Fogalma se volt arról, miként hívhatta volna fel a figyelmet magára, így teljes tanácstalanságban ücsörgött tovább az ablak párkányán, aprókat, de annál inkább türelmetlenül szuszogva. Bundáját újra meg újra felborzolta, borostyánszín szemeit egyre csak meresztette a kellemesen melegnek tűnő, kicsit talán lomos, pislákoló fények glóriájába vont lakásban fel, s alá mászkáló férfira. Egyik lába itt, másik pedig ott. Kezében dobozok, vésők, kisebb-nagyobb vödrök és spatulák, más-más anyaggal, mésszel vagy gipsszel teli ládák váltották egymást. Arca, izmos karja maszatos volt, zöld szemei fáradtak, alatta egészen sötétlettek az ökölméretű karikák. Hosszú haja itt-ott égnek állt, másutt kócos volt, hiszen ébredés után arra se méltatta a fésűt, hogy ránézzen, nem, hogy kézbe vegye. Ennek pedig, akkor már több mint tizenhárom órája. Azóta is, pont olyan rendetlenség volt bent, amire a néhány házzal arrébb lévő mama, ujját a magasba lendítve, hangos rikácsolással hívta volna fel egyetlen unokájának a figyelmét: olyan mocsok van az asztalodon, hogy még a macska se fialna bele! Na, hát ezt az elanyátlanodott, fekete kis bundást a lakásban uralkodó fennforgás és fejetlenség zavarta volna a legkevésbé. Legalább lett volna hova elbújnia az olykor-olykor furcsán viselkedő férfi elől, aki leginkább a késő esti órákban aktívkodott az elméletileg otthonául szolgáló, vastagon fehér por és sűrű mocsok, szemét lepte helyiségben. Ijesztőnek tűnt, ahogy lidércként mozgott az emberméretű, vagy még annál is nagyobb, szürkés lepedőkkel letakart bútorok, szekrények és rozoga polcok között. Egyik pillanatban gondterheltnek tűnt, másikban már idegesnek és tétovának. Az sem volt kizárt, hogy ismeretlen eredetű, semmiből kerekedő öröm, vagy megkönnyebbülés grimasza tette egészen kedvessé vonásait. Csontos, markáns arcú férfi volt, és az éles vonásokon csak a porosodó villanykörtéken átszűrődő, aranysárga fény tudott némiképp lágyítani. Szemei mélyen ülőek voltak, tekintete olykor rideg és szúrós, távolságtartó és teljesen élettelen. Mintha csak opálosan meredtek volna a semmibe, de látni nem látott velük. Akárha lehúzták volna a redőnyt, az agya pedig megszűnt volna létezni, és dolgozni. Másszor viszont egészen ártatlannak és kölyökkutyásan gyámoltalannak tetszettek a zöld, olykor szürkésnek ható lélektükrök. Tarkóját sűrűn vakargatta hosszú, csontos ujjakban végződő kezeivel. Az ember elsőre meg nem mondta volna róluk, hogy azok nem szimplán hús és vér alkotószerszámok voltak, de a jóra, rendre és békére fogva tettét, emberek életét oltotta már ki velük számos alkalommal. Emberek százai haltak szörnyű halált általa…
Tenyerét össze- összedörzsölte, miután a súlyosnak tűnő dobozokat egyesével halmozta a még üres fal mellé, és igyekezte azok száraz, érdes érzetet hagyó mocskát eltüntetni róluk. Végül a szakadt, egérszürke tréningnadrágjához csapdosta azokat, az szolgált hamis kéztörlőként. Ugyan nem látszott rajta különösebb erőfeszítés, amivel a mázsás súlyokat kellett emelgetnie, ettől függetlenül a vállán és karján még mindig dolgoztak és feszültek az izmok, nyakán az inak, melyek előtüremkedtek, és kiemelték a bőrét elszórtan tarkító forradásokat, hegesedéseket. Az utolsót követően jókorát sóhajtott, s kihúzott háttal, kezeit csípőre vágva meredt a lomokkal, kacatokkal teli dobozokra. Csupasz talpa halk toppanásokkal csapódott hozzá a régi, hajópadlószerű parkettához, és kavart vele maga körül kisebb-nagyobb porfelhőt. Takarítania kellett volna. Igazából napok, de az is meglehet, hogy már hetek óta halogatta a dolgot. Mindig volt mire fognia a pillanat alkalmatlanságát, noha egyszerűen azt is mondhatta volna, hogy utált takarítani. Hiszen ki szeret a negyven év alatti, hímneműek csoportjában? Nyelvével csettintett egyet, és hangosan szippantott, miután mutatóujjával dörzsölte át az orrát, majd hangos léptekkel, délceg, katonás tartással trappolt ki a műhelyből.
