próbálkozást, ahogy az övvel szórakozik, s talán ez az a pont, mikor kötelességemnek érzem szót emelni az érdekünkben. - Tao… ne haragudj, hogy… ilyen vagyok. De tudod. Az elmúlt öt évben egyedül voltam. Nem támaszkodhattam senkire, nem tudtam senkivel értelmesen beszélgetni, gyakorlatilag a házunk falai között éltem – halk torokköszörüléssel folytatom – se iskola, se barátok csak idősebb magántanárok professzorok, akik házhoz jártak tanítani. Nem volt a környezetemben hozzám hasonló korú ember. És nem voltál ott se te, se Theo… akik számítottatok. Ott hagytál, és bármi is történt, csak te tudhatod, de tettél azért, hogy biztos legyek abban, nincs számomra senki már. Én hittem, hogy élsz és vagy… de abban már nem, hogy érdekellek téged. Addig a pontig, amíg nem beszéltünk újra. De arra nem gondoltam, hogy ez élőben… ennyire nehéz lesz. Ne érezd magad rosszul miatta, én… én mindent értek és fel is fogok. Ez már tényleg az én nyavalyám, hogy képtelen vagyok továbblépni – még vetek egy utolsó, lopott pillantást rá, majd a műszerfalon kirajzolódó számokkal, gombokkal kezdem lekötni a figyelmemet.
Vannak dolgok, amiket a testvérek tudnak, olyanfajta részletek, amilyeneket a kémek használnak kilétük felfedésére. A gyerekkor magas füvében megbúvó emlékek.
Ahogy figyeltem az öcsém arcát, rögtön érzékeltem azt, hogy ezt a dolgot nem most fogom vele megvitatni. Egyszerűen nincs jogom ezt tovább emlegetni előtte, mert valószínűleg fáj neki a helyzet, és jogosan. Őszintén szeretném, ha megértené, hogy miért fűznek olyan erős szálak Tae Oh-hoz engem, de nem mindenáron... Mert én magam is tudtam, hogy háttérbe szorítva érezheti magát, hogy ő nem fontos nekem. Inkább csak kivárnék arra, hogy egyszer majd... Találjon valakit, aki miatt ezt meg tudja érteni. És hiába mondanám neki, hogy ő nem kevésbé fontos számomra, mint a legjobb barátom, valószínűleg képtelen lenne megérteni a dolgot és nem azért, mert hülye lenne, szimplán csak az eddig történtek ténylegesen mást mutattak. Szóval úgy éreztem, hogy itt és most kell befognom a számat, és ezt a témát későbbre terelni. Amúgy is sok lenne neki, nyilvánvalóan fáradt és éhes is lehet, szóval pont nem kéne terhelnem őt így... Semmivel se. A következő szavai, viszont egyszerre döbbentettek meg és szomorítottak el a végletekig. Mindig azt hittem, hogy ő azért a családunk számára más lehet, mert mégiscsak a legkisebb gyerek... Mindenki szeme fénye. Nem hittem volna, hogy apánk bántaná őket, és annak a tudata, hogy a saját gyávaságom miatt kellett elszenvednie a családunk keresztjét, még jobban betette a kaput. - Han – mondtam ki halkan a nevét és a kezem automatikusan el is indult az arca felé, de félúton inkább visszahúztam és el is pillantottam az arcáról – Nem várom el tőled, hogy megértsd a dolgot. Lényegében nem várok el tőled semmit, mert nem igazán van hozzá jogom, viszont... Azt szeretném ha tudnád, hogy így vagy úgy, de most már szeretnék végre jó testvéred lenni és vigyázni rád. Megvédeni téged. És remélem, hogy egyszer majd talán ez olyan lehet, mint amilyen régen volt. Persze erre rákényszeríteni nem akartam, mert lényegében magára hagytam őt. Jogosan gyűlölhetett is volna akár ezért, a körülményeim nem igazán változtattak azon a tényen, hogy hátrahagytam őt. - Viszont ha már idáig eljöttél. Szeretném ha 21 éves korodig veled maradnál, utána pedig szabadon dönthetsz, hogy mit szeretnél csinálni, de amíg kiskorú vagy, én fogok gondoskodni rólad. – ezzel akartam a tudtára adni, hogy ebben a dologban nincsen más választása. Ha valaminek, akkor normálisnak nem találtam azt a viselkedést, amit most