- Igen Winniefred, csak én vagyok! – az elülső verandának megvan az a szokása, hogy a lépcsőtől számított másfél lépésnyire lévő pontja hangosan nyikorog már a legkisebb súly ránehezedésétől is és ezért azonnal behallatszik a házba, ha valaki érkezik. Igazság szerint már jó ideje ráfért volna egy felújítás vagy inkább teljes csere, de Winniefred kicsinyke nyugdíjából aligha telik rá és az a kevés lakbér, amit a padlásszobáért fizetek, szintén nem tesz sokat hozzá a tulajdonképpen nem is létező összeghez. Ezért a falapok továbbra is nyikorognak és valószínűleg akkor is fognak, amikor a ház tulajdonosa már nem lesz közöttünk. Természetesen ezt kívánnám a legkevésbé az idős, ráncos arcú, már enyhén görnyedt hátú nőnek, aki évekkel ezelőtt megengedte, hogy nála húzhassam meg magamat. A főnököm ki tudja hányad íziglen rokona a néni, aki még fiatal lány korában jött át Írországból, hogy új életet kezdjen a távoli és nagy Amerikában. A néni sosem ment férjhez, ahhoz túl dacos vagy büszke volt és hát gondolom az sem segítette a fátyolhúzást, hogy valójában a hölgytársaságot mindig is jobban kedvelte, mint a férfiúit.
Mindamellett, hogy Winniefred már így is szép kort ért meg, makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy ne Miss-ként vagy a vezetéknevén szólítsam. Úgy értem ír makacssággal köti az ebet a karóhoz, tipikusan úgy, ha valamit a fejébe vesz, annak egészen biztosan úgy kell lennie, ha a fene fenét eszik akkor is vagy ha a világ a feje tetejére áll. Azt hiszem a családja talán ezért is távolodott el tőle, kivéve Fergus bácsit, de ő is inkább csak tessék-lássék kapcsolatot tart fent a koránt sem ősz hajú asszonysággal – mind a mai napig gondosan ügyel arra, hogy egyetlen fehér hajszála se látsszék, arra a tipikus, narancsos beütésű vörösre festeti a haját, rendszerint velem –, én azonban nagyon is megkedveltem az együtt töltött évek alatt.
A konokságán túl vannak a néninek más egyéb tulajdonságai, a rigolyáiról és szokásairól nem is beszélve. Számomra sok közül a leginkább érdekes, de mára tökéletesen megszokott az, hogy minden este hagy valami kis apróságot – rendszerint tejet vagy kenyeret egy kicsi, mélyebb tányérban – a verandán az ablak alatt. A leprikónoknak. Felajánlás vagy ajándék gyanánt, mert, ahogy Winniefred mondani szokta; hidd el lányom, jobb nem ujjat húzni velük. Ezzel pedig tulajdonképpen  egyetértek.
Hinni viszont nem hiszek bennük. A kint hagyott tejet és ételt általában a környék kóbor macskái találják meg és tüntetik el, én pedig a kis tányért. A házinéni szentül hiszi, hogy az apró tündérek járnak hozzá, én pedig meghagyom ebben a hitben.
A kezem már a kilincsre fonódik, amikor hallom, hogy a kerámia halkan, aprókat koppan a jobb napokat is látott veranda fapadlóján. Óhatatlanul is odavonzza a tekintetem a hang és szinte azonnal lágy mosoly jelenik meg az ajkaim szegletében, ahogy a hosszú szőrű, eleddig idegen macskát megpillantom a kirakott meglepetés komótos dézsmálása közben. - Hát te meg ki vagy? – közelebb megyek a kis vendéghez és úgy egy jó lépésnyi távolságban guggolok le tőle. Alaposan szemügyre veszem a nagyon is egészséges, fényes és láthatóan szépen tartott bunda tulajdonosát. - Nem kóbor cica, igaz-e hm?! – úgy tűnik, sokat nem foglalkozik velem, sokkal jobban leköti, hogy betermelje, amit Winnifred az apró tündéreknek hagyott kint ma is. Türelmesen kivárom, amíg végez, addig is legalább megszokja a jelenlétem. Ha eddig nem szaladt világgá a nem kívánt plusz egy főtől, akkor talán már nem is fog. Legalábbis ebben bízom nagyon.
Amikor már inkább a mosakodás kötné le az evés után, akkor próbálok felé közeledni, azzal a szándékkal, hogy megfogjam. Abban reménykedek, hogy a nyakörvén lesz valamiféle információ azzal kapcsolatban mégis kihez tartozik, mert ha valamiben biztos vagyok, akkor azaz, hogy nem egy utcára kitett példány lehet.
