Clover & Draden

"Let's see..."

Amikor elérkezett az idő az elméleti tanulmányok mellett a gyakorlati kötelezettségekhez is az egyetemi éveim alatt, úgy álltam a dologhoz, mint nagyjából mindenhez az életben: kudarcra készülve. Ez volt az én védekezési mechanikám, és egyelőre foggal-körömmel ragaszkodtam hozzá.
Vidámnak nem túl vidám gondolat, ezt én is tudom, de az utóbbi évben hatásos módszernek bizonyult a nagyobb csalódások elkerülésében. Ha pedig valami jobban alakult a vártnál, én csak fürdőztem a kellemes meglepettség szokatlan melegében.
Így fogtam hát neki a gyakorlati mentorom megtalálásához is. A professzorok nagyobbik része segítőkészen ellátott minket néhány kontakttal, és amikor megláttam Draden Aisling elérhetőségét is, hiába az „úgysem fog sikerülni” mentalitás, jelentkeztem. Nem csak azért, mert a lehetőségek közül az ő neve csengett a legismerősebben (meg a legmenőbben, hát miféle badass név ez? Irigy vagyok), hanem mert még olvastam is egynéhány megjelent írását, és tetszettek a levont konklúziói. Persze, szakirodalom lévén ezekből nem tudtam megmondani, hogy milyen ember húzódhat meg a gondolatok mögött, de most itt volt a lehetőség, hogy ezt is megtudjam.
Ugyanis visszajelzett. Vagy az asszisztense, a lényeg a visszajelzés. Már amikor elküldtem neki az érdeklődő levelem - csatolva mellé a legjobbnak vélt beadandóimat és munkáimat – is sejtettem, hogy könnyen meglehet, hogy már csak azért sem kerülök kiválasztásra, mert csekély az esélye, hogy én lennék az egyetlen jelentkező. Márpedig nem voltam a szakom legjobbja. Messze voltam a legrosszabbtól, de a teljesítményem még így is... hullámzónak volt mondható. Igen, talán ez a megfelelő szó. Bizonyos részeit faltam a pszichológiának, bizonyosokat már nem annyira. És fáj bevallanom, de egyes részeit nehezen is értettem meg. Túl nehezen. Awkward.
De mégis, most itt voltam a kórház recepcióján, megérkezve az első megbeszélésünkre, az irodája holléte felől érdeklődve, egy kaotikus reggel és egy kéztöredezős taxi út után.
Reggel úgy ébredtem, mint aki állásinterjúra készül. Izgatottsággal vegyes idegességgel öltöztem valami nálamnál elegánsabba, de nem túl „trying too hard” effektust előidézőbe, egy részről átkozva magam amiatt, hogy nem készítettem ki magamnak előző este a ruhámat, egy másik részről áldva az eszem, hogy az estét, és az éjszaka egyik részét arra szántam, hogy átnézzek pár jegyzetet.
Nem mintha arra számítottam volna, hogy röpdolgozatot íratnak velem a pszichológia alapfogalmaiból, de… jobb félni, mint megijedni.
Az elhúzódott készülődés és a már megszokott manhattani forgalom ellenére is időben voltam. Bőven, ami azt illeti. Ilyen az, ha az ember lánya a „fél órával előbb, semmint tíz perccel később” elv híve.
Ahogy követtem a megadott irányokat – mélyen reménykedve, hogy nem tévedek el, lévén, hogy jogsim is azért nincs, mert néha összekeverem a jobb- és bal kezemet -, az jutott eszembe, hogy Dr. Aisling talán még nyerhet is velem. Mármint, hány anyakomplexusos, szorongó, önbizalom hiányos és enyhén agorafóbiás jelentkezője lehet? Nem mintha azt gondolnám, hogy én vagyok az egyetlen New Yorkban, aki pszichés betegségekkel rohangál, de akkor is.
Még tanulmányt is írhatna rólam. Ha megkapom aláírva, még bele is egyezek. Haha?
Ó, fogd be, Clover, ne próbálj meg vicces lenni, mert nem megy.
A megfelelő irodán hála az égnek szerepel a tulajdonosának a neve is, különben lehet, hogy elsétáltam volna mellette. Egy plusz kört megúszva kopogok, majd kukkantott be, nem is gondolkodva el a dolgon (a végén még beijedek és visszafordulok), de a doktor helyett egy barátságos asszisztens fogad.
Levegő kifúj.
A hölgy mosolyogva kérdezi a nevem, és a válaszom után kedvesen közli, hogy a doktor úr már vár, mehetek, csak bátran.
Időhúzásként a fülem mögé tűrők egy hosszú hajtincset, de már itt vagyok, már az asszisztens hölgy is tudja, hogy itt vagyok. Innen már nincs visszaút.
Bekopogok hát a belső irodába is, némileg gyengébben, mint ahogy azt az első ajtónál tettem.
Levegő benntart.
És benyitok.
- Jó reggelt, Dr. Aisling – köszönök lendületesen, egy leheletnyit hadarva. A legtöbb embernél fordítva van, nálam viszont kisebb az esélye, hogy valami totális baromságot hordok össze, ha nem gondolkodok és csak mondom, és mondom. – Clover Rhee vagyok, pszichológushallgató a Columbiáról. A megbeszélt találkozónkra jöttem. Elnézést, hogy egy kicsit korábban; az asszisztense mondta, hogy már zavarhatom is.
Gondoltam, hogy megemlítem azt is, hogy a nagy rajongója vagyok az általam olvasott publikációinak, de nem. Még biztos nem. Nem akarok talpnyalónak tűnni.
Enyhén remegő kezemet előre nyújtom, hogy kezet rázhassunk, és megpróbálok mosolyogni. Nem tudom, hogy az előny-e, hogy egy másik pszichológus-pszichiáterről van szó, szóval vélhetőleg egy pillanat alatt olvas bennem, és érzékeli majd az idegességem. Nem mintha egy „szimpla” embernek ez nehezére menne.
Mindenesetre, a férfi nem tűnik mumusnak. Vagy ha az, legalább sármos. Fél siker, vagy így, vagy úgy.

