Who in the world am I? Ah, that's the great puzzle
Sose tudtam jól megfogalmazni, ki, vagy mi is vagyok. A horoszkópom bika, a személyiségjegyem INTJ-T, vagyis "Építész", de mit mondanak ezek el igazán rólam?
Nos, ami talán a legfontosabb, hogy festett szőke vagyok. És rendkívül humoros, nem? (De amúgy tényleg. Az eredeti hajszínem barna.)
Khm, viccet félretéve; nem igazán vagyok jó az emberekkel. Tudom, ironikus, remekül mutat a pszichológia szakom mellett. De az, hogy nagyjából értem az emberek lelki- és mentális működését, a tettek mögött meghúzódó okokat és szándékot, még mesze nem jelenti azt, hogy nem én vagyok az a kínos tag a bulin, aki áll a sarokban és azon mereng, hogy miért nem maradt otthon. I came. I saw. I made it awkward.
És ez már a második pokémon szintem, ugyanis már legalább kimerem nyitni a számat. Valamennyire. Ami pedig kijön rajta, az többnyire őszinte, még ha kissé burkoltan fogalmazva is. I'd rather be honest than impressive.
Ezen felül szeretek kitartani azon kevéske ember mellett, akik belopták magukat a szívembe. Tudom, hogy nem vagyok egy könnyű eset, és annyi komplexusom van, mint égen a csillag, így elmondhatatlanul hálás vagyok nekik, amiért kitartanak mellettem. Magamért, nem biztos, hogy kiállok, de értük mindig. I would walk through fire for you guys.
Csak ezek az emberek többségükben Koreában vannak. Oh, kinek akarok hazudni? Mind Koreában vannak. Igen, jól látod, másfél éve Amerikában élem a mindennapi életem, és még nem igazán kezdtem el senkihez sem kötődni. Kivéve a szomszéd nénit. Ő számít? I thought so.
Ez a magányosság, aminek az elterjedésének én magam engedtem szabad utat, talán még a kínosságomnál is jobban korlátozza a szociális életemet. Nem enged anélkül az utcára lépni, hogy az idegesség ne szólna közbe, én pedig nem mondanám magam annyira akaraterősnek (vagy bármennyire akaraterősnek, tényleg), hogy küzdeni akarjak ellene.
És egy kicsit lusta is vagyok. Honesty, remember? Napokig készítem magam lelkileg arra az egy szem kocogásra is a Central Parkban, amit beiktatok a hetembe.
Tehát, eddig összefoglalva: kínos, de őszinte, hűséges, és magányos vagyok. Ó, és szeretek magamra, mint valaki okosra gondolni. Legalábbis fejben. Hangosan nem biztos, hogy kimondanám.
Nem túl eredeti, nem is túl izgalmas, de én vagyok. Csupa pro és kontra.
Felmerülhet a kérdés, mivel töltöm a napjaimat, ha ennyire... változatlan vagyok?
Well, let me tell you:
1. Festek. Az érzés, a nyugalom, ami elönt, amikor ecsetet veszek a kezembe egy üres falfelület vagy vászon előtt... a maga módján leírhatatlan. Külön szeretek freskókat készíteni, a szobámat már agyon dekoráltam. Néha elvállalok egy-két festős munkát, de a végén általában nem fogadok el pénzt értük. Nincs rá szükségem. Az érzésért csinálom.
2. Szeretek takarítani. Oké, elkezdeni mindig nehéz, de már a legkisebb porszemek is rátudnak venni egy nagytakarításra. És... időmből kitelik, nem?
3. Tipikus, de sokat olvasok. Akár a pszichológiával kapcsolatban, ami lenyűgöz, és segít megérteni az anyakomplexusom gyökereit (meg aztán, néha az óráimra is tanulnom kell), akár szépirodalmat. Külön kedvencem a Harry Potter (de kinek nem?), az Alice Csodaországban és a Narnia Krónikái, de az orosz realizmus művei is a szívem csücskei.
