Összekulcsolt karokkal, az asztaltól hátrébb húzott széken ücsörögve figyelem Dr. Carter hegyibeszédét - miért ne hagyjunk sehol vegyiszememet. Természetesen én is úgy gondolom, hogy ami a sebészeten történt felháborító, de a szerencsétlen kollégát már elégszer meghurcolták érte. (Sérült beteg által felhasznált elhagyott tű.) Már hajnal óta talpon vagyok, talán megbocsátható kora délután, hogy nincs hozzá kellő előzékenységem, hogy a férfi másfél órás beszédét hallgassam, miközben ez egy tizenperces figyelemfelhívás is lehetett volna. Csakhogy egyéb teendők híján nincs más választásom. - A 112-esbe dögös pasi jött. - Gwen a tollát rágva huppan le mellém. Egyszerre nézek rá rosszallóan és büszkén, hogy nem zavartatja magát, mikor kötelező jelleggel ültettek ide mindenkit. Kiszélesedik mosolyom, ahogy az idősebb kollégák sorra jelentkeznek adatfelvételre. Carter fel is adja a további fejmosást, helyette távozik valami irtó fontosra hivatkozva, holott mind tudjuk, hogy aludni megy az emeleti szárnyra. - Akkor remélem kidobtad, amit kell. - nem a fejemben visszhangzó vegyi hulladékra értem, és somolygásom el is árul. Ide csak gazdag, luxus emberek jönnek, hirtelen jött problémákkal, fájásokkal, sérülésekkel. Nem csoda, ha Gwen megpróbál halászni közöttük. Azonban a lelkesedése odatűnik, helyét felváltja a duzzogás, amikor a főnövér rám rivall. - Rogers, 112. Írd már fel! - épp csak elhalad előttünk, esélyem sincs védekezni. Szőke kolleginám felé bocsánatkérő mosolyt küldök, mielőtt papírostól - mindenestől elindulok. A vállam fölött hátranevetk a női csokorra. Köztudott, hogy talán én vagyok a legcsendesebb, legkellemesebb, legkevésbé flörtölő nővér. Nem teremtek olyan könnyen kapcsolatot, mint ők. Tudom, hogy ebben a magánkórházban elvárják, senki sem jönne vissza, ha kiégett, morcos asszonyok szolgálnák ki őket. De nincs szükségem rá, hogy öreg szatírok fogdossák a fenekem. És a szívem is zárva.
- Szép napot! Szebbet! Mi történt? - lépek be a kórterembe, céltudatosan a férfi ágyának végéhez lépve. A mellkasomhoz szorított apró mappa és papír szorongatása mellett, megengedek egy kedves mosolygást. Nem tudom másik osztályról költözött-e le, vagy most vették fel, mi lehet az oka annak, hogy itt van, úgyhogy ki kell derítenem. - Szeretném felvenni az adatait. Van Önnél igazolvány? Akkor nem lenne fontos, hogy kérdezz-felelekkel zaklassam most. - lényegesebben megkönnyítené. Ettől függetlenül közelebb lépek az ágya mentén. Tényleg jóképű fiatalember, megmosolyogtat, ha a Gwen szemeiben látott csillogásra gondolok. - Fájdalomcsillapítót kér? A doktor úr megnézte már? - kíváncsiskodom végig nézve rajta, látható nyomok után kutatva, mennyire sérülhetett meg. - Egy jó darabig az én arcomat fogja látni, ha szüksége lesz valamire. Pontosabban holnap reggelig, ha addig maradna. Stella vagyok. Látja ezt itt? - lépek mellé, a nővérhívót a kezébe adva. - Ezt megnyomja, és már itt is vagyok! - derűsen fürkészem.