tanúsított és pontosan tudtam azt is, hogy ez nem ő. Szóval hazaengedni biztosan nem fogom. Leginkább akkor értettem meg, hogy miféle szakadék van közöttünk, amikor a kaja kérdés során olyan éllel a hangjában szólt hozzám, hogy összerezzentem tőle. Nagyon sok ember, aki az ismerettségi körömbe tartozott, határozottan komikusnak találta volna, hogy pont a kisöcsém az, aki miatt képes vagyok meghunyászkodni, és kiskutya szemekkel meredni rá. - Jó... Jó. – dadogtam magam elé, és bármennyire nehéz volt, még mindig igyekeztem úgy nézni rá, mintha semmi baj nem lenne azzal, ahogyan viselkedik – Értem. Nem tudtam őt okolni ezért az egész helyzetért, de a ridegsége nagyon megijesztett. Én magam nem mertem volna rá fogadni, hogy erre az egész tortúrára most felkészültem, és az amúgy is meglehetősen instabil lelkivilágom el fogja bírni, de nem hagyhatom hátra a saját gyengeségem miatt még egyszer. Akkor egy esélyt veszítenék el arra, hogy helyrerakjuk a dolgokat, és talán soha többé nem kapnék még egyet. - Ez nem a te szégyened – csóváltam meg a fejem – Ez a családé. Anyáé, apáé... Az enyém. Mindenkié, csak nem a tiéd, Han. Én magam sem voltam biztos, hogy ténylegesen beletörődött-e ebbe a dologba, de eléggé sanszos volt az, hogy nem így van, mert akkor nem lenne itt... Ezt a fejéhez vágni viszont kegyetlenség lett volna, szóval megtartottam magamnak a kis következtetéseimet, hátha később majd egyszer jól jönnek. Abban biztos voltam, hogy ha mást nem tehetek érte, akkor legalább megpróbálom hagyni azt, hogy normálisan éljen... És ha lehetőségem lesz rá, akkor talán bosszút is állok az öregeken, de minderről neki nem kell tudnia. - Mehetünk hozzá – bólintottam a kérdésére – Neki is szüksége van rád. Inkább le sem akartam pörgetni az elmúlt pár hónapot a fejemben, ami mind a kettőnk számára nagyon nehéz volt. Ettől függetlenül igyekeztem Tae Oh mellé állni, mert számomra is elkeserítő volt a tény, hogy lett egy barátnője, megkerült az öccse, kibékült velem, odaköltözött Dae Wonhoz, és most nem utolsó sorban az öcsém is megjelenik... Nehéz lehet számára, hogy egy hajszál választja el attól, hogy ezt mind elveszítse, én pedig csak még szomorúbb lettem az egész esettől. Annak viszont örültem, hogy Han számára legalább valaki itt van, akiben úgy érzi, hogy meg tud bízni, és akire számíthat. Viszont mindaz, amit a kocsiban mondott nekem, valahogy már túl sok volt. Épp ezért is támaszkodtam meg a kormányon és vettem pár mély levegőt, ahogyan hallgattam a szavait és némi erőlködés után sikerült visszaszorítanom a feltörni készülő könnyeimet. Ez volt az a pillanat, amikor végleg megbántam azt, hogy annak idején nem mentem haza. - Ne okold magad ezért, Hannie – csóváltam meg a fejem, majd rápillantottam – Ez az én saram, én csesztem el. Majd ez gondolom változik, ahogy idővel lesznek megint barátaid és be tudsz majd illeszkedni. Persze tudom, hogy ez nem fog könnyen menni, de minden rendben lesz majd. Én is rendben leszek, és te is... Gondoskodok róla. Ahogy rápillantottam, reménykedtem benne, hogy ki tudja majd venni a szavaimból azt, hogy őszinte vagyok vele most. Pár pillanattal később pedig már indítottam is a kocsit, és inkább a visszapillantó tükörbe néztem, hogy ki tudjak tolatni a helyemről. - Nem tudom, hogy te mennyit hallottál Tae Oh öccséről – kezdtem bele a dologba – Csak azért szólok, hogy ne lepődj majd meg ha megyünk. Előkerült a gyerek. Ezzel csak egy kisebb sokkot akartam megelőzni, nehogy esetleg majd Yoon nyisson ajtót nekünk, és az én kisöcsém sokkot kapjon ettől az egész helyzettől. Határozottan too much lenne már neki az a helyzet.
