Sosem voltam az az ember, aki sokat beszélt volna. Furcsának és különcnek tartottak, mert hamarabb tudtam kibeszélni magam egy labradornak meg egy bernáthegyinek a panaszaim, a gondjaim. Ritkán, de kiöntöttem a szüleimnek is azért a szívem, ha olyasmiről volt szó. Most a holtakkal beszélgetek. Néha már én is betegesnek tartom ezt, de általában kilyukadok annál, hogy mindezt a jobb munkamorál miatt teszem. Segíti az agyamat, a memóriámat karban tartani... Igazságot akarok adni a kezem alá kerülő embereknek, kik nem tudták megvédeni magukat. A szeretteiknek pedig megnyugvást.
Édesapám nyomdokába léptem azzal, hogy orvosszakértő lettem. Igen, jobban akart egy fiút, mint egy lányt, de végül a legjobb lányos apa lett, amit ő sem hitt el, mert azt hitte, csak a fiúgyermekekkel tud jól bánni. Óva intett mindentől, édesanyámmal karöltve mindig várták, mikor érek haza tinédzserként. Tipikus apa-anya, ki-ki szigorú-engedékeny módján igyekezett büntetést kiróni.
A kapcsolatok... Nos, igen. Visszatérve rá, kicsit sem vagyok jó bennük. Egyik jele, hogy a férjemmel pillanatok alatt összejöttünk, aztán összeházasodtunk. A kezdeti fellángolás és szerelem átváltozott, már csak egymás mellett éltünk. Mondhatnánk és hibáztathatnánk magunkat, hogy miért is voltunk ilyen gyorsak mindenben, de felesleges. Kettőnk döntése volt a házasság is. Most a válás is. Kollégáim alig tudnak valamit ezekről, nem szoktam egyáltalán kiteregetni a szennyest. Aztán jönnének a pletykák, azoktól meg isten mentsen meg. Hát, még ha tudnának arról, hogy mással is összejöttem ez idő alatt. Szerintem a férjem sem kell félteni, ő nőcsábász, nem hiszem, hogy hűséggel lett volna felém. Úgyhogy én sem vagyok egy szent. A hivatásomhoz vagyok hű, de ahhoz annyira, hogy jobban tettem volna, ha ővele kötöm össze életem. Még jobban.
Elég jó emberismerő vagyok, határozott és célzott kérdésekkel szoktam valakit betámadni, meg a szokásos klisésekkel. Nem vagyok ám annyira keserédes, vagy karót nyelt. Ki lehet próbálni, hogy tudok kommunikációt folytatni bárkivel. Nemcsak a kutyákkal, meg holtakkal az asztalomon. Csokiimádó vagyok, így rossz ember nem lehetek, ugye?! Orvos is vagyok, szóval megtudom menteni az életed is, meg el tudok látni sérülést is.



Ülök a hatalmas franciaágy azon oldalán, ahol amúgy is aludni szoktam. Nem tudok aludni most, pedig kellene. Kipárnázom a támla előtti részt, ne a hideg fát érezzem. Előveszem az Agatha Christie könyvet, amit milliószor olvastam már, de elnyűhetetlen, bármikor el merem olvasni a Tíz kicsi négert. Valahogy leköti figyelmem tizenéves korom óta.
A férjem, Joe, aki lassan már az ex lesz, elvitte magával a ruhái nagy részét innen. Máskor is sokat voltam egyedül itthon, de tegnap is még a másik hálószobában aludt, ma már az új lakásában. Nem tudom, most kissé hátborzongató a szellő is, ami az ablakon befúj. Felkelek becsukni, mert hátha feltámad a szél, aztán szellemjárást idéz elő a szobában. Kibámulok az utca felé, csendes Manhattan ezen része ilyenkor. Nem a belváros vagy forgalmasabb terek közeli hely, így ebből adódóan nyugodt hely.
Felveszem a vizes palackot, belekortyolok párat, majd visszaülök a kényelmesen elrendezett helyemre, ahol vár rám még Agatha. Kedvelem őt, és kész!

A telefonom csengőhangjára felugrom az ágyból. Hány óra van? Mi, mi a fene? Ki hív? Elaludtam ülve, és így ez ébredés után nem volt kellemes. A nyakam, a hátam... kicsit elzsibbadtam. Az ötödik csengésre végre felveszem, meg sem néztem, milyen telefonszám az.
- Halló? Itt Dr. Madsen - automatikusan így mutatkozom be, de gondolom, aki telefonál, az bizonyára tudja, kit hív.
- Helló, Melissa, Ivy vagyok, bocsánat a késő éjszakai hívásnak, de a főnök mondta, téged hívjalak, hogy menj ki egy helyszínre - ő bent az egyik asszisztensem, hangja kissé izgatott volt, amiért ilyenkor kell telefonálnia.
- Úgysem aludtam. Küldd el, hová kell mennem - volt pici füllentés benne, de elnéző lehet velem bárki.
Gyorsan felöltözöm, a helyszínelő kocsi már biztosan ott lesz, meg addigra odaér a mi autónk is. Magamra kapom a bőrdzsekimet is, talán nem fogok szétfagyni, nincs már annyira hűvös. Majd cappucinóval vagy citromos teával felmelegítem magam utána.
Eszembe jut az is, hogy zárat is cseréltetek, miután tényleges elmegy innen Joe. Nem akarom, hogy bejárása legyen továbbra is ide. Nem szeretnék úgy hazaérni, hogy ő itt van egyszer csak, amikor semmi keresnivalója nincs. Ha én hívom ide őt valamiért, az más. Nem tartozom neki semmivel, ő sem nekem.

Egy mosolygó arc volt a fogadóbizottság, egy velem egykorú rendőr az. Kinyitja az autóm ajtaját is, mintha legalább egy lennék a világsztárok között.
- Köszönöm... - próbálom leolvasni a nevét az egyenruhájáról. ... Sterling őrmester.
- Kövessen, Doktornő. Az áldozat ott van. Betörést jelentett be az áldozat, Mrs. Strickland. Próbált kijutni a házból, de lelőtte a betörő. - mutat a szép elrendezésű családi ház garázsa felé.
Ott van már pár helyszínelő, fényképeket készítenek. Én intek nekik, köszönést kiegyenlítve, aztán a garázs előtt fekvő testhez guggolok le, közben kesztyűt felhúztam, hogy azonnal neki láthassak a vizsgálatnak. A holttest egy ötvenes éveiben járó nő, aki az életéért küzdött. A garázson akart kifutni a szomszédba. Nem sikerült. Szomorú. Rosszkor volt rossz helyen. Percekig néztem, alaposan szemügyre vettem mindent, aztán az ott álló rendőröknek elmondtam pár dolgot.
- Dulakodásra utaló nyomot találtam a körmei alatt, küzdött a betörővel. Egy lövés az oldalába fúródott, kettő a hátába, miközben arról szaladhatott ki - egy terepjáró volt a garázsban, de mivel az első lövés oldalról érintette, így biztos vagyok benne, hogy megpróbált elbújni, aztán elfutni, de ezt majd megállapítják ők. - Én itt végeztem is - nem akartam itt maradni ennél tovább, bent többet tudok mondani, ezután felálltam a guggoló pozícióból, majd pedig elindultam a kocsihoz, a testet majd beszállítják hamarosan, addigra én is bent leszek.