when you first meet someone who will later become your greatest confidant
Nem is tudom miért van az, hogy mostanában megint ejtőn érzem az életem. Régebben sem volt egyszerű, amikor a szüleim leereszkedését kellett végignéznem egyre jobban a nyomorba, ahogyan saját magukat taszították oda, majd majdnem engem is, mert képtelen lettem volna a jövőmet tisztán látni, ha nincs valaki aki észhez térít. Margo a mai napig része az életemnek, a családom, mert akik a vér szerintiek lennének, inkább az életemen kívül vannak és nekem ez így teljesen megfelel. A testvéremmel sem nagyon tartom a kapcsolatot, neki volt több esze, hogy magától is menjen lökés nélkül, ő menekült a szar elől, nekem meg csak az ölembe pottyant a jó. De az nem azt jelenti, hogy olykor nem bicsaklok meg, mert nem szokásom inni, nem tesz jót az egészségemnek, mégis vannak olyan esték, amikor úgy érzem nem tudok lemondani róla. A mai fotózás szar volt, enyhén szólva is végig untam magam, ilyenkor elgondolkozok, hogy nekem tényleg ebben van e jövőm, bár a lap akinek dolgozok imád, nagyon még nem indult be rendesen a karrierem, de Margo és az összes többi nagykutya szerint folyamatban van, de ehhez idő kell, főleg az én nagyravágyó terveimmel. Mert akarom, de olyan mértékben akarom, hogy a mai nagy tervek szerint egy létráról kellett lógnom, mint egy majomnak, ami igazából a képeken elég szexi lett, bár elég szarul éreztem magam közben, de a kelléklesek valamit nagyon benéztek a súlyommal, mert amikor már ketten mentünk rá és az egyik oldalon lógtunk nem igazán bírta a terhelést és mint egy kártyavár dőlt el alattunk. A lány rám esett, nekem sem lett semmi bajom, de a visszaöltözés után azért elkezdtem érezni, hogy valami nem okés a kezemmel és valószínűleg a fejemet is beütöttem. Mint mondtam a mai meló szar volt. Ugyan nem akartam rögtön dokihoz rohanni, de a héten több fotózásom is lesz, így nem nagyon akartam sérülten menni, jobb ha kezelik mielőtt valami komolyabb bajom lesz tőle. A kórházat sajnos szerencsére egyáltalán nem ismertem, de Margo ideküldött, mert szerinte itt a legjobb az ellátás, az elitek kórháza, és már volt annyi munkám, hogy egy ilyetnevetve megengedhettem már magamnak. Egy igen intim kis kórterembe küldtek, én meg mint, akinek mi sem természetesebb ültem fel egy ágyra és a telefonomat piszkálva vártam, hogy valaki belépjen és végre rám néznek és azt mondják semmi bajom csak egy kis rándulás. - Köszönöm, majd az lesz ha hazamehetek. - köszönés helyett kissé előjön a csípős énem, pedig még csak meg sem várattak, de mostanában egyre jobban kezdem azt érezni, hogy egy kőbunkó vagyok olykor. Kicsit visszavéve az arcomból válaszolok a kérdésére. - Egy létra nem igazán akarta megtartani a pozíciót és velem együtt dőlt a földre. Azt hiszem a kezem meg talán a fejem bánta, nem nagyon éreztem akkor semmit, de azért gondoltam megnézem mielőtt valami komolyabb gond lenne belőle. - daráltam le gyorsan és tárgyilagosan, mert nem akartam sokat itt időzni. MIndig is olyan pasi voltam, aki oda volt minden szép nőért, így ne tudtam nem észrevenni,hogy a nővérke dögös, de most közel sem foglalkoztatott annyira a külseje, mint az, hogy tud rajtam segíteni. Talán piti kis probléma ez, de nekem akkor is fontos, hogy minden rendben legyen a testemmel, és kezem és a fejem nagyon is annak a része, hiszen ez a munkaeszközöm. - Van. - nyújtom át neki, miután kihalászom a zsebemből, majd amikor odaadom azért a korábbi baklövésem egy kicsit orvosolva próbálok meg jófej lenni. - De egész nyugodtan bombázz csak!- mosolygok rá. Egész kellemes társaság, és szerencsére nem tűnik a befásult fajtának a nővérek közül, bár még sosem jártam ilyen magánkórházban, a megszokott helyeken, mindenki annyira életunt, hogy ezzel a tapasztalattal jöttem be ide, és most egészen kezd átalakulni ez a dolog a fejemben. Mennyit számít ha az embernek van pénze, sok pénze. - Nem kell fájdalomcsillapító és te vagy az első aki bejött, kérlek ne magázódjunk, lehet, hogy ez ilyen bevett protokoll nálatok, de a hideg is kiráz ha egy nagyjából velem egykorú ember magáz. Szeretem a laza beszélgetéseket Stella. Én Craig vagyok, de ezt már úgyis tudod az irataimból. - intek a fejemmel a személyim felé, mire egy kicsit olyan érzésem lesz, mintha fejbe vágtak volna. A homlokomhoz kapom a fejem, majd erősen összeszorítom a szemem, mintha ezzel elmúlna az érzés. - Na jó lehet egy kis fájdalomcsillapító mégis jöhetne. - munka közben mindig olyan vagyok, mint egy robot, sosem érdekel mi van velem, csak teszem, amit a fotós kér,most, hogy kezdek leengedni ebből kezdem el érezni az esés következményeit. Csak a legtetején voltunk és azért nem volt olyan kis esés, hogy következmények nélkül megússzam. - Azt hiszem el sem kell menned, nem bánnám ha szóval tartanál, mert ilyen nyomorultul régen éreztem magam, na meg férfiként milyen gyengének sem szívesen mutatkozok egy ilyen nő előtt. - próbálok jó arclenni, de lehet már egy kicsit túl jól sikerült és kezdek flörtölésbe átmenni, pedig semmi hátsó szándékom nincs, ez csupán a férfi ösztön, ami még ilyenkor is bekapcsol.