4. Az olvasási szokásaim alapján talán egy cseppet geeknek tarthatsz, és valószínűleg nem is tévednél. A filmek, amiket nézek? Marvel, Harry Potter, Gyűrűk Ura, Star Wars és társaik. A játékok, amikkel játszok? Ugyanezekbe a kategóriákba esnek. És a Sykrim, természetesen. Fus Ro Dah, Alduin.
5. Az otthonom biztonságában a saját idolom vagyok. Énekelek, táncolok, és imádom a 80-as, 90-es, kora 2000-es évek zenéjét, szinte csak ezeket hallgatom. Ha egy szám különösen megtetszik, akkor egészen addig, amíg meg nem unom. Utálom is magam érte.
6. A turkálókon keresztül a high end tervezői holmikig, a home made DIY arcmaszkoktól az indokolatlanul túlárazott kenceficékig, nagyon szeretem a divatot, a szépségápolást és a dekorkozmetikumokat. Kissé meglepő módon is, tekintve, hogy nem sok ember van, aki ezt láthatja. Dehát a lényeg úgyis abban rejlik, hogy magamnak tetszek, nemde? Beauty begins when you decide to be yourself.
7. Próbálok egészségesebben élni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Hé, az olaszok túl jó ételeket csinálnak. Hogy tudnék lemondani a tésztáról vagy a pizzáról? Ameddig ananász nincs rajta, sehogy. De tényleg, a heti egyszeri futáshoz próbálok ragaszkodni. Az utóbbi időben már tartani is sikerült.
Apropó, imádom a csípőset. A koreai neveltetés, gondolom.
8. Azt mondtam volna, hogy egy kicsit vagyok geek? Hmmm... nos, talán nem csak kicsit. Nagyon vonz a társasok és az asztali szerepjátékok világa is, de mivel magányos farkas vagyok, nem sok lehetőségem van kiélni ezen vágyaimat. Maybe one day.
9. Talán csak egyszerűen alszok. Szeretek aludni, és érdekes álmaim vannak, illetve addig sem azon rágom magam, hogy hol rontottam el. No meg, a kávé és én nem vagyunk jóban, úgyhogy sokszor nehéz is ébren maradnom.

Personality has power to uplift, power to depress, power to curse, and power to bless.


Tale az old as time
Két vonzó, karrierjük csúcsán lévő fiatal találkozik egy szöuli konferencián. Beszélgetésbe elegyednek, először csak a munkáról, a napról-napra változó politikai nézetek és az eszeveszett fejlődésnek indult technika által okozott kiszámíthatatlan pénzügyi helyzetről. A szó szépen-lassan személyesebb témákra terelődik, mint az éppen felújítás alatt álló iroda, a pletykás munkatársak, vagy éppen a nehéz döntések utáni álmatlan éjszakák, amikor hiába a drága matrac, a külön nekik készített hipoallergén ágyneműhuzat és a tökéletes levegőt biztosító, még forgalomba sem hozott párásítókészülék, csak forgolódnak és forgolódnak, egyedül a sötétben, azon töprengve, hogy hogy is jutottak idáig.
Nem nehéz kitalálni, merre tart a történet, ugye?
Előbb egy túlárazott pezsgővel ízesített éjszakához egy flancos hotelszobában, ahol talán a magány, talán a gyenge alkohol okozta bódulat hatására a páros figyelmetlenné vált, majd pedig kilenc hónappal később egy magánkórház szülőszobájába, ahol megszülettem én.  
Az anyám a tanulmányai után két évvel már az egyik legnagyobb kelet-amerikai logisztikai cég középvezetője volt, 27 éves korára pedig már a neve önmagában befektetőket és üzletpartnereket vonzott. Az apám még az egyetemi évei alatt médiacéget alapított a legjobb barátjával, amely annyira sikeresnek bizonyult, hogy a saját diplomaosztóján már meg sem tudott jelenni az elfoglaltságai miatt.
Ennek a két embernek az életét forgattam fel fenekestül én, aki egy egy éjszakás kaland után fogant, és akiről túl későn szereztek tudomást, hogy bármi más mellett dönthessenek, mint engedni, hogy megszülessek. Az örökbe adás szóba sem jöhetett, az felért volna egy karriergyilkossággal.
