"...it can only be the hand of fate that we see each other again."
Ma délutánom nagyon nehéz, hiszen a hivatalba bejött egy házaspár, akiket a rendőrség invitált be, hogy azonosítsanak egy holttestet. Egy tizenhat éves lány teste az, aki brutális gyilkosság áldozata lett. Én már akkor láttam, hogy az ő lányuk lesz, amikor ránéztem az édesanyára. Mintha egy tökéletes másolat lett volna. A sötétbarna szemekkel kezdve. Ugyanaz. Odakísértem az asztalhoz őket, a rendőrnyomozó három lépésnyire állt tőlünk, én pedig a lepelt lehúzom a lány kulcscsontjáig. Abban a percben a házaspár egymásra nézett, a nő összeomlott. Hagytam, hogy ott maradjanak még kicsit... Sok ilyet csináltam már, mégis ez érintett meg legjobban az elmúlt évek során.
Percekkel később kimentünk mindannyian onnan. Elmondtam, amit kellett és amit elmondhattam nekik, aztán a nyomozó folytatta. Eltelik egy kis idő, amikor az asszisztensem odafutott hozzánk, majd szólt, hogy történt valami. - Elnézést kérek... - fordultam oda a házaspárhoz és nyomozóhoz, utána pedig odaléptem a kolleginához. - Mi történt, Ivy? - kérdeztem tőle, mert már nem bírta magába tartani. - Most telefonáltak a Presbiteriánusból, a férjedet bevitték. Azt hiszem, autóbaleset történt, műtőbe viszik épp, mást nem tudok. Téged hívtak, de nem értek el - ekkor veszem elő a telefonom, ahol láttam a nem fogadott hívásokat. - Most... most mennem kell. A kitöltendő papírokat Ivy fogja odaadni - húztam oda a kolleginát, aki mindenben a segítségükre lesz, de én nekem el kell mennem most. Gyorsan beugortam az irodába, levettem a fehér köpenyt, saját kabátomat pedig magamra kaptam, aztán elindultam a mélygarázsba, mert jelenleg ott parkoltam le. Mi a fene történt? Balesetezett... de mi lehetett pontosan? Rosszul lett vezetés közben? Vagy van más sérült is? Nem sok infóval rendelkezem.
Ahogy leparkolok a kórháznál, rögtön mentem is befelé. Még mindig a felesége vagyok Joe-nak. Én vagyok a legközelebbi hozzátartozója, az értesítendő személy baj esetén. Alig várom, hogy megszabaduljak ettől. Persze, rettenetesen érdekel, mi történt, hogy van, mert azért mégis az életem része öt éve. Ismerős vagyok a kórházban, a folyosókon rengetegszer sétáltam vagy futottam végig. Sokan ismernek, futólag köszönök, intek mindenkinek. A traumatológiai osztályra megyek. Odamegyek a nővérpulthoz, ahol egy régi ismerőst köszönthetek, Diane-t. Ő itt már veteránnak számít, szóval már útba igazít. A műtő előtti váróba megyek. Leülök, várok. Legalább megtudom, milyen innen figyelni és várni az orvosra. A másik oldalát ismerem már jól. Jól tudok arcokról is olvasni. Várok. Türelemmel.
Még csak néhány napja tértem vissza a Presbyterian körforgásába, talán ez lehetett az oka annak, hogy egy kicsit elveszve éreztem magam. Hiába dolgoztam itt korábban évekig, két év alatt sok minden változott. Cserélődtek a munkatársak, legalábbis egy részük, változott a dekoráció, néhány dolog azonban ugyanolyan maradt. Például az a páfrány a recepció sarkában, ami most is ugyanúgy zöldellt, mint annak idején, legfeljebb egy kicsit nagyobb lett. - Szóval most már végleg itt maradsz? - Diane nővér kedvesen érdeklődött, miközben felpillantott a papírjai közül. Ő volt az első, aki néhány napja megörült annak, hogy újra láthat, és ő számolt be arról is, hogy a régi bandából ki az, aki még itt maradt. Furcsa, hogy eddig nem találkoztam velük, de állítólag szabadságon vannak. Remélem, hogy nem miattam. - Igen, egyelőre úgy néz ki, hogy maradok. Sikerült kibérelnem egy lakást itt a belvárosban és egész közel van a kórházhoz -viszont érdeklődtem volna, hogy mi van a férjével