Félek. Egyre inkább érzem egy fejvesztett versenyfutásnak a jelenlegi helyzetet, mintsem elfogadhatnám a tényét annak, hogy viszontlátás örömét kellene szem előtt tartva hirdetni a jövőbeli boldogságomat. Mert hiszem, legalábbis hittem korábban abban, hogy ha mást nem, hát ezt megfogom itt találni. Tao mellett újra, őszintén és örök életen át. Mert apámék megtagadták és elvették tőlem nem csak a gyerekkoromat, a lehetőségeket és egy jobb, fényes életet, de azt is, hogy boldog lehessek. Mert miként válhat bárki is azzá négy fal közé zárva, majomként ugráltatva és cirkuszi bohócként mutogatva a rokonoknak és állítólagos legjobb barátoknak, üzlettársaknak? Jövőbeni feleségnek? Mi vagyok én egy árú cikk? Egy eladható ritkaság amire licitálnak az emberek? És azzal a ténnyel mi van, hogy élni akarok? Úgy, ahogy illik?! Persze… de abba nem gondoltam bele, hogy bár azok után, hogy a repülő letett a nyugati világ kapujában, megmutatta számomra a Kánaánt, szembe kell néznem a saját magam szörnyetegeivel. Az elfogadással, a felfogással. A fájdalmas múlttal és a reménykeltő jelennel, jövővel egyaránt. Sok ez így egyszerre és szinte már abban a pillanatban éreztem ennek a súlyát és mázsás terhét, mikor megpillantottam a bátyám magas, az elmúlt évek alatt egészen megerősödött alakját. Azóta pedig folyamatosan bántom őt. Ha fizikailag nem is, de szavakkal, mimikákkal és reakciókkal megállás nélkül. Mind ezt úgy, hogy valójában nem áll szándékomban, mégis képtelen vagyok megálljt parancsolni az érzelemkitöréseimnek és a folyamatos, hullámzó hangulatingadozásaimnak. És tudom, bízok benne, hogy az elmúlt éveket amit én egyfajta terrorként fogtam fel az ő részéről is, ugyan annyira nem létezők, mint az én haragom jelen állás szerint. Csupán félek és tartózkodok. Magamat akarom védeni. Még tőle is, hiszen az utóbbi hónapokban felismertem a saját magam sebezhetőségét. - Soha nem lesz ez már ugyan olyan, Tao. Te is és én is másak lettünk. Szerinted ez lehet ugyan olyan? – mert ugyebár fel lehetne tenni azt a kérdést is, hogy egy vázát, amit eltörünk majd összeragasztunk… vajon ugyan az a váza marad, mint amelyik előtte volt? És számomra is akkor válik teljesen bizonyossá az, hogy egyszerűen képtelen vagyok uralkodni magamon és előtérbe helyezni azt a kölyköt aki mindig is voltam, akit ő ismer és testvéreként tart nyilván, mikor felcsattanva igyekszek a tudtára hozni, hogy azt rak elém amit akar. Csak egy egyszerű, ételről szóló téma ez, én mégis egy félelemből, védelemből támadó kutyává avanzsálva magam rakom őt helyre. Helytelenül. Mert nincs hozzá jogom, és ezért apánk minimum a csontomat törné, tök mindegy, hogy kivel szemben reagáltam volna előtte úgy, ahogy. Ennek tudatában már húzom is be a nyakam, s lesütött tekintetemmel kerülve az övét, halkan mottyanva sóhajtok egyet. - Ne haragudj, engedetlen voltam, helytelenül viselkedtem. Bocsánatot kérek – áll rá az agyam szinte azonnal a robotpilótámra programozott szövegre, mintegy kísérteties magánnyal, elkeseredéssel