Outfit: ♡ (szemüveg természetesen nincs) Szószám: 734

Clover & Draden

"Let's see..."

Igazából engem is meglep, de ha őszinte akarok lenni, ez az in medias res kezdés sokkal inkább ínyemre van, mintha teát szürcsölgetve leültünk volna egymással szemben, és Dr. Aisling minden bizonnyal nagyjából öt perc lefolyása alatt, néhány pillantással és a megfelelő kérdések feltevésével diagnosztizált volna. Akár valami olyannal is, amiről még én se tudok – ki tudja, sosem győzöm meglepni magam a defektjeimmel.
Ellenben a stresszhelyzetben vélhetőleg ugyanúgy feltud mérni, én viszont kevésbé fogom észrevenni, és az esélyem is megvan rá, hogy ne teljesen alázzam meg magam. Csak egy kicsit. A többség inkább kerüli az ilyen szituációkat, de ahogy a beszéd kapcsán is, én sokkal kevésbé vagyok hajlamos sületlenségeket összehordani és művelni, ha kevesebb időm van kigondolni, hogy mit teszek vagy mondok.
Nem mintha ez az idegességemen bármit is enyhítene, csak hozzáad egy kis izgatottságot és bizonyítási vágyat is. Még ha a legrosszabbra számítok is, szeretnék valami jobbat elérni, úgyhogy igyekezni fogok, hogy ez így is legyen. Amennyire tőlem telik, szóval azért nem reménykedek. Ott még nem tartunk.
Kérdés nélkül átveszem a vendégkártyát és érdeklődve megforgatom a kezeim között. Nem mintha ne láttam, vagy birtokoltam volna még ilyet, de ez most talán (tényleg csak talán, nem vagyok benne biztos, hogy működnek ezek a dolgok) hosszabb távon lesz az én birtokomban. Az első belépőkártyám.
Addig-addig nézegetem a kis műanyagdarabot, amíg természetesen le nem maradok Draden mögött, akiben nem tudom hány kávé lehet, de úgy pörög, mint én a legjobb napjaimon sem. Gondolom munkahelyi ártalom is, de akkor is. Szapora léptekkel sietek utána, és hálásan mosolygok rá, amiért bevárt. Meg egy kicsit kínosan, de ez sem szokatlan tőlem, szóval aggodalomra semmi ok.
- Vegyesen érdekelne, ha van rá lehetőség – vágom rá kapásból, hiszen így is megvárattam. Valóban így van; még nem tudtam teljesen eldönteni, mivel szeretnék foglalkozni, ha végzek a szakkal, annak mesterképzésével, és reményeim szerint a doktorival is.
A kutatás része vonz a dolognak a leginkább, már amennyire belelátok a dologba, és szerintem ott is lehetne a legtöbb hasznom is (vagy ott lehetnék a legalkalmasabb, szerényebben fogalmazva), ismerve az emberekhez való hozzáállásomat. De ezen hozzáállás ellenére megfordult a fejemben a gyermekpszichológia is. Mint gyerek, én is sokat jártam, az apám aggodalmai miatt a család szétesettsége kapcsán, és akkor is, és felnőtt szemmel visszanézve is tisztelem és csodálom a doktort, aki foglalkozott velem. Ha meg tudnám én is csinálni… úgy gondolom, az talán nem csak gyerekeken segíthetne potenciálisan, hanem rajtam is. De ez egyelőre határozottan egy álom, egy B terv. Mindaddig, amíg nem érzem magam képesnek rá, nem is hiszem, hogy az leszek.
Semmi perc alatt az MRI szobába érünk, ahol megismerem Jacket is, akiről ugyan nem tudok sokat (a nevén kívül semmit, tényleg), de az idegeskedős aurájával mélyen együtt tudok érezni, úgyhogy máris szimpatikus.
- Üdvözlöm – mosolygok rá kedvesen, amennyire ki tudok préselni magamból egy ilyen jellegű mosolyt, de udvariaskodásra nincs idő, a kezem megrázását is csak egy pillanatnak érzem, máris jön a következő kérdés.
- Élőben csak messziről, többnyire orvosok kezében – válaszolok, Draden és Jack között váltogatva a tekintetem, mert fogalmam sincs, ez mekkora hátrány. Még sosem volt MRI vizsgálatom sem nekem, sem édesapámnak, aminek az eredményét esetleg a kezemben is tarthattam volna. – Tankönyvekben sokszor, természetesen.
És sorozatokban? Filmekben? Azok vajon számít? Nem tudom, de a tankönyvek mindenképp megbízhatóbb forrásnak tűnnek.  
- Ez probléma? – kérdezem meg aztán bizonytalanul.

Öltözet: ♡ Szószám: 547

Clover & Draden

"Let's see..."

