Az első és legfontosabb tulajdonsága egy írónak, ha sikeres akar lenni, hogy fantáziadús legyen az elméje. Az én képzelőerőmmel pedig sosem volt gond, mindig is hagytam szárnyalni, kislánykorom óta. Ahogy így visszagondolok, szerintem nem is akartam soha más lenni. Sem hercegnő, sem űrhajós, csak és kizárólag író. A krimi műfaja viszont nem 4 évesen ragadta meg a figyelmemet, nem akkor dőlt el, hogy ebbe az irányba megyek. Sajnos ahhoz a borzasztó, minden tekintetben sorsfordító eseményhez még a fantáziámat sem kellett használnom, a szemem előtt változott meg minden az életemben. Az első 8 évemben egy gondtalan, extrovertált, csintalan gyerkőc voltam, aki sokat játszott a többiekkel, folyton csalafintaságokon törtem a fejem, a szüleim nem győztek lépést tartani velem. Egy szeretni való, energikus cukisággömböc voltam, ahogy ők hívtak - igen, kicsiként duci is voltam -, ám azon a végzetes napon valami bennem is átfordult. Jóval komorabbá vált a lelkem, befordultam, lekoptattam a barátokat, egyszerűen csak én voltam a négy fal között, a rezignáltságommal és a fejemben létrejött borongós, rejtélyekkel átszőtt történetekkel, amik mindenáron papírra akartak vetülni. Ma már a cukisággömböc jelző semmiképp nem igaz rám, hiszen 15 éves koromra elhagytam a túlsúlyt, ám úgy érzem, immár sem energikus, sem szeretni való nem vagyok. Megkeseredett jóval inkább, a saját belső démonaim nem óhajtanak engedni a szorításon. 27 éve élek együtt ezzel a megoldatlan bűnüggyel, ami kísért, bennem él és néha úgy érzem, elevenen felfalja a lelkem maradékát, szépen komótosan, hogy minél tovább szenvedjek. A krimijeim sikeresek, bestselleríróvá váltam, és ha valaminek, ennek tényleg őszintén tudok örülni. Ha már a saját életem fölé tornyosuló múltbéli árnyakat nem bírom kiűzni a fényre, legalább a regényeimben bűnügyeket oldhatok meg. Ez az örömforrásom, emiatt van még életkedvem. A munkám a mindenem. Igyekszem a körülöttem lévő emberekkel készséges, már-már tündéri lenni, hiszen nem ők tehetnek az én személyes poklomról. Bár hozzáteszem, baromi fárasztó szinte egész nap mosolyogni, mikor inkább sírni lenne kedvem. Azt hiszem, mélyre eltemetve még bennem él az az üde, bájos teremtés, aki egykor voltam. Ám nem tudom, képes lesz-e valami vagy valaki újra előrántani vagy fokozatosan felszínre hozni őt belőlem.

Ajajj, a magassarkú közeledő kopogásának hangjából ítélve az ügynökömet eléggé felhúztam azzal, hogy az elmúlt 3 napban nem fogadtam a hívásait. Úgy töri rám a dolgozószoba ajtaját, mintha legalábbis a SWAT-nál járt volna kiképzésen.
- Melissa, könyörgöm, ne hozd rám a szívbajt. Minden készülő regényednél felszívódsz napokra, engem meg nyüstöl a kiadó, és szerintem percek választanak el a stroke-tól. - Ezzel a lendülettel pedig megy és a bárszekrényemet támadja meg. Igazából fel sem kell néznem a laptopom képernyőjéről, hogy tudjam, merre viszi az útja.
- És pont azért, mert minden készülő regényemnél ezt csinálom, tudhatnád, hogy felesleges hisztizni és halálközeli állapotokig aggódni magad, úgyis elkészülök. És nem, nem azért, mert te minduntalan rám törsz írás közben, hogy nyaggass, hanem mert az én érdekem is, hogy időre leadjam a kéziratot. - Teszem hozzá az utolsó mondatot, ugyanis már épp nyitotta volna a száját, hogy fényezze saját magát, amiért rugdossa a hátsómat a haladással. Nagyszerű ügynök, több mint 10 éve dolgozom vele, és már az első krimim is sikerlistás lett, most fejezem be a kilencedik kötetemet, ami egyben egy könyvsorozat utolsó, szám szerint negyedik része. Clarice-nek remek érzéke van az időzítéshez, ugyanis mire az első pohárka bourbon lecsúszik a torkán, én pontot is teszek az epilógus végére. Ezt követően teljes nyugalommal sétálok oda hozzá, hogy töltsek magamnak egy pohárka édes fehérbort. Olyan kikerekedett szemekkel bámul rám, még a pohár is félúton megállt a kezében, miközben épp után akarta tölteni.
Nem kell cidrizned tovább, igen, elkészültem. Ne nézz így, mert félek, szemtanúja leszek annak, ahogy a tieid kiesnek a helyükről. - Meg sem hallva az epés megjegyzésemet, már rohan is a laptophoz, hogy a saját szemével is lássa, elkészült a művem. Az utolsó kötet Felisha Cooper-ről, az önjelölt nyomozó tinilányról, aki a kisváros rejtélyes eseteibe veti bele magát, segítve az apját, a seriffet. Clarice örömében még a székemre is feláll és ott táncol, én meg csak mosolyogva legyintek.