Kezdte elveszíteni az amúgy se túl híres macskatürelmét. Talán, ha leverné azt a terrakotta színű, levendulával teli kaspót – gondolta. Csepp kis fejét előre mozdítva, apró orrát mozgatva szagolt bele a levegőbe. Bajsza meg-megrezzent, fülét kelletlenül csapta hátra, mígnem haragos prüszköléssel és grimaszolással fejezte ki nemtetszését a növény förtelmes szagát illetően. Levendula. Talán az egyetlen olyan élő organizmus a telken, ami tökéletes fényében pompázott az amúgy nem túl nagy párkányon. Alarick soha nem hitt abban, hogy képes lenne egy élőlényt ténylegesen életben is tartani… elmondása szerint egy aranyhalat se lett volna szerencsés döntés rá bízni, ám az édesanyja egy jó néhány hónappal az előtti látogatása alkalmával – azóta se ismétlődött ez meg, hiába is ígérte – úgy látta helyénvalónak, ha a fia kap valami szépet az új otthonába. Csakhogy az a bizonyos új otthon, hosszú hetek elteltével még mindig olyan katasztrófa sújtotta övezet volt, mint akkortájt. Pedig megígérte a kedves mamának, hogy a tőle telhető leggyorsabb és legprecízebb munkával fog élhető körülményeket teremteni magának. Hát nem több, ennyi telt tőle csupán… néhány falat lecsupaszított… néhányat fehérbe öltöztetett és kisebb-nagyobb, van, hogy egész tenyérnyi foltokban ruházta fel gipsszel, hogy a korábbi szögek, tiplik helyét beforrassza. Úgy, mint egy-egy mély, súlyos sebet… láthatóan és nyilvánvalóan, de sohase végérvényesen. A zsákokkal és rongyokkal eltakart berendezési tárgyak ahelyett, hogy a helyükre kerültek volna, csak egyre több lett belőlük pont úgy, ahogy a festékekkel teli vödrök. Minden megvolt ahhoz, hogy befejezze a tatarozást, és otthonává fogadja az új, amúgy nem túl nagy, de egy agglegény számára tökéletesen elegendő házat. Mégse vitte rá a lélek, hogy bármit is csináljon, vagy legalábbis olyan erőbedobással csinálja, mint ahogy a munkájának szentelte az idejét. Vagy a munka, vagy a magánélet. A kettő nem működött együtt.
Akkor még nem...

Sötét autó állt meg a felhajtó előtt. A macska sárga szemei megakadtak rajta, a pocakos cserép mögé rejtőzve, gyanúsan méregette a nyíló ajtóból kiszálló tag alakját. Fekete sportcipőjének talpa akár nesztelen is lehetett volna, ha nem találja meg az egyetlen, valamelyik barbár suhanc „keze munkájaként” odaszórt, kiürült üdítősüveget, ami ide-oda pattogott a két padka között. Orra alatt vadul szitkozódott, sziszegett, pörölt és morgott. Még vetett egy pillantást a helyét végül megtaláló üvegre, majd sarkán pördülve fordult a bejárati irányába, ahonnan mély, reszelős torokköszörülést hallott.
- Ha már belerúgtál… fel is vehetnéd. Akár – nem számított a semmiből érkező hangra, mint ahogy annak, az emlékeit meghazudtolóan jóval nagyobbnak, testesebbnek tűnő tulajdonosára se, aki mellkasán karba tett kezekkel támasztotta az ajtófélfát. Gyorsan, futtában mérte végig Rick alakját. A szürke, itt-ott szakadt és elszíneződött tréninget, a fehér, kinyúlt és több helyen is elhasználódottnak tűnő trikóját. Csontos, harcedzettségről árulkodó arca, ha sokat nem is változott az elmúlt évek alatt, a tekintete beszédes volt. Egyszerre bölcs, fáradt, sokat látott és lélektelen, aminek súlyát mindig magán fogja viselni. Mert ő tette olyanná.