- Jól van – jól van, nem bántalak. – nyugtatom, mert nem feltétlen viseli teljes bizalommal és nyugalommal a társaságomat vagy inkább azt, hogy a tenyereim közé fogom. Az álla alatt, cirógatva simogatom meg, a legtöbb macska általában kedveli ezt. Amikor már nem akarja minden karmát belém mélyeszteni, akkor veszem jobban szemügyre a bilétát, ami különböző, de annál hasznosabb infókat tartalmaz. - Brutus… Nagyon örvendek. Lássuk csak, van itt egy telefonszám is. Mi lenne, ha felhívnánk, hm?! – újra megsimogatom a selymesen puha, hosszú szőrszálú bunda büszke birtokosát, aztán előhalászom a telefonomat a ruhám bal zsebéből. A számokat egymás után nyomogatom be, aztán várok. Kicsöng. Egyszer, aztán még egyszer és már bele is szól egy férfihang. Kicsit meglepődök, valamiért arra számítottam, hogy tovább kell majd várakoznom vagy nem is tudom, nem elsőre – vagy másodjára – kapja fel a túlvégen lévő fél.
- Helló, üdvözlöm. A nevem Jordan, öhm… Jordan Avery Dwighton és azért keresem, mert… uhh, gyere vissza, ne szaladj el, hallod?! – Brutus úgy ugrott ki a karomból, mintha az áram rázta volna meg a farkincáját. Mancsai puhán huppannak a fapadlón és lesújtónak is beillő pillantással néz vissza rám a lábaim elől.
- Bocsánat, nem maga, hanem a cica, merthogy találtam egyet és azt hiszem… Brutus, gyere vissza! – az említett puha tappancsú olyan sebességgel indul neki a veranda vége felé, hogy ijedtemben véletlenül kinyomom a hívást. Húha, ezt nem pontosan így terveztem. A cica után iramodok, nem lenne jó, ha most nyomát veszíteném, amikor már éppen sikerült felhívnom a bilétájára gravírozott számot. A telefont közben visszacsúsztatom a zsebembe és éppen az utolsó pillanatban sikerül elkapnom a kis bundást, de már akkor, amikor félig repülő-ugrásban tartana Winnifred túlméretezettre nőtt krizantém bokrai felé. - Ezt ne csináld többé. Kérlek! – ölelem magamhoz, mintha csak ezer éve ismernénk egymást. Uhh, majd' elfelejtem, vissza kellene hívni a gazdáját és elölről kezdeni az egészet, miért is csörögtem rá eredetileg...

Nem számítottam rá, hogy újonnan megismert kis bundás pajtásom – még ha nem is teljesen alakult ki bizalom közöttünk, mert arra idő egyáltalán nem volt eleddig –, amint a másik fél beleszól a telefonba, máris ficergésre adja szőr fedte kobakját és olyan ügyességgel és nagy ívben ugrik ki a karomból, amit egy béka is méltán megirigyelne. Automatikusan szólok utána, bezsebelve tőle a lesújtó pillantások egész garmadáját. Az érthetően értetlen visszakérdezésre, ami közben a fülemre tapasztott telefonból hallatszik, máris magyarázkodásba kezdek, kijár a másik félnek, de azzal is csúfosan kudarcot vallok, köszönhetően Brutus újabb akciótervének.
Arra sajnos már nem marad lehetőségem, hogy az intim testrész emlegetésére reagáljak – hirtelen fel sem fogom –, mert nem akarom, hogy a cica a krizantém bokorban végezze. Onnan ugyanis, ha akarnám se tudnám kiszedni vagy előcsalogatni. Már csak annak okán sem, hogy a másfél métert még elérem magasságban, de csak alig pár centivel lépem túl és a növényt a veranda magasságában már lent, a pázsitról egyáltalán nem érném el. Meg gondolom Brutusnak se nagyon akaródzna a karjaimba visszahuppanni, főleg, hogy nem is ismer. Igencsak alkalmi a megismerkedésünk és nem mellesleg rövidre is szabott.
Nem akartam – volna – kinyomni a hívást, véletlenül sikerül(t) így. Brutust megfogom végül és mire megtárgyaljuk, hogy ezt, ha lehet többet ne, akkor csörren meg a telefonom. A ruhám zsebébe nyúlok, egyszer majdnem el is ejtem a készüléket, miközben megkísérlem felvenni. Végül aztán csak sikerül rábökni a zöld ikonra és létesíteni a kapcsolatot. Csak ekkor ugrik be annak a bizonyos testrésznek a korábbi emlegetése, amibe kicsit bele is pirulok. - Igen? – beleszólok és lányos zavaromban eszembe se jut, hogy onnan folytassam, ahonnan kellene; miszerint megtaláltam a macskáját.
- Oh. Oké. – apróbb bólintással egyezem bele a Bond-mentes Keenanségbe. Nem mintha ennek úgy lenne bármi értelme, még, jó, hogy nem hangosan sikerült kimondanom.- Igen, meg. Ne haragudjon, hogy az előbb kinyomtam a hívást, nem volt szándékos, csak Brutus megindult és kis híja volt, hogy egy bokorba meg egy rakás virágba ágyazódjon… de már itt van a karomban, biztonságban. – pillantok le az emlegetett bundás hercegre. Azt nem mondanám, hogy barátságos visszapillantásokat kapnék, de nem veszem a szívemre.