hozva Tao tudtára ezzel egy szeletét annak, amit otthon kellett átélnem. Pont, mint egy láncra vert kutya. - Sajnálom – ingatom a fejem jobbra-balra, megerősítve őt a korábbiakról. Tényleg nem érzem a súlyát annak, hogy ne én lennék mindennek az okozója és a hibása annak, hogy egyszerűen képtelen vagyok átszellemülni, elveszíteni a kapcsolatot az otthoniakkal és az eddigi életemmel. Arra, miszerint Theonak is ugyan úgy szüksége van rám, mint nekem rá, nem reagálok. Egyszerűen elengedem a fülem mellett, arcom se rezzen, hiszen kinek lenne szüksége pont rám? Egy gyerekre aki tizenkét éven át Tao utánfutója volt, és mindig Theon lógott, mikor egy légtérben tartózkodtak ők ketten. Miért kellene egy gyerek bárkinek is olyan természettel, mint amilyennel engem áldott meg a „sors”? Egy romlott kis szelete vagyok ennek a világnak és mérgezője a társaságoknak. A kocsiban mégis szükségét érzem annak, hogy néhány sorban elregéljem neki a valós szívfájdalmaimat és a tényét annak, hogy miként lett belőlem az a valami, akinek most lát? Fogalmam sincs, hogy mit sikerült most ezzel elérnem, hiszen képtelen vagyok az arcából olvasni, hát úgy a hangjából. Mintha ő maga se tudna döntésre jutni és ugyan olyan tanács lenne nem csak velem és a kapcsolatunkkal, de saját magát illetően is. - Tao én… nem hiszem, hogy bárkinek is szüksége lenne… rám – sutyorgom az orrom alatt, tekintetemmel hosszú ujjakban végződő tagjaimat elemezgetve – tudod, én azt is megértettem volna, ha te is lemondtál volna rólam. Főleg azok után amit mondtam. Bocsánat a korábbiakért, nem áll szándékomban közétek állni. Remélem megbocsájtasz – eresztek meg felé egy végtelenül elveszett, erőtlen és bizonytalan mosolyt. Szám szélének apró remegését igyekszek a tőlem telhető legügyesebben rejtegetni előle, elvégre nem az a célom, hogy megessen rajtam a szíve. De akkor mégis mi lehet a célom? Én magam se tudom, hiszen ezek a bocsánatkérések is inkább egy betanult, apám által belém nevelt etikett alapján működő egyvelegek, amit mantraszerűen kapok elő, mihelyst szorul a hurok a nyakam körül. Az már más kérdés, hogy jelen állás szerint tényleg komolyan gondolom azt, hogy nem lett volna szabad megkérdőjeleznem azt, hogy mit jelentenek ők egymásnak… azt, hogy hányadán is állnak a másikkal és, hogy én ezt soha az életben nem fogom tudni igazán megérteni. Mert nincs ahhoz jogom, hogy nagyobb belátást nyerjek az ő kapcsolatukba, barátságukba. - Hallottam róla, bár… bevallom leragadtam ott, hogy árvaházban volt – vallom be, hiszen ezen a ponton elveszítettem a kapcsolatot a külvilággal és már csak az számított, hogy eltűnjek, megszűnjek létezni és …. egy a lényeg, nem törődtem eleget a témával. Nem volt rá lehetőségem, de minden esetre örülök az örömüknek. - Félek. Mondom ki végül azt, ami már indulásom pillanatától kezdve nyomja a lelkem…
Vannak dolgok, amiket a testvérek tudnak, olyanfajta részletek, amilyeneket a kémek használnak kilétük felfedésére. A gyerekkor magas füvében megbúvó emlékek.