Mintha rosszat tett volna, de legalábbis ő hagyta volna ott neveletlenül a szemetet, nyakát a vállai közé ejtette, úgy fordult sarkon és kapta fel sietősen onnan. Ujjai vadul szorították az átlátszó, kopott, piros papírral ellátott üveget, s haptákba vágva magát, egyenes háttal állt szemtől szemben a másikkal.
- Bocs. Mármint… nem én szórtam el, csak…
- Ott a szemetes – biccentett a fehér kerítés mögötti fém kuka irányába, amit a másik anélkül közelített meg, hogy rátaposott volna a kései órák ellenére is lehetetlenül zöldnek tűnő fűre. Kinézte a másikból, hogy az taposógránátot telepített az egész telek fűvel ellátott területére ellene, és még akkor is a hátán érezte a vizslató tekintetet, mikor az már ott se volt. Az ajtót kitárva hagyta ott. Bentről sárgás fény szűrődött ki, és egy pillanatra megfogalmazódott benne, hogy inkább távoznia kellene, mintsem betérni az amúgy abszurd külsejű épületbe. Aprócska volt, bár tagadhatatlanul takaros. Kívülről. A látszatot fent kellett tartania, noha Rick senkinek nem tartozott elszámolással azt illetően, hogy ki ő, mi ő, és milyen hajlék szolgál az otthonául. Senkinek semmi köze nem volt hozzá. A lényéhez, a személyéhez, noha szükséges volt a kíváncsi és vizslató szemek előtt látszatát keltenie a harmonikus, kertvárosi agglegény mivoltának. Be kellett illeszkednie az új közegbe, a szomszéd nőszemély pedig különösen szemre való volt, így brillíroznia kellett.
A jöttment ismerős az állát dörzsölte, míg szabad keze az övbújtatónál matatott, és megállás nélkül perlekedett a józan eszével – menjek, vagy maradjak? Korábban elszánt volt, és rendíthetetlen, bár tagadhatatlan volt az is, hogy nem önszántából tette meg azt a jó néhány mérföldes utat a saját otthonától New York másik végébe. A „felsőbb hatalom” tervezett majd ítéltetett. Ő pedig nem volt senki… senki, aki ellene mehetett volna az elvárásuknak és döntésüknek. Így hát, ha kényszerrel is, de maradt.
A fekete kis gombóc pillantása az ablak túloldalán ténykedőre siklott, minek után a frissen érkező vette a bátorságot, és megszaporázva a lépteit, betért a házba. Az ajtó tompa dörrenéssel zárult mögötte, Alarick pedig úgy folytatta bent, amit korábban félbe hagyott, mintha nem egy vendég horgonyzott volna le nála az imént. Talán nem is tekintett rá úgy, mint egy vendégre. Korábban a barátja volt. A társa. A testvére... addigra mi maradt belőle? Egy talpig elegáns, flancos külsejű jöttment, gyanús tekintettel.
- Bocs a rendetlenségért. Talán – mutatott a makulátlanul fekete, fehér pipával jegyzett sportcipője irányába – nem feketében kellett volna jönnöd - jönnöd se kellett volna! - gondolta.
- Majd kihozza a mosógép.
- Vagy nem. Ki vele, mit keresel itt?
- Ó, hát tudod, gondoltam elnézek feléd, így néhány év elteltével. Rég találkoztunk – kezdett bele szerencsétlen módon a felvezetésbe, mire a magasabb a szemeit forgatva ingatta ide-oda a fejét. Ujjai újra meg újra rátaláltak egy spatulával, egyéb szerszámmal teli dobozra, amiket egyesével pakolt be az akkor még üresen álló nagyobba.
- Kegyelmezz meg mindkettőnknek, és inkább bökd ki, hogy mit akarsz, Vins! Átlátszó a tökölésed – elsőre talán úgy tűnt a hanghordozásnak köszönhetően, mintha haragudott volna. Ám ez nem így volt. Közömbös volt, noha tagadhatatlan, hogy nem éppen társalgó, cseverésző hangulatában találta meg őt a másik.