- Azért tényleg ne csinálj úgy, mintha eddig valaha cserbenhagytalak volna... viszont Clarice... most már valami másra vágyom. A karrierem kezdetén olyan krimiket írtam, amikre büszke voltam, de ez a könyvsorozat annyira... gyerekes lett. Mielőtt bármit mondanál, tudom, hogy bestsellerek lettek mind, és igen, bizonyára ez a befejező kötet is az lesz, de... hadd írjak valami egész mást. Meg kell, hogy értsd, hogy... - A tenyerét felemelve megálljt int nekem, míg ő lenyeli az újabb kör whiskyjét.
- Szívem, pont ezért jöttem. - Aha, szóval nem a nyaggatásom miatt, mi? -Akad itt egy nagy lehetőség. Mint tudod, a legjobb barátnőm férje rendőrfőnök itt a városban. Mit szólnál, ha első kézből kapnál ihletet egy valódi rendőrnyomozó kvázi társaként? Becsapódsz mellé, te pedig szépen írsz róla, és...
- Na várj. Először is, ez egyáltalán megoldható? Mármint... nem vagyok zsaru, és biztos nincs egy olyan megháborodott rendőr sem, aki örömmel venné, hogy egy civilt pesztráljon. Másodszor, és ez az eddigi gondolatmenetem továbbfűzése lenne, ha jól értem, ha azt akarod, hogy írjak egy újabb könyvsorozatot, ám ezúttal egy létező személyről mintázva? - Úgy rángatja a fejét, hogy jelen pillanatban nem tudom eldönteni, lelkesen bólogat vagy épp rohamot kapott. Még magyaráz valamit arról, hogy ez egy totál bevett szokás, külsős tanácsadóként simán részt vehetek a nyomozásokban, hiszen bár nem vagyok bűnüldöző, de a krimik miatt jó a logikus és intuitív gondolkodásmódom, blabla. Én csak rázom a fejem némiképp meghökkenve ennyi balgaságot hallgatva. Ez annyira szürreális felvetés. Akkor mégis miért mélázok rajta ennyit? Első kézből láthatnám a rendőrség munkáját, akár... lezáratlan ügyekbe is betekintést kaphatnék. Akár lehullhatna végre a lelkemet szorító béklyó lánca, ha megoldódna a gyerekkorom rejtélye. Az a nap rémálmok formájában mindig visszatér. A nap, amikor az apámat brutálisan meggyilkolták, anyám pedig titokzatos módon eltűnt. A nagynéném nevelt fel, amiért hálás vagyok, de mivel semmire nem kaptam választ, sem anyám esetleges elrablására vagy épp egyszerű felszívódására - ennyi év elteltével az sem lepne meg, ha szimplán csak lelépett volna... de miért épp aznap? -, szeretném végre mindezt lezárni. Válaszokat kapni. A lelkemnek szüksége lenne rá, és most... mintha esélyt kapnék erre. Tudom, hogy mindez már döglött akta a rendőrségen, de mi van, ha az élet ezzel a lehetőséggel akar kárpótolni? Főleg, ha azt vesszük, hogy az apám megölését én is végignéztem, egy szekrényben bujkálva.
- Rendben, ha ezt el lehet intézni, benne vagyok. Írok egy zsaruról. - Clarice ismét ujjong, már biztos látja is a nullákat az újabb csekkjein, amiket a kiadótól kap az elkövetkező években, míg én papírra vetem egy újabb főhősöm kalandjait, és bár én is lelkes vagyok, de én inkább a lehetőségbe csimpaszkodom bele. A sanszba, hogy ha megoldani nem is tudom a szüleim ügyét, de közelebb kerülhetek a megoldáshoz. Közelebb ahhoz, hogy elűzhessem magamból a belső démonokat.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Szeretném előszőr is azt megjegyezni, hogy mennyire imádom a PB választásodat, igazán illik is a karakteredhez.
Már rögtön az elején kíváncsivá tettél azzal, hogy említést tettél arra a tragédiára, ami gyerekkorodban ért téged, és nagyon örülök, hogy a végén azt bele is csempészted és így nem hagytál kétségek kötött. Egy igazán szomorú múltat tudhatsz magad mögött, amit át kellett élned olyan apró kisgyerekként, az pokoli fájdakmas lehetett. Talán épp ezért nem is lep meg, hogy egy ennyire izgalmas szakmát választottál magadnak, ha valaki Te aztán biztosan tudsz mindenféle történeteket kitalálni az őrült, elvetemült társadalomról. Ráadásul még a gyerekkori álmodat is elérted, ami igazán dícséretre méltó. Mindössze a miértje a szomorú és az, hogy mennyire átformálta a jellemedet mindaz amin keresztül kellett menned. Mégis úgy gondolom, hogy minden mellett sikerült emberségesnek maradnod, és mindenképp ragadd meg azt a lehetőséget, amit kaptál, hiszen nem minden embernek adatik ez meg. Talán közelebb kerülsz a múltadban történt rejtélyekhez, amelyeket, ha végre sikerülni fog megfejtened, a lelked is megnyugvást találhat.
Színt és rangot majd egy admin fog adni neked, de addig is az útadra engedlek. Köszi az élmémyt!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!