Enzo az a tipikus latin férfi az utcádban, aki éjjelente részegen esik haza, ahogy sakálként üvöltve sipítozza a “O Sole Mio”-t aztán reggelente cigivel a szájában ordibál a szomszéd gyerekekkel, hogy ne az ablaka alatt dobálják már azt a rohadt labdát, mert ha folytatják lemegy és majd rendet tesz köztük.
Ha távolról látod csupán az tűnhet fel, hogy egyik lábára enyhén sántít, hatalmas, bő ruhákat hord és a keze le se szakad az övéről, melyen fegyvere pihen, hisz tisztába van vele, hogy cingár külseje nem lesz olyan fenyegető, így csak akkor tud érvényesülni, ha felhasználja a foglalkozása által kínált adottságait is. Ő a meglepetések ereje, az a férfi, akiből sose néznéd ki, hogy két másodperc alatt képes a földre küldeni egy nála 2 fejjel magasabb alakot is vagy többszáz méterről is fejen találna, hisz az aligha 178 centis pasas inkább tűnik egy morcos, magába fordult mexikóinak, aki realizálta, hogy a Nagy Alma mégse rejteget olyan lehetőségeket számára, mint amit elképzelt amikor illegálisan átcsempészték a határon, mintsem egy profi nyomozónak, aki az NYPD hivatásos állományának a tagjai között vergődik már jó pár éve.
Jellemét tekintve illik megemlíteni, hogy a jelenlegi személyisége nem tükrözi valós énjét, ugyanis egy tragédia következtében 180 fokot fordult. A régen szüntelenül vigyorgó, viccelődő, élettel teli férfiből egy önmarcangoló, introvertált, zsörtölődő alak lett, aki annak érdekében, hogy a negatív gondolatait elhesegesse gyakorta önt fel a garatra, így sokszor munkahelyén is ittas állapotban jelenik meg. Bár már rengeteg fegyelmi eljárás indult ellene, a rendőrkapitány képtelen megválni tőle, hisz minden negatívum ellenére olyan dolgokra képes, mely másoknak aligha menne. Intelligens, eszes személy, aki munkája során rengeteg bűnözőt vert bilincsbe gondolkodásmódjának köszönhetően.
Bár az emberekkel nehézkesen kommunikál, színlelt empátiája és kedvessége olyannyira átlátszó, hogy még a tanúk sem szívesen tesznek vallomást a közelében, de a megfigyelő képessége és a határozottsága mindig sikerrel ajándékozta meg, ezért is léptették elő detektívvé meghozva számára a lehetőséget, hogy kibővült hatáskörével mostmár sokkal kevesebb korláttal tudja végezni a feladatait.
Nem csapatjátékos, jobban szeret egyedül nyomulni, de annak érdekében, hogy megtarthassa az állását, főnöke társat választott mellé, akinek a fő feladata leginkább az, hogy felügyelje őt meg leginkább az ivászati szokásait.
A tragédia óta évek teltek el, Enzo De Santis személyisége azonban sosem tért vissza. Magába fojtja a fájdalmait, küzd a démonjaival melyek dühkitörések és szélsőséges érzelmi hullámok formájában törnek a felszínre, azonban nem hajlandó segítséget kérni vagy fogadni. Kiskorától kezdve önállósulnia kellett, így megtanult függetlennek lenni, akkor is, amikor támaszkodnia kéne valakire.

[DURVA NYELVEZET]
Sötét volt. Az utcákon mindössze pár lámpa - számszerint három, abból az egyik már kiégőben - pislákolt csak, ám állapotukból eredendően azok sem nyújtottak elegendő világítást a helyszínen. A kietlen, sáros úton csak néhány rendőrautó parkolt, a helyszínen a hatóságiak kapucnijukat a fejükre húzva próbálták védeni magukat a zord, agresszív zuhatagtól, ami még inkább csökkentette a nyomozás sikerességének esélyét.
Hosszú percek után egy aranybarna, legalább 20 éves, rozsdás Mercedes pöfögött be a zsaruk közé. A jármű komótosan, aligha 15-20 km/h-val közelített, majd sofőrjéhez híven ugyanilyen nyugodtsággal állt meg. Alkatrészei recsegtek, a motorjának szaggatott, egy szakember számára rémálmokat okozó hangja felrázta a tömeget.
Az esőtől ázott, kietlen erdőszéli pöcegödörben egy ismerős arc jelent meg, egy fiatal arc, akit senki sem szeretett volna itt látni. A férfi lakkcipőben és egy három mérettel nagyobb, az övével dereka köré szorított öltönynadrágban lépett ki a zord időjárás viszontagságaiba, talpát a bokáig érő sárba mártva.
- A kurva életbe - morogta orra alatt, majd sietősen bebújt a rendőrök által körbevett, gyorsan összeeszkábált nyitott sátor menedékébe. A pár másodperces futama alatt is csurom vizesre ázott, ébenfekete haját igazgatta, mely arcára vándoroltatta az esőcseppeket. - Kollegák, kolleginák - bólogatott a többiek felé, akik csak apró biccentéssel köszöntek vissza. Nem volt közkedvelt alak, stílusa és viselkedése miatt sokan ellenszenveztek vele. - Mit tudunk? - húzta elő ballonkabátjából nedves cigarettásdobozát, egy ázott csikket kísérelt meg szárazra fújni a szájával. Hosszú másodpercek után ajkai közé helyezte a szálat, majd meggyújtva azt mélyen a tüdejébe engedte a nikotint, az érzéstől fél pillanatra behunyva a szemét. Nem volt már józan, nem készült fel rá, hogy riasztani fogják így hajnalok hajnalán, mely leheletéből és tekintetéből egyaránt visszatükröződött.
