földet bámuló távolságtartó / kopott, acélbetétes bakancs / hanyagul zsebre vágott kezek, amikben mindig rejlik valami / mesélő tetoválások, amik itt-ott hegeket is rejtenek, mert nem mindegyik tündérmese / lopott, óvatos pillantás afelé, aki számít / livingstone rajongó / vaníliás dezodor / bipoláris / nagyokat harapó, de nem csámcsogó / borús napodon napsugarakat előcsaló / karika fülbevaló / cicás képernyőkép telefonon / deszkán lezserül álló / esőben sír / pimasz grimasz / titokban bújós / gyógyszermentes napokon fenegyerek vagy hétalvó / dohány szag / partikon az ételek körül lebzselni / közelebbről ismerve egyre gyerekesebb oldalát mutatja

Van egy titkom. Mikor még egészen kicsi voltam, élénk fantáziám nem csak világokat és csodákat teremtett kíváncsi szemeim elé, de egy másik Mickeyt is. Barátok voltunk, de sosem töltöttünk együtt időt, nem is beszélgettünk. Nem tudtunk. Tulajdonképpen másik Mickey az üveg tükröm másik oldalán élt. Sokáig azt hittem ott, ahol egyszer már Alíz is járt a mese könyvben.

2015. nyara
Nagyjából két óra lehetett, odakint, a szobán kívül pedig, mintha már is a városban találnánk magunk, akkora zsivaj volt. Pedig csukva az ajtó. A nap nem hazudtolva meg magát ontotta magából a meleget, éppen elegendőt, hogy végre használni lehessen az új medencét. Mert mit ér a grill parti pancsolás nélkül, nem igaz? Emeleten bujkáltam a sok vidám mosoly, és élénk kacaj elől, éppen csak arcom látszott ki a takaró alól, még is piszkálta orrom a nyárson sült hús és fűszerezett zöldség illata, a konyhában pihenő fahéjas almás pite és étcsokoládés torta egyvelegének más esetben kellemes aromája. Most mégis felfordul a gyomrom tőlük. Ahogy a retró nyarakat idéző zene odakint. Még a dobozos üdítők halk pisszenését is hallom. Borzasztó zavaró. Mikor lesz már vége? És miért pont itt kell tartani?
Kopogások. Ma már a sokadik. Megint anya nyit ajtót, hogy óvatosan bedugja fejét, de én most is háttal vagyok az ágyban neki, mint előtte két órával ezelőtt. A szoba sötét, a redőny, csak az apró kis lukakon enged be némi fényt, de ha rajtam múlna, ott sem szűrődne be semmi, ami zavaró tényezőként világítana a szobámba, bár meglepően könnyen vonzza a tekintetem, és bámulom órák hosszat.
- Mickey, édesem, igazán lejöhetnél egy kicsit. Lent várnak a barátaid és az unokatestvéreid is. Legutóbb is olyan jókat fogócskáztatok. - kérlelt anya, de hangja így sokadjára már inkább aggodalmasabb volt. Én pedig gyűlöltem érte, mert úgy éreztem, zsarolni próbál. Érzelmileg. Nem vágytam másra, csak csendes, sötétre és nyugalomra. Még is mindig zaklatnak.
- Mickey, jól vagy? Fáj valamid? - kérdezgetett válasz híján, és anyaként nem félt belépni az oroszlán barlangjába, megközelítve s meg is kerülve az ágyat, aminek takarója alatt bújkáltam, meredtem és nem kevésbé letörten bámulva azokat az átkozott fény pontokat a lepedő, mintha attól félnék, kiakarnák égetné azt. Lehajolt hozzám, de érzékeim erőteljesen ellenálltak, hogy reagáljak. Aludni akartam. Csak úgy, mint tegnap. Miért nem hagynak pihenni? Szólítgatott, de halkan, és puha tenyerét homlokomra simította, ellenőrzésképp. De nem voltam beteg. Mert nem vagyok beteg. Fáradt vagyok. Magányra vágyom. Csendre és nyugalomra. Most legjobban egy föld alatti koporsó kényelmes párnái közé. Hűvösen, némán és egyedül. Érzem, hogy a vállam is kitapintja, de végül felhagy a kérdezgetéssel és továbbra is aggodalommal teli szemekkel sétál ki szép lassan, tán vissza is pillantgatva olykor. Nem mintha eltűnnék. Addigra apa is benéz, de végül megvárja míg anya kilép és visszacsukját az ajtót.
- Mi van vele? - kérdezte apa akkor már a csukott ajtó mögött. Felismerem mély bariton hangját. Elsőre talán kissé szigorúan cseng kérdése, mintha követelné a választ, valójában csak munkahelyi ártalom. Rendőr. Pontosabban nyomozó.
- Nem tudom, drágám. Egy szót se szól. Már tegnap este óta. Aggódom érte. - sóhajtotta szomorúan anya, és elkeseredett hangja könnyeket csal a szemembe, bűntudat útján, amiért fájdalmat okozok neki. Minek létezem egyáltalán? Sajnálom. Talán jobb volna, ha meghalnék.
- Szerintem ki se kelt az ágyból azóta... - vette halkabbra, s tán még elkeseredettebben. - Mit tegyünk? Nincs láza, de látom rajta, hogy nincsen jól. Tegnap reggel még majd kicsattant, most meg mintha... nem is ő volna. - már-már suttogta, de hangjából még így is kiérződött, hogy már nem csak belül sír, miközben magamban csak ismételgetem a mondatot: Bárcsak meg se születtem volna.
- Semmi baj, kedvesem. Ne aggódj. Elvisszük orvoshoz. Holnapra foglalok időpontot. - felelte apám attól fogva ő is kissé aggodalmasan. Fel sem merült bennük, hogy drogoznék, mert tudták, hogy nem tennék ilyesmit. Fiatal is vagyok még, hogy ilyesmi érdekeljen. De végül nem mentünk el orvoshoz, mert másnapra minden rendben volt. Pedig az előző nap történtek még akkor is ott lapult tekintetükben. Az aggodalom halk súlya kérdéseikben, hogy "Minden nálad, mielőtt elmész? Kulcs, pénz, telefon?".