és a kis Charlieval, ekkor azonban érkezett a hívás, miszerint egy autóbaleset sérültjeit hozzák be, és mint ilyen helyzetekben szokás, sietve kaptam magamra a védelmi köpenyt és húztam kezeimre egy pár gumikesztyűt, miközben lábaim sebesen vittek a mentőbejárat felé. - Mit hoztatok? - Férfi beteg, a baleset következtében elájult, a fejét beverte, mellkasán és karjain zúzódások láthatóak. Pulzusa alacsony - a mentőápoló kolléga nagyjából körülírta a sérült állapotát, miközben elértük vele a kezelőt, ahol elvégeztem az ilyenkor kötelező vizsgálatokat. - Belső vérzése van, fel kell tárnunk! Diane, szóljon Dr. Morgennek, egy érsebészre is szükségünk lesz - szóltam oda a beteg felett felfokozott állapotban, ezután vittük a férfit a műtőbe, aki időközben magához tért, de láthatóan nagyon gyengének tűnt. Furcsa érzés kerített hatalmába, mert olyan volt, mintha ismerném őt, de nem tudtam hová tenni, nem jutott eszembe a neve, és az sem, hogy hol, vagy mikor találkozhattunk. Az idő azonban sürgetett, nekünk pedig arra kellett koncentrálnunk, hogy minél előbb feltárjuk és megszüntessük a belső vérzését. - Basszus, ilyet utoljára Afganisztánban láttam - a műtét végén pillantottam fel Dr. Morgenre, kinek köszönhetően az a felduzzadt, lüktető ér is visszakerült a helyére. Nem is értettem, hogy kaphatott akkora ütést, amitől ilyesmi kialakulhatott nála. - Nekem is meglepő volt, kollega - mondta egy mosollyal, ő például új arc volt, korábban még őt sem láttam ezen az osztályon. De vajon Amelia hová kerülhetett? Gondolataim közepette Diane lépett be, aki jelezte, hogy a hozzátartozó már odakint várakozik. Lehúzva magamról a kesztyűket, és a köpenyt, a maszkot is lekötöttem az arcom elől, így már csak a műtősapka volt a fejemen, amikor megindultam, hogy egyeztessek a hozzátartozóval. A padon csak egyetlen nő ücsörgött, ő is háttal nekem, így csak tippelni tudtam, hogy milyen lelkiállapotban lehet. Általában, ha sérültet hoztak be, azok hozzátartozói könnyedén ki tudtak borulni, sokan ilyenkor a fejüket is elvesztették, egyesek sírtak, mások őrjöngtek, de olyanok is akadtak, akik csak magukat emésztették. Még szerencse, hogy vele nem kell túl rossz hírt közölnöm, talán majd akkor megkönnyebbülhet, bárhogy is érzi magát. - Helló, Mr. Joe Cunningham orvosa vagyok. Melissa? - még a szó is belém fulladt, amikor megláttam a nőt, hisz nagyon is jól ismertem már. Több, mint két éve nem találkoztunk, a legutóbbi hírek szerint úgy tudtam, hogy igazságügyi orvosszakértőként dolgozik, ezért is ért váratlanul az itt léte. - Te mit keresel itt? - igen, ez van olyankor, amikor nem áll össze a kép, mert az ember agya már ott leblokkolt, hogy hé, hát ez Melissa!
"...it can only be the hand of fate that we see each other again."
Több minden járt jelenleg az eszemben, a várakozás valóban előhozza az emberből a legtöbb kérdést. Eddig nem voltam ilyen helyzetben. Mármint utoljára gyerekkoromban voltam és vártam váróteremben így, mint jelenleg. A nagypapám akkoriban stroke-kal került be, akkor engem is bevittek anyáék iskola után. Máskor viszont mindig én jöttem ki a műtő vagy bármelyik szoba felől. Nekem kellett általában elmondanom mindent. Mennyivel másabb érzés. Hiába lesz hamarosan a volt férjem Joe, nem hagyhattam, hogy ne legyen itt senki. Az öccsét már üzenetben értesítettem röviden, ki tudja, ő is mikor tud iderepülni. Valahol Floridában él jelenleg. Legalábbis utoljára ott dolgozott valamit. Egyébként léhűtő fickó. Néhány hónapig nyakunkon lógott, nekem nem esett jól, amikor ott vándorolt az éjszaka közepén a konyhánkban. Kicsit sem tudtam megbízni benne.