Vincent szisszent egyet. Gondolta húzhatja majd egy kicsit az időt, felkészülhet, tapogatózhat, „hogy, s mint volt a másik”, „miféle tervei voltak a jövőre való tekintettel” és "miként élte meg azt, hogy az utóbbi, és egyik legnagyobb ügye csúfos kudarcot vallott?" Noha nem ő miatta. És persze szeretett volna kitérni arra is, hogy mi történt vele az után, hogy 2019-ben az egyik ügyüket követően, elváltak az útjaik, közel hat évnyi közös munkát követően. Ugyan találkoztak, amikor kötelező volt. Fent a fejesek előtt… irodákban, olykor-olykor egy-egy ügy kapcsán, de csak érintőlegesen. Rick minden alkalommal szó nélkül elviselte őt, ha muszáj volt. Márpedig muszáj volt. De ez még nem jelentette azt, hogy hosszú távon kíváncsi is volt rá. Ezzel pedig Vincent is tisztában volt, és ez volt az, ami miatt nem akart ajtóstul rontani a házba, hiába is kényszerült arra, hogy ezt megtegye.
Korábban azt hitte, hogy egyszer talán fátylat boríthatnak a múltra… de ahogy lassacskán évekké dúsultak az egymástól távol töltött napok, annál valószínűtlenebbnek tűnt az, amit addig remélt: nem elsimultak a megbeszélés nélkül hagyottak, hanem egyre nagyobb és nagyobb krátert, lassan áthidalhatatlan távolságokat növesztett közéjük.
Vincent, bár katonás, hazafias családban nőtt fel s tőle se állt távol a „harctéri”, bevetésekkel teli életvitel és hivatás, az idő folyamán mégis csak egy dolog lebegett a szemei előtt:  fel akarta nevelni a fiát, szeretni a feleségét és boldogan élni, míg meg nem… Márpedig a maguk fajta „őrült” emberek élete vagy hamar véget ér, vagy egy tébolyult mókuskerékbe csap át, ahol minden háttérbe szorul a munkával szemben. Első körben az asszony, és az egész család.
- Szívességet szeretnék kérni, és tudom, nem lenne hozzá jogom… ég is a pofámon a bőr miatta.
- Nem úgy festesz, mint akinek derogál szívességet kérnie. Engem, vagy saját magadat akarod átverni? Az utóbbi még egyszer nem fog összejönni – feszült az állkapcsa, ahogy felegyenesedett az addig guggolásban rendezgetett szerszámoktól – csupa fül vagyok. Ne kímélj. Aztán meglátjuk, hogy mit tehetek – tette karba mellkasa előtt a kezeit. Zöld íriszei talán először tűntek valóban érdeklődőnek és kíváncsinak, amit pedig nem akart elrejteni a másik elől.
- Rick, tudom, hogy hibáztam aznap, és tudom, hogy ezt nem tehetem jóvá. Soha és sehogy. Elfelejteni se akarom, nem is tudnám. Túl sokat veszítettem aznap én is – Alarick arca megvonaglott. Egy pillanat tört része alatt váltotta egymást a harag, az undor és a gyűlölettel vegyülő gyász. Tudta. Mindig is tudta, hogy ezt egyszer meg kell beszélniük egymással, ám arra nem gondolt, nem is számolt vele, hogy ennek az "egyszernek" ilyen hamar el kell érkeznie. Nem volt felkészülve rá… túlságosan elkényelmesedett az önsajnálatban, és abban, hogy valakit hibáztathatott saját maga helyett is.
Orrcimpái kitágultak, erős, széles állkapcsa egyre csak feszült. Mégse mondott semmit. Tudta, hiszen ismeret mint a tenyerét, hogy Vincent büszke ember volt, aki nem „kopogtatott volna” az ajtaján olyan ügyek miatt, amit ne tudott volna egyedül megoldani. Tényleg szüksége volt rá. És azt is tudta, hogy milyen érzés másnál koldulni és könyörögni úgy, hogy közben megállás nélkül vívod ádáz harcodat a saját magad büszkeségével. Szemöldöke feljebb kúszott a homlokában, egészen kérdő, kíváncsi csillogás jelent meg a zöld íriszeiben, ahogy félrebillentett fejjel vizslatta a másik gondterhelt, a meleg fények ellenére mégis sápadtnak ható arcát.