2019. őszének vége felé
Hideg volt, nyirkos idő, de minket a belülről fűtött az alkohol. Még kis pályásnak számítottam, válogatós is voltam, de mivel még nem volt nagykorú, azzal kellett beérnem, amit idősebb barátaim tudtak szerezni. Azt meg aztán vagy valakinél vagy egy klisés, fiatal bandáknak is jó gyülekező helyen fogyasztottuk el. Most éppen a karácsonyi vásár előkészületei közepette egy már eléggé befagyott szökőkút szélén ücsörögve, hangoskodva. Éjszaka volt, már egy lélek sem járt arra, a biztonsági őrök pedig minden bizonnyal épp szünetet tartottak vagy hunytak egyet a fűtött kocsikban. De nem is volt rájuk szükség, mert nem rongáltunk, és a távoli lakóházakat tekintve, senkit nem is zavartunk.
- Oda nézz! Mindjárt leesik!! - röhögött föl Ricky, félig üres sörös üvegének szájával felém bökve. Aki épp a csúszós kút szélén próbált egyensúlyozni. Mindegyikünk arca ki volt már pirulva, mondjuk nem is öltözködtünk túl ősziesen, de így mozogni is könnyebb volt. Már pedig én telis-tele voltam energiával. Akkor sem tudtam nyugton maradni, ha a többiek már elég bizalmatlanok voltak az egyensúlyukat illetően a sok italozás végett, én inkább ültek a hidegben. Nevettek a bohóckodásomon, leheletük pedig, mintha sűrű cigi füst lett volna. De azért mindenki mellkasához kapott, mikor egyszer, kétszer megcsúsztam. S végül le is estem, szerencsére csak egy popó landolással, így nagyobb bajom nem is lett.
- Menjünk mostmár... elég a lustálkodásból! - kelek fel, leporolva hátsóm, amibe a közelemben lévő Hanna is segít, miközben még mindig a szerencsétlenkedésemen kuncog.
- Hová? - kérdezte Ricky, aki láthatóan köszönte szépen, de jól el volt.
- Hová, hová... bárhová! - tárom szét karjaim, odalépdelve és még önkényesen fel is segítve a kőről, hogy ezzel se legyen fáradságosabb a dolga. A többiek se igazán éljeneztek, de mivel jószerivel Ricky volt a vezető, ő pedig nem ült vissza, mindenki felállt, mégha bizonytalanul is.
- Jóó, de ne gyalog. Menjünk kocsival. - legyintett közbe Samuel, a csapat legsúlyosabb tagja. Persze ki más? De mentségére szóljon, üveg is volt a kezében, és eléggé instabil lábakon is állt szegény. A kocsit viszont mindenki más is jó ötletnek tartotta, noha volt egy kis bökkenő.
- És ki vezessen? - tette fel a nagy kérdést Laura, aki bár nem volt színjeles tanuló, köztünk azért a legokosabb. Érvei ellen pedig ritkán szállt bárki is szembe. Össze is néztünk, mert a dolog úgy állt, hogy legalább egy üveg sör, mindenkiben volt.
- Majd én. - jelentkeztem végül lelkesen, széles mosollyal. - Én ittam a legkevesebbet. - mosolyogtam.
- Nincs is jogsid. - bökte oda félvállról Ricky, mintha csak zavarná, hogy nem ő a sofőr, pedig tisztában van vele, hogy óriási hiba volna. Vállat vontam. - Vállalom a kockázatot. - nevettem, noha lelkem mélyén tudtam, hogy ez cseppet sem olyan mókás. A barátaim effajta butaságát is rossz szemmel nézné apám, hát még, hogy én ültem végül a volán mögé.
Végülis mind beültünk, még az öveket is becsatoltuk egy autós vicc közepette, majd minden tudományom összevetve, izgatottan indítottam el a kocsit, majd gurultam ki vele az útra. Viszont onnantól már azt sem hallottam meg, ahogy Ricky figyelmeztet, hogy vigyázzak a kocsijára. A lámpák már csupán sárgán pislákoltak, autók pedig alig akadtak. Eleinte csak kóboroltunk, ötleteltünk hová mehetnénk még, ám az út csúszós volt, és egy ilyen kanyarnál elég izgalomhoz jutott a csapat, hogy jórészt hangoskodásban és nevetésben törjünk ki. Már nem tudom, miért gondoltam, hogy ez jó dolog, de motiválva éreztem magam, hogy megismételjem a nyikorgós kanyart. Aztán még egyszer, és még egyszer. Egyre élesebbet, egyre nagyobbat. Amikor pedig kifogytunk a kanyarokból, ráléptem a gázra, a nevetést pedig idővel felváltották az óvatos, de még jókedvű figyelmeztetések, óvva intések. Aztán a hangosabb rendre igazítások, amelyek nem értek többet az előzőeknél. Az én szemem végig az úton volt, és a mellettünk elhaladó világon. A fülem pedig a saját hangos nevetésemen. Még az sem tudatosult bennem, hogy Ricky vállon ütöget az anyós ülésre. Ahogy az sem, hogy hátul már sokkalta inkább azért sikoltoztak, mert rettegtek, semmint, mert élvezték volna. Változott valami. De nem érdekelt. Boldog voltam. Ezt pedig tudatni akartam a világgal is, így lehúzva az ablakom, kidugva fejem, kezdtem hujjogni, kiabálni, sikoltozni az örömtől. A kormány kikerült a látószemszögömből, inkább csak kapaszkodtam belé, mint sem vezettem volna. Ricky próbálta fogni, de félt kikapcsolni az övét, így pedig alig érte el a kormányt. Laura később bevallotta, hogy megpróbálta felhívni a rendőrséget, annyira félt, de remegő kezei közül kiesett a telefon, ahogy néha ugrott egyet a kocsi. Végül egy park kellős közepén álltam meg, távol a parkolóktól, és elsőként ugrottam ki a kocsiból, hogy kiszaladhassak a hűvösbe, addigra póló nélkül, önfeledten, soha boldogabban. Mire ők sírva, rettegve, mellkasukat fogva kiszálltak, én már egy fán csüngtem őket is a mászásra invitálva. Ricky elrókázta magát, Samuel a kocsinak dőlve, átázott gatyával zokogott, ahogy Laura is őt ölelve. Hanna jött csak oda, hogy sikoltozva kérjen számon, de a félelmei, el tompultak az én sziporkázó kedvem mellett, így csak mosolyogva hintáztam az ágon, pedig már alig éreztem a kezeim a hidegtől. Végül mégis csak beért minket egy szirénázó autó, és szinte együtt rohantak oda kiáltozva, segítséget kérve, sőt könyörögve, tán még mosva is magukat. Az egyenruhás - ki látásból ismert - aztán értesítette apám, aki kiérkezve hirtelen el sem tudta dönteni mit is kellene most éreznie. Még egy jó öt percen át fogócskáztunk is, mire sikerült elkapnia, bár velem ellentétben ő egyszer sem nevetett vagy mosolyodott el. Berakott a kocsiba és onnantól már csak arra emlékszem, hogy a rendőrségen töltött rövid idő után kettesben folytatva az utat nem haza, hanem egy klinikára mentünk. A váróteremben ülve figyeltem, ahogy a pultnál töltögetett valamit. Akkor láttam először sírni.