Az igazán különös a pszichológiai tanulmányaimban talán az volt, hogy nem igazán volt kristálytiszta fogalmam róla, hogy miért is pont a pszichológiára esett a választásom az egyetemi jelentkezésnél.
Természetesen érdekelt, és mind a mai napig érdekel is a téma (habár, ha őszinték akarunk lenni, kit nem?), de a felsőfokú végzettségek kapcsán a legtöbb ember általában ennél egy kicsit több szempont alapján hozza meg a végleges döntést a szakirányáról. Nem is feltétlenül csak a diákhitel miatt, amit valóságos szívás lenne egy olyan diplomára visszafizetni, amivel aztán semmit nem tudsz, vagy akarsz kezdeni, hanem mert szimplán ez volt az életszerű hozzáállás. Hogy végiggondold, hogy egyáltalán eltudod-e magad képzelni a szak által elérhető valamelyik állásban, hogy felmérd, mennyire éri meg neked mind az anyagi-, mind pedig a befektetett idő szempontjából, hogy további 3-4 évet (és még többet, ha mesterképzést is szeretnél, netalántán doktorit) bizony kőkeményen a választott szak tanulására kell szánnod. Etcetera, etcetera.
Nos, én nem így csináltam – az úgy túl egyszerű is lenne.
Persze, én azon kivételesen szerencsés személyek közé tartoztam, akiknek legalább a tandíj miatt nem kellett, hogy fájjon a feje. Egy cégtulajdonos CEO apával, akinek egy rakás részvénybirtoka volt, és akinek a kedvenc városaiban biztosan akadt alaphangon egy lakása, ha nem egy kisebb villája, ez nem is volt annyira meglepő.
Nem volt nehéz kitalálni, hogy ez az anyagi biztonság volt az egyik oka a hanyagságomnak, mert ugyan csúnyán hangzik, de… megengedhettem magamnak, hogy elsőre esetleg elszúrjam a választást. A másik ok minden bizonnyal az anyám lehetett, akinek az öröme és a lelkesedése az ideköltözésem ötletétől rám is alaposan átragadt – ezért csak minél gyorsabban túl akartam esni a választáson, és idejönni hozzá. Hogy aztán végre igazi anya-lánya páros legyünk.
Good old times.
Mindenesetre, kár volt már ezen rágódni; nem voltam elégedetlen a választásommal, és ugyan én később kezdtem el a jövőn gondolkodni, mint a legtöbb szaktársam, az első félévemben, amikor épp nem egy depressziós romhalmazként bujkáltam a takaróm alatt, számba vettem a lehetőségeimet. Így jutottam a kutatás versus gyermekpszichológia vizeire – de nem voltam benne biztos, hogy ez nem fog majd változni a jövőben, ezért a legokosabbnak valóban az tűnt, ha vegyesen érdeklődök az elméleti és alkalmazott pszichológia felé.
- Izgalmasan hangzik – mosolygok leendő – jelenlegi? – mentoromra, amikor megemlíti, hogy akkor mennyi mindent is fogok megismerni a kórház pszichológia részlegén. Végülis, pontosan erre van szükségem, nem?
Jack egyből szimpatikus – gondolom, mert valamennyire magamat látom benne. Félszeg, egy kicsit awkward, és szerintem a lelke mélyén a háta közepére sem kívánja ezeket a bemutatkozós-ismerkedős köröket. Mélyen együttérzek, Jack.
Amikor a lényegre térünk, szinte egészen elképesztő a váltás Jack hozzáállásában, és még a vak is látja, hogy ez az ő specialitása, ez az ő birodalma, és hogy nem semmi szenvedéllyel végzi (és gondolom, szereti) a munkáját. Ha valaki, hát ő tényleg hivatásként gondol az állására – ami ebben a pozícióban nem is hátrány.
Be kell vallanom, a lelkesedése ragályos, és azon kapom magam, miközben helyet foglalok mellette, hogy az idegesség kontra izgatottság állása jelenleg valahol 30-70 százalékos arányban az izgatottságot pártolja. Ez üdítő felfrissülésként hat.
Érdeklődve szemlélem Mrs. Shröder adatlapját, felváltva kapkodva a szemem a monitorok és a papíralapú akta között, és igyekszek alaposan elraktározni az arcát az agyamban. Ha másban nem is, abban biztos vagyok, hogy az a fajta pszichológus szeretnék lenni, aki elsősorban az embert látja a pácienseiben, és csak utána a statisztikákat.
Nem mintha azt gondolnám, hogy a legtöbb pszichológus nem ilyen.
Amikor aztán kivetül a két MRI kép, és elhangzik a kérdés, miszerint látok-e valami izgalmasat, az idegesség és izgalom aránya visszaáll valahova az 50-50 környékére. Oh god, borzasztó vagyok az agy részeiben, legalábbis a szinthez képest, amin lennem kéne, biztosan.
Oké, vegyünk egy mély levegőt, és gondolkodjunk; azért nem most először látunk ilyet. Akár hangosan is, hátha értékelik.
- A bal oldali képen a bal agyfélteke láthatóan aktívabb – szólalok meg, bizonytalanul hol Dradenre, hol Jackre, hol pedig a felvételekre nézve. Ennyit azért én is meg tudok állapítani, úgyhogy nem hinném, hogy hatalmas baromságot mondtam. - A bal agyfélteke a központja az írás-olvasásnak, az emlékezésnek, és az időérzékelésnek. Az az agy analitikusabban, logikusabban, és tervszerűbben gondolkodó fele.
Még egy mély levegő.
- Azt mondanám, hogy az a személyisége egy nagyon megbízható, pontos, és precíz valakit takar – folytatom, egy cseppet megnyalva az ajkaimat, tekintetemet pedig a jobb oldali képre emelem. Oké, frontális lebeny, ez még megvan. Azt viszont nehezebbre esik megmondani, hogy pontosan mi történik vele. Aktívabbak működik, vagy éppen semennyire sem? Mit nem adnék, ha láttam volna már MRI-t élőben. – A jobb oldali képen a frontális lebenye… nos, nem tudom, pontosan mi történhet vele, de inkább arra tippelnék, hogy nem működik megfelelően. Ebben az esetben ez kihathat az emlékezési folyamatra, főleg a tervezett és előre meghatározott cselekvések kapcsán. Nehezíti a koncentrációs képességet is, ez által is akadályozva még az egyszerűbb munkafolyamatok elvégzését is.
Hát, ennél jobbat nem tudok kipréselni magamból.
- Végső esetben azt mondanám, hogy Mrs. Shröder két személyisége éles ellentmondást mutat; az egyik a már említett, nagyon pontos-precíz, tervező személyiség, a másik pedig pont valaki olyan, aki nem képes túlságosan előre tervezni, és legapróbb eltérések is megzavarhatják és kizökkenthetik az éppen végzett cselekvéseiből – fejezem be a diagnózisomat, immáron már kérdőn pislogva Jackre és Dradenre. – Mennyi hülyeséget sikerült összehordanom? – próbálom meg viccel elütni a helyzet élét.
Noha azt az élt talán csak én érzem. Reménykedek benne, hogy így van.

