Hearts break just watching

her suffer like this

Az egész hét egy hatalmas káosz! Két ember is lebetegedett és az egyikük helyett nekem kellett tovább maradnom a pubban. A beszállítás késett, az öcsémet két napon át nem tudtam elérni és már személyesen mentem el hozzá. A fejem majd széthasad már és semmire sem vágyok jobban, mint a holnapi és az azutáni három napos szünetemnek. Mint valami nyaralás… komolyan!
Őszintén szólva, mikor ma meglátom Rupertet, a főnit benyitni a pubba, azt hiszem felrobbanok, mert biztosra vélem, hogy rossz hírrel fog előállni, pláne azok után, hogy azt pletykálják, valaki meg akarja venni a helyet, hogy elbontsa a pubot és helyére valami hotelt, vagy mi a francot építsen. Mindannyian röhögtünk ezen a kaja szünetben, de azért talán mind kicsit baljós gyomorgöccsel álltunk fel asz asztaltól, hogy folytassuk a munkát. Mert mi van, ha igaz? Mindünkben megáll a levegő Rupert láttán, de a rossz hír nem jön, sőt, egy egészen kellemes beszélgetésben van részem vele.
- Minden rendben, Rea?
- Jól vagyok. Miért?
- Figyelj, tudom, hogy az elmúlt hetekben sokat túlóráztál és… én nem az az ember akarok lenni, aki csak hagyja kiégni az alkalmazottjait. Pláne téged… - Elmosolyodom, kissé fáradtan is. Rupert jó fej ember, nem csak azért mert egy végbeli rocker és baromiba bírom a modorát, de nem tagadom, hogy ha nem ő lenne a főnököm, akkor biztosan nem itt lennék már.
- Kösz, ez tök jól esik.
- Szeretném, ha most hazamennél. Lazulj el, pihenj, bulizz meg ilyenek, tudod. - Oké ez azért meglep, mert hát az emberhiány nem egy olyan dolog, amit könnyen lehetne orvosolni. Vagyis nem egyik napról a másikra.
- Ennyire szarul nézek ki? - vigyorodom el, aztán a grimaszoló, vigyorgó bólintására már szinte nevetve sírnék, ha hagynám kiülni az érzéseket az arcomra. Elég nagy a tűrőképességem egyébként és nem akarom megszivatni a többieket azzal, hogy lelépek, de nyilván nem vagyok egy mazochista alkat sem, aki eljátssza a mártírt.
- Nem lesz baj? – nézek rá még egy megerősítésre, de érzem, hogy a szívem hevesebben kezd verni már annak gondolatára is, hogy hazamehetek. Rupert megpaskolja a vállam.
- Dehogy! Ma én is bent maradok, szóval aki panaszkodik, hogy lassú a kiszolgálás, annak én fogok válaszolni!
- Állati király vagy, köszönöm! - felelem már vigyorogva, aztán megölelem. Szerintem az utolsó közös Underoath koncert óta nem öleltem meg.

Az utolsó métereket futva teszem meg, ahogy meglátom közeledni a buszt. Épp fel tudok ugrani a tömött járatra, de már meguntam, hogy sűrű bocsánatkérések közepette nyomorogjam be magam mások hónaljába. Ilyentájt mindig tömve van a busz, de szerencsére csak pár megállót kell kibírnom. Tinivel simán lesétáltuk bőrönddel, mikor megismerkedtünk, mindig ez éltet, csak utálok sétálni, ha közben egész nap állok.
Még beugrok a boltba pár kajáért, hogy legyen mit enni, meg a dohiban is lepacsizok a kedvenc eladómmal mielőtt felmennék a lakásba. Az ajtó előtt leteszem a szatyrot és elkezdek kotorászni a zsebemben a kulcsot keserve, amivel elszórakozok egy ideig. Ahogy megtalálom, elfordítom azt a zárban, könyökömmel lenyomom a kilincset, aztán a combommal nyitom az ajtót, ami elsőre tompa hanggal akad meg egy bizonyos rés után. Egy pillanatra olyan érzés fog el, mintha nekilöktem volna valakinek az ajtót, de ennek nem sok értelmét látom, úgyhogy némi szerencsétlenkedés után újra nyitok rajta és ezúttal már ki is tudom tárni azt.
- Halihóóóó!! - köszönök reflexből kezemben a csomagokkal. A szemem pásztázza a nappalit, csak a miheztartás végett az ajtó mögé is benézek, hogy minek tolhattam neki az ajtót. Kell pár pillanat, mire felfogok mindent, többek között azt is, hogy hazaértem, végre! Viszont a figyelmem, vagy inkább a sokadik érzékem mégis Tinin akad meg. Először a hátát pillantom meg, majd ahogy válaszol, az egész lénye és annak kisugárzása majdhogynem arcon csap. A szemei vörösek, a hangja erőtlen és nyállal teli… nekem ne mondja senki, hogy minden rendben, ha közben meg így fest! Nem, ahogy megállok vele szemben és hatalmas, megijedt szemekkel nézek rá, egyértelművé válik, hogy semmi sincs rendben Tinivel. Alig áll a lábán basszus!
- Hééé, Tini… - pillantok rá aggódó tekintettel, a köszönésemhez képest már sokkal lágyabban és halkabban is, mintha az én hangom is elcsuklani készülne. Leteszem gyorsan a zacskókat és lerúgom a cipőmet, hogy aztán egyenesen odamenjek hozzá. Kezeimmel felkarjához érek, míg végignézek a lányon. Valami történt…
Justin! Tuti az a fasz volt!
- Elengedtek előbb. Mi történt? - váltok egyből, mert nem nagyon számít, én miért jöttem el hamarabb a melóból. - Jesszusom, Tini! - ölelem szorosan át a felsőtestét ahogy egyre több jelet veszek észre rajta, ami a sírásra és megtörtségre utal.
- Gin-tonic? Süssek pizzat? Most vettem ilyen gyorsfagyasztott szart, tudod… - Merthogy sosincs időm nagyon főzni és rászoktam ezekre a mirelit ételekre, de ilyenkor kifejezetten jól jönnek. Továbbra sem engedem el a lányt, meghagyom az ölelést, nem sietek a konyhába, inkább csak felmérem, hogy mire lenne most szüksége.

The worst part of holding the memories is not the pain

Loneliness. Memories need to be shared!