Hozzá vagyok edződve a durva beszédhez. Ezen a helyen - mivel luxus körülmények vannak és a páciensek fizetnek is érte - ezt a békát le kell nyelnünk. Egy idő után már egyszerűen csak lepattog rólam. Épp, ahogyan most is. Morózusan összevont szemöldökkel fürkészem két levegővétel között, végül szakértő pillantással konstatálom, hogy ő is olyan, mint a többi. Minden megvan, ezért mindent birtoklunk. - kerülne a lábjegyzetbe, ha a nővérek hagyhatnának egymásnak címkéket. Nem esett nehezemre úgy tenni, mintha meg sem hallanám az élt, vagy a gúnyt, a sértettésget és rosszallást, bár azért minden alkalommal értetlenül álltam előtte, hiszen nem én okoztam sérülést nekik. Nem miattam voltak itt, hogy rajtam vezessék le. Így hát lefojtok egy mosolyt és úgy reagálok, ahogy az előírás követeli tőlem. - Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy minél hamarabb sor kerülhessen rá. - ígérem egy bájos, ám jócskán csak megjátszott mosollyal. Kissé erőszakos, szerintem egyáltalán nem őszinte. A köszönés a minimum, ami elvárható és amikor ennek hiánya mutatkozik, részemről már jóvátehetetlen károk keletkeznek. Épp, mint most is. Őszinte figyelemmel hallgatom, amit mond, aprókat bólintva közben. A baleset leírása nekem pontos részleteket árul el, így tudom, mit kell tennem, mire kell figyelnem. Végig hallgatom, de nem reagálok. Első körben, mivel járóbeteg, az adatait veszem föl. S ha ezzel megvagyunk, meg fogom vizsgálni. - Köszönöm. - nyúlok el a kártyáért, de nem kerüli el a figyelmem az éles váltás. Ez az a pillanat, amikor legszívesebben átadnám a pasit Gwennek, mert ő helyén kezelné a flörtölését, én ebben nagyon szerény képeségekkel lettem megáldva. - Nem fogom kímélni! - prüszkölöm a választ, ami először eszembe jut. Ahogy a megkapott adatokkal elfordulok, persze a plafonra mered a tekintetem egy pillanatra. A magam részét kritizálom nonverbálisan, ám mire ismét szembe kerülök vele, már újfenn mosolyogva írom fel az adatait. Írás közben kapom fel a fejem, mikor arra kér, tegeződjünk. Ezt itt nem szokás. Legalábbis nem szokták kérni, így egy kissé meglepetten állok az ágya végében. - Rendben van Craig. - enyhén megemelt állal biccentek a kérésének eleget téve. Közben folytatom az írást, s amint végzek, a kártyával együtt lépek az ágy oldalára. Ahogy mégis csak kéri a fájdalomcsillapítót, elmosolyodom. - Máris hozom. - leteszem a kártyát mellé, nem várom meg, hogy elvegye. Hiszen látom, hogy valós fájdalma lehet. És már fordulok is, mikor hallom, hogy arra kér, maradjak vele. Vállam fölött kiszélesedik a mosolyom, tetszik a gyengébbik oldala. Sokkal jobban, mint a nyitószám. - Egyetlen perc. - mondok csupán ennyit, és valóban, annyi sem telik el, máris a gyógyszerrel és vízzel térek vissza hozzá. Ott állok meg közvetlen az oldalán és nyújtom oda a gyógyszert, ami segíthet rajta. - Gyógyszerallergiád van? - kérdem, s ha nincs, bólintok hogy vegye be. - Szeretnélek megvizsgálni. Szabad? - kérdezem, s ha engedélyt kapok, akkor közelebb hajolok hozzá, hogy elsőként a szemeit vizsgálhassam meg. Egyik kezemmel magam felé fordítom az arcát, a másikkal a pupillájába világítok. - Próbáld meg követni a fényt. És egyébként mit csináltál a létrán? - próbálom elterelni a figyelmét, amíg én igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy a doktor úrnak már csak a diagnózist kelljen felmondania. Ha mindkét szemmel végzek, hátrébb dőlök. - Felhúznád a pólót? Meghallgatnálak. Miért baj, ha egy férfi gyenge egy nő előtt? Az nem a teljes odaadás maradéktalan bizonyítása? Mármint, hogy nem játszod meg magad előtte... - már a fülemnél babrálok a sztetoszkóppal.