A jó, nem mindenkinek jó, a rossz pedig nem is mindig olyan rossz. Ezzel érvel az orvosom, ha elbizonytalanodok, vagy lázadozni kezdek a gyógyszer ellen, amit évek múltán, de sikerül beállítani. Csak tudod, könnyebb belegondolni abba, milyen könnyen válhat mindennapos dologgá, hogy pontban ekkor és ekkor beveszed evés után, viszont mindez valójában képtelenség. Már az az elképzelés, hogy tekintsem egyenértékűnek egy fogmosással... Őrültség. Mert ha elfelejtek fogat mosni, mert sietek, na bumm, ott a rágó, este majd nem felejtem el. De ha ugyanezt a pirulákkal teszem, balesetet okozhatok vagy tehetek olyasmit, ami miatt magam és szüleim is szégyenbe hozom. Hogy tekintsek rá úgy, mint egy létfontosságú vitamin? Nem haldoklom.
- Mindenkinek van párja? - emeli kezét a helyettesítő tanár, aki olyan gyorsan darálta el nevét az előző percben, hogy semmit sem értettem belőle. Persze az osztály páratlan, s most épp senki sem hiányzik, szóval... vajon ki maradt egyedül? Egy csöppet megalázónak ítélem a buta kérdést, de nem tehet róla. Ahogyan én sem. Nem baj, mert amúgy sem kedvelem őket. Nagy részük - jóóó nagy részük - csupán szembe mosolyog, na de, amit aztán a hátad mögött tesznek. Sosem lázadtam, és itt nem is olyannak kellene ismerniük, mint, aki tetők szélén ugrabugrál, mert épp olyan kedve szottyan. Még is meggyőződésük, hogy rendszeres használója vagyok a budi egyik falára faragott glória lyuknak, és hogy szabadidőmben kis állatokat kínzok. Baromi téves elképzelések tömkelegét hallottam már, de látod? Ennyit tesz, ha valaki nem születik őzike boci szemekkel, nem mosolyog mindenkire jövet menet, mindennapos viselete a bőrdzseki és lánc a gatyán, a gördeszka meg aztán... a sátán műve! Az órai projekt szerencsére egy emberes, én pedig megtanultam feltalálni magam. Ami pedig az órák utána elfoglaltságom illeti, elég változatos, de, hogy állatokat bántsak, az ki van zárva.
Figyelmem a zenének szentelve szeltem az utcákat a deszkán, szinte ösztönösen kikerülve az akadályokat, megállva a pirosnál és bevéve a kanyarokat. Nem szoktam egyből haza menni, ha nincs valami égetni való fontos dolgom, például valami témazáró, vizsga vagy hasonló, és mivel, hogy ez alkalommal sem volt, így az egyik pályára mentem deszkázni egy kicsit. Jó módja a nyugodt gondolkodásnak és a figyelmem megosztására tett gyakorlatra, mert, hogy szükségem van rá. Meg úgy mindenkinek. Egy pánikbetegnek is jól jöhet, ha megtanulja, hogy terelje el másfelé a figyelmét, és őszintén szólva bevásárlásnál is piszkosul jól tud jönni, ha egyszerre két dologra tudunk figyelni. Ugrás, pörgés, lejtő. Tépelődök kicsit, az új munkahely miatt, félek, hogy túl lelkes vagy épp túl lelketlen leszek. Hogy tudjam meg mi a jó középút? Ugrás, pörgés, lejtő. Lesz valami parti, amire az unokatestvérem hívott, de félek egyedül beállítani. Ráadásul jelmezes?! Ugrás, pörgés, lejtő. Vajon otthon milyen ebéd vár? Néha én is készíthetnék valamit, biztos örülnének neki. Ugrás, pörgés, lejtő. A pirulákat is ki kéne váltanom, mert hamarosan elfogynak. Várj, mikor is jár le a recept? Holnap? Te jó ég! Ugrás, lejtő... Puff!
Egy rossz lépés, a deszka fékevesztett módon szalad ki lábam alól, én pedig azzal a lendülettel vágódok hátra, pont a beton hegyes végébe. Örülhetek, hogy csak megütöm a hátam, mert ennél jóval nagyobb bajom is lehetett, viszont lecsúszva a lejtőn, nem csak a farmerom bánja, de a könyököm is csúnyán felhorzsolódik. Nos, ezért kell a gyakorlás...