Öltözet: ♡ Szószám: 877

Clover & Draden

"Let's see..."

Ha nem esett volna olyan nehezemre leszokni róla (és nem lenne az utamban egy pár réteg piros körömlakk, aminek nem hiszem, hogy túl kellemes íze lenne), már biztosan a körmömet rágtam volna idegességemben, hála Draden és Jack némasági játékának – remélem, legalább ők jól szórakoznak a tanácstalan arcom és az ide-oda cikázó, kerek tekintetem láttán.
Az egész diagnózisom egy nagy, néhány ténnyel alátámasztott tipp volt, és az elnyújtott másodpercek mindegyikében eszembe jut még valami, amit mondhattam volna, valami, amit máshogy mondanék, és végigpörgetek nagyjából mindent, amit az agy részeiről tudok (ami nem sok, félreértés ne essék). De ahogy egyre gondolkodok, rá kell jönnöm, hogy ha több időm is lett volna a fejem használatára, végeredményben akkor is valami hasonló konklúzióra jutottam volna. Esetleg összeszedettebben, but still.
Egy örökkévalóságnak érződő idő telik el, mire Jack végre megszán, és kifújhatom a visszatartott levegőt. Épp időben, különben félő, hogy elkezdtem volna lilulni.
- Jesszusom, Jack, ne csináld ezt velem még egyszer– nevetek fel megkönnyebbülten, a kulcscsontomra helyezve az egyik kezem.
A lelkesedésem - ami ugyan teljesen el sem tűnt, még a várakozás közepette sem - most újult erővel tör elő. Ki gondolta volna, hogy ekkora önbizalom booster lesz ez a mai nap? Én biztosan nem.
Izgatottan támasztom meg az államat a kezemen, és igyekszek elraktározni minden információt, amivel Jack bőségesen ellát.
Tehát, Herr Stolz, ha jól értem, az egyetlen „plusz” személyiség, akivel Mrs. Shrödernek számolnia kell – habár, az a „legelső” szó, amit Jack elhint, nem hangzik biztatóan. Maradjunk annyiban, hogy egyelőre az egyetlen plusz személyiség, akiről tudok.
Nem mintha ez ne járna elég kihívással Msr. Schröder számára, még csak célozni sem akarok erre, de azért egy kicsi (vagy nagy, sose lehet tudni), önző részem örül, hogy elsőre nem kell hat másik személyiség jellemzőit és neveit megjegyeznem – az én memóriámat aztán biztosan nem arra találták ki, úgyhogy arra még készülnék egy kicsit, ha lehet. Agyban és lélekben is.
Bár, várjuk még ki a végét, mielőtt bármit is elkiabálok.
- Herr Stolz angolul kommunikál? – vetem közbe kíváncsian, szimplán, mert érdekel. Ha Herr Stolz ragaszkodik a némethez, az izgalmas lehet. És nehézkes. Nem lennék annak a pszichológus/pszichiáternek a helyében, akinek két nyelven kell terápiát tartania. Hacsak nem koreaiul kell, mert azzal egyértelmű okokból megbirkóznék. A nyelvi részével - a szakmaival szemben már vannak kétségeim.
Jack következő kérdésére kénytelen vagyok elmosolyodni. Erre biztosan tudom a választ; elsőre csak azért nem említettem, mert túl egyértelműnek tűnt, így nem láttam értelmét. De ha ragaszkodik hozzá, hogy kimondjam, én aztán nem leszek semminek az elrontója.
- Személyiségzavar beállása a jellemző, Jack – felelek, és ahogy meghallom a hangom, magam is meglepődök, hogy milyen vidáman cseng. Meglepően jól érzem magam. – Ebben az esetben DID, vagyis „dissociative identity disorder”; disszociatív személyiségzavar. Megkezdődött már Mrs. Schröder kezelése?

Öltözet: ♡ Szószám: 451

Clover & Draden

"Let's see..."