Tudom, hogy magamtól jöttem be ide, de már nem vágyok semmi másra amint ideérek, csak, hogy otthon legyek a kényelmes ágyikómba, ne kelljen semmivel sem foglalkozni és ne kelljen alávetnem magam vizsgálatoknak. Nem vagyok hülye tisztában vagyok vele, hogy ez szükséges, még akkor is ha nem éreztem akkor akkora ütésnek, mégis amint egyre jobban realizálódik a dolog és enged le a kezdeti lelkesedésem a fotózás miatt, kezdem el érezni a hatását ennek az egésznek. Én is emberből vagyok, de ezt a munkám alatt gyakran elfelejtem és minden egyszerre kattan vissza és tér vissza majd a fájdalom, vagy éppen jön elő, ebben az esetben. A nővér kedves, nem is tudom miért vagyok vele olyan ellenséges. Ilyen a természetem mondhatnám, de közben meg legbelül nem ilyen vagyok, csak egyszerűbb ezt kimutatni, mint hagyni, hogy a asbezhető énem vetüljön ki, amit könnyebb megsérteni, mitőbb meg lehet sérteni. Mosolya hamis, amit megértek, nekem sem lenne őszinte, ha egy kedves köszönés belépő után egy bunkó hozzászólás fogad, de ezzel hirtelen nem tudok mit kezdeni. Sosem érdekelt idegenek érzései és ez nagy baj, de a neveltetésem, vagyis annak a hiánya sokszor még mindig felüti a fejét a viselkedésemben és ezt nehéz kiküszöbölni, pedig ennyi idősen már ideje lenne. Átadom neki az iratomat, hogy puskázni tudjon, de bemutatkozok már próbálva sokkal kedvesebbnek lenni, bár ahogy magamt ismerem a fájdalommal együtt leszek majd egyre jobb és ha kitisztult a fejem, újra bejön a felesleges védekező mechanizmusom az emberek ellen. Érzem, hogy furán érinteni a tegeződés gondolata, de nem vagyok híva az ilyenfajta tiszteletadási formának, hiszen valljuk be semmi oka nincsen tisztelni, idősebb nem valószínű, hogy vagyok nála, ha nekik előírás is, akkor sem szeretném, hogy ez így legyen, egy ilyen helyen kétlem, hogy nagyon a beteg szava ellen mennének, de nem is akarom ezt az elsőbbséget kihasználni vele szembe. - Köszönöm! Nem egyszerűbb így kommunikálni? - kérdezem mosolyogva, vagyis valami olyasmit erőltetve az arcomra, mert közben már erősen elkezdett beütni a hatása az esésnek. Fáj, de leplezni akarom, mégsem megy, el fog kelni a szervezetembe egy kis fájdalomcsillapítónak, amit elég gyorsan hoz be az ígéretének megfelelően. Hálás vagyok, hogy nem hagy faképnél, a műsorom után. - Nincsen semmilyen allergiám . - válaszolom neki, majd átvéve a fájdalomcsillapítót és a vizet már magamba is toltem, remélve, hogy szinte azonnal hatni fog. Kérdésére csak bólintok, szabad utat hagyva neki a testem felett, hiszen ezért volnék itt. A flörtölés aés a bókok feltűnően hidegen hagyják, így ezzel nem is próbálkozom tovább, de a fejem most nem is annyira jó, hogy ezt meg tudjam tenni, talán ha jobban leszek meghálálom neki, ha hagyja. Követem az utasításait, majd a kérdésére a fényt követve a szemeimmel válaszolok. - Modell vagyok, a fotós azt hitte, hogy nagyon jó lesz ha ketten lógunk a létráról, kreatív szempontból, a kellékes meg elfelejtette rendesen rögzíteni azt, így megborult rajta csüng velünk. - lényegében ennyi történt, ami kívülről akár elég ijesztő is lehetett vagy valakinek vicces, bár én inkább csak egy kis semmiségnek mondtam volna, akkor de érezve azt amit most érzek mégsem volt semmiség. A fejem sajog, az oldalam is olyan, mintha belevágtak volna, oda esett a partnerem, de a maga nagyjából 50 kilójával kétlem, hogy nagy gondokat okozott volna bennem, de lehet mégis valamit ért. A következő kérdésre már elvetnék egy poént, de nem érzem helyénvalónak, így most az egyszer befogom, de nem biztos, hogy sokáig így marad a szám és nem indul el valami epés poén útján ha ilyen kérdésekkel bombáz. Csak teszem, amit kér, a pólómat felhúzva húzom ki magam, hogy jobban hozzáférjen ahhoz a részemhez, amit vizsgálni szeretne. Büszke vagyok azokra a kockákra, nem hiába szeretem annyira mutogatni mindenkinek a képekenm vagy akár a nővéreknek a kórházba. - A megjátszás néha jobb, mintha a gyenge férfi énjét mutatja valaki. - vonom meg óvatosan a vállam, hogy ne nagyon mozogja bele a vizsgálatba. - Tudod sok nő nem díjazza, ha a megsebzett Herkules áll előtte, valamiért ti nők jobban vonzódtok ahhoz, aki erős és sebezhetetlennek tűnik. Bár ezt olyan tapasztalattal mondom, akinek sosem volt igazán komoly kapcsolata. Fogalmam sincs, hogy mit szerettek hosszútávon. - ami igaz az igaz, nem azért mert ne lett volna mindezekre lehetőségem, de nem éreztem, hogy az én életembe belefér bárki maradandó Margon kívül, aki inkább az anyám lehetne, mint bármi más, de nekem bőven elég az ő szeretete. - Na megmaradok? - kérdezem nevetve, pedig még el sem kezdte igazán a vizsgálatot, de már türelmetlenkedek, még nem hatott a fájdalomcsillapító, de úgy érzem, mintha sosem akarna hatni. - Nincs valami erősebb, valami gyorsabb? - emelgetem a szemöldököm pimaszul, mert őszintén mindent megadnék egy kis morfiumért, had lazuljak be tőle csak pár órára.
