A pszichológusom szerint nem vagyok egyszerű eset. Elnézést, egykori pszichológusom! Már nincs rá szükségem. Egyébként sem lenne kedvem visszatérni Chicagoba, csak hogy válaszoljak az idegesítő kérdéseire.
Tanulva az egykori esetből, meglehetősen bizalmatlan vagyok. Attól a szótól, hogy "társ", egyenesen kiráz a hideg. Pakolhatnak mellém bárkit, az a személy akkor sem lesz a társam. Meg fogom védeni, mint minden emberi lényt, fedezni fogom, de az életem nem adom a kezébe. Egyiknek sem, soha többé. Figyelmesen végighallgatok mindenkit, de ha az én életem kerül terítékre, igyekszem úgy felelni, hogy semmi érdemleges ne hagyja el a számat, mégis azt érezzék, válaszoltam.
Az állandó gyanakvás miatt elkerülhetetlen, hogy túltengjen bennem a feszültség, amit sikeresen levezetek némi mozgással, lövöldözéssel, vagy épp kutyákkal. Bennük bízom. Az állatok azt adják, amit kapnak, úgyhogy nem gondolom, hogy cserben hagynának.
Szigorúan tartom magam ahhoz, hogy nem akarok olyan lenni, mint korábbi "nem mondom ki mim". Nem hagyunk hátra senkit, és főleg nem döfünk hátba kollégákat. Na meg egyetlen emberi lényt sem. A hazugság pedig csak akkor elfogadott, ha be kell épülni (ami eszem ágában sincs), vagy ha nem fontos információról van szó. Na meg ha az életemről. Így is bőven elegen tudnak róla.

- Úgy hallom, a sérülései szépen gyógyulnak.
- Én is úgy hallottam – felelem, nehézkesen felülve kórházi ágyamban.
Azt hinné az ember, két hét fekvés után eléggé kipihente magát, de én… Most kezdem igazán érezni, mennyire sajog mindenem. Igaz, tegnap volt a napja annak is, hogy kinyitottam a szemem.
- Meséljen magáról! – szólal meg a szobámba betolakodó nőszemély, miközben felcsapja füzetét és már ír is, holott egy szó sem hagyta el a számat.
- Maga nem rám kíváncsi, Doki.
- Mire vagyok kíváncsi? – kérdez vissza.
Szemeim lecsukom néhány hosszabb pillanatra. Ingerülten masszírozom orrnyergemet, hátha attól elmúlik a fejfájás, ami minden egyes eltelt pillanattal egyre rosszabb. Nem elég, hogy itt kötöttem ki, még ezt a nőt is a nyakamba dobták. Tudom, hogy protokoll és miegymás, de sosem hittem, hogy egyszer én kerülök ebbe a helyzetbe.
- A világ legfárasztóbb és leghosszabb meséjére – morgom végül.
- Én ráérek – néz rám, miközben visszatolja orra végéről a szemüvegét.
- Nagyszerű! Ez esetben jó éjt! – süppedek bele párnámba.
- Ezen túl kell esnie, nyomozó. Rabolhatjuk egymás idejét, vagy gyorsan le is tudhatjuk.
Ezzel nem tudok vitába szállni. Igaza volt, túl kell esnem rajta. Az pedig egyáltalán nem hiányzik, hogy naponta meglátogasson. Lehet, hogy más esetben nem idegesítene ennyire, de most egy kicsit ingerültebb vagyok a szokottnál. Egy egészen kicsit.
- Tegyen fel lényeges kérdéseket, ne kerülgesse a témát!
- Meséljen a nyomozásról!
- Az ügy részleteibe nem avathatom be a feljebbvalóm utasítása nélkül – zárom rövidre.
- Meséljen arról az időszakról, amikor fogva tartották! – szűkíti le az időt.
Azt hiszem, ez már sokkal inkább ide tartozik.
- Először azt sem tudtam, hol vagyok, olyan váratlanul történt minden…