Azt hiszem, ha minden erőmmel is törném a fejem, és sikerülne felidézném a múltam minden egyes lélegzetvételét, akkor sem tudnám megmondani, hogyan és miért váltam azzá a kínosan antiszociális valakivé, akinek 21 éves koromra tartom magam.
Feltételezem, ebben azért közrejátszik az is, hogy túl sok minden befolyásolt, mind tudatosan, mind pedig tudat alatt, hogy csak úgy rábökhessek bizonyos pillanatokra, és kijelenthessem, hogy igen, ez az, amikor feladtam, és végleg elmerültem a saját kis világomban – a fejemben.
Persze, akadtak a többinél nyilvánvalóbb és látványosabb jelek, és még pszichológusnak sem kellett lennem, hogy megmondjam; ezen probléma gyökere is onnan eredt, ahonnan a pszichés gondjaim nagyobbik része is. Az anyámtól.
Egy stabil anyafigura hiánya már önmagában olyan, mintha hard fokozaton játszanád a gyerekkort, és akár még egész életedre is megátkozhat a mindenki által imádott anyakomplexussal, de egy olyan tradicionális országban, mint Dél-Korea, egyenesen olyan volt, mintha megbélyegeztek volna.
Már azért ferde szemmel néztek volna rám, mert házasságon kívül születtem egy külföldi nőtől, aki még arra sem vette a fáradtságot, hogy koreai nevet (is) adjon a kétrasszú lányának, de így, hogy még el is hagyta a családot, a már amúgy is viselt céltáblám csak még nagyobbá vált.
Én lettem hát a lány, a kimondhatatlan keresztnevével, akinek túl világos volt a haja és a bőre, hogy ázsiai lehessen, de túl mandulavágású a szeme, hogy fehérnek tűnhessen, anya nélkül. A gyerekek indokok nélkül is bántják egymást, én viszont annyi indokot hordoztam magammal, hogy nálam tökéletesebb piszkálható alanyt keresve sem találhattak volna.
Az amúgy is visszahúzódó jellemem, a szerencsétlenkedésem, az anyátlanságom és az éveken át tartó bullying gondolom együttes erővel ásták meg az esetleges extrovertált életem sírját, hogy aztán koporsóba fektessék, és jó mélyen elássák valahova, aminek nem ismerem a helyét. Nem maradt más lehetőség, csak az introvertált lét.
Lehetne sokkal rosszabb is, mondja az optimista felem, és tagadhatatlan, hogy valamilyen formában igaza van. Az ért sérülések sosem okoztak olyan mély sebeket, amik ne forrtak volna be az idő múlásával. Sosem húzott le olyan mélyre a depresszió, hogy megpróbáljak ártani magamnak. Felmerül ugyan a kérdés, hogy ez utóbbinak mennyi köze volt a mentális állapotomhoz, és mennyi az alacsony fájdalomküszöbömhöz vagy a gyávaságomhoz, de a végeredmény ugyanaz maradt. Nem bántottam magam, még ha olykor akartam is.
Összességében, egy visszahúzódó és társaságkerülő majdnem-remeteként éltem az életem nagy részét; egy kezemen megtudom számolni, hány barátom volt egész életemben. Spoiler: két helyet rögtön elfoglal az apám és a személyi asszisztense.
Talán épp emiatt is esik olyan jól látni és hallani, hogy Jack – ha a nevetése mérvadó valamennyire – jól érzi magát a társaságomban. Vagy nagyon jól tud őszinte nevetést imitálni, amit nem tartok valószínűnek az eddig látottak alapján, hacsaknem van egy párhuzamos élete, ahol Oscar díjas színész, de ettől függetlenül nem zárhatom ki teljesen a lehetőséget. Bármi is legyen az igazság, engem akaratlanul is mosolygósabbá tesz a kis közjáték.
Draden ugyan még mindig csendes, de valahogy az az érzésem, hogy ő sem érzi teljesen rosszul magát. Aztán persze, ki tudja, simán tévedhetek. Azért reménykedek benne, hogy nem így van; a közeg és a hangulat túl kellemesnek érződik.
- Értem – biccentek Jack válaszára. Nem mondom, az azonos nyelv azért megkönnyítheti a hölggyel (és úrral) dolgozók munkáját.
Jack folytatja a magyarázást és a kattintgatást, és beavat, hogy Mrs. Schröder balszerencsés módon nem a helyzetének megfelelő gyógyszereket kapta, és ugyan lövésem sincs, hogy a mutogatott gyógyszereknek ideális vagy éppen nem ideális esetekben milyen hatásaik vannak, de ez elég kellemetlenül hangzik.
Nem kell sokáig elveszetten bámulnom kifele a fejemből, mint szürke szamár a ködben, egy gyors pillantásváltás Draden és Jack között, és Jack már magyaráz is tovább.
Jön a következő MRI felvétel, amin… fogalmam sincs, mit kellene látnom. Mármint, azt látom, hogy valami eltér az átlagtól, de hogy mi, miért, és hogy ez mi az istent okozhat, már nem.
- Miért nem hatottak megfelelően a gyógyszerek? Volt ennek bármik különösebb oka, vagy szimplán csak nála nem jött a várt hatás? – érdeklődök időhúzásképp. Meg mert amúgy ez tényleg érdekel. Aztán most jön a találgatás rész. – A felvétel kapcsán pedig szólok előre, gőzöm sincs, mit jelent, amit látok. Van egy kis túlműködés? De miért? Bedrogoztátok a pácienst a gyógyszerekkel? Ezért a hallucinációk? – fordulok egy halvány vigyorral ezúttal Draden irányába.
- Csak vicceltem – teszem aztán gyorsan hozzá, ha esetleg ő nem tartaná ezt annyira viccesnek. Még ha éppen úgy is fest, mintha ő is egy vigyort rejtegetne, de az lehet a tudatlanságom miatt is. – Viszont tényleg ez a legjobb tippem.
- Milyen kezelés vár most Mrs. Schröderre a felvételek alapján? – pillantok aztán újra kíváncsian Jackre.

Öltözet: ♡ Szószám: 746

Clover & Draden

"Let's see..."