Eltelik valahány perc, talán egy óra is, nem figyeltem az időt. Tipegtem erre-arra, automatához is elmentem teát venni, utána azonban már nem mocorogtam, csa üldögéltem, mint ahogyan szokás itt. Megtanultam hogyan kell nyugodtan és higgadtan ülni. Közben pedig újabb dolog jutott eszembe, hogy épp ma akartam hívni Joe-t, hogy mikor jön az utolsó adag cuccért, ami még ott áll dobozokban az előszobában meg nappali egyik részében. A telefont a kezembe tartogattam, forgattam párszor. Ekkor lépésekre figyeltem fel, aztán éreztem, hogy már mellettem áll valaki, én felálltam a kényelmetlen székről. A köszönő hang úgy ért engem, mint a villámcsapás. Felismertem, ahogyan ő is, mikor meglátott teljes egészemben. - Colin? Te... hogy... mikor... jöttél vissza? - nem tudom, az arcom elfehéredett vagy jó pókerarccal mondtam ki a keresztnevét, magam sem tudom, de valahogy ez jutott nekem is eszembe, ami neki. Nem tudom, mi kavarodik bennem, hiszen pont az a férfi áll előttem műtős ruhában, akivel megcsaltam Joe-t. Persze, kölcsönös volt Joe részéről is, hiszen nem voltunk mi álompáros sohasem. Nyilván, megérint ez a dolog most engem, most viszont, hogy hozzátartozóként vagyok jelen, nem orvosként, bár nagyon is érdekel a szakmai oldal is, igyekszem analizálni az arcát, mit fog mondani. Valahogy megnyugtató is őt látni, mert jó kezekbe került. - Joe... a férjem. Én vagyok az értesítendő személy, de dolgoztam, amikor próbáltak elérni - közöltem, de nem rontottam neki. - Hogy van? Súlyos? Ugye, nem... ? - nem folytattam az utolsó kérdésem, mert biztos vagyok benne, tudja, mire gondolok, viszont kicsit remegő hangon kérdeztem, mert közben teljesen elámultan néztem Colin-ra, a szemeibe, a kékségekbe.
Pillantásom azonnal végig futott a velem szemben felegyenesedő női alakon, akit már több, mint két éve nem láttam, ennek ellenére mit sem változott. Még mindig formás volt és csinos, talán a haja volt néhány centivel rövidebb. Az viszont biztos, hogy lesokkolt, mert nem gondoltam volna azt, hogy majd éppen vele fogok ma találkozni. - Hát én öhm pár napja - lehet, hogy a szavakat egy kissé akadozva ejtettem ki a számon, de Melissának sikerült egy percre megzavarnia abban, ami a valódi célom volt. Akkoriban, amikor leléptem, meglehetősen bonyolult volt a viszonyunk. Neki férje volt, nekem barátnőm, de azt hiszem, hogy ennek ellenére kedveltük egymást, a szex az kifejezetten jó volt. De ezen nem nosztalgiázhattam tovább a gondolataimba zárkózva, mert a műtőben ott feküdt egy beteg, nekem pedig értesítenem kellett a hozzátartozóját a férfi állapotáról. - Nekem - mondtam volna épp, hogy dolgom van, amikor megszólalt, s akkor vált világossá számomra, hogy miért is volt annyira ismerős az alak. Hát persze, Joe. - Ja igen, szóval Mr. Cunningham vagyis Joe a körülményekhez képest jól van - tértem rá a lényegre, miközben pillantásomat a nő tekintetére emeltem. - Belső vérzése volt, amit sikerült elállítanunk, azonban a lépét el kellett távolítanunk, mert súlyosan sérült. De enélkül elélhet. A baleset következtében egy ér is sérült, de ezt dr. Morgen segítségével helyretettük. Végeredményben azt kell mondanom, hogy stabil az állapota, az altatásból hamarosan magához fog térni, és akkor be tudsz hozzá menni. Helyre fog jönni Joe - mondtam egy kedves mosollyal, miközben megindult a kezem, hogy megérintsem a vállát bátorítóan. A mozdulat közben viszont megtorpantam, mert nem voltam biztos abban, hogy ez jó ötlet lenne, tekintettel a múltunkra. Közölve az információt, halovány mosollyal az arcomon, még mindig a tekintetét fürkésztem, közben talán némi kínos csend vett minket körbe. - És öhm, hogy vagy? - nem biztos, hogy éppen most akart velem beszélgetni, de rég láttam és azért érdekelt az, hogy mi újság a háza táján. - Dr. Wilkerson, magához tért a beteg. Áh szia Melissa! Joe magához tért, bemehetsz hozzá - hirtelen jött az információval Diane, ezzel félig meddig belém fojtva a kérdést, vagy leginkább talán Mel válaszát. Csak halovány mosoly ült az arcomon, majd félre lépve intettem az ajtó irányába. - Menj csak, biztos örülni fog neked - mosolyogtam Melissára, engedve hogy meglátogathassa azt, akiért jött. Ha elment megnézni a férjét, visszamentem az öltözőbe, hogy megszabaduljak a sapkámtól, aztán sétáltam csak el a váróban lévő kávéautomatához, hogy vegyek magamnak egy feketét. Nem, egyáltalán nem azért legyeskedtem ott, hogy még dumálhassak majd Melissával, áh dehogy. Vagy mégis?