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

A végletek rabja vagy. Nem önszántadból, nem dacból, nem szeszélyből, hanem a benned lakozó kettősségből adódóan. Hívjuk szerencsének, hogy felismeréshez vezető pillanat "csak" egy rémületes autóút volt és nem egy tragédia? Nevezzük annak.  
Kilógni a sorból egyszerre áldás és átok, hiszen már csak a kinézet miatt is kizárnak a társaságból, holott, akármilyen rizikós helyzetekbe keveredsz is nem a rossz indulat vagy az ártási szándék vezérel. Az emberekből kifogyott a megértési szándék. Mindenki magára figyel, önmagáért felel és ami nem illik a világról alkotott képükbe azt kerülik. Szóval nem te vagy a hibás abban, hogy nehezen találod a helyedet.
Nem vagy te rossz.. látom én a soraidban, csak más mint a többiek, de legalább biztos lehetsz abban, hogy aki maga mellé fogad az nem hátsó szándékkal teszi majd.  
Nagyon érdekes a karaktered, nekem nagyon nagyon tetszett, ahogyan bemutattad és elénk tártad őt. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan várnak, így nem is tartalak fel tovább.  

//nagyon nagy pacsi livingston miatt! //

Színt és rangot admintól kapsz majd, a foglalókat és a játékteret azonban máris beveheted. New York már a tiéd is!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!