Mint reménybeli leendő-pszichológus, én azon a véleményen voltam, hogy hiába minden gyógyszer és pirula, a terápiák szükségesek, bárki bármit is mond. Nem csak azért, mert mint pszichológus - és nem pszichiáter -, még csak nem is írhatok majd fel a pácienseimnek semmit, így az ezt megkövetelő eseteknél mindenképpen szorosan össze kell majd dolgoznom egy pszichiáterrel, hanem mert mindig is az volt a benyomásom, hogy míg a gyógyszerek a tüneteket kezelik, és ideiglenes megnyugvást hoznak, a terápia maga oldja meg gyökerestül a problémákat - hiába lenne kényelmesebb a fordított felállás. Hosszú folyamat, és olyan dolgok beismerésére kényszeríti az embert, amiket nem biztos, hogy más esetben bevallana, de hatásos. Már ha kellő nyitottsággal állunk hozzá, és őszintén esélyt adunk neki. Amit nem mindenki tett meg.
Egy darabig csak hallgatom, ahogy Jack mesél Herr Hans német kalandjairól, majd Dradent, akinek a jelenlétét az elmúlt húsz percben, talán fél órában lehetetlenség volt elfelejtenem, hiába minden próbálkozása. Sokkal inkább volt a dolog annak a számlájára írható, hogy tudtam, mégiscsak ez volt az első benyomások alkalma, amikor eldöntheti, hogy szeretne-e velem dolgozni a gyakorlatom alatt, tehát azért volt némi tétje a dolognak, semmint a talán-talán nem mentorom eddigi aktivitásának.
- Csak egy kicsit kísérleti malac, hm? – piszkálódok egy kicsit Jackkel, egy félmosoly kíséretében, mert szórakoztató látni, ahogy magyarázkodik. Talán nem volt igazam a hallucinációk okáról, de valahogy mégis úgy érzem, hogy jobban sült el így a dolog. – Miféle beszéd ez, Jack? Szegény nő rémeket lát a gyógyszerektől, amiket felírtatok neki, és még malacnak is van nevezve. Ejnye.
Van egy olyan érzésem, hogy Jack rossz hatással van a felvágott nyelvemre, ami az esetek többségében visszafog a gyávaságom.
Követem Jack példáját, és én is egy kicsit úgy fordulok a székemmel, hogy együttesen is rálássak mindkét férfire. Így azért csak könnyebb lesz, mintha a nyakamat próbálgatnám kitörni.
- Tehát akkor a skizofrénia elleni gyógyszerek nem jöttek be; épp ellenkezőleg – összegzem a dolgokat, az egyik karfára könyökölve, és megtámasztva a fejem. Igyekszek odafigyelni, de az itt töltött időmben mást sem tettem, csak figyeltem, koncentráltam, törtem a fejem, és az agyam lassan egy kis szünetért könyörgött. – Most pedig kísérleti kezelés alatt áll. Pontosabban egy gyógynövény és egy gomba alatt. Akkor most drogozzátok be? – vigyorgok Jackre. Valljuk be, ez kihagyhatatlan magas labda volt.
Be kell hunynom a szemem, és visszaemlékeznem, hogy miben állapodtam meg Dradennel, tegezésben vagy magázásban. Azt hiszem magázódtunk, de elbizonytalanít a tudat, hogy Jackkel mindezidáig tegeztük egymást.
- És… jó ötletnek tartja, ha terápiás kezelés nélkül alkalmaznak kísérleti gyógymódokat? – kérdezem meg Dradent, a mondat végén azonban kiszalad belőlem egy ásítás. Gyorsan a szám elé kapom a kezem. – Elnézést. Tarthatunk esetleg egy kávészünetet, ha belefér?
Ami az én esetemben forrócsoki lesz (ha lesz), mert nem szeretem a kávét (fúj), de biztos vagyok benne, hogy a vércukrom megdobása segítene a helyzetemen. Meg a lábaim kinyújtóztatása is.  

Öltözet: ♡ Szószám: 465

Clover & Draden

"Let's see..."

Némileg fáradtan masszírozom meg az orrnyergemet, és a szemem erőteljesebb behunyásával, illetve kinyitásával igyekszek visszaemlékezni, de ezek szerint teljesen elsiklottam azon rész felett, amikor Jack kiemelte, hogy nem itt írták fel Mrs. Schröder rossz gyógyszerért, mert az istenért sem ugrik be. Talán akkor is épp próbáltam arra koncentrálni, hogy ne ásítsam el magam (nem az álmosságtól, esküszöm), és ennek az információ hiányában folytattam az egész diszkurzust. Awkward.
- Elnézést kérek – felelek gyorsan, egy kicsit ismét kínosan érezve magam. – Nem tudom, hogy nem figyelhettem erre. Ez esetben visszaszívom azt a részt; sajnálom, Jack. Remélem, nincs harag – mosolygok szégyenlősen a férfira.
A kellemetlenség és az ásításom miatt igyekszek erre az utolsó pár mondatra erőteljesebben koncentrálni, mint eddig, és heves bólogatással jelzem azt is, hogy most eljutott hozzám minden adat, és elaludni sem fogok.
- Kíváncsi leszek, milyen hatással lesz rá ez a gomba és gyógynövény kombó. Határozottan érdekesen hangzik – jegyzem még meg. Amikor Draden ajtót nyit, hamar talpra ugrok, megragadom a táskámat és hálásan rázok kezet ismét Jackkel. – Én is nagyon örülök, és köszönök szépen mindent. Remélem, még látjuk egymást.
Víz van valahol a Hermione Granger feneketlen retiküljét megszégyenítő táskámban, így én maradok az eredeti tervemnél, és némi apró előhalászása után megkönnyebbülten veszek magamhoz egy pohár forró csokoládét az automatából. Már az illatától, és a tenyeremben érzett hőjétől élénkebbnek érzem magam.
- Milyen jellegű pszichológiai kísérlet, ha szabad kérdeznem? – kíváncsiskodok, és az italomat fújkálva foglalok helyet az egyik kanapé karfáján. Nem akarok túlzottan elkényelmesedni, hiszen nem tervezek sokáig maradni, nem szeretnék túl sok időt rabolni Dradentől. – Nem unatkozott az elmúlt húsz percben halálosan? Nem sokszor hallatta a hangját – mondom egy halvány mosollyal.
- Elnézést a kitérőért – teszem aztán ezt is hozzá, és gyorsan bele is kortyolok a forró csokiba. – Remélem, nem zavarom nagyon össze a napi rutinját. Meg azt is, hogy nem okoztam túl kellemetlen első benyomást, sem Jackben, sem pedig Önben. Öt perc és jobb leszek, mint új koromban. Tényleg, hogyan kell elképzelnem egy átlagos napját?

Öltözet: ♡ Szószám: 325

Clover & Draden

"Let's see..."