Hm. Ezért gyűlölök itt élni. Nem az általános időjárási stagnálás miatt, az elcseszett közlekedés, vagy a zöld hiánya, ami a legrosszabb, hanem az a fellengzős önteltség, ami napi szinten bepuszil egy kaján mosoly mögül. Itt mindenki úgy érzi, ő egy főszereplő, aki körül egy tucat általa uralható és mozdítható mellékszál mocorog. Ez pedig olyannyira idegesítő, hogy gyakran érzékelem, a tükörképem is irritál. Bármilyen emberi alak, vonás. És az előadásuktól az egész csak rosszabb. Ilyen jól szabott, általában öltönybe bújt és karót nyelt luxus fazonok. Nincs bennem ellenszenv az ellenkező nem iránt, a nők rosszabbak ebben a kategóriában, ha engem bárki kérdezne. Egyáltalán, miért számít egy kórházban, hogy ki kicsoda? Nemzetközi probléma, Drakula idejében nem volt ilyen. Az lenne csak a muri, ha lennének különleges képességeink. A világrend hamar megváltozna. Craig White - felírom. Ekkor még nem is sejtve, mennyire meghatározó személye későbbi élettörténetemnek. - Sokkal egyszerűbb. Csak tudod, a protokoll. A kötelező jó magaviselet oldalkocsija, hogy tiszteletet megadva kommunikáljunk a pácienseink felé. Amikor a Doki megjelenik, magázódjunk tovább. Ez pedig maradjon a mi titkunk. - kérem egy játékos grimasz kíséretében. Nem akarom belevonni őt semmiféle belső intrikába, már pedig itt az emberek szeretnek pletykálni és egymás alól kirúgni a széket, ha tehetik. Kicsit groteszk, ugye? Az ápolók, akik gyógyítanak - egymás között pedig szúrkálódnak, méghozzá elég durván időnként. Sietve szolgáltatom neki a fájdalomcsillapítót. Szeretném, ha megszűnne vagy legalább tompulna bármit is érez. Sejtem, hogy okot adok rá, hogy bármiféle humoros, gunyorosnak szánt mondatot szúrjon kettőnk közé, amikor megkezdem a vizsgálatát, de őszintén hálás vagyok, hogy nem teszi. Kedves mosollyal konstatálom, hogy nem akar mindenáron levenni a lábamról - ettől egyébként számomra sokkal szimpatikusabb. Lehet, hogy csak a fájdalom az oka a viselkedésének, mindenesetre örömmel végzem a munkámat. - Nagyon sajnálom. Bejött veled a másik sérült is? - érdeklődöm, mert nem tájékoztattak róla, hogy ketten érkeztek volna. - Fel fogod jelenteni? A kellékest. - általában ilyenkor a nagy, gazdag emberek a ruhát is leperlik a kis, hétköznapi emberekről, ezért nem lepne meg. Látlelet, ilyesmi. - Szóval modell vagy. Mindig is ez volt az álmod? - kérdezem, és igazából a figyelmét is próbálom elterelni. Nem kell arra koncentrálni, hogy én épp mit művelek, hogyan vetem vizsgálat alá. Ekkor már arra kérem, hogy a pólójától valamennyire szabaduljon meg. Ilyenkor inkább a sóhajokra vagyok kíváncsi, de kellő szüneteket tartunk a párbeszédben, ezért nem teszem szóvá. Sikerül elég közel kerülnöm hozzá, igyekszem barátságos mosollyal figyelni rá, milyen választ ad a kérdéseimre. - A macsóság, vagy Herkules effekt, ahogy hívod, tényleg vonzó tud lenni elsőre. De én azt hiszem, hogy a sebezhetőség is az. Én legalábbis ki nem állhatom a jégcsapokat. - megengedek egy vigyort, ahogy áthajolok az oldalán, hogy a hátán keresztül is meghallgathassam. - Nem akartam a magánéletedben vájkálni. Nem jutott nekem sem túl sok komoly kapcsolat, csak egy, de az sem most volt. Én sem vagyok a téma szakértője, de ha találsz egy lányt, szerintem engedd meg neki, hogy lássa azt is, aki most vagy. Szerintem vonzóbb, mint akit először megláttam, mikor beléptem ide. - somolyogva húzódom hátrébb jelezve, hogy lehúzhatja a pólóját, ezzel megvagyunk. Lehet, hogy nem is akar komoly kapcsolatot, hiszen a modell fiúk (bár egyet sem ismerek) jó eséllyel sok nővel tudnak ismerkedni. - Bízom benne. - lágyan mosolyogva felelem a kérdésére, de még a vérnyomásmérő elő kerül. Sztoikus nyugalommal pakolászok mellette. A következő kérdésére nemleges irányba megcsóválom a fejem, de azért nevetve, érezze, értékelem a bátorságát. - Természetes alapanyagokat tartalmazó, gyógyfüves altatót tudok hozni. - kíváncsian méregetem, majd a felém eső karján igazítok, hogy mérhessünk egy nyomást rajta. - Most shhh. - kérem, hogy addig ne beszéljen. Én is igyekszem csendben maradni, közben persze a karját figyelem, majd a számokat. Felírok mindent, hogy az orvost már ezekkel az adatokkal kezdhesse a vizsgálatát. - Kész is vagyunk. Hozzak -természetes- altatót? - kíváncsiskodok.