"...it can only be the hand of fate that we see each other again."
Először azt hitte, én véletlenül kerültem a váróba, de aztán összerakta a képet, s rájött, hogy Joe kicsoda. Végighallgattam csendesen őt. Colin igazán megnyugtató volt annak ellenére, hogy a bizonyos kínos csönd közénk áll néhány pillanatra. Szerencsére még él, és ahogy ő mondja, akkor sikerült minden, valamint fel fog épülni hamarosan. - Köszönöm, Colin. Örülök, hogy jól van! Az öccsének is írtam már üzenetet - mindent egybevéve csak ennyit bírtam kimondani, igazán örülök annak, hogy stabil az állapota. Nekem épp elég volt az, amit mondott, nem sírom el magam, mint a legtöbben, talán egy kissé elérzékenyültem, de csak, mert én amolyan mindenkivel törődő személy vagyok. Meg akarta érinteni a kezével vállam, viszont meggondolta magát, pedig nem hiszem, hogy problémáztam volna emiatt. - Jól... jól vagyok. Te? - kérdeztem vissza én is, azonban akkor odajött hozzánk a Diane nővér, akit mindketten jól ismerünk, őt kedveltük nagyon, meg ő is minket. Elmondta, hogy magához tért Joe. Egy részem tényleg be akart menni hozzá, másik még maradt volna Colin mellett beszélgetni. - Akkor én most bemegyek hozzá. Még egyszer köszönöm, Colin - újból megköszöntem neki, ezután elindultam a szobába, de még fél pillanatra hátranéztem.
Nem voltam bent túl sokat nála, elmondtam neki, hogy az orvosa mit mondott, de még nagyon kábult volt az altatástól, ezért jelen pillanatban nem akartam sokat itt tartózkodni, hadd pihenjen, elég trauma érte őt most. Azért szakértően megnéztem a monitorokat, elemeztem a látott értékeket, amik jók az állapotához képest. Bejövök majd még hozzá, meg amúgy is, azt hiszem, kelleni fog hoznom néhány ruhát, mert a rajta lévőket rendszerint leveszik vagy levágják ollóval, és használhatatlanná válnak. Kifelé indultam, végig az ujjamon lévő gyűrűt forgattam. Most tényleg nem akarom felzaklatni semmivel, majd ha kijön innen, akkor beszélünk mindenről. Ahogy kiértem a váró felé, pár könnycsepp kicsordult belőlem, amit villámgyorsan próbáltam letörölni. Nem is tudom, mit csináltam volna, ha ennél rosszabb lenne a helyzet. Párat léptem a szemeteskukáig, hogy kidobjam a zsepit, akkor látom meg ismét Colin-t. Nem tudom, hogy mit mondjak neki. Odatipegek mellé. - Szia... - köszöntem neki megint, mikor már közvetlenül mellette álltam. - Beadtuk a válókeresetet pár hete. Már elköltözött tőlem. Csak néhány doboza maradt a lakásban, ma akartam rákérdezni, mikor viszi el. Már nem akarok hozzátartozni. Így nem - csak úgy dőltek belőlem a szavak, aztán a gyűrűre mutattam. Istenem, nem akartam ennyire kiborulni. Biztosan van más dolga is Colin-nak. - És most még ez is... - ezután észhez térek, aztán veszek egy kis levegőt. - Bocsánat, nem akarlak terhelni semmivel. Ezzel pláne, nem. Mesélj kicsit, aztán mesélek én is. Kell a beszélgetés most. Meg egy kávé! - nem vagyok az a kávéivó, inkább a cappucino vagy tea, most jól jönne egy fekete. - Merre jártál? Hol voltál? - kérdeztem tőle, közben aprót szedtem össze a kávéhoz. Kíváncsi voltam, addig is legalább elterelődik a figyelmem Joe-ról.
Kezdőlap
Ma délutánom nagyon nehéz, hiszen a hivatalba bejött egy házaspár, akiket a rendőrség invitált be, hogy azonosítsanak egy holttestet. Egy tizenhat éves lány teste az, aki brutális gyilkosság áldozata lett. Én már akkor láttam, hogy az ő lányuk lesz, amikor ránéztem az édesanyára. Mintha egy tökéletes másolat lett volna. A sötétbarna szemekkel kezdve. Ugyanaz. Odakísértem az asztalhoz őket, a rendőrnyomozó három lépésnyire állt tőlünk, én pedig a lepelt lehúzom a lány kulcscsontjáig. Abban a percben a házaspár egymásra nézett, a nő összeomlott. Hagytam, hogy ott maradjanak még kicsit... Sok ilyet csináltam már, mégis ez érintett meg legjobban az elmúlt évek során. 
| 