Halkan felkuncogok Jack szavaira. Ahogy az eddig hallottak és tapasztaltak alapján ő sem, úgy én sem voltam az a felszabadult, közvetlen, és hamar barátkozós típus, de valahogy úgy érzem, mi ketten könnyen megtaláltuk most a közös hangot, amiért nem győzök hálálkodni. Még nem tudom pontosan, hogy Draden hogyan képzeli el ezt az egész gyakornokosdit (már ha elvállal), hogy azért akar-e különböző pszichológiai területeket be- és megmutatni, hogy válasszak egyet, ahol aztán szeretném jobban is megismerni a dörgést, de ha így lesz, már csak a személye miatt is megfontolom Jack szakterületét.
- Ezek után nem nyugszok, amíg ki nem derítem – viszonozom a fenyegetést, és a nyelvnyújtás határán állok. Azt végül soknak ítélem meg, így csak játékosan kacsintok egyet. – Lehet, hogy nem ma fogom, de egyszer biztosan.
A kezem mögé rejtem a széles vigyorom, ahogy Jack még az ajtó becsukódása után is magyaráz valami kedveset. Imádnivaló pasas.
- A meglepetésektől félek – kezdek bele lelkesen a magyarázásba, ha már Draden ezek szerint alapjáraton sem egy beszédes típus. Ó, gond egy szál se, majd beszélek én kettőnk helyett is eleget. Most éppen; Jack túl jó hatással volt rám, úgy fest. Legalábbis addig, amíg nem égetem újból le magam, mert az mindennél jobban képes megakasztani a szavak áradatát.  
Vagy a Draden túl személyes megnevezés? Dr. Aisling? Mester? Az utolsó kifejezetten tetszene, ha ő cserébe padawannak hívna, és az erőről (vagy jelen esetben a pszichológiáról) tartana nekem kiselőadásokat, de félnék valaha is hangosan kimondani, mert simán előfordulhat, hogy előbb asszociál BDSM-re (elvégre, pszichológus/pszichiáter, akármennyi szadistával meg mazochistával találkozhat), mint a Star Warsra, azt pedig nem szeretném.
- Nem annyira, mint a bohócoktól vagy a pókoktól, de azért tartok tőlük – fűzöm tovább a szót, immáron a pihenőben. Alig kettőt kortyoltam a forró csokiból, és a cukor máris kezdi kifejteni jótékony hatásait, ugyanis érzem, ahogy az agyam ismét felpörög. – Sok páciense van, aki fél a bohócoktól? Igazából sose néztem utána, hogy ennek milyen tudatalatti indokai lehetnek, eszembe se jutott, mindig csak arra gondoltam, hogy elképesztően nyomasztóak. Jobban belegondolva, rá se mernék keresni, mert tuti telepakolják az ilyen netes cikkeket bohócok képeivel, én pedig szeretnék éjszaka aludni.
- Az unalmat csak azért feltételeztem, mert nem tudom, kívülálló szemmel mennyire volt élvezhető a beszélgetésünk Jackkel, de örülök, ha nem így volt. A negatív benyomást pedig inkább megszokásból feltételezem, és esetleg a gyógyszer-felírós malőrrel tudnám alátámasztani. De annak még jobban örülök, ha nem így volt – folytatom rendíthetetlenül, a felesleges körítés után végre megválaszolva Draden igencsak pszichológusos kérdéseit is.
Amikor újból útnak indulunk, ismét feltöltődve, és továbbra is töretlen lelkesedéssel szegődök Draden nyomába, vagy éppen mellé, attól függően, hogy éppen megakad-e a szemem valami érdekesen, vagy sem. Az átlagnál szerintem nagyobb izgalomként élem meg, amikor Draden megmutatja, hogyan működik a kártyám, és kódot is kapok. Amit minden bizonnyal elfogok felejteni, de egy darabig még megpróbálok emlékezni rá. Amíg nem jön valami olyan, ami megköveteli a teljes figyelmemet.
- Már a mentoromként tekint magára? – szúrom még közbe, még mielőtt még elérnénk a következő állomásunkat. Igen, kellett egy kis idő, mire feldolgoztam ezt a kijelentését is. Hát, sose mondtam, hogy én vagyok a legélesebb kés a fiókban. – Akkor ezek szerint vállalna, mint gyakornok? – mosolyodok el szélesen. A rutinos kijelentésére már csak nagyokat bólogatok, persze, ez jogos. Egy kicsit akaratosabb páciens mindent felülírhat.
A megfigyelő helyiségbe lépve aztán fékezem magam, mielőtt még a nagy örömömben leverek, vagy ne adj isten, lefejelek valamit, és megzavarom a munkájukat végzőket. Azt már csak azért sem szeretném (a kellemetlenségen túl), mert Rorschach-teszt zajlik éppen. Nem létezik ennél ismertebb, és „klisésebb” pszichológiai vizsgálat, és talán éppen ezért vagyok én is nagy rajongója a dolognak, noha rajtam még sosem végezték el.
- Ó, ezt imádom – suttogom, miközben helyet foglalok. – Bár gondolom mindenki más is. Hogy is van? A tíz táblából öt fekete foltos, kettő fekete-piros foltos, és három színes?

Öltözet: ♡ Szószám: 628

Clover & Draden

"Let's see..."