- Ugye nem allergiás semmire? Mert a házinéni sokszor hagy kint ételt a verandán és mire hazaértem a cica már belefetyelt egy nagy adag tejet meg abba áztatott száraz kenyeret. – sosem lehet tudni, hogy mire érzékeny esetleg egy-egy háziállat és borzasztóan aggódnék, ha a betermelt uzsonna esetleg rosszat tenne Brutusnak.
- Ha gondolja, szívesen elviszem magához vagy érte is jöhet, itthon leszek egész délután meg este is és vigyázok rá. Ránézésre nincs baja egyébként, sérülést nem látok rajta. – ez még talán fontos lehet. Ha az enyém volna, egészen biztosan rettentően aggódnék, hogy minden tekintetben épségben megúszta-e a kirándulást vagy sem. Ahogy elnézem, Brutus jó állapotban van, de még nem volt lehetőségem igazán tüzetesen átnézni, hogy tényleg így van-e, azt viszont nem szeretném, ha a gazdája aggódna érte. Már most is biztosan teljesen oda lehet, amiért eltűnt a cicája.

- Igen, persze, tudom és nem, egyáltalán nem annyi. Tudja, a házinéni nem is a cicáknak hagyja kint, de ez most talán nem annyira lényeges. – ha a macska nem volna a karomban, a másikban pedig a telefon, akkor most egészen biztosan a hajamat birizgálnám zavaromban. Winniefred néninek megvannak a sajátos szokásai és dolgai, amelyekbe a kint hagyott étel és egyebek beletartoztak és azzal nem igazán foglalkozott sosem, hogy ez milyen hatással lehet a környék kóbor – vagy nem annyira – kóbor cicáira. Tudom, hogy a magyarázkodás szükségtelen, mégis úgy éreztem, hogy kell, hogy el kell mondanom; nem megmérgezni akarta a szóban forgó cicát az otthont adóm, meg úgy más cicát sem a környéken. Habár tény, ami tény, a kisállatokért és egyáltalán a kisállat tartásért sosem volt oda, azért azt hiszem a bántalmazásukra biztosan nem adta volna a fejét sosem. - Oh, értem. – meglepettséggel telik meg a hangom, az alkoholfogyasztási példára, leginkább a felhozatala miatt. Fergus bácsi rengeteget iszik és viszonylag jól bírja, ahogy az évek alatt megtapasztaltam a munkaadóm részéről. Nekem azonban igazán használható személyes tapasztalatom nincs, nem igazán szeretem az alkohol ízét. Leginkább csak mások tapasztalataiból van leszűrt véleményem, ami most szintén nem igazán releváns.
- Ugyan, igazán nem tesz semmit. Örülök, hogy meglett, sejtem mennyire aggódhattak miatta. Elküldöm a címet üzenetben, tartsa kérem egy kicsit, csak egy pillanat. – a hívást nem akarom rátenni, de jobbnak találom, ha inkább írásban látja a címet, akkor nem lehet félrehallani, eltéveszteni. Egy kezes mutatványként kicsit lassabban és érdekesebben alakul a dolog, de azért megvagyok vele egy percen belül. - Ugye itt van még? – szólok bele újfent, amint a fülemhez emelem a telefont. - Elment az sms. – tájékoztatom gyorsan, de talán nem is lett volna szükséges, ma már szinte pillanatok alatt ott van az üzenet a másik félnél. Mindegy, biztos, ami biztos alapon jobb ez így.
A cica ficeregni kezd kicsit, a vállammal kell megtámasszam a készüléket, hogy meg tudjam kicsit vakargatni a nyakánál, ahol a legtöbb macska úgy szereti, ha simogatják. Bízom benne, hogy átmenetileg segít és nem akar annyira nagyon menni így.
- Velem igazán barátságos, de egy kicsit távolságtartó természetesen. Viszonylag nyugodtan megmarad a kezemben, csak néha mocorog úgy, mint aki menni készül, de nem karmolt vagy harapott meg. – ahhoz képest, hogy nem ismer, ezt nagyon jó jelnek veszem, gondolom nyugodt cica lehet, csak most rettentő kíváncsi volt és kilépett a komfort zónájából az eltekergéssel.
- Azt elfelejtettem jelezni; nincs kint a házszám, de a zöld kerítésről meg fogja ismerni a házat könnyedén. – főleg, hogy az egész utcában mindenki másé hófehér. Winniefredet megkeresték a szomszédok már több alkalommal is, hogy ne bontsa a szomszédság egységes látványát, de ő csak azért sem hajlandó arra, hogy átfestesse. A zöld színt szereti és szerintem a különcséget is így ezzel. Legalább könnyedén megtalálható az épület, ha valaki nem járt ismerős még erre.