És apukám már akkor is ragaszkodott hozzám. Thank you, daddy.
Így hát a szüleim kénytelen-kelletlen, de a családalapítás mellett voksoltak. Anyám 30 éves korára feladta a karriert, ami éltette, és nem tudom ezen ki ijedhetett meg jobban; a főnökei vagy pénzüket féltő befektetők.
Még velem a hasában kiköltözött Koreába (hiszen a gyereknek joga van az apjához is, akit viszont Korába köt a cége), és ugyan házasodni nem volt hajlandó, keleti társadalmi elvárások ide vagy oda, abba beleegyezett, hogy egy fedél alatt kezdődjön meg a közös életünk. Az apám időről-időre rágta a fülét a házasság témával kapcsolatban, mondván az nekem is jobb lenne, de hirtelen már ez sem tűnt olyan fontosnak, amikor anyám megfenyegette, hogy nem az ő vezetéknevét kapom, ha nem fejezi be.
Valahogy így telhetett el a születésem előtti pár hónap, és a születésem utáni egy év, amire még nem emlékezhetek.
Aztán sok minden megváltozott, amit viszont, ha akarnék sem tudnék elfelejteni...

There's nothing worse than a woman that can be everything to everybody; except a mother to their own child...
Az anyaság nem az én anyámnak való volt.
Minden anyának vannak rossz napjai, amikor rossz döntéseket hoznak, túl szigorúak, feszültek, és mindenért leteremtik a gyermekeiket, vagy annyira fáradtak, hogy fordítva adják rájuk a pelenkát, odaadják nekik a forró cumisüveget, és ezek után gyötri őket a bűntudat.
Nos, az én anyámnak csak ilyen napjai voltak.
Én természetesen nem tudom ezeket visszaidézni, de a dadusom - aki a születésem óta, egészen 16 éves koromig nevelgetett az apám mellett - gyakran mesélt vicces történeteket, hogy mi minden nem alakult a tervek szerint egy átlagos hétköznap. Mint amikor sikeresen összerajzoltam magamat és a kiságyamat a pelusom barna tartalmával, mert az túlzottan lötyögött rajtam és könnyen beletudtam nyúlni, miközben anyám a konyhában a tápszeremet készítette elő, ami aztán felforrt és kifutott, végighányva a frissen festett falat, miután anyám kénytelen volt azt magára hagyni és velem foglalkozni.
A történetek sokszor szomorú hangnemben értek véget; anyám sokszor sírt és zokogott az ilyen esetek után, és igazából... mai szemmel nézve még én is sajnálom és megértem őt. Nem tudom, hogy megtudom-e neki bocsátani, hogy elhagyott, de azt tudom, hogy messze nem haragszok rá annyira, mint gyerekként vagy tinédzserként, amikor én voltam a lány, aki nem kellett az anyukájának. Those horrible school years...
És ami igazán fontos, hogy apukám csodálatos apa volt.

The sun does not abandon the moon to darkness
Az apám mindent feladott értem. Összes is roppanhatott volna a nyomás alatt; a lánya anyja egyik pillanatról a másikra összecsomagolt és repülőre szállt, a céges telefonja szüntelenül csörgött, a kisbabája irdatlanul visított, a dadusnak szabadnapja volt... De nem tette.
Erős maradt, és emlékezett a szeretetre, ami hozzám köti, engem pedig hozzá, és pár hét alatt mindent megoldott. Visszavonult, mint cégvezető, és immáron "csak", mint résztulajdonos és tanácsadó foglalkozott a cégével. Az első számú munkahelyévé az apaság lépett elő.
Más gyerekeknek többnyire az anyukája csomagol, többnyire ők viszik és hozzák őket az iskolába, ők ülik végig a hosszabbnál hosszabb szülőiket; nálunk mindezt apukám tette. And he was quite popular with the mommies, let me tell you.