Ez a sok betartandó szabály a munkában, de szerencsére nekem ilyen nincs és örülök, hogy nekem nem kell ezeket figyelni. Nem nagyon van olyan előírt protokoll, ami nem menne hozzám a szakmámban. ami idegen és egyszerűen hidegrázós számomra, a magázódás egy korosztályon belül. Értem a miértjét, de nem szeretem annyira felsőbbrendű és sznob, hogy rosszul vagyok tőle. Lehet mert az iskolára vezethető vissza, ahol egyenesen utáltam lenni, vagy egyéb oka van, nem tudom, sosem érdekelt annyira, hogy mélyebbre ássak ebben a dologban magammal kapcsolatban. - Gondoltam, hogy ez van a háttérben, körbenéztem befelejövet, nem egy állami kórház, nem egyszerű emberekkel. Már csak a betegfelvételnél is voltak olyan magasan hordott orrok, hogy lehet még én sem értem volna fel, pedig nekem is igen magasan van az egóm. - ebben nincsen szégyellni való számomra, tudom, hogy nem egy olyan fickó vagyok, aki mellett minden nő csak egyszerűen elsétál, ez az arc pont olyan, ami mellett a nők fele megáll bámészkodni, legyen az egy plakáton, újságban vagy éppen a való életben. Ez számomra rendben van, viszont az azt jelenti, hogy ezerrel dobja a egómat egyre feljebb és feljebb mert tudom, hogy van miért, kapom a visszajelzést, ami számomra nem sokat jelent méis belül csak nő a magabiztosság, bár már nem tudom hova. - Szóval legyen ha így tudlak csak rábírni egy normálsi beszélgetésre, amit mindketten kényelmesen élvezhetünk is, akkor titokban tartom, abban úgyis jó vagyok. - mosolygok rá, kicsit hálás is vagyok érte, hogy legalább emiatt nem fáj a fejem, ha már minden más miatt egyre jobban kezd. - Egyedül jöttem a másik esését tompítottam, valószínűleg az egész testemmel, bár a mai modell lányok már nem igazán nőttek sem nagyon nagyra, sem nagyon súlyosra, így nem éreztem meg amikor az ő teste is az enyémen landolt. - belegondolva ő egészen jól megúszta, még mázli, hogy nem a másik fele dőlt, és nem én estem rá, akkor már lehet nagyobb gondok lennének. - Nem jelentem fel, nincsen szükségem felesleges papírozásokra meg hacacáréra, valószínűleg már nem dolgozik ott. Nem nagyzolás, de eléggé megbecsülnek minket a lapnál, sokszor mindenki utánunk jön a fotózás során, kivéve a fotóst, így ha valami nekünk nem jó, akkor mindenki más ugrik, most valószínűleg emiatt a kis hiba miatt a srác munkája ugott. - alapvetően nem vagyok híve, hogy vegyük el emberek munkáját, de ebbe nekem nincs beleszólásom itt. Esetleg kiállhatok mellette, de erre nem fog sor kerülni, nem is ismerem, nem kötődök hozzá és rettenetes fejfájásom van miatta. A kérdésére elmosolyodok, tudom, hogy nem feltétlen érdekli, inkább csak elterelné a témát ami jó ötlet, így hosszan válaszolok rá. - Sosem volt ez az álmom, csak jött, mint egy villámcsapás és nagyon jókor jött. Nem igazán volt jó gyerekkorom, a szüleim enyhén szólva nem voltak jó szülők és majdnem olyan éltem lett, mint nekik, de van egy őrangyalom, aki a lapnál dolgozik és ő meglátott bennem valamit. Azóta már elég sokan látják ezt a valamit, ami azt jelenti valószínűleg mindig is ezt a sorsot szánták nekem, de én sosem gondoltam rá. - nem voltak céljaim, hogyan is lettek volna, a jövőm egy homály volt Margot megjelenéséig. Tényleg ő az én őrangyalom, és nem tudom neki eléggé hálás lenni. - Igazad lehet, de nem tervezek ilyen lányt találni, tökéletesen megvagyok egymagam a kis kalandjaimmal. - bólintok a szavaira. Valószínűleg teljesen jó lesz az életem még nagyon sokáig ahogy most van, nem vágyok se barátnőre, sem kapcsolatra, főleg nem elköteleződésre, nem tudom, hogy ez nekem való folyamat e. A sebezhetőség pedig olyan tulajdonság, amit nem szívesen mutogat az ember, főleg én nem, így plusz egy pont, hogy ne legyek olyan, aki kimutatja ezt valaki felé. Kérdésemre nem teljesen kielégítő választ kapok, bár pont olyat, amire számítottam ,így csak elnevetem