Rájöttem, hogy az idő egy olyan dolog, aminek számolását előbb, vagy utóbb elfelejti az ember. Hiába láttam a beszűrődő fényt, hiába észleltem ahogy a nappal éjszakává változik. Nem csak a napsugarak gyér világításának eltűnése, de a tér hőmérsékletének csökkenése is arra utalt, hogy hamarosan vége egy újabb napnak. Ennyi. Vége még egynek. Idővel fogalmam sem volt, hogy már hányadik lehet, hogy mióta rostokoltam abban a raktérben. A hajó néha megimbolygott, tökéletesen árulkodva a kinti időjárásról. A szél hangosan csapódott a ladik falának, taszítva az oldalán egy jó nagyot, mit sem segítve helyzetemen.
Lábaim oldalra csúsztak a padlón, magasban lévő csuklóimba belemart a rozsdás lánc, mi összetartotta őket. A hideg, vízben álló bokáimtól sugárzott fölfelé, reszketésre bírva egész testem. Fejem kényszerből tuszkoltam karjaim közé, hogy megfelelő szögben kaphassak el egy-egy lefelé hulló vízcseppet, amivel talán megnedvesíthettem szárazra repedezett ajkaim.
Nem tudtam, melyik a rosszabb. A nappal, amikor az a fémkoporsó lassan forrósodott, szaunává változva, hála a benne álló víznek, vagy éjjel, amikor a fagy csontomba mart? Olyan volt ott, akár a sivatagban, néhány évnyi katonaságom alatt, holott akkor baromira távol voltam a legközelebbitől is.
Azon gondolkodtam, mikor lesz vége? Mi érkezik értem? A segítség, vagy a halál? Ha őreimen múlt volna, sokáig tart, mert az a bárka elég lassan süllyedt. Talán pont azt akarták. Éreztetni velem, mennyire tehetetlen vagyok, miközben a halál lassan közelít, egyre feljebb kúszva lábaim mentén.
„Ha beszélsz, gyorsan és fájdalommentesen halsz meg.”
Ahogy az eltelt napokat sem tudtam már számon tartani, úgy azt sem, hányszor hallottam már azt a mondatot. Szám mégis csukva maradt. Hinnem kellett abban, hogy rám találnak és hogy megtalálják az árulót, akinek kiléte még számomra is rejtély volt. Sajnos nem vette a fáradtságot ahhoz, hogy megjelenjen valamelyik kínvallatásomon. Az meg sem fordult a fejemben, hogy egyszerűen csak lebuktam. Másfél éve dolgoztam beépítettként és a kezdeti gyanakvás eltűnése után semmi nyom nem utalt arra, hogy bajban lennék. Erre egyik napról a másikra ott kötöttem ki…

- Milyen érzés tudni, hogy a saját társa árulta el?
Állkapcsom megfeszül. Milyen érzés? Miféle baromság ez? Mit érzett volna ez a nő, ha olyasvalaki adja fel az ellenségnek, akire az életét is rábízta volna? Direkt csinálja. Látni rajta, hogy szándékosan bökdös ilyen kérdésekkel, megforgatva bennem azt a kést, ami bár nem szó szerint, de a hátamba állt.
- Dühös, csalódott… Melyik érzelmemről akar tudni? Az fordított nekem hátat, akiben a legjobban bíztam. Feláldozott a saját érdekében. A legrosszabb, hogy bár úgy érzem, behúznék neki és szívesen agyonverném, tudom, hogy ha előtte állnék, nem jutnék tovább egy jobb horognál, amit a képébe küldök. Meg akarom kérdezni tőle, hogy miért? A szemébe akarok nézni és hallani a választ, de mi értelme? Annak örülök, hogy a felettesem utasítása miatt ő nem tudott arról, amit kiderítettem. Így el tudtuk kapni őket.
- Elégtételt érez ezzel kapcsolatban?
- Akkor leszek teljesen elégedett, ha az egész banda rács mögött ül. Végeztünk?
- Egyelőre igen – csukja be füzetét.

Fél év rehabilitáció. Ennyi időbe telt, mire azt mondhattam, hogy rendbe jöttem és még a pszichológus sem mondta az ellenkezőt. Vagy nagyon jól hazudtam és sikerült átvernem, vagy tényleg semmi bajom. Remélem az utóbbi.
Új személyazonosság, új élet, új munkahely. Ugyan a rendőrség berkein belül maradtam, de átkerültem egy egészen távoli városba. Ilyen az én szerencsém, bár tény, nem panaszkodhatom. Túléltem és ez a lényeg. A lábaim is a helyükön maradtak, dacára annak, mennyire fáztak. Bevallom, azok elvesztésétől tartottam a leginkább.
Ami problémás, hogy a hadnagyi előléptetésemnek így lőttek. Kezdhetem elölről az egészet nyomozóként, miközben az új feletteseim már vígan tárgyalhatják maguk között, mi történt velem. Szerencsére az alsóbb szintek semmit nem tudnak. Ha rajtam múlik, nem is fognak.