Nehéz volt, mindkettőnknek, de valahogy csak túl éltük. És olyan kötelék kovácsolódott kettőnk között, amit száz anyáért sem cserélnék el.

New York, New York, here I come
Mindezek ellenére, nem szakadt meg minden kapcsolat az anyámmal. Nagyjából öt éves koromig csak telefonon beszéltem vele, nem igazán akart rám ugyanis vigyázni, amíg egy kicsit nagyobb nem lettem (és nem hiszem, hogy apám odaadott volna neki), de aztán évi kétszer-háromszor nála töltöttem két hetet New Yorkban.
Nem mondom, a város sokszínűsége mindig magával ragadott, és sosem unatkoztam, de ha azért hívott magához, mert kíváncsi volt rám és kapcsolatot akart velem, hát... maradjunk annyiban, hogy az ott töltött idő 90 százalékát a Johanna nevű házvezetőnővel töltöttem. Aunt Johanna, you're awesome!
Valamiért még ez sem tántorította el a próbálkozásoktól és a meghívásoktól, lehet, hogy így kevésbé furdalta a lelkiismeret, én pedig ha más nem, gyakoroltam az angolomat, szóval... mindenki jól járt?
A középiskola utolsó évében jött szóba a továbbtanulás és az egyetem, ami hihetetlen módon fellelkesítette az eddig hanyag anyámat. Órákat áradozott nekem a telefonba, hogyha New yorki egyetemet választanék, akkor lakhatnék nála, és New York amúgy is világváros, annyi lehetőségem lenne, és esetleg, ha szeretném, még valami közös hobbit is kereshetünk, stb, stb...
Szokatlan volt, mit ne mondjak.
De apám mindig támogatta a bonding pillanatokat anyámmal, és mivel Koreában akkora stressz hárul a diákokra és olyan nagy a túljelentkezés, az ötlet maga sem tűnt rossznak.
Nem volt egyszerű elköltöznöm Koreából, magam mögött hagyni azt a pár barátomat, aki volt, és legfőképpen, az apámat, de közben mégis reménytelien dobogott a szívem. Végre azt tanulhatom, ami érdekel, talán a szociális életem is fellendül majd egy ekkora városban, és ami a legfontosabb, végre igazi anya-lánya páros lehetünk... Még azt is megígérte, hogy ő maga jön elém a reptérre és elmegyünk ebédelni valahová! Csak ő és én.
...
Igen, naiv voltam.
A reptéren ugyanis nem várt senki; nemhogy ő, de még a sofőrje sem. A telefonján csak az üzenetrögzítő fogadott, a céges telefonon pedig a titkárnő nem volt hajlandó kapcsolni, halaszthatatlan megbeszélésre hivatkozva.
Valahol itt telhetett be a pohár. Úgy végleg.

Standing alone is better than standing with people who hurt you
Küldtem egy keresetlen üzenetet a drága édesanyámnak, és tiltottam az összes telefonszámát, amiről csak tudtam - az elmúlt másfél évben pedig egy ismeretlen számnak sem vettem fel.
Úgy folytattam az életem, ahogy elterveztem, csak éppen az anyám nélkül: Elviharzottam a repülőtérről, és előbb egy hotelszobát vettem ki, egy kicsivel később pedig egy stúdiólakást Manhattenben. Thank you, rich girl privileges.
A Columbia pszichológia szaka már várt, így az egyetemet is ugyanott kezdtem meg, ahol terveztem. Immáron másodéves vagyok, hobbifestő, és a legjobb barátom a lakásom négy fala.
Nem tudom, mi tart itt a városban, egyetemet bármikor válthatnék, visszamehetnék Koreába, az apám tárt karjai közé, de... valami nem enged. Talán a gondolat, hogy mennyire utálnám elintézgetné az átiratkozást, és a lakásbérleti szerződésemet is nemrég újítottam meg... Vagy talán csak egy végső konfrontációra vágyok. Vagy valamire, amitől valami értelmét is látnám az életnek, és kivételesen nem az apám.
Maybe I should socialize a little...
Meh, maybe later.