magam, majd elcsendesedek, hogy tudja tenni a dolgát rajtam és ne én legyek, aki meggátolja a saját magam gyúgyulsának folyamatát. Bár ő elég jó társaságnak bizonyul mégsem tervezek olyan nagyon sok időt itt tölteni ezen a helyen. Már hívogat az ágyam, egy jó nagy kiadós alvás, ugyanis, mot két napig nem lesz meló, ideje pihenni, főleg ezek után lehe kötelező is lesz. Sebesen jegyzeteli az adatokat, amiket a gép ír ki, majd amikor kérdez szinte újra levegőt veszek, amit észre sem vettem, hogy egy kicsit visszatartottam, majd csak megrázom a fejem. - Lehet ma inkább hazamennék aludni, van ez a saját felelősségre való távozás ugye? - nincs ellenemre a csevegés vele, de tudva, hogy nem mindig lesz ő velem, és akkor elég kellemetlenül fogom magam itt érezni inkább otthon legyek szarul, mint itt unatkozzak még egy napot. - Orvost látok még valaha, vagy be kell érnem a két szép szemeddel? - nem türelmetlenkedek, mert az arcomon ott van a pimasz mosolyom is. Erősen elgondolkozok rajta, hogy a kedvességéért cserébe majd elhívom valahova, nem randi, mert én olyat nem csinálok. Baráti csevej két olyan ember között, akik elég hamar megtalálták a közös hangot egy számomra egyáltalán nem szokványos helyzetben.
Ha meg is próbálom acélozni arcvonásaim, nem sikerül a teljesség igénye nélkül. A helyzetünk nem nélkülöz jelentős mennyiségű komikumot, ebben a pillanatban. Halkan felkuncogok, amikor a magasan hordott orrokról beszélünk. És hol van még a homlok vége azoknál az embereknél?! A rokonszenv, ami feltámad bennem mégis vörös zászlót lenget fel. Figyelmeztetem magam azonnal, hogy ez a vallomás is a játék része lehet. Lehetetlenség megmondani ezeknél az embereknél, hogy hol ér véget az egocentrikus önzés és hol kezdődik az őszinte, makulátlan valódi arcuk. - És milyen érzés volt egy ilyen ember társaságában? - mégha csak a távolból is történt a találkozásuk. Nincs hatalmam ítélkezni senki fölött, mert nem tudhatom engem mennyire bolondítana meg a pénz, forgatna ki a vagyonomból. Megsemmisíten-e, avagy csak láthatatlan koronával díszítené az egyébként alázatosnak megmaradt jellemem? Ezekre a kérdésekre én sosem fogom megtudni a választ. De ez rendben is van így. A pénz nem boldogít, mondta a szegény és azóta szállóige lett. - Sok titkod van Craig White? - játékosan kérdezem. Most árulta el, hogy jó a megtartásukban. A mennyiség érdekel perpillanat, nem azok minősége. Bár bevallom beindítja a fantáziámat, hogy miféle titkokat rejtegethet. Valószínűleg a legtöbb nőhöz köthető. Ezt a gondolatmenetem hangosan nem osztom meg vele, helyette a vizsgálatával foglalkozom - ami egyébiránt a dolgom. - El is hiszem, hogy tompítottad. - széles mosollyal pillantok rá, ezzel tudtára adom, hogy azért, mert kissé távolságtartó vagyok, még nem vagyok vak. Lehet, hogy nem vagyok flörtkirálynő, sőt a lányok körében kifejezetten népszerű sem, mert valljuk be, egy introvertált embernek manapság nincs könnyű dolga. Megszenvedem ám rendesen. De ettől függetlenül, ami szép, az szép. És ő valóban modellnek született, hogy az emberek csodálhassák. - Azért ez jó fej dolog tőled. Sokan már ügyvéddel vonultak volna be ide hozzánk is. Volt rá példa, nem is egyszer. - az arcjátékom elárulja, hogy nem viccelek. És tényleg nem. Meg van a maga előnye egy ilyen luxus kórháznak, de a hátránya is; mindenre bólogatunk, mindent elviselünk és sosem kérdezünk. Kivéve az eset kapcsán, ami ránk tartozik a vizsgálódás céljából. Frusztrál, hogy megszegtem ezt a pár szabályt egyetlen pácienssel. Kíváncsian figyelem, merengő tekintettel hallgatva a történetét - már amennyit még megoszt velem belőle. Kedveskedő mosollyal bólintok, hogy aztán puha fejdöntéssel még bólintsak egy utolsót. - Klassz dolog, hogy ott vagy, ahol lenned kell. És hogy jó is vagy benne. - nem irigykedem, mert szeretem a munkámat. Jó