Zajosan görögnek a deszka kerekei végig a manhattan-i utca járdáján, ahogy rajta egyensúlyozva kerülgetem vele az embereket. A kora őszi szél szőke fürtjeimbe kap, hogy ne ismerjenek fel az erre élő ismerősök, fejembe húzom bordó pulcsim kapucniját. Fülemben hangosan dübörög a zene, látszatra nyugodt vagyok, mégis idegesen rágom a már ideúton íztelenné vált gyerekrágót. Nem otthonról jövök, a suliból. De szó sincs lógásról. Egyrészt fontosnak tartom a jó szintet tartani, tanulni, ha a szorgalmam romlott is az évek múlásával, másrészt, ha lógnék biztosan hívnák a szüleim. Csak baj lenne belőle. Nem magam miatt aggódom, miattuk. Nem akarnék nekik azzal fájdalmat okozni, hogy más lettem, mint amire számítottak, mint amilyennek neveltek. Nem az ő hibájuk, valahol én rontottam el, de mire észrevettem már túl késő volt. Hibát hibára halmozok, de még kontrollálom a helyzetet, függőnek sem hívnám magam, inkább csak egy kis segítséget kapó túlélőnek. Ha rá is kérdeznek csak azért tagadom, hogy tiltott szerekhez nyúlok, mert kellemetlen volna látni a családom csalódott arcát. A helyszínre érve - ami többek között egy koszos, de hajléktalanoktól mentes sikátor volt - már ott állt két tag. Nem a nagy kutyák, csupán a terjesztők, akiknél azonban mindig akad olyan is, ami újonnan érkezik, ez pedig azért fontos, mert az új dolgok az első alkalommal olcsóbbak az eredeti árhoz képest, én pedig mondhatni "mindenevő" vagyok ilyen téren. Befordulva a deszkával, s egyúttal le is fékezve lépek a sikátor elejébe, ahol aztán felveszem a deszkám és közelebb sétálok a közben már felém forduló fickókhoz. Sosem voltak túl bizalom gerjesztőek, ezért lehetőleg nem is spanolok velük, csak gyorsan lemegy az adok-kapok és puszi. Hiába nem ez az első alkalom, mindig bennem van a félsz, mert ők mégis csak rosszfiúk, én meg... hát igen, én vagyok. - Helló skacok! Csak a szokásos lesz, és ha van valami új... - nyúltam a nadrág zsebembe, előkapva a tárcám, amin még mindig ott a félig lekopott Elsa a Jégvarázsból, ám belepillantva veszem tudomásul, hogy nem lesz elég pénzem. De ahogy tanácstalanul feltekintek rájuk, észreveszem, hogy nem csupán ezzel van a probléma. - Tartozol még a másik kettő árával is. Nincs több ingyen anyag, és örülhetsz, ha nem teszünk rájuk kamatot. De mostmár fizesd ki őket. - követelte az egyik, mikor számára is egyértelművé vált, hogy a mostanira sincs elég pénzem, hogy volna a másik kettőre. Persze, értem én, hol érdekeli őket, de akkor is. Nyilvánvalóan nem volt nálam elég zsebpénz, de nem a semmiért jöttem idáig. Kell a cucc, mert különben megőrülök. Békés úton akartam mindezt megoldani, vitáktól mentesen. Anno kicsiként anyát és Baileyt is sokat hallottam vitázni, és noha Bae maradt alul az esetek többségében, ügyesen magyarázott anyának. Mással szemben biztosan nyert volna. Így hasonlóképp próbáltam a másik kettőre hatni. - Megfogom adni legközelebb, mind a háromért, de tényleg. Csak most elég rosszul alakultak a dolgok, a nagyim smucig volt legutóbb, a szüleimtől pedig nem kérhetek folyton. Ez az utolsó. Lécci. - kérleltem őket egészen ártatlan hangon, hol egyikre, hol másikra pillantva. Az egyik aztán a zsebébe nyúlt és előhúzott egy kis tasaknyi port. Hozzá kell tennem, az erősebb anyagokhoz nem nyúlok, egyrészt mert méreg drágák, másrészt, mert könnyen túl lehet őket adagolni. Ám csak megmutatta nekünk, oda nem adta. - Nem lehet. Aranyszabály, hogy függőnek egy szavát sem szabad elhinni. - csóválta a fejét, de a zacsit még a kezében tartotta. Mézesmadzag? Nem vagyok egy természetben fizető típus, így sajnos ez az opció nem játszik. Ciccegtem egy reménytelenet. Elhiszi bárki is, hogy nem vagyok függő? - Ne már, baszki... - biggyesztettem le ajkaim, s hogy eztán miért is csináltam azt, amit, sosem tudom meg, de mikor már majdnem elkezdtem rágódni sanyarú sorsomon, talán még az elvonót is latba véve, hirtelen kikaptam a kezéből a maroknyi csomagot és őrülten rohanni kezdtem. Pedig tényleg nem vagyok függő. Fogalmam sincs mi járt a fejemben akkor, de azt igen, hogy mindvégig azt kántáltam magamban, hogy fuss, fuss! Hol félrelökdöstem az embereket, hol kerülgettem, egy alkalommal pedig el is vágódtam, minek következményeképp kiejtettem az addig hónom alatt szorongatott deszkám. De már nem volt időm felvenni, szaladtam tovább, mert nyomomban voltak a dílerek. Egy sarkon lekanyarodva már komolyan azt hittem leráztam őket, mikor bevágott mellém egy sötét furgon, és a pillanatnyi ledöbbenésemet kihasználva betuszkoltak a kocsiból kiugró gorillák. Hiába volt filmbe illő jelenet - amin más esetben jót szórakoztam volna -, a szívem a torkomban dobogott, a vérnyomásom az egekben. Nem gondoltam volna, hogy egy kis zacsi kábszer miatt a tengerbe dobnak téglákhoz kötve, de valójában nem is ez volt a bajuk - nem csak - ugyanis, ahogy a hátrahagyottak egyike is mondta, volt feléjük tartozásom. A kocsiban szorