Magam sem tudom pontosan megmagyarázni, hogy miért jöttem a Weiss által küldött címre. Talán csak egy jó sör miatt, ami egészen biztos, hogy rám fért az utóbbi időben, szinte állandóan. Már másfél hónapja annak, hogy sok év után újra egy járőrkocsi ülését kell szoknom és a mellettem lévő srác be nem álló száját. Weiss jó srácnak tűnt, lelkes volt és még idealizálta ezt az egész melót, amit úgy döntöttem, hogy nem fogok előbb lerombolni előtte, mintsem megtenné helyettem az élet.
Az alkalmazkodás mellett döntöttem. Az előző helyemen ez volt az, ami finoman szólva sem működött. Jobban éreztem magam beépülve, mint a többi rendőr között, és miután a gyilkosságiakhoz kerültem ez nem lett jobb, egyszerűen csak hiányzott az, ami volt. Nem barátkoztam, csak tettem a dolgom, ami a régiek kiesésével egyre nehezebbé vált, vagy csak kényelmetlenné, már nem igazán számít. A jelvényem végül megtarthattam, miután csúnyán belebuktam a magánakciómba, azzal a feltétellel, hogy elfelejtem, ami történt. Az aktámba így csupán egy újabb fegyelmi kihágás került be. Az áthelyezés és a kihágás pedig az ezt megelőző fekete pontjaim eredményének látszik így. Mintha ezt rendezte volna meg valaki attól a pillanattól fogva, hogy az akadémiára kerültem.
- Carlos! – Weiss szélesre tárta a karjait, de leszereltem egy vállveregetéssel. Még nem tartunk ott, hogy ölelgessük egymást. Velem ellentétben Weiss szinte mindenkivel jóban volt. Az asztalánál ülőket sorra be is mutatta, akik meglepetésemre nagyon előzékenyek voltak és nem firtatták azt, hogy miként is kerültem ide. Weiss-szel az első egy hetem másból sem állt, minthogy leszereltem az erre irányuló próbálkozásait, és végül kiegyezett magában azzal, hogy biztos viszonyom volt a főnök nejével.
Inkább csendes megfigyelő voltam köztük, miközben felváltva beszéltek a magánéletről és a munkáról. Az eddigi egy hónap nem volt finoman szólva sem izgalmas, háromszor vettem elő a fegyverem, de egyszer sem sütöttem el. Persze, sok rendőrnek ez az egész karrierjére igaz. Én viszont régen is sokkal jobb meggyőző eszköznek tartottam a fegyvert, mint a szavakat. Csak akkor lettem kissé figyelmesebb, mikor a járőri élményeket felváltották a nyomozói munkát végzőkről hallott pletykák. Java részük persze olyan volt, mintha épp most dobnák össze a holnapi bulvárújság címlapját, de akadt köztük érdekesebb is. Mióta idekerültem nem erőltettem semmit sem, pontosan tudtam, hogy az én koromban mit jelent a fokozati visszavetés.
- Nem tudom, nem mondanak semmit, csak megadnak egy címet és menjünk ki oda, ahova ők lusták. Mint a kifutó fiúk, és még egy köszönésre se futja. Kérdezd meg tőle, látod azt a fickót ott? West a neve, elég mogorva egy pasas, szóval nem fűznék nagy reményeket …   a többit már nem hallottam, mert ekkor már felálltam az asztaluktól, hogy az említett férfi felé vegyem az irányt, aki egyedül ült a pultnál. A neve már akkor ismerős volt, mikor az új helyemre kerültem, és némi utána kérdezés után már biztos is voltam benne. Jó pár éve már annak, hogy együtt dolgoztunk, amit igencsak megnehezített az, hogy a fickó egy címeres barom volt. Nem túl szerencsés párosítás, ha a munkád az, hogy másoktól nyúlsz le szaftos ügyeket. Persze, a hivatalos verzió szerint a praktikusság és célszerűség címszavak miatt vehetnek el ügyeket, de felesleges szépíteni a dolgokat. Tőlem is csakliztak el korábban ügyeket, és finoman szólva sem tetszett.
- West – biccentettem felé, mikor leültem hozzá. Nem vagyunk hivatalos körülmények, úgyhogy a nyomozó és őrmester megszólításokat elhagyhatjuk. – Nem tudom emlékszik-e még, de dolgoztunk már korábban együtt. Még egy kört – az utolsó mondatot pár a pultosnak szántam, a mellettem ülő pohara felé bökve, és kettőt mutatva az ujjaimmal. Az ingyen piát egy gyógyulófélben lenni sem akaró alkoholista ellenkezés nélkül elfogadja, igaz? A rendőrök elég pletykás népség. – A Gálvez-ügy – frissítettem fel a memóriáját, ha szükséges. Én se tudnék mindenkit arcról beazonosítani. – Carlos Herrera. Akkor még a drogosoknál voltam, szép fogás csináltunk – tulajdonképpen az volt az első lépésem a gyilkosságiak felé. Túl voltam már akkora néhány fedett akción és meggyűlt a bajom a drogokkal, de akkor ez még nem hatott ki a munkámra. A pszichológiai kiértékelések és kezelések kötelező következményei voltak az ilyen akcióknak, és probléma nélkül vettem őket egészen az utolsó ilyen hivatalos ügyemig. Fél év kényszer szünet és elvonó, aminek az eredménye az áthelyezésem és a lefokozásom lett.
- Akkoriban még volt gyűrű az ujján – pillantottam a kezei felé. Nem sok boldog házasságban élő rendőrt ismerek, nem túl kirívó eset. – Részvétem a társa miatt – kettőjük közül úgy emlékszem, hogy a barátja volt elviselhetőbb. Én is vesztettem el társat, bár aligha voltunk olyan jóban, mint West és az említett férfi. Ráadásul, én lelőttem a társam, ő megbosszulta. A tévében láttam párszor szerepelni, eléggé felkapták az ügyet. Azóta pont úgy néz ki, mint valaki kiégett szezonális híresség. Szarul.
- Úgy hírlik, hogy az egyik ügyükben elakadtak – direkt erősebb szót használok, bár hívhatjuk a dolgot akárhogy, a lényeg, hogy megtorpantak. – Szervezett bűnözés, drogok. Éveken át foglalkoztam ilyen ügyekkel, talán segíthetek – az informátoraim többsége megmaradt. A hivatalos verzió szerint aktákat kéne vezetni róluk, de a bizalmasabb és jövedelmezőbb kapcsolat érdekében én ettől általában eltekintettem. Egy nevet sem adtam át, mikor áthelyeztek. Senki nem akar úgy köpni, hogy annak nyoma marad, ezt a rendőrségnek kéne a legjobban tudnia.
- Nem a babérjait akarom, West. Felőlem mehet parádézni megint a tévébe, amit akar – rántottam meg a vállam. Hivatalosan persze senki sem az elismerésért dolgozik, de emlékszem, hogy az elvett ügyeim többségében az általam megoldott részletekért is ők kapták az elismerést, nem én. Ahogy arra is emlékszem milyen idegesítő vigyorral a képén emlegette fel folyton, hogy ő a nagyobb kutya. – Csak a munkám akarom végezni – azt, ami nem merül ki abban, hogy fel-alá kocsizunk és lekapcsolunk pár a megengedetlennél gyorsabban hajtó fiatalt. A jelvényem megtartásáért hálás vagyok, nem véletlen mentem bele az ajánlott alkuba, de nehezebben megy a seggemen maradás, mint gondoltam volna. Az életemet erre a munkára tettem fel. Se feleség, se gyerekek, a családom már oda. Nehéz elviselni, ha az egyetlen dolgot veszik el az embertől, amivel kitöltheti a napjait.  

A kocsma hangfalaiból felharsanó, oldschool rockszámok a legtöbb idelátogatót megnyugtatták, eltöltötték a szépia-falú nosztalgia bizonyosságával, tán még könnyet is csaltak a szemükbe, olyan fajtát, amit általában rögtön letörölnek, mielőtt a többiek észreveszik, de akkor is jön a kérdés: „emlékszel…?” Én elég sok mindenre emlékeztem. Nem tudom, hogy ez miféle átok lehet; elvégre, van az a tévhit, miszerint az alkohol öli az egysejteket. Ez egyébként teljes baromság, mert egyrészt, én elég régóta próbálkozom, de valahogy nem akar kevesebb lenni belőlük. Nem, az alkohol, még az alkoholizmus is, csak csökkenti a kommunikációt a neuronok között, ettől lassul be az ember, és ha valaki folyamatosan részeg, akkor bizony úgy tűnhet, hogy valóban elitta az agyát. De az agy különös dolog, és még azok a fene brit tudósok se tudják, hogy, de jószerivel minden szarból meggyógyítja magát. Ennek meg mi annyira örülünk, hogy csak azért is tesztelni próbáljuk a határait.
Én biztosan. Minden próbálkozásom ellenére sem sikerült azonban felejtenem. Kezeim között a negyedik korsó söröm maradékát lötykölöm; az előttem üresen álló felespohár többet is sejtet. Nem törődöm a csapos kérdő tekintetével, amellyel illet, ahányszor elmegy mellettem. Ismert már, tudta, hogy elleszek egymagamban, és plusz lóvét kap, ha nem kell szólnom az újratöltésért. Abban van valami egészen… szánalmas.
Tekintetem az egyik boksznak szentelem, a söntéssel egyvonalban. Az elkopott bőrhuzatok fel is szakadtak már néhány helyen, felsejlett a homokszínű szivacsbélés. Húsz év. Annyi is volt már, mikor Markkal meg az egység többi tagjávak, a sötétkék járőregyenruhában, sapkák az asztalra stócolva, várva, mikor fröccsen rá Isaac nachosának szósza, vagy Kate Gilman orrán mikor folyik ki a sör. Tökös nő volt egyébként, az a fajta, akit mikor hátba lőttek, csak annyit sziszegett, kúrd seggbe helyettem azt a rohadékot. Nem halt bele a sérülésbe, de itt kellett hagynia a szervet, és beállt kamionsofőrnek. Egy autóbalesetben halt meg úgy tizenkét éve; a biztonságiövhöz is túl tökös volt.
Ha jobban belegondoltam, a legtöbben vagy meghaltak már a járőr egységből, ahol kezdtem Brooklynban, vagy egyszerűen szétszéledtek. Isaac biztonságtechnikai szakértő lett; elég komoly megbízásokat kapnak, főleg vagyonvédelem és ilyesmik. De ott volt például Laski. Ő körzeti megbízott lett, az a simlis aktatologató rohadék.
Aztán a múltbéli szellemek hirtelen szertefoszlanak, köddé válnak, és megint egy csapat ismeretlen huszonéves suhanc ül ott, az egyenruhájuk még élére van vasalva. Elém pedig egy adag ruha férkőzik be. – Igen? – meredek fel a ruhák tulajára cseppet sem lenyűgözötten. Mint azt a csapos is tudja: szeretek egyedül ülni.
A fickó vonásai halványan ismerősek. Ha itt van, alighanem zsaru; ezt hamar meg is erősíti. Erőt veszek magamon, hogy a pultra görnyedés helyett kihúzzam magam, de nem fordulok a fickó felé. Annak ellenére sem, hogy nyilván nem csak köszönni akart. – Ah – csúszik ki a számon a nem túl lelkes felismerés. Az ügy nevével együtt már tényleg ismerős. Meg a fülbevaló is. Sok más nyomozóval dolgoztam már együtt, mindegy, hogy NYPD, DEA vagy FBI, és hacsak nem emelkedtek ki a tömegből, hülyeség volna mindet egyből megismernem. A fülbevalóra viszont határozottan emlékszem; arra, hogy azt gondoltam, ezt is csak egy latino tudja kijátszani anélkül, hogy ’90-es évekbeli Backstreet Boys ragadványnak tűnjön. – Igen. Fedett nyomozó,ugye?
Fogalmam sincs, mit akarhat. Azzal végképp nem, mikor megjegyzést tesz a nyilvánvalóra. Igazából néha nehezebbnek tűnt eldönteni, melyik hír terjedt gyorsabban kilenc éve: hogy Texasban lelőttem a fegyvertelen bérgyilkost, Eddie Mensch-t, vagy hogy Lilia Mainville megint szabad préda. Sokan már csak azért is bepróbálkoztak nála randevú-kéréssel, hogy nekem bemutassanak. Minden akkori fájdalmam ellenére, ritkán vigyorogtam olyan jót, mikor a sikertelen kérés másnapján gyilkos pillantással illettek. – Mármint melyikért? – görbült felfelé a szám sarka savanyúan, ahogy lehajtottam a sör maradékát. A szomorú igazság az, hogy néha én sem tudom, melyik partnert sajnáltam jobban; vagy hogy melyik elköteleződésem volt erősebb, a feleségem iránti, vagy a munka.
Nem ellenkeztem, hogy a fickó, Herrera, fizessen nekem még egy kört. Annál úgyis több volt már a számlámon. – Kösz a piát… De ha nosztalgiázni jött ide, előre szólok: rusnyán sírok.
Nem azért jött, és nem szeretem a felesleges szócséplést. Végigmérem, és egy dolog igen hamar feltűnik: hogy nincs az övén a jelvénye, sem a fegyvere. A legtöbb nyomozónál még civilben is van, pláne, ha – ahogy elnézem az asztaltársaságot, akiket maga mögött hagyott –, még csak épp munkából jön.
Végül előrukkol a dologgal, én pedig a korsóba prüszkölök. – Aha. Segíthetne. És pontosan miért is tenné? – Vannak, akik tévhitekbe ringatják magukat, mert úgy biztonságosabb; az egyik ilyen az agysejteket ölő alkohol, a másik meg, hogy a rendőrség pusztán szolgál és véd. Ha az emberek tudnák, miféle versengések mennek nem csak a szervek, de sokszor a nyomozópárok között is, sokkal kevésbé szívesen nyilatkoznának nekünk. Még kevésbé, mint egyébként. – Ennyire jó volt velem dolgozni?
Ez már poénnak is beillene.
Láthatóan meggyőzetlenül, de nem ellenségesen fordulok végül felé a bárszéken, a pulton könyökölve. Hol őt figyelem, hol azt a fülbevalót, hol meg a pultra borult pisztácia-héjakat. Félolalas vigyor jelenik meg a képemen, mikor parádézásnak nevezi az interjúkat, amire kényszerített a PR-részleg. A legtöbben innen ismerik a nevemet, meg az újságból a rendőrségen belül; és ez megalapoz egy kellemes utálatot, ami részemről tökéletes. Azzal csak gond van, ha kedvelnek.
Mondjuk, akkoriban, mikor Herrerával dolgozhattunk együtt – pontos évszámot nem is tudnék mondani talán, a korai évek eléggé egybe olvadtak –, az átlagnál is nagyobb gyökér voltam. A fenébe is, még olyan ambíciókat is dédelgettem, miszerint egy nap kapitány leszek. És ki a fasz tudja? Még meg is történhetett volna.
Csak a munkám akarom végezni. Ismerős mondat, bár általában a kelletlen tanúkhoz szoktuk vágni, akik nem bíznak az egyenruhásokban. Hosszú másodpercekig figyelem, közben lehúzom azt a felest is, amit a csapos elém rakott. – Hm. Elég mókás… A végén újra jelentkeznék zsarunak – jelentem ki hirtelen. – Tudja, hogy van ez. Amennyi szart lát az ember, eldönti, hogy ha még egyszer lenne lehetősége, inkább elmenne továbbtanulni, csak hagyják békén ezzel. De ha mostanában a gyilkossági nyomozók már kocsmákban kötik az üzleteket, akkor a végén megint felcsapnék kadétnak.
Nem mondhatni, hogy lenne egy hivatalos rendszer arra, hogyan működik az ágak közti átjárás, főleg, hogy ha, ahogy Herrera javasolja, nem kívánja „learatni a babérokat”, azaz nem kíván hivatalosan részt venni a nyomozásban. De az tény, hogy nem szoktuk csak úgy, eseti jelleggel felkeresni a másikat egy kocsmában, hogy amúgy hé, te… Valami bűzlik, ezt súgja a hatodik érzékem.
Elgondolkodva ütögetek egy egyenetlen ritmust a korsón, aztán megint a hátam mögé nézek, az asztalhoz, ahol addig Herrera ült. Elkapom az egyik srác tekintetét. Fele annyi idősnek tűnik, mint Ő. – Az ott… Hess járőr, nem? Hess, Leis… Valami ilyesmi. – Több helyszín biztosításánál is ott volt a környéken, és csak azért tudom, mert minden alkalommal bemutatkozott, láthatóan azt kívánva elérni, hogy megjegyezzem a nevét. Ez a legtöbb nyomozót idegesítette volna, engem azonban már rég nem idegeltek ki hasonló dolgok. Még megvolt benne az ifjoncok lelkesedése. Vigyorogva fordultam vissza Herrera felé. – Tegyük fel, hogy most leül mellém. Tegyük fel, hogy meghallgatom. Ebben az esetben úgy kéne tennem, mint aki nem tudja, hogy lefokozták?
A tudás erős szó volt, de az ember nem járogat el csak úgy, járőrökkel iszogatni, hacsak nem a rokonod. Elnézve Weiss járőr pulykatojás fejét és olyan szőke haját, hogy nem is látszott a szemöldöke, vad tippem az, hogy nem állnak génrokonságban a mellettem ülővel.
– Ez persze felveti a kérdést, hogy mégis hogy gondolja, hogy segíteni tud. Elvégre, a járőrök számára nem adunk ki információt az ügyekről. Mint azt maga is tudja. De nem tűnik olyan ostobának, mint aki, ha elküldöm, aztán eladja az infóját a Daily Newsnak, szóval… – megvonom a vállamat. Azt hiszem, idősebb lehet nálam. Ha engem fokoznának vissza járőrnek, fejbelőném magam. És ebben sokkal kevesebb az alkohol-támogatta könnyedség, ahol egy autóbaleset is viccesnek tűnik, mint azt illene elismerni. – A Dordevic-ügyre gondol, ha jól sejtem. Mit hallott?

Fortune, fortune, smiling fate

I haven't seen you much of late

Jól tudom, hogy az én koromban a lefokozás annyit jelent: ennyi volt. Hiába a sok évnyi szolgálati tapasztalat, a nagy fogások és sikerek, ha olyanok lába alatt vagy, akik néhány tollvonással elintézik a karrieredet. A karrierem elején is főleg régi vágású zsarukkal dolgoztam együtt, talán emiatt is alakult úgy, hogy olyan nehezen viseltem az új hullám érkezését. Nem találtam a helyem, nem tudtam, vagy nem akartam alkalmazkodni. Az előző helyemen a többség kifejezetten utált, de volt bennük némi tisztelet, így meg voltunk. Így pedig, hogy nem csak áthelyeztek, de le is fokoztak, alighanem pezsgőt bontottak, amint kilétem az ajtón.
A többségnek volt gyereke, felesége, családja. A munkán kívül valami, amiben örömet lelt. Én lecsúsztam ezekről, nem állapodtam meg, és végül így közel az ötvenhez teljesen egyedül is maradtam. Ha kicsit puhányabb lennék, talán a számba venném a fegyveremet és meghúznám, de láttam már öngyilkosságot, csúnya egy dolog, én nem így akarok meghalni. Így viszont maradt annak a napi rutinnak az újra megszokása, amit azt hittem, hogy már soha nem kell majd újra élnem.
Biztos voltam benne, hogy sokaknak viszketett a tenyere West miatt. Nem csak amiatt, amilyen ember, de amiatt is, hogy ebben a pillanatban inkább tűnt egy részeges csődtömegnek, mint nyomozónak. Ha nem gyűlt volna meg korábban a bajom a heroinnal, talán én is így éreznék, de azóta tudom, hogy mindenkinek meg van a maga függősége.
- Akkoriban igen – bólintottam, sóhajtva egy aprót. Később a gyilkosságiaknál is összefutottam párszor West-tel, de a köszönésen túl ritkán volt szerencsénk egymáshoz, olykor még arra se vette a fáradságot. Vagy én nem, kár lenne tagadni: nyomozóként rühelltem őt és a csapatát, olyanok voltak, mint a keselyűk, én meg az ügyem pedig a prédáik. – Amelyik jobban hiányzik – vontam meg a vállam, kortyolva a közben elém kerülő sörből. Ha tippelnem kéne, a halott társa az, aki miatt idekerült. Nem voltam sose házas, úgyhogy arról nincsenek elsőkézből származó tapasztalataim, de én is vesztettem már el rendőrt, ha nem is voltam vele olyan jóban, mint West a társával. A felesége még él, a társa meghalt, utóbbiért több értelme van inni.
- Számít az? – kérdeztem vissza, kérdőn pillantva rá. A poénnak beillő kérdésére pedig csak egy halovány mosoly volt a válaszom. Szerintem ő maga is tisztában volt azzal, hogy mennyien utálták a képét akkoriban. Most sem lehetnek ezek az emberek kevesebben, de inkább tűnik kiégettnek, semmint egy fiatal seggfejnek, aki akkoriban volt. Nem azért akartam segíteni, mert én lennék a jóság megtestesítője. Egyszerűen csak … hiányzott az a munka, amit korábban végeztem, és ha részben is, de közel akartam kerülni hozzá megint. Nekem nem igen van másom.
-  Tényleg így gondolja? Szerintem ez a sok szar csak még inkább erősíti az elhivatottságot. Akinek ez nem való, úgy is kiesik a rostán már az elején – vontam meg a vállam. Számomra legalábbis így volt. Minden mocsok, amivel és akivel dolgom volt, egyre csak arra ösztönzött, hogy legközelebb jobb legyek, gyorsabb. Ha választhatnék, ugyanígy döntenék. Csak már az elején jobb volnék. – A régi szép idők – értettem egyet, nagyot kortyolva a sörből. Még mindig gyilkossági nyomozónak hisz. A vicc az, hogy én is magamat, ugyanis csak a sokadik gondolatom volt az, hogy ki kéne javítanom.
- Weiss – bólintottam. Nyomozóként én is elég kevés járőr nevét tudtam. Arcról még úgy, ahogy felidéztem őket, de a nevükkel keveset bajlódtam, ahogy annak idején az enyém se igazán érdekelte a feljebb lévőket. Mikor azonban West azzal az ostoba vigyorral a fején fordult felém, kedvem támadt volna széttörni a korsómat a fején. – Eltekintek tőle – feleltem némi szünet után, egy kelletlen mosolyt megejtve felé. – Ezek szerint, alighanem sejti, hogy miért itt beszélünk – az őrsön ugyanis van egy olyan sejtésem, hogy nem igazán tudnék vele beszélni. Rohadtul nem tetszett az új helyzetem, szóval volt ebben bőven önös érdek is, de a nosztalgiával némi szentimentalizmus mögé bújhatok.
- Igen, ahogy azzal is, hogy az elhúzódó nyomozások végül szinte mindig a Daily News hasábjain kötnek ki – alig érezhetően bólintottam, lehúzva a söröm maradékát, és intettem a csaposnak, hogy töltse újra. – Hogy nem csak fegyverek, de drog is van a képben. Nem az a higított szar, amit az itteni bandák árulnak, hanem tiszta, hamisíthatatlan mexikói drog – erről azonban már első kézből származó tapasztalatokkal tudnék szolgálni. Azonban, ahogy hallottam, nem mexikóiaknál találták, hanem oroszoknál, akik egészen biztos, hogy nem kezdenek latinókkal. Közvetve kellett hozzá jussanak, a Dordevic-ügyben hallott balkáni bűnszervezetek pedig elsőre egész kézenfekvő válasznak tűnnek. Sose jó, ha két ennyire máshogy gondolkodó bűnszervezet közösködni kezd.
- Nem vagyok már ugyan nyomozó, de az informátoraim többsége megmaradt, nem adtam át őket, nincsenek aktáik. Akadnak a kábszereseknél is kapcsolataim még a régi időkből, és személyes tapasztalatom is van az ilyen ügyekben – beszéltem, miközben az új sörömnek kezdtem neki. – Van egy emberem, aki a Sinaola-kartellben van, régebben kaptunk tőle néhány elég jó fülest. A Los Zetas kartell a legfőbb riválisuk, mindkettőnek akadnak érdekeltségei az USA-ban is. Ha egy mexikói kartell egy balkáni szervezettel kezd, annak leginkább csak egy oka van: háború, ahhoz pedig fegyver kell. Mexikóban folyamatosak a területi balhéik, az elrettentésre építenek. Lefejezések, kivégzések és a többi. Ha ezek megunták, vagy kinőtték Mexikót, itt is folytathatják a dolgukat, amit senki se akar – lassan beszéltem és halkan, miközben az ujjaimmal a korsón doboltam. – Az emberem benne van a drog áthozásának szervezésébe. Tudja kik vannak megkenve, milyen útvonalon hozzák az anyagot – pillantottam Westre. Így pedig nyomon lehetne követni a drogot, ami, ha a balkániaknál köt ki, már egyértelműen összeköthető a két szervezet. Ezt a kapcsolatot összehozva pedig már biztos, hogy komolyabb akciókat is engedélyezni fognak felsőbb szinteken.
- Az igazság az, hogy hiányzik a munka. A nyomozói munka. Mindketten tudjuk, hogy a mi korunkban mivel jár a lefokozás – dörzsöltem meg az arcom, és kortyoltam egy újabbat. Talán pár év lehet közöttünk az én javamra, úgyhogy nem olyan valótlan őt kortársamnak hívni. – De nem igazán gondoltam korábban ezekre az évekre, úgyhogy … a munkán kívül nem sok mindent tudok csinálni. A járőrözés pedig nem igazán köt le. Vegyen be a nyomozásba, segíthetek maguknak - a karrierem megfeneklett, van még talán tíz év jó évem, aztán vége. Amint terepre alkalmatlanná nyilvánítanak, vissza is vonulok, az ugyanis nem létezik, hogy egy irodában töltsem el az utolsó néhány évem. – És … Weisst, mint járőrt is a figyelmébe ajánlanám, West. Kissé idegesítő, de szorgalmas srác, aki elvégzi a dolgát és nem elégedetlenkedik. Ha pedig beszélek a fejével, akkor csendben is marad. Kezeskednék érte – húzom el a szám, ahogy a vállam felett vetek egy pillantást az asztal felé, ahol ült. Magam sem tudom, hogy pontosan miért is vállalnák érte felelősséget, mert nem igazán jellemző rám. Talán a karrierem vége miatt. Tanítani is jobban élvezném a srácot, mint naponta furikázni fel-alá és gyorshajtókat megbüntetni.    

Elhivatottság, érdekes meglátás. Pontos. Lehetsz nyomozó, ha nem zavarnak a hullák; ha szeretsz előírásokat követni, és lehetőség szerint felfelé lépdelni a ranglétrán. Ahhoz viszont, hogy az is maradj, tényleg kell ez a valami – tapasztalataim szerint két különböző típus van etéren; az egyik, akit valamiféle érzelmi-etikai kötelességtudat hajt, a másik pedig, akit a rend utáni vágy. Utóbbiak többször hajtanak a kitüntetésekre, az előléptetésre, a szaftosabb ügyekre, hogy végre elismerjék a nevét. Előbbibe tartozom én, azt hiszem.
Bár valójában fogalmam sincs, érzelmi alapú megközelítésnek számít-e, ha azért csinálom, mert ha ez sem lenne, semmi sem tartana vissza attól, hogy bekapjam a fegyver csövét. Nem biztos, hogy megtörténne; de lehetséges.
Azt mondja, eltekint az udvariaskodástól, erre pedig megrándul a szám széle. Valahol sajnálom a fickót; nem azért, mert akkora hatalmas világi haverok lettünk volna, a neve is csak a véletlen folytán maradt meg, de utolérte a nyugdíjazás avagy kirúgás szele. Ha jól emlékszem, nem házas; és nem úgy tűnik, mint akinek azóta túl nagyra bővült volna a családja. Beépített nyomozóként az ilyesmi lehetetlen is volna, nincs az a házasság, ami hasonlót kibír. És egyébként is, ki volna képes a gyerekei vagy a felesége szemébe nézni, miután megtette mindazokat, mint azok a fickók? Néha még a törvény jó oldalán járva is nehéz megemészteni. Az ember szemei előtt minduntalan ott táncolnak a véres képek a helyszínekről, az áldozatok utolsó óráinak, perceinek rémsége. Túl jól tudod, milyen könnyű elveszteni mindent az életedben, ezért a fájdalom és a félelem a két legjobb barátod lesz.
De úgy érzel, tehetsz valamit ellene. Hogy ha elég jól dolgozol, talán majd minden rosszat meg tudsz szüntetni a világban – és amikor rájössz, hogy a bűnözés olyan, mint a hidrák, egy fejet levágsz, de rögtön kettő terem a helyébe… Akkor jön meg az új legjobb barátod: az alkohol.
– A média a rendőr legjobb barátja – jegyzem meg. Nem azt mondom, hogy a nyomozásokban soha, egy alkalommal sem segített a média-felhajtás – kijelentem, hogy több eszementet szabadítottak ránk a firkászok, mint a biofüves drogok. Utólag persze minden szép és jó, az emberek szívesebben segítenek a rendőrségnek, ha látják, micsoda sikereket is ér el, szeretnének ők is a részesei lenni, legalábbis a PR-részleg így szokta beállítani a dolgot. Jobban féltem az első sajtótájékoztatómnál, mint az első helyszínemnél.
Önmagában az, hogy szóba került a drog, nem jelentett sokat; a legtöbb nagyszabású esetnél, ami ilyen pocsékul sül el, drogügyletről van szó. Az viszont, hogy ilyen pontosan belövi a milyenségét, felkelti az érdeklődésem, valahol a zsibbadt sör-paplan alatt. Úgy hangzik, mintha egy somaliér ajánlgatná orrhangon az 1972-es cuve-jét. Nem tudom pontosan, miért vonták vissza tőle a nyomozói státuszát; de nem lepne meg, ha túl nagy köze lett volna a drogoknak.
Mikor a csapos odalépne, hogy újratöltsön, nemet intek neki a kezemmel, és figyelmeztető tekintettel nézem, míg át nem sétál a söntés másik oldalára. Azt hiszem, ő maga nem volt zsaru, de az apja igen, meg a testvére; érti, mi a diszkréció. Mégis jobb, ha csak ketten vagyunk itt.
– Hm. A társaiban nem bízott, vagy a rendszerben? – vonom fel a szemöldökömet. Nem mondom, hogy Én nem csináltam már ilyet; María, például… Szóval a helyzet, amiben vagyunk, közel sem egyszerű, és cseppet sem szabályos. Azzal, hogy a potenciális tanú nálam lakik, határozottan megszegjük a szabályt, miszerint nem szabad befolyásolnunk. De nem tud máshová menni, szüksége van rám… És talán nekem is rá. Kevés emberrel találkoztam, aki ennyire megérteni a függőség mély bugyrait.
Hallgatom, amit mond, néhány résznél értően bólintok. A drogügyletek ritkán estek a mi górcsőnk alá; arra ott volt különleges ügyosztálynak a DEA, úgyhogy a jelenlegi helyzet még kissé kaotikus ahhoz, hogy átlássuk. Számos bizonyíték két teljesen különböző irányba vezet egyszerre. A kapcsolat a mexikói drog és a szerbek között közel sem egyértelmű még.
Az a világ, amit Herrera fest le, szürreálisnak tűnik elképzelve a mi utcáinkon, pedig nagyon is valós dolog, amelytől a világ több részén szenvednek, mint ahányan nem. Szeretjük elkülöníteni magunkat; itt ilyen nem történhet! Aztán, mikor mégis, teljes döbbenettel reagálunk. Meg még több fegyverrel. – Igen hasznos embernek tűnik – jegyzem meg. – Miért tartotta meg magának? Tudta, hogy eljön egy ilyen pillanat? Vagy inkább irigység? – Oldalra billentem a fejemet, mint a pszichiáter szokta a terápián. Nem feltétlen zavar, ha nem válaszol. Az is elmond valamit.
Azt mondja, hiányzik neki a munka. Komolyan mondtam azt a dolgot a fegyvercsőről. – Nagy szarral – bólintok rezignáltan, vele véletlenszerűen, de egyszerre kortyolva a sörből. Kiderül, hogy igazam volt azzal kapcsolatban, hogy nincs családja, legalábbis nem játszik szerepet a mindennapjaiban. Nem mondom, hogy Lilia és a lányok feltétlen tőlem függenének, ha valaki, hát én függöm tőlük; ha ők se lennének, talán a lefokozásra se lenne szükségem. Nem tudnám újrakezdeni. – Az előbb mintha arról lett volna szó, hogy nem akar bekerülni a nyomozásba – mondom félig kérdő hangnemmel. – Ami jó. Tekintve, hogy nincs az az isten, amivel ezt meg lehetne magyarázni a Do… főnöknek. Tehát akkor hogy is van?
Tudom, hogy van. Nem ez lenne az első, hogy fű alatt ügyködünk; nem azt mondanám, hogy illegálisan cselekszünk, inkább csak amolyan szürke, árnyékos zónában, ahová nem ér el a törvénykezés napsugara.
Nem szabad több TEDtalkot néznem.
– Véletlenül nem Gondos Bocs? – morgom, ami Weisst illeti. Nem mintha különösebb ellenvetésem lenni bárki ellen. De ez kicsit több szervezést igényel, mint amennyivel most szolgálni tudok. Megvakarom a szemem sarkát és sóhajtok egyet. – Szóval mi az elképzelés? Marad járőr, én átvetetem a mi körzetünkbe, és titokban meg villogtatja a jelmezboltból szedett detektív jelvényt mellettem? Vagy inkább a régi jó technikákhoz fordul, és munkaidő lejárta után összeveri akit kell egy sikátorban?
Nincs körülöttünk senki, mégis kényelmetlenül érzem magamat. Nem tudom, miért. Mintha valaki figyelne. A paranoia már csak ilyen. – Honnét tudja, hogy ez az embere, aki állítólag mindenben benne van, valóban maga mellett áll? Ha nem jelenik meg a rendőrségi nyilvántartásban, akkor aligha adhat neki ingyen szabadulsz a börtönből kártyát… – Márpedig az a legfőbb cserecikkünk ilyenkor. Nehéz megállapítani, kik lesznek azok, akik valóban hasznosak lesznek, és kik azok, akikkel csak vesztesz. Tapasztalni kell, aztán kialakul valami ösztön; de puszta emberi jóságból akkor sem adogatják az információkat. És most, hogy Herrera már nem is nyomozó, vajon milyen privilégiumokat ajánlhatna cserébe?
Hirtelen kedvem lenne elszívni egy cigit, és nagyon örülök, amiért ebben a kocsmában vagyunk, New York City törvényei pedig felmentik a dohányzási tilalom alól az olyan bárokat, ahol a tulaj dolgozik. Úgyhogy rágyújtok egy szálra. – Dohányzik? – ajánlok fel neki is egyet. – A kanadai tudósok szerint, ha negyven előtt abbahagyja valaki a dohányzást, 90%-al csökkenti az egyébként „elvesztett” évei számát. A’sszem abból kicsúsztam. Hat plusz év ide meg oda már úgyse számít.
Úgysincs olyan szerencsém, hogy majd a tüdőrák vagy egy szívroham vigyen el. Nem. Ha elmegyek, az csúnya lesz; valahogy mindig éreztem, és már megbarátkoztam a ténnyel. Olyan érzésem van, hogy Herrera sem csendben, a párnái közt tervezett meghalni valahol kilencvenöt éves kora körül.
– Szóval – fújom ki a füstöt – , maga feltételez valami kapcsolatot a mexikói drog meg az ügylet között? Nem lehet, hogy csak annyi a gond, amit maga is mondott, hogy tisztább, mint a balkáni pacsmag? – A helyszínen lelőtt két drogdíler mexikói származású volt, de ezt az infót nem osztottuk meg a külsősökkel; épp elég gond akad már így is a bőrszín végett, és ami engem illett, felőlem két középnyugati hófehér is lehetett volna. A tény nem változik. – Elég sokat dolgozott a mexikóiak között, elég közelről. Úgy gondolja, hogy azok a fickók bármikor leállnának üzletelni valami keleti-európai maffiával? Hosszútávon, úgy értem.

Fortune, fortune, smiling fate

I haven't seen you much of late

Az élet méreg. Ezt mondogatta a bátyám minden egyes alkalommal, miután felforgattam a cuccait, hogy megtaláljam a drogot, amit rejtegetett. Sajnos mindig találtam. Én voltam a kisebb, mégis én vigyáztam rá. Hányszor kellett munkából elmennem érte, szívességeket kérnem és tennem, hogy félrenézzenek és ne a börtönbe menjenek hozzá a gyerekei karácsonyozni. Mennyi szart vágtam a fejéhez ilyenkor, hányszor estünk egymásnak. Nevetséges, visszagondolva rá. Ő mindig megígérte utána, hogy leszokik, én pedig mindig elhittem. Aztán, egy nagyon szar napomon talált meg. A szokásosat kérte, és én akkor egyszer kinyomtam, mert úgy éreztem van fontosabb dolgom is, mint újra beleszállni a mókuskerékbe. Másnap találtak egy hullát az aluljáróban. Túladagolás. Én pedig azonosítottam.
A felesége és a srácai elköltöztek, teljesen egyedül maradtam. Hirtelen nagyon hiányzott az a sok szar, amit annyira utáltam. Ekkor már fedett nyomozóként dolgoztam, de nem vettem ki szabadságot, és nem is küldtek el. A szar elől még több szarba menekültem. Ez volt az első hibám.
- Azoké biztosan, akiket szeretnek – jegyeztem meg, sokatmondón pillantva felé. West régen sem volt kedvelt figura, nem kevésszer hallottam, mikor az anyját emlegetik, hacsak feltűnt a tévében. Én nem voltam rá irigy. Egyszerűen csak úgy voltam vele, hogy nem érdemli meg. Az élete alakulása onnantól fogva pedig úgy látszik, hogy engem igazolt.
- A drogelleneseknél ez nem úgy működik, mint a gyilkossági nyomozásoknál. Nem szeretők, prostik és szomszédok adják a füleseket. Főleg kartelltagok és hozzátartozók, akiknek a családja egy amerikai lepra telepén él és dolgozik szarért-húgyért. Nem azt fejezik le, aki köp. Úgy tudom, hogy maga szülő, így áttudja érezni, hogy ezek az alakok miért nem akarnak szerepelni egyetlen adatbázisban és nyilvántartásban sem – néztem jelentőségteljesen Westre. Egyetlen szülő sem akar szemtanúja lenni annak, hogy mit tesznek az ember gyerekével az olyan alakok, akik levágott testrészekkel írják alá a munkáikat. Jártam Mexikóban párszor, együttműködések jegyében, és az ottani piti ügyek is gyomorforgatók, nemhogy egy kartellel kiszúrni, akik az USA-ban készülnek megvetni a lábukat. – Ha megadja, amit akarnak, beszélnek. Csak az a jó informátor, akivel a bizalom kölcsönös. Mind tudjuk, hogyan működnek a bűnszervezetek. Elég egyetlen korrupt ügyésznek, bírónak meglátnia egy nevet az aktákban és hullanak a fejek – meglehetősen nyíltam beszéltem, de hallgatóság híján nem láttam értelmét kikerülni a kérdést. – A rendőri fizetés pedig nem túl jó. A többség magántermészetű munkát vállal, míg a maradék abba a kézbe szarik, ami eteti – vontam meg a vállamat, kitérve arra is, hogy miért nem bízom a rendszer mellett a legtöbb rendőrtársamban sem. Ismerek jó néhány alakot, akikről tudom, hogy két kapura játszanak. Nem ítélkezem, egyszerűen csak nem bízom mások titkait olyanokra, akikben nem bízom. A jelvény önmagában még kevés.
- Én találtam és én szerveztem be. Ő az én emberem, nem a rendőrségé – vontam meg a vállamat. Hívja, aminek akarja, én elővigyázatosságként gondolok rá. Eleinte egy asztalt is nehezen kaptam, nemhogy egy egységet. Késő éjszakáig dolgoztam hónapokon át, megfigyeltem, saját zsebből támogattam az informátoromat, mikor annak pénz kellett. Nem éreztem úgy, hogy tartoznék a jelvényemen kívül bármivel is a testületnek. Az informátorok adása és kapása egyébként sem egy zökkenőmentes procedúra.
Bólintottam, kommentár nélkül. A ”nagy szar” találó kifejezés a helyzetemre. Sok mindent máshogy csinálnék, ha újrakezdhetném. Nem úgy hagyom magam mögött a családot és a közösséget, ahol felnőttem, mint ahogy tettem. Máshogy intézném a dolgaimat a bátyámmal. Szabadságra mentem volna a halála után, nem a munkába menekülök. Úgy nem kéne most hetente látogatnom az önsegítő csoportokat. És könnyen lehet, hogy még most is Herrera nyomozó volnék.
- Jó gyerek, bízom benne. Kis útmutatás kell neki csupán – amit megadhatok neki. Az a rendőr, amelyik azt állítja, hogy egyedül ért el mindent, hazudik. Nem kevés segítséget kaptam én is, és nem kevés pofont is. A rendőri munka csak úgy hoz igazán nagy eredményeket, ha az egyén helyett a csapatra koncentrálunk. A probléma csak az, hogy ezeket a csapatokat rendszerint rosszul állítják össze. Így lesznek olyanok, mint a rákos sejtek.
- Ez már nem a kilencvenes évek – jegyeztem meg, a halántékomat vakarva. Nem vagyok szentéletű. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyetlen letartóztatottat sem szállítottak a kihallgatás után több sérüléssel kórházba, mint, amennyivel megérkezett. Mindig is problémát okozott a rendőrségi lépcsők tapadásának hiánya. – Ez egy kiterjedt nyomozás, szükségük van járőrökre. Kérjen át, ha kérdezik miért, mondja, hogy … a tapasztalatom miatt. A járőri munka összehangolása célszerű, a tapasztalat pedig segít – vontam meg a vállam, egy ésszerű okot adva. Weiss és én ugyanúgy ellátjuk azokat a feladatainkat, amiket eddig, csupán most majd az IU rendelkezésére is állunk. A túlórákat így se igen fizetik, így volna legalább értelme.
- Nem is kapna – csóváltam meg a fejemet, és egy halovány mosoly suhant át az arcomon. Azt egy szóval sem mondtam volna, hogy az emberem szentéletű volna. Habár keresztény ő is, meglehetősen sajátosan gyakorolja a vallás tanításait. – Családos ember, nem szeret arra gondolni, hogy otthon hagyja őket a sajátjaival. A lánya New Yorkban tanul, rajta keresztül kapcsolatba tudok lépni vele. Nem mellettem, vagy mellettünk áll. Csak nem akarja, hogy az övéi rosszkor legyenek rossz helyen. Ha adunk, akkor kapunk is. A kérdés, hogy mennyit ér ez nekünk – direkt használok többesszámot, de valójában West itt a kérdés. Hogy mi az ára annak, amit tud, azt csak azután mondhatom meg, hogy beszéltem vele. Ha azonban West alkudozni akar, nincs értelme szóba állni sem vele.
- Köszönöm – biccentettem felé, élve a felajánlásával. – Valamiben meg is kell halni, ha már a golyó elkerül. A megfigyelésekkor szoktam rá. Egyszer majdnem le is buktunk miatta – kissé múltba révedő tekintettel néztem az ujjaim között forgatott cigarettaszálat, mielőtt tüzet kértem volna tőle. Tizenhárom órán keresztül ültünk az akkori társammal egy furgonban, és hat órája fogytunk ki a bagóból. Rosszkor mentem ki venni egyet, épp akkor érkezett meg az, akire egész végig vártunk. A célszemély ki is szúrt volna, ha nem úgy nézek ki, mint a mosott szar. Arrafelé így nem lógtam ki, és a fehérek szemében egy jól öltözött mexikói lenne inkább gyanús.
- Alapesetben nem. A kartellnek a drog a … kvázi saját valutája. Nem fizetnek csak úgy vele. Mexikó azonban egy háborús övezet, főleg mióta a Los Zetas önállósodott. Sokuk a mexikói hadsereg különleges egységeiből leszerelt egykori tiszt. Jól felszereltek és profik. A Sinaola véres, de inkább zsarolás és vesztegetés útján működnek, nem csípőből tüzelnek. Ha Mexikóban meginog a Sinaola hatalma, fegyver kell nekik, hogy rendet rakjanak, és szövetségesek. A balkáni segítség és fegyverek beillik a képbe. Ha valamiért megéri droggal fizetni, akkor az a fegyver. Sok szállítmány érkezik az USA-ba, ha ez a két kartell egymásnak esik, azt itt is megérezzük. A kicsi, utcai bandák úgy repülnek majd a nagyokhoz, mint a légy a szarra – talán ez is okozná a legnagyobb problémát. A sok hülye utcai gyökér kezébe nem való még több fegyver, hogy vásárolni is azzal menjenek a boltba. Biztosan ő is látott már félresikerült rablásokat. Nem akarja ő sem elképzelni, hogy mikké fajulhatnak ezek, ha több fegyverhez jutnak ezek az utcai csoportok.
- Az amerikai kapcsolatok fontosak a kartelleknek. Támadni fogják őket, ez pedig az utcán fog lecsapódni. Először lelőnek pár dílert, rajtaütnek néhány kaszinón. Talán pár politikust is megtalálnak. Aztán jön a lakosság. Egy kartell, ha háborúzik, nem sokkal különb egy terroristacsoportnál. A sajátjaiknál keresnek először menedéket és segítséget. Gránátokat dobálnak éttermekbe, emberrablás és csempészet, bármi, amivel nyomást tudnak helyezni a hatóságokra. A kormány is már rég feladta, hogy mindegyikkel küzdjenek. Támogatnak néhányat, hogy azáltal iktassák ki a többi kartellt, majd reménykednek benne, hogy a pénz által irányítani tudják őket. Arról nem is beszélve, hogy miben állapodhattak meg a balkániakkal – tettem hozzá, kissé hátra dőlve, gondterheltem fújva ki a füstöt. Tanúja voltam Mexikóban néhány kartell összecsapás következményének. Odaát falvak néptelednek el egy-egy ilyen után. Az épületeken lévő amerikai zászló nem fog segíteni.
- A drog is olyan, mint a … dohány – emelem meg az ujjaim között szorongatott szálat. – Szeretheti a drágább fajtát, de ha az olcsóra futja csak, ugyanúgy megveszi. Rászokik, majd egyre kevesebb ideig bírja nélküle. Ha hígítják az anyagot az olcsóbbá teszi, de ugyanolyan könnyű rászoktatni a vevőket, mint a tisztára. Tiszta, mexikói drogot nem árulnak az utcán az átlagos dílerek. Azt a Wall Streeti seggfejek szívják inkább a kurváikról fel. Tiszta anyagban fizetni szoktak – hiszen úgy van értéke. Ha egy kartell droggal kereskedik, akkor azt rendszerint úgy állítják elő, hogy ne veszítsenek rajta. A drogosnak mindegy, hogy milyen tiszta a cucc, amíg beáll tőle. – Drogért pedig fegyvereken kívül ritkán vesznek mást.

Minden nyomozásban vannak azok a pillanatok, mikor az ember legszívesebben egyszerűen bedobná a törölközőt. Mikor már minden lehetséges szálon elindultunk legalább négyszer, és minduntalan zsákutcába futottunk, vagy mikor már hetek óta csak várunk a csodára. Annak ellenére, amit a CSI és hasonló finomságú sorozatok tükröznek, az esetek nagy része sokáig, hacsak nem örökre lezáratlan marad, így vagy úgy – és ha esetleg fel is fedjük azt, mi történt, még akkor sem biztos, hogy a bűnös elnyeri méltó büntetését. Az ember sosem felejti el az első alkalmat, mikor végignézi, ahogy az a fickó, akiről pontosan tudja, hogy bűnös, hogy ártatlan emberek vére szárad a kezén, kisétál – ha nem is szabadon, de például vádalkuval. Még mindig érzem az első ilyen ügyem – Robert Krupke, kisstílű díler, megölte a volt feleségét, az új férjét és a gyerekeiket, negyven évet kapott emberölésért, amiből alig tizenötöt kellett leülnie vádalku végett, szigorított helyet általános börtönben – után a számban maradt keserűséget. Talán az lehetett az első alkalom, hogy úgy éreztem, ezt már csak az alkohol tudja lemosni.
Azóta a hasonló alkalmak száma sok és végtelen között ingázik. Egyszerű elfogadni, miért dől meg az emberek hite a rendszerben. A tárgyalóteremben nem az általános igazságot keresik, a nyomozással szemben; ott mond valamit az ügyész és mond valamit a védőügyvéd, aztán győz valamelyik verzió.
Járőrként sem volt sokkal egyszerűbb, ahol nem a rendszer hibáival, hanem a hányatott sorsú emberekkel és a társadalmunk legaljával hozott össze a sors nap mint nap. Herrerának tehát bőven akad oka inni – a lefokozás csak cseresznye a Tequila Sunrise-ba.
Néha tényleg egyszerűbb lenne visszamenni, valahová húsz-harminc évvel ezelőttre. Ezt csupán az elkeseredettség mondatja persze velem; mindig is voltak és lesznek is, akik a jelvény hatalmát önző igazságszolgáltatásra használják, és csak azért lőnek le valakit vagy vernek félholtra, mert nem tetszett a szeme állása. Ez a nagy büdös helyzet; de azért az ember a gyerekei előtt elő kell adja, hogy van remény. És valahol hinni is kell, hogy van, ugye?
Ezért nem adtam fel ezt az ügyet sem. Persze, szeretném, ha végre jó hírekkel szolgálhatnék Zorának; Isten látja, megérdemelné végre már szegény lány. Az egész élete romokban. De nem tagadhatom: főleg Lyubek az, akit elő akarok keríteni. María vallomása nem vitt minket sokkal előrébb sajnos; egyszerűen elvezetett a következő kérdőjelhez: mi köze a balkániaknak a mexikóiakhoz?
– Lehet, hogy meg tudom oldani – vonom meg a vállam végül. Mindenki hülyének néz majd, amiért bárkit is átkéretek ezzel az indokkal, de a felszín alatt úgyis tudják, hogy valami szívesség cserebere van a háttérben. Így megy ez minden szakmában, miért lenne különb az igazságszolgáltatás felesküdött bugyra? – És Weissen is elgondolkozom. Kevés a… „jó gyerek”, akiben bízni lehet. Márpedig nem árt, ha bízik a társában.
Mindketten tudjuk, hogy fog ez menni; ha Ő tilosban járkál a nyomozósdival, akkor én is. Kell valaki, aki fedezi a hátát, hogy egyikünket se érjen váratlan meglepetés. Ha valóban tud segíteni, és ezt a pulykatojásképűt akarja maga mellé, hát legyen. Elég ideje van a rendőrségnél, hogy jó legyen a szimata az ilyesmihez.
– Ez a nagy kérdés, ugye? – nyomok el egy röhögést magamban. – Kibaszott bizalomjáték az egész… Bekötött szemmel, kések közé dőlve, vagy elkap, vagy nem. Nem fogok úgy tenni, mintha tetszene ez a felállás. Talán eleget adhatok neki, hogy talán elmondjon valamit, amit talán tud. De megfogott. Nincs jobb ötletem, az idő pedig egyikünk pajtása sem – köszörülöm meg a torkom. Azaz nincs más lehetőségem, mint hinni ennek a félismerős fickónak a teljesen ismeretlenről. Bíznom kell benne, hogy a fickó hasznos lesz, mert minél tovább várok a csodára, annál biztosabb, hogy Ivanov megint kicsúszik a kezeim közül. Az a rohadék olyan, mint egy angolna, az a jó nyálkás fajta.
Érzem, hogy kezd megfájdulni a fejem, és nem tudom, vajon annak hatása-e, hogy elég régóta nem szívtam egy szálat se, vagy a söré, amit megittam víz helyett is. Kell az a szál, és egyébként is megnyugtat. Túl sok az impulzus.
Elhörgök valami nevetésfélét; nem volt túl kibontott sztori, és tartsa meg magának, ha akarja, de ismerős. – Én egyszer majdnem felgyújtottam magam, szintén megfigyelés. Mondják, hogy megöl a cigi, de nem így gondolja az ember… – Bár Lilia anyját valószínűleg nem lepte volna meg, ha arra nyitja ki az újságot, hogy felgyújtottam a lakásom és bent égtem. Biztos kinézi belőlem, hogy olyan ostoba vagyok, hogy égő cigarettával alszom el. Ha tudná, hogy nagyobb eséllyel fulladok be részegen a hányásomba, valószínűleg nem gondolna rólam jobbakat, úgyhogy inkább nem javítom ki.
– Los Zetas… ők voltak a felelősek azokért a börtönlázadásokért úgy kilenc éve, ugye? – ráncolom a szemöldököm a semmibe meredve. Én és a mexikói hírek nem vagyunk túl közeli barátságban egymással, de akadnak dolgok, amik elérnek idáig. Két szökött fegyencet például a városban találtak meg, a reptérre menet. Elég aggasztó a gondolat, hogy idáig elértek, még ha jelenleg nem is őket keressük. Nagyrészt persze csak bólogatok arra a gyorstalpalóra, amit mond. – A sógorom El Paso-ból való. Mesélt egy-két dolgot a Sinaloáról, főleg arról, hogy háborúzik a Juárez kartellel. Örülnék, ha nem Brooklyn lenne az új Ciudad Juarez.
És ezzel aligha voltam egyedül. A feltételezés, hogy ezek akár idáig elérhetnek, hogy nem csak texas vagy Utah sivatagos végtelensége lehet veszélyben, hanem New York is (nem csak az általános populáció vagy a számottevő mexikói jelenlét okán, hanem azon egyszerű oknál fogva, hogy az itteni az egyik legforgalmasabb kikötő a világon), kevesek fejében fordul meg. Az még kevésbé, hogy a kép, amiket néha a tévében látunk, machetével rohangáló és emberekre vaktában lövöldöző bandatagokról, a valóság, nem pedig valami távoli világ közvetítése. New York embere sok dolgon nem döbbent már meg, a macskaméretű patkányoktól kezdve a külön kutyáknak létrehozott kajáldákig, de még a Bronx valódi arcát is nehezen emésztették meg. Azt, hogy bármikor és bárhol kitörhet lövöldözés, hogy olykor egy egyszerű esti középiskolai focimeccs is pánikba torkollik az elsuhanó, sötétített üvegű autóból kihajoló bandatagok végett. Az itteniek határozottan nem állnak készen a mexikói kartellekre.
– Szóval az a feltételezés, hogy a mexikóiak csempészik a drogot a texasi határon, a balkániak meg a fegyvert Európából… Aztán kölcsönösen jövedelmező cserét hajtanak végre valahol az államban? – vonom fel a szemöldököm, bár a kérdés nem is annyira kérdés. Lustán, mélyen szívok bele a cigarettába, mielőtt oldalra fújnám a füstöt. – Cseppet sem tetszik. Az a gondolat pedig még kevésbé, hogy ha akármelyik fél elégedetlenkedni kezd, azt nem fogják csendesen lerendezni, úriemberek módjára… Nem is beszélve a Sinaloa ellenfeleiről. Ha jól tudom, már a Juárez kartell is megjelent New Yorkban. Az új vezetés terjeszkedik. Aligha fognak jobban kijönni itt, mint Mexikóban. – Mondanám, hogy Antoniotól tudom, de inkább miatta; láttam már a tetoválásait, tudtam, hogy nem volt tag, de részese volt a kartell életének. És az utóbbi időben hirtelen vészesen sok pénze lett. Az, hogy ez az előléptetése miatt van, úgy, ahogy van, egy adag faszság. Nem vádolom meg semmivel, amíg nincs bizonyítékom, de nagyon, nagyon erősen sejtem, hogy megint belekeveredett a csempészetbe.
Amíg viszont lehet, messziről elkerülöm ezt a vonalat. A nagy kép igazságán túl az ember a családját védi; talán Tony nem a kedvencem, de Ineséknek így is épp elég bajuk van. Nem, ez nem volt járható út.
– Nem tudom, mennyit tud a Dordevic-ügyről – kezdek bele aztán, lehetőséget adva annak, hogy válaszoljon, míg kiiszom a söröm maradékát. – Drogügylet, addig az sima dolog. Ahogy az is, hogy a helyszínen megtalált két csempész kartelltag; az áldozat fia, Milovan, jelenleg is körözés alatt áll nem csak az FBI és a rendőrség, de az Interpol által is. Valószínűleg külföldre szökött, de semmi biztosat nem tudunk… Tudtunk. – Nem fordítom el a fejem, de körbenézek, fülelek, és addig nem folytatom, míg az a részeg féleszű végre ki nem flipperezi magát mögülünk, hogy eljusson a klotyóra. A hangokból ítélve mondjuk egészen a klotyóig mégsem jut el, de ez már a tulaj baja. – Azt hittük, a társa is vele ment, akivel a helyszínen volt. Új fejlemény gyanánt viszont kiderült, hogy ő még a városban van. Legalábbis itt volt, még két hete.
Ez a rész nincs bent az aktákban… Egyelőre. Maru személye ugyanis még mindig illegálisan tartózkodik nálam. A motelben lévő lövöldözésnek egyelőre, hivatalosan, nincs szemtanúja; azon a környéken egyébként is gyakran megesik ilyesmi.
– Tanúm van rá, hogy Lyubek Ivanov két hete egy brooklyni motelban lelőtt egy David Laski nevű lengyel amerikait, aki bizonytalan ideje a balkániaknak dolgozott. Feltételezhetően a csempészetben segített. Fogalmunk sincs, mi volt a kivégzés oka, de nyilván elég jó volt ahhoz, hogy nap közben végezzenek vele. Meglehet, hogy semmi köze ahhoz, ami talán a mexikóiakkal folyik, de érdekes egybeesés. – Néhány pillanatig megint csendben maradok, hogy tűnődve szívjam a cigarettát. A nikotin már kezd dolgozni, talán csak placebo, de mintha gyorsabban pörögne az agyam. Nem sejtettem, hogy ilyenkor még használnom kell. – Ivanovot nagyjából három tucat különböző hatóság keresi világszerte. Én is kilenc éve pályázom rá, és valahogy mindig meglóg. Ha köze van a mexikói-balkáni ügylethez, akkor nincs túl sok időnk gondolkodni.
Hirtelen úgy érzem, tennem kell valamit. Hogy rosszul esik itt ülnöm. Hogy máshol kellene lennem; és jobb híján haza indulnék, hogy megint átvezessem Maríát azon, mi történt két hete. Mintha azóta többre emlékezne zárt ajtón keresztül.
– Mit gondol, mikorra tudna kapcsolatba lépni az emberével?

Fortune, fortune, smiling fate

I haven't seen you much of late

- Őt ismerem. Hallgat rám – bólintottam West szavaira. Nem tudok ugyan sok mindent a kölyökről, mert annyit beszél, hogy már reflexszerűen szűröm meg, hogy mire érdemes emlékezni abból és mire nem. Azonban szorgalmas és tanulékony, rám pedig odafigyel, így könnyebb kezelni, mint egy önjelölt igazságosztót, aki azt hiszi, hogy egy személyben lehet rendőr és bíró.
- Ez is a nyomozó feladata. Mérlegelni. Kellemetlen, de nincs mit tenni ellene. A beosztott várja az utasítást, a felettes pedig készül, hogy elverje a szart a nyomozón, ha nem jön be a dolog – vontam meg a vállamat. Ezt áttudtam érezni. A legtöbb nyomozó nincs olyan helyzetben, hogy sokat hibázhasson. Nem minden informátor és információ éri meg, hogy kockáztasson az ember, olykor azonban sötétben kell tapogatózni és reménykedni, hogy nem vernek át minket. A rendőrség nem mindig van lépéselőnyben, főleg nem az olyan ügyekben, amelyek nyomait nagyrészt már az idő elfedte.
- Szép kis szalagcímek készültek volna belőle – jegyeztem meg somolyogva, az utolsókat kortyolva az italomból. A megfigyelések unalmasak, de nem egyszerűek. Apró dolgokon is könnyen megcsúszhat, mint például egy dohányoson, aki nem képes kibírni, hogy rágyújtson egy szálra.
Bólintottam. Mexikóban születtem, de még gyerek voltam, mikor az Államokba jöttünk a szüleimmel. Ők sokat láttak az ottani világból, én keveset. Mikor Mexikóban jártam, sok mindenre számítottam, de a valóság sokkalta gyomorba vágóbb, mintsem az embert azt sejthetné. A kartellek különösen kegyetlenek, nem úgy működnek, mint egy maffia. Nincsen sajátos etikai kódexük, a ”család” fogalma nem jelent számukra semmit. Az erőszak nyelvét ismeri csak, és pont emiatt kiirthatatlanok. Erőszakkal felelni az erőszakra ugyanis nem szül mást, mint, aminek az elpusztítására törünk.
- Valószínűsíthető. Talán több részletben bonyolítják le az üzletet. A kartellek is fejlődtek az idők során, a technikai hátterük főként – ez pedig csak még több problémához vezet. A technológia rossz kezekben még sosem vezetett olyan eredményre, amit az átlag ember könnyen megélhetett. – Sok helyi utcai banda pedig több szálon is kötődik a kartellekhez. Ha felütik a fejüket itt, akkor csatlakozni fognak. Egyik napról a másikra tízszer annyian lesznek. Tanulatlan, erőszakos fiatalok, akik mészárosok elismerésére vágynak – az arcomra kiülő grimaszból kitalálhatta, hogy mennyire gyűlöltem ennek a gondolatát is. Fiatalon a saját bőrömön, a bátyám révén, majd fedett nyomozóként is megtapasztaltam ezt a mentalitást. A gyűlölet és a bizonyításvágy elmondhatatlan szörnyűségekre tudja rávenni az embert.
Némán hallgattam Westet, az információkat pedig közben folyamatosan rendeztem a fejemben. Nyomozóként sem volt túl nagy hozzáférésem más rendőrőrsök ügyeihez, végképp nem az IU aktáihoz, így főleg belsős pletykák és újságok alapján tudtam az ilyen esetekben leginkább tájékozódni. – Alighanem sürgős is volt, igen. A kivégzéseket megrendelik, de nem szabnak meg időkeretet. Fényes nappal ölni pedig kockázatos – még egy tapasztalt bérgyilkosnak is. Egy ilyen ember esetén pedig a kockázatnak egyetlen oka van: pénz. Ha pedig jól megfizették, akkor a megbízónak igencsak fontos volt, hogy minél hamarabb megtörténjen a gyilkosság. – Lehet benne valami. A profikat szinte mindenhol alkalmazzák a bűnszervezetek – bólintottam West szavaira. Főként Európában, de a kartellek esetén sem ritka az, hogy külsős szabadúszókhoz fordulnak, hiába vannak meg az embereik ezekre a feladatokra.
-  Még a héten. Legalábbis megpróbálom – feleltem halkan, elnyomva a cigaretta csikket a hamutartóban, majd a tárcám után nyúltam a farzsebembe. – Addig találja ki, hogy mit ad neki. A maga helyében nem rá, hanem a családjára koncentrálnék. Főleg a lányára. Ha akad még kapcsolata a televíziós időszakából, intézzen el egy gyakornoki helyet neki – vontam meg a vállamat, keresetlen tanácsot adva. – Ezt én állom – pillantottam rá, mikor felálltam a székről és a pultra tettem a bankókat. ¬– Keresni fogom, ha elértem az emberem. Legyen válasza, mert gyorsan fog kelleni – néztem még West felé, majd egy biccentéssel búcsúzva hátat fordítottam neki és Weissék felé vettem az irányt, akiknek az arcára volt írva minden kérdésük.
- Fáradt vagyok, leléptem – előztem azonban meg a kérdés cunamit, Weiss vállára téve a kezem, hogy visszanyomjam a helyére, mikor felakart pattanni. – Maradj, beszélgessetek tovább – tettem hozzá, egy jelentőségteljesebb pillantást megejtve felé, amit észrevett, mert végül visszaereszkedett a székre és a többiek felé fordult, miután egészen az ajtóig követett engem a tekintetével. Szívességet tettem neki. Nem most azonnal, a barátaival való italozás közben kell rájönnie, hogy a rendszer nem működik.