A West Point ajtaján belépve eszembe jut, hogy amikor legutóbb itt jártam, teljesen más ember voltam.
Akkor, mikor ide jártam, tele voltam reménnyel, vággyal, tudásvággyal és büszkeséggel. Most viszont nem érdekel semmi sem és a büszkeséget felváltotta a belülről mardosó düh és tehetetlenség. Talán még egy dolog érdekelt, hogy egyszer újra a harctéren legyek.
Pontosan azért vagyok most is itt az apámat keresve, hogy feltételeket szabjon nekem olyan stílusban, mintha valami jótét lélek lenne. Pedig erről szó sincs, biztos voltam benne, hogy most szégyell és nem büszke rám, mint azelőtt.
A nagy John J. Craig-nek micsoda szégyen lehet ez  nagyvilág előtt. Röhögnöm kell.
A titkárnőjéhez, Vanessa-hoz érve csak rá kell néznem, ő azonnal tudja, hogy miért vagyok itt és, hogy mit kell tennie.
- Mr. Craig. Azonnal szólok az édesapjának. - mondja hevesen nagy vigyorral az arcán, amit én egyáltalán nem viszonzok, majd megnyom egy gombot a telefonján és már beszél is az apámhoz.
Persze azonnal mehetek is be, hiszen vár rám, ő kérte, hogy jöjjek.
Én nem i teketóriázok, hanem egy bólintás után rá is vetem magam apám irodájának ajtajára.
- Ryan! – fordul felém hirtelen az asztalától és úgy tesz, mintha örülne nekem, de mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.
- Apám. - bököm ki én is amolyan köszönésképp, majd megállok tölgyfa asztala előtt. Ő körbejárja azt és közelebb lép hozzám. Na, ne várja senki, hogy ennek  a dolognak könnyes, öleléses üdvözlet lesz  vége, hanem csak egy diplomatikus kézfogás, amire képesek vagyunk.
Csak semmi személyeskedés, semmi érdeklődés. Nem mondd semmit anyáról és a húgaimról és én nem kérdezek semmit. Mindek? Úgyse az az ember vagyok, akitől utoljára elbúcsúztak. Tudom, hogy ő se fog arról kérdezni, ami velem történt. Ne is tegye! Úgysem értené meg.
- Mondd, miért vagyok itt! - térek azonnal a témára, mert nem tervezek sokáig itt tartózkodni.
Most találkoztunk először, mióta a városban vagyok, egyáltalán nem állt szándékom otthon lakni, inkább kibéreltem egy lakást erre a remélhetőleg rövid időre.
- Nos, hallottam az utóbbi időben való viselkedésedről, ami nem egy katonához méltó.  - vált át végre a szigorú, konzervatív parancsnoki stílusára. Hiszen az is volt,  csak nyugalmazása után kapta meg az Akadémia vezetését. - Fegyelem, tisztelet, rend, kitartás a jó katonatiszt ismérve. Te mindegyikből megbuktál.  - emeli a végére fel a hangját, mint egy rossz tanár.
- Jól van apa, nem az vagyok, akinek elképzeltél. Ezért hívtál ide, hogy megbüntess? - kérdezek vissza koránt sem komolyan véve a dolgot.
- Nem azért. Hanem, hogy elmondjam,  a karrierednek vége, ha nem teszed, amit mondok.
Itt egy kicsit elkomolyodtam, hiszen eszembe jutott a szerelmem, Emily utolsó szavainak egyike miszerint sohase adjam fel és ezután érte harcoljak. Ezért nem engedhetem meg magamnak, hogy ne hallgassam meg az öregem. Ráadásul a hazám még mindig fontos volt, csak hát a sok idióta nem érdekelt.
- És mit kéne tennem? - kérdezem meg aztán flegmán egy fintor keretében.
- Alá veted magad egy pszichiátriai kezelésnek, ahol a pszichológus helyre teszi benned azt, ami elromlott. - magyarázza, amitől nekem meg felfordul a gyomrom.
Mi az, hogy pszichológus? Mit tudhat ő arról, ami a harctéren folyik? Amikor az alvadt vèr szaga keveredik elhasználódott lőpor és robbanóanyag szagával, miközben az orrodig se látsz a füsttől, hogy aztán megtaláld félig szétszakadt bajtàrsaidat? És a szerelmedet, akinek tehetetlenül nézed végig a halálát, anélkül, hogy segíthetnél neki? Mikor napokig ezek a testek között bujkálsz önmagadat hibáztatva? Ki ismeri azt az érzést, hogy jobb lett volna a társaival halni, de mégis megbújik benne valami ösztönös élni akarás? Te vagy az egyetlen túlélő és ez bűntudattal tölt el? Amikor a legbenső félelem keveredik benned valami ismeretlen gyűlölettel? Mintha a történtek a lelkedet is kitépnék örökre?
Mit tudhat ezekről egy pszichológus a fényes és rendezett asztalkája mögül? Mit áldozott ő fel Amerikáért? Vajmi keveset.  A csapatom MINDENT.
Igen, valóban szétvertem a fejét, annak a kis mitugrásznak, aki a régi csapatom tagjait merte becsmérelni és elküldtem a picsába a feletteseimet, de miért nem akkor pofáztak vagy segítettek, amikor kellett volna?
- Egy pszichológus? Mindketten tudjuk, hogy az nem tud segíteni...- nevetek fel gúnyosan a keserűségemmel egybekötve. Folytatnám még, de apám leint. Milyen jól teszi. Érzem, hogy lassan kezdek bedühödni, ha tovább gondolkodom.
- A Hadsereg ezt kéri és kész. Vagy ez, vagy egy iroda. Mindenki tudja, hogy te vagy a  legjobb, de ilyen állapotban nem akarnak. - folytatja tovább szigorúan.
- És, hogy lásd, nem vagy eldobva, addig felveszlek az iskolába a  felügyeletem alá. gyakorlati képzést fogsz tartani a kadétoknak, had tanuljanak egy igazi harcostól, a legjobbtól. - hallgatom tovább az unalmas kis monológot, hiszen még, ha ez hablaty igaz is, nem érdekel.
Úgy tesz, mintha szívességet tenne nekem, de tudom, hogy ez egy parancs. Vagy a pszichológus és a tanítás, vagy elbúcsúzhatok a hivatásomtól.
- Van más választásom? - teszem fel az utolsó kérdést egy unott sóhaj keretében, mire megrázza a fejét.
Még egy rövidke pillantás erejéig maradok, aztán beteszem magam után az ajtót.
Holnap pszichológus, nagyszerű. Azt hiszem, most hazamegyek vagy talán betérek egy kocsmába. Felejteni. Élj a mának!