Valamilyen szinten én magam is tisztában voltam azzal, hogy csak önmagamnak hazudok, ha elhiszem, hogy könnyen rendezni tudom azt, amit annak idején tettem Hannieval. Minden egyes pillantása, kimondott szava, mozdulata inkább pont arra akar rámutatni, hogy ez egyáltalán nem lesz annyira egyszerű, mint ahogyan én azt elképzeltem. Ő már nem az a fiú, akit annak idején ismertem, nem az a mosolygós, csupaszív gyerek, aki 13 évesen rajtam lógott, aki a kicsi mancsával fogta a mutatóujjamat minden alkalommal, amikor elvittem az állatkertbe... Illetve reménykedtem benne, hogy ugyanaz, aki volt, csak most nehéz helyzetbe került. Hogy ez a helyzet csak átmeneti, és ő még mindig a vidám kisöcsém. Az viszont tiszta sor volt, hogy egyelőre így kell kezelnem őt. Mert szegény gyerek, ha érti is azt, hogy egyáltalán nem oké, ami vele történik... Van nekem ahhoz jogom, hogy már most a szemére vessem mindezt? Tartottam tőle, hogy ezzel csak elrontanám a dolgokat, szóval egyelőre csak annyit tűztem ki magam elé célul, hogy velem maradjon. - Mások lettünk... De bízom benne, hogy fel tudunk építeni valamit, ami egyszer majd olyan lesz, mint amilyen régen volt. – Nem kellett atomfizikusnak lenni ahhoz, hogy tudjam: ennyivel nem fogom meggyőzni őt. Ettől függetlenül viszont tudnia kellett. Legalább az egyikünknek reménykednie kellett, és akkor talán később ténylegesen helyre tudjuk hozni a kapcsolatunkat. És mivel kettőnk közül még mindig ő a kisebb, nekem kellett magamra vállalni ezt a szerepet. És bár a hirtelen kirohanása engem is meglepett egy kicsit, ettől függetlenül nem éreztem jogosnak azt a fajta bocsánatkérést, amit lenyomott nekem. Egyértelműen apánk műve volt ez a dolog, annak idején velem is eljátszatta ezt többször, ezért is fájt még jobban a gyerekem szájából hallani ezeket a dolgokat. - Han, én nem apa vagyok – sóhajtottam fel halkan, majd megcsóváltam a fejem – Nem fogok kiabálni veled, vagy bántani azért, mert felemelted a hangodat. Szimplán csak meglepődtem, de... Nem tettél semmi rosszat, jó? A tenyeremet rá is simítottam az arcára, miközben igyekeztem megkeresni a tekintetét is. Én magam sosem tudnék kezet emelni rá,és ugyanez volt igaz a jövőbeli, soha meg nem születendő gyerekemre is. Világ életemben elítéltem azt, hogy ha valaki gyereket vagy nőt bántott, ezt pedig ő is tudta... Ezért nem is értem, hogy miért nyomta be nekem a korábbi szöveget. Lényegében csak reménykedtem benne, hogy reflexből jött, és erről is le tudom majd szoktatni idővel. Persze ahogyan a kocsi felé gyalogoltunk, én magam is rájöttem, hogy ez az egész sokkal nehezebb, mint ahogyan én azt korábban elképzeltem. Mert ezt a gyereket olyan szinten sikerült átformálni a szüleimnek, hogy én, aki a világon a legjobban ismerte annak idején sem lelek ismerősre benne. Mindez pedig sokkal jobban megviselt, mint ahogyan azt kimutattam, de egyelőre úgy éreztem, erősnek kell maradnom előtte. Mert nyilvánvalóan a későbbiekben csak rám tud majd támaszkodni, és ha én itt összeomlok neki, akkor ő is csak bepánikol, magára veszi az egészet, és talán még jobban bezárkózik... Mert most már képes voltam kinézni belőle ezt. Pont ezért is remegett meg a kezem, és kellett pár pillanat, amíg összeszedhettem magam a kocsiban. Mert én magam sem voltam biztos abban, hogy ezzel meg tudok birkózni... Abban viszont teljesen biztos voltam, hogy ha most nekihajtok bárminek, és mind a ketten elpatkolunk, azzal nem oldok meg semmit. Pont ezért is hallgattam inkább türelmesen a szavait, még ha valahol fájdalmat is okozott, amiért így találkoztunk újra. Már ha akartam volna sem tudom letagadni a tény... A kisöcsém túlságosan drasztikus irányba változott meg. Én pedig dühös voltam, amiért nem egy rossz társaságba