Későre járt már, az asztalokat csak az olvasólámpák erős fénye világította meg, a kapitányság kiürült, néhány kóborló, túlságosan szorgalmas kolléga léptei hallatszódtak csak a folyosókon, az ablakokon beszűrödött az éjszaka édes, hívogató szaga, hisz New York sosem aludt, de Enzo De Santis mégis úgy döntött, hogy ezen a napon sem kíván kimozdulni és inkább estéjét a kapitányságon belül tölti, hogy ötvenedjére is átrághassa az ügyeit. Megállíthatatlan volt, az a fajta kopó, aki az aktáival kelt és feküdt, akinek más sem járt a fejében, csak hogy hogyan tudna a tettesek nyomára akadni vagy hogyan tudná felfedezni az igazságot, a valóságot.
Sötétbarna, fenyő íróasztala felett görnyedve lapozta át az iratokat, ujját húzva a szavak előtt, hogy ne vesszen el a mondatok sokaságában. Tekintete már megfáradt volt, hatalmas karikák éktelenkedtek a szemei alatt, de képtelen volt megállni, a végére akart érni a kuszaságnak, kibogozni azt a bizonyos hálót, mielőtt álomba szenderült volna. Messze volt tőle a Brooklyn-i otthona, így végképp alábbhagyott a motivációja, hogy útnak induljon, azonban a főnök bármennyire díjazta a hatékonyságát és az abba nem maradó szorgalmat, úgy döntött, hogy megállj!-t parancsol a megszállott nyomozó ténykedéseinek.
- Ideje hazamenni fiúk - szedelődzködött komótosan, szemeit dörzsölve. - Későre jár már, péntek este van. Elég a munkából - nézett először Enzora, majd a másik szorgosborzra, Cainra, aki ötven évesen is hajnalig húzta az igát, ha hiperfókuszba került.
- Én maradok még - motyogott az orra alatt az olasz nyomozó, fel se nézve a papírjaiból, amik meg nem pillantotta a férfi árnyékát rávetülni az iratokra.
- Nem kérés volt, hanem parancs, kolléga - fogalmazott komolyan, határozott hangon, aminek aligha lehetett ellenszegülni. - Ez rád is vonatkozik, Blackstone - pillantott maga mögé az ősz pasasra, aki ugyanúgy bele volt merülve a munkájába. - Szólok Bobbynak, hogy ha 10 percen belül nem lát titeket lenn, a két kezével rángasson ki mindkettőtöket innen - szegezte feléjük szigorúan mutatóujját, utalva a portásra, aki kétajtós szekrényként könnyedén teljesíteni tudta volna a kérést. Miután mindkettejüktől meghunyászkodó bólintást kapott, magára vette szürke szövetkabátját, majd aktatáskájával kezében megindult a lift felé, hogy hazaindulhasson. Belépve a fülkébe még egyszer jelezte kézmozdulatával szavainak komolyságát, majd eltűnt.
- Milyen szigorú.. - mormogott alig hallhatóan, miközben egy mély sóhaj hagyta el az ajkait. Nem ismerte rendesen a hozzá hasonlóan itt ragadt kollégáját, mindennap látta őt, tudta, milyen ügyekben illetékes, hallomásból apró információmorzsákból is falatozhatott, de sosem volt lehetősége beszélni vele. Cain Blackstone egy rejtély volt számára, egy ismerős idegen, nem több. Valami oknál fogva sorsszerűnek érezte, hogy kettesben maradtak, így kapott a lehetőségen, hogy egy szövetségest szerezzen magának a kapitányságon, hisz sajnálatosan nem bővelkedett barátomban, mióta New Yorkba költözött. - A Hungry Wolf-ba megyek, megiszom egy sört. Velem tartasz? - pillantott rá a férfire, furán hangsúlyozva származása miatt a hely nevét. - Itt van pár háztömbnyire, egy 10 perces séta. De csak ha van kedved - vonta meg a vállát, miközben komótosan pakolászni kezdett, jelenleg még csak az iratokat visszahelyezve a helyükre szigorú szám szerinti sorrendben.