- Fiatal nő, a huszas éveiben járhatott szerencsétlen. Alig 50 méterre egy mezőgazdász találta meg, Clarke már elszállította, holnap megkezdik a boncolást - utalt az egyik nagykutyára Mike, Clarke Hamiltonra aki folyamatosan versenyt űzött minden egyes bűntényből, így ezt a tettét sem a hivatástudat ösztökélte, sokkal inkább, hogy borsot törhessen a nála 10 évvel fiatalabb, de ugyanolyan pozícióban lévő olasz orra alá. Mike is már a negyvenes éveit koptatta, ő azonban tökéletes kényelemben volt a saját pozíciójában, eleve nem érdekelte a munkája, mely a hangjában felcsendülő “leszarom, csak menjünk már haza” kiejtésből is érződött.
- A végtagjait levágták, a nemiszervét megcsonkították. Jelenleg nyomokat keresünk, ami utalna a tettes hollétére - magyarázta a másik, akinek az istenért sem tudta megjegyezni Enzo a nevét, bármennyire is próbálkozott. Fekete nő, alacsony és tömör, az arcával inkább emlékeztette a gyerekkori szomszédukra, akitől rettegtek minden alkalommal, amikor rájuk köszönt, így talán szándékosan nem is állt szóba vele soha.
- Ay caramba - játszott rá a róla alkotott sztereotípiákra, fejét fogva tanakodott. Az égő cigarettaszálat az esőbe pöckölte, majd megindult, mint aki nincs tudatában az esőnek, ázott kutyaként menetelve a tett helyszíne felé. - Grazie mille, kollégák - ordított még hátra nekik, egyik kezét a magasba emelve integetett, majd el is tűnt az éjszakában, távolodó alakjával a homályba vészve.
Az erdős terület már önmagában hátborzongató volt, ahogy az ember a zuhé következtében aligha látott az orráig. Hunyorogva haladt előre a fények felé, ahol zseblámpákkal keresgéltek a hatóságiak. Már épphogy elérte volna őket, amikor apró csillanást vett észre a holdfényben, egy karkötő volt az, rajta ezüst felirat. Leguggolt az ékszerhez, majd azt a kezébe véve vizsgálódni kezdett, de a sötét miatt hosszú másodpercekbe telt, amíg ki tudta olvasni a szavakat: “Layla”.
Hirtelen, mint aki alól kihúzták a földet rökönyödött meg, tekintete üvegessé változott, légzése felgyorsult, ő maga pedig legyökerezett. Tökéletesen tudta kinek találta meg a láncát, a mellkasához kellett kapnia, hogy érezze a saját szívverését.
- Nem, ez nem lehet. Ilyen nincs - motyogott magában, összeszedetlenül zihálva. Gondolatában már teljesen máshol járt, amikor az egyik rendőr mellé guggolva megérintette a vállát.
- De Santis nyomozó, mit talált? - kérdezte tőle nyugodt hangon, lassan ejtve a szavakat, amire a férfi csak némán meredt maga elé. Nem értette az egészet, összezavarodott, nem volt értelme, nem volt magyarázata ennek a karkötőnek. Minden egyes erőfeszítés, minden vita, a családját övező feszültség és a szülőkben felmerülő kételyek itt értek véget. Felesleges volt tovább keresni és kutatni, minden megvolt, ami választ adott a kérdeseikre, a bizonytalanságukra, minden, ami eltörölhette azt a vak reményt, ami még egyben tartotta a fiatal nyomozót, ami még kirángatta őt abból a kegyetlen sötétségből, amiben létezett hónapok óta.
Percekkel később egy hatalmas gombócot leküzdve a torkán felpillantott a másikra. Szemeinek erezete vérben ázott, ajkai elnyíltak egymástól, álkapcsa megfeszült. Az ezüst láncot szorongatva csupán csak röviden utasított.
- Maguk Layla De Santist, a fél éve eltűnt hugomat találták meg. Azonnal vigyenek el hozzá.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Úgy érzem nem egy akármilyen karaktert alkottál meg Enzo személyében. Nekem kifejezetten tetszik a személyisége, az egész jelleme, amit kitaláltál neki, majd pedig tökéletesen meg is alkottál. Teljesen érthető, hogy egy tragédia által az ember személyisége változik, már-már kifordul magából, ugyanakkor mégis látni azokat a bizonyos olasz vonásokat benne. Szimpatikus a karakter maga, még ha nem is szívesen futnék vele össze egy dühkitörés alkalmával.  
Nagyon tetszett ahogy kitaláltad az egész történetet és lassan sorjában deríthettem fényt mindenre, a végén pedig még meglepned is sikerült engem, ténylegesen érdekes egy csavar lett benne. Tulajdonképpen tűkön ülve olvastam az egész előtörténetet, nagyon ötletes lett és a kivitelezése is tökéletes. Így aztán nem is fogom tovább húzni a drága idődet, elfogadlak gyorsan, hogy csinálhasd a dolgod és kiderítsd mi is történt a húgoddal pontosan. Köszönöm ezt a csodás olvasmányt, sok szerencsét kívánok a továbbiakban!  

Színt és rangot majd valamelyik csodás admin ad neked, addig is nyugodtan foglalózz és irány a játéktér!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!