-…. de?
- Segítened kell. Nélküled nem fog menni. A kölyökről van szó.
- A létező legrosszabb embertől kérsz gyereknevelési tanácsokat.
- Jaj, ne beszélj már baromságokat! Mindig számíthattunk rád, Rick! Tudod, hogy mennyire rajong érted, hogy felnéz rád! Te vagy a példaképe az ég szerelmére! Talán te tudnál hatni rá!
- Felejtsd el. Nem én vagyok az apja! Neked és a nejednek kell nevelned azt a fiút, nem nekem! – nyelvével simított végig szabályos fogsorán. Sarokba szorították, és tudta, hogy ha akart is, képtelen lett volna megfutamodni - nem akarok hatni rá!
- Azt se tudod, hogy miről van szó! Ne menekülj el azonnal!
- A menekülés nem az én szokásom, Vincent! – hangjának szigora, semmiből kerekedő agressziója betöltötte a műhely addigi feszült csendjét, mihelyst fenyegetően a másik felé bökött. Nem csak a másik hökkent meg, és lépett tétován hátra egyet, az ablakból még a fekete kis szőrgombóc is riadtan katapultált – remélem nem kell, hogy emlékeztesselek arra a napra… – fintorgott. Arcizmai remegtek, sűrű borostája erőteljes kontrasztot képezett elfehéredő arcával. Beletelt néhány tétova másodpercbe, mire rendezni tudta a gondolatait és háborgó szívét.
- Most... nem azért jöttem.
- Nagyon jól tudom, hogy miről van szó! Tudom! – lendítette maguk között a levegőbe hosszú, izmos karját. Ujjával ismét a másik felé bökött, pár milliméter híján el is érte annak mellkasát. Így igyekezett belé fojtani a szót - és ne haragudj meg érte, de nem fogom lebeszélni róla! Mi is végig csináltuk! Felnőttünk! Mind felnőttünk! Olyan dolgokat éltünk át, tapasztaltunk meg, ami nélkül nem lennénk azok, akik. A mai világban sehogy nem lesz egy fiú gyerekből férfi. Az más kérdés, hogy belőled így is egy gyáva féreg lett, aki hagyta volna ott pusztulni a társát és az egész akciót, hogy mentse az irháját… de ne várd el, hogy a fiad is hasonlóképpen fog tenni, ha már egyszer a fejébe vette, és elhatározásra jutott – egészen közel lépett hozzá, és vasszigorral tartotta foglyul a sajátjáéhoz hasonló világos szemeket – ezerszer több kurázsi van ebben a fiúban, mint benned valaha.
- Az apja vagyok! Csak védeni akarom. Annyi minden lehetne belőle, hiszen olyan értelmes fiú. Hogyan nézhetném végig, ahogy belebolondul ebbe az eszement kalamajkába. Pont, ahogy mi! Hogyan tűrhetném el, hogy a feleségem, az anyja az őrületekig jusson emiatt? Tudod mennyire utálja azt is, hogy én is ügynök vagyok.
- Egy ex katonához ment feleségül, Vins! Katonához, ügynökhöz! A legjobb ügynökök egyikéhez, akit ma Amerika számontart, és neked kötelességeid voltak, vannak a hazád szolgálatában! Erre esküdtél fel, ő pedig tisztában volt azzal, hogy mit vállal, mint ahogy azzal is, hogy kinek szül gyereket. Azt hiszem nincs miért siránkozni, vagy bármit is túlragozni az alapvető tényeken. Az pedig, hogy már most temeted a gyerekedet… szégyenletes. De tudod mi a legnagyobb mázlija ennek a kölyöknek? – a kérdés után hagyott némi szüntet neki, hogy ő is gondolkozzon el egy perc erejéig – hogy nincs egy olyan ember mellette, mint amilyen te voltál mellettem. Aki hagyná őt meghalni a kicsinyes elvei miatt.
A zár halkan kattant az előszobában, majd csapódott az ajtó. Táska puffant a padlón, bőrdzseki súlyos anyaga nehezedett a fogasra.
- Megjöttem! Már megint itt kuncsorgott az a fekete kis dög – rikkantotta el magát egy ismerős hang – Rick bá... Apu? Te mit keresel itt?...