keveredéssel jött ez létre, mert abból legalább tanulhatott volna valamit... Szerencsétlent egyszerűen bezárták a szobájába, ami miatt abban sem voltam biztos, hogy van kedvenc filmje, kedvenc étele, kedvenc színe... Konkrétan olyannak tűnt, mint egy üres héj, amiből kiszipolyozták az életet, ez pedig egyenesen pánikba ejtett. - Ha választanom kellene közöttetek – törtem meg végül a csendet – Gondolkodás nélkül téged választanálak Han. Az öcsém vagy, és szeretlek téged. Csináltam hülyeségeket a múltban, amiket eléggé megbántam, de ez nem változtat semmin. Legalábbis a részemről. Szerettem volna, ha legalább egy kicsit elhiszi, azt amit mondok neki. Ettől függetlenül tudtam, hogy valószínűleg Tae Oh-ban sokkal jobban meg fog bízni, és előbb osztaná meg a problémáit vele, mint velem, de ez lényegében a leves, amit főztem magamnak, kegyetlenül elfűszereznem, de most meg kell ennem... Mert nincs más. Ebbe a részébe bele tudok törődni, ha az könnyebb neki. Végül inkább el is fordítottam a kulcsot és a visszapillantóba néztem, majd nekiálltam tolatni. Talán mindkettőnk számára jobb, ha most nem egymásra koncentrálunk. - Azóta már hazakerült – jegyeztem meg, miközben mereven az útra figyeltem, és elfordítottam a kormányt, hogy ki tudjak kanyarodni a parkolóból – Egyszer találkoztam is vele. Aranyos gyereknek tűnik, de elég félénk, persze érthető okokból. Olyan, mint a bátyja, csak sokkal ártatlanabbnak tűnik. Valamilyen szinten mi is hasonlítottunk az öcsémmel, gondolok itt rögtön a szemeinkre, meg az apró fogakra és a hosszú nyakra, amiből mind a kettőnknek kijutott. Ettől függetlenül elég sok eltérő vonás is volt rajtunk, viszont az a kettő tényleg le sem tagadhatná egymást... Gondolok itt rögtön arra, hogy a kisebbnek is ugyanaz a lapos, jellegzetes orr jutott, mint Tae Ohnak, meg ugye a napbarnított bőrük is elég hasonló volt... Nem úgy mint nálunk. Han apánknak az orrát örökölte, az enyém jóval piszébb az övénél, ellenben a bőrszínem sötétebb. Szóval mi lényegében hasonlítottunk, de ha feltett szándéka lett volna letagadni engem, akkor megvolt rá az esélye... Náluk ez nem játszott. - Megértem – pillantottam rá, ahogy lefékeztem a piros lámpánál – De nem vagy egyedül, Öcskös. Itt vagyok neked, és bármi van, meg foglak védeni, hidd el nekem. És bár azt mondtad, hogy mind a ketten sokat változtunk... Egy valami nálam ugyanaz maradt, erről biztosíthatlak. Nem igazán szeretem, ha valaki azt piszkálja, ami az enyém... Legyen szó bárkiről. Szóval amíg engem látsz, addig garantálhatom neked, hogy minden rendben lesz... Így vagy úgy, de meg fogjuk oldani a dolgokat, hogy innentől kezdve az legyen a legnagyobb problémád, hogy milyen tárgyakat akarsz beépíteni az órarendedbe, vagy milyen iskolai klubhoz csatlakozz. Persze sok dologgal kapcsolatban még én magam sem voltam biztos, de az tiszta sor volt, hogy a véremre oda fogok figyelni, kerüljön az bármibe. - Együnk majd otthon... Csinálok neked valamit – ajánlottam fel végül neki, megoldva ezzel legalább a kaja kérdést – Utána én azt javaslom, hogy pihenj le, bár valószínűleg kidőlsz majd az időeltolódás miatt.. Ha felkelsz majd megbeszéljük a többit és átviszlek Tae Oh-hoz, de Han... Most már otthon vagy. Remélem tudod. Sok mindent szerettem volna mondani neki. Hogy mennyire szeretem őt, és mennyire örülök neki. Hogy szükségem van rá. Hogy boldog vagyok, amiért mostantól mindennap láthatom majd őt, és azért is, mert innentől kezdve az én felelősségem lett az élete, a jövője... Mert tudtam, hogy helyre lehet hozni azt, amit az apám elrontott. Bíztam a testvéremben annyira, hogy mindezt remélni merjem, viszont egyelőre ezeket az érzéseket képtelen voltam megfogalmazni, ami miatt mérges is voltam magamra.
Kezdőlap
|| 821 ||