- Igen, ebben lehet valami – értek egyet. Tény, hogy a pszichológiai kezelésre szoruló személyek az esetek többségében nem feltétlen a legstabilabb valakik közé tartoztak, tehát tartogathatnak érdekes meglepetéseket, melyeknek csak egy beszámíthatóbb része a pánikroham vagy a PTSD, és annak bármely következménye. Bár legalább nyugtathat a tudat, hogyha valaki komolyabb gyógyszeres kezelésre szorul, nagy rá az esély, hogy nem pont én fogom a terápiás kezeléseit vezetni, mert a gyógyszerfelírás nem fog az engedélyezett tevékenységeim közé tartozni.
- A pantomimesek nem ijesztőek. Inkább elszomorítóak és depresszívek - reagálok kis gondolkodás után. És valóban; ha pantomimest látnék, nem a félelem tartana vissza a megközelítésüktől. Vagyis de, a félelem, hogy lehoznak az életről. – De a gyerekeket szórakoztató bohócoktól sem félek. Ők általában nincsenek erősen sminkelve, és a megfigyeléseim alapján a smink és a paróka együttes hatása okozza nálam a legnagyobb traumákat.
Meg Pennywise, de ezt akkor sem ismerem be, ha itt esek össze holtan.
- Le se tagadhatná, hogy emberekkel és pszichológiával foglalkozik – jegyzem meg gyorsan, két kérdés között. Nem gondoltam volna, hogy a halandzsázásom ennyi kérdést fog magával vonzani, egy kicsit meg is bánom, hogy nem kötöttem csomót a nyelvemre, de hé, próbáljuk meg felnőttként felfogni a dolgot és elfogadni, hogy ami megtörtént, az megtörtént.
- Mindenkinek fontos valamennyire, nemde? Önt is érdekli, hogy mások milyen véleménnyel vannak Önről, legalább egy kicsit, nem? – felelek további válaszok kérésével, de a második kérdésnél bizonytalanul cseng a hangom.
Mindig is irigyeltem azokat, akiket kevésbé zavarnak a társadalmi elvárások, és szabadabban, akár lázadozva (legális keretek között, ez fontos) élik az életüket, és nevetnek az előítéleteken. Szerintem egy kicsit mindenki így érez, ugyanakkor nem tudom, mennyire tartottam hihetőnek a koncepciót, hogy valakit semennyire ne érdekeljenek ezek. Túl mély részét képzik a neveltetésünknek és a közvetlen környezetünknek, hogy így legyen. De persze ez csak magánvélemény és tippek halmaza, nem ez lenne az első eset, hogy nincs igazam.
- A negatív benyomás, pedig ahogy mondtam, csak feltételezés. Védekezési mechanizmus, ha úgy tetszik – mosolyodok el haloványan. – Ha mindig a legrosszabbra készülők, kevesebb csalódás ér, és kellemesebb a pozitív meglepettség érzete is. Biztosan érti, mire gondolok. Ugyanezért gondoltam azt is, hogy esetleg megvárná, hogy a körút végére érjünk, mielőtt eldönti, hogy vállalna-e gyakornokként. Meg az tűnt a logikusabbnak is. De én csak örülök, ha már most a nekem is tetsző irányba döntött – szélesedik vigyorrá a mosolyom.
Komolyan, ez a hír lesz a napom fénypontja. Ezek után semminek nem hagyom, hogy letörje a jókedvemet, és nem fogom napokig büntetni magam a kínos dolgokért, amik esetleg kicsúszhatnak a számon. Na jó, ezt nem tudom megígérni, de igyekezni fogok.
Próbálom nem magamra venni azt sem, hogy alig léptem be az új helyiségbe, az új emberek közé, máris elrontok valamit, de egy részem persze megint csak átkozza az alkalmatlan időpontokban rám törő szóáradatot. Máskülönben nem is én lennék.
Követem Draden útmutatását a helyfoglalással és a mutatott gépet figyelem. Ilyet sem volt még alkalmam élőben látni, így tényleg leköti a figyelmem, és nem csak tetettem, hogy kevésbé érezzem magam rosszul.
Gyorsabban megvagyunk, mint amire számítok, vagy mint amiben reménykedek, és újabb két itt dolgozóval ismerkedek meg.
- Üdvözletem – biccentek a tőlem telhető legtiszteletteljesebben. Sergent és Malloway, Sergent és Malloway, lehetőleg ne is felejtsd el a neveket, és ne is keverd össze őket.
Ez a szituáció is meglehetősen in medias res jellegű, de míg elsőre ez nem zavart, sőt, kifejezetten úgy éreztem, hogy jobban fogok teljesíteni alatta, most azért akadnak fenntartásaim, és a stressz szintem sem alakul a legideálisabban. Ennyit számított volna Jack jelenléte, vagy inkább az ijeszt meg, hogy már két doktor előtt kellene nem kellemetlen helyzetbe hoznom magam?
A sorrendbe rendezés nem gond, a Rorschach-tesztek mindig a pszichológia azon területei közé tartoztak, amik érdekeltek, ezáltal élvezettel is tanultam róla. Ez a része megy. Még. Kissé remeg a kezem, nem is próbálom rejtegetni, nem látom értelmét, hiszen három pszichológus vizslató tekintete alatt dolgozok, így is-úgy is megtudnák mondani, hogy ideges vagyok.
A következő kérdés sem segít az érzéseim csillapításán, mi több, kénytelen vagyok kérdőjelekkel a szememben felnézni a kérdezőre. Oké, vagy hiányosabb a tudásom, mint gondoltam, vagy a működő agysejtjeim tartanak valahol fejem hátuljában kosárlabda mérkőzést (hogy miért pont azt, azt nem tudom, ez ugrott be, és Rorschach ábrák vannak előttem, azt kell mondanom, ami elsőre eszembe jut), ami őket remekül szórakoztatja, engem viszont nem segít.
- Erről nem biztos, hogy megfelelő választ tudok adni… - szólalok meg, miután végigpörgettem minden opciót a nem túl hasznos agyamban, de csak annyi választ tudtam megszülni, hogy "wut". – A teszt maga ugye igen pontatlan is lehet, hiszen mind a páciens szabadabban válaszolhat, mind pedig a pszichológus a maga módján értelmezheti azt. Általában azonban segít pontosabb képet kialakítani a páciens személyiségéről, lelkivilágáról, félelmeiről, satöbbi… Azt sajnos nem tudom, hogy pontosan melyik ábra minek a mérésére való – vallom be némi pír kíséretével.

Öltözet: ♡ Szószám: 791