lenne egy nap doktorként állni a betegeim oldalán, de talán majd az is eljön egyszer, ha sikerül bejárnom az utamat úgy, ahogy elképzeltem. - Ez ismerős. - fogvillantós vigyorral nézek rá, amikor a szingliségről és kalandokról beszél. Ez az alapszituáció nálam is játszik. Őszintén szólva tökéletesen megfelel nekem is, hogy így élem az életemet. Nem mintha ellene lennék, hogy találjak valakit, akivel végre töretlenül jól érzem magam, - megbecsülve, tisztelve, tehát a betanult szövegkörnyezetben feltűnő fogalmak halmazán belül - de nem találtam még olyat. Illetve egyszer. Régen. De annak már vége van. Talán el sem kezdődött igazán. - Természetesen. De a nővérkék nagyon cukik ám, és a vacsi is finom lesz azt hallottam. Ó és egyébként egészen olyan, mintha wellneselnél. - grimaszolok közben. Ez a munkám, persze, hogy megpróbálom itt tartani. Érthető, hogy hazavágyik. Amikor bekerül valaki, magával ragadja ez az érzés. És ez így is van jól. Nevetve csóválom a fejem. - Úgy sejtem hamarosan érkezik. - felelem nyugodtan, majd mire elkapom róla a tekintetem, a Doktor már fel is tűnik az ajtóban másodmagával, a főnővérrel. Ő elveszi a kezemből az iratait, és sorolja mit lát rajta az orvosunknak. Így rám már nincs szükség, intek Craignek, s távozok. Később még ránézek, ha maradnia kellene. Ha hazaengedik, úgy csak gyarapodott az ismerettségem valakivel, aki szolídan, de bizonyíték rá, hogy a látszat néha csal.
Elég sok helyzetbe keveredtem már úgy is akárhogy nem akartam, ennélfogva, meg annyi emberrel sodort össze az élet és valahogy mindig tudtam alkalmazkodni, már amennyire kellett, hogy ne menjek neki senkinek az kikészült idegeim miatt vagy fordítva. Én sem vagyok egyszerű eset és tudom, hogy ez enyhe kifejezés az néha igencsak nagy egomra, de azt hiszem a munkámhoz kell. Viszont ha kívülről kellene szemlélnem magam nehezen viselném a dolgokat, pont ahogyan a sok nagyra becsült sznobot, aki csak szerintük érnek, annyit, közben meg lehet nincsen semmi irigyelni való belső értékük csak a pénz. - Nem tudom, még nem döntöttem el milyen érzés. Sokan ilyenek a közelemben , mint te de a legtöbben csak a munkájukat végezve jófejek velem, amilyen te is lettél volna ha folytatom a megszokott stílusom, de kikapcsoltam, mert szükségem volt segítségre. - vallom be egyáltalán nem szégyellve a dolgot, hiszen tényleg azért vagyok itt, hogy segítsenek és hülye lettem volna magam alatt vágni a fát. - Ami azt illeti rengeteg titkom van, ami jobb ha a sötétben marad, már csak azért is, hogy nekem se kelljen feleleveníteni őket. - mosolygok rá. Amúgy nem vagyok egy kedves ember, de azért a perig nem megyek el egy ennyire semmiség miatt, lehet, hogy így is meg fogja kapni a méltó kirúgást a kellékes, bár nem feltétlen lenne rá szükség szerintem, mert nagyobb baj nem lett szerencsére. - Elhiszem az a baj, hogy abban a körben mozgok, ahol az a fura, amit én csinálok és nem az, hogy a ügyvéddel kézen fogva megy szinte mindenhova az ember, lesve mibe köthet bele törvényileg. - ezeknek az embereknek sok pénzük van, amiből sosem elég egy perrel még többet csinálhatnak szinte a semmiből, hülyeség, de sajnos vannak ilyenek, még ha nem is olyan sokan, de ismerek egy két ilyet hülyét. Egy kicsi mesélek magamról, a történetemről, annyit amit szinte mindenki tud, aki ismer, lehet többet nem ma fogok neki mondani, lehet nem is ma találkozunk utoljára. A hazamenetelem is szóba esik, amit a szavaiból kivéve annyira nem gondol jó ötletnek, így valószínűleg még bent kell dekkolnom legalább holnapig. Meglehet, hogy jó az ellátás, de azért egy grimasz csúszik az arcomra, de bólintok. Mielőtt elrohanna még utána kiáltok, megköszönve neki minden eddigi fáradozását és azt is, hogy vendégem lesz egy kávéra, de már nem tudom, hogy hallja e, mert közben a doki már csukja is be mögötte az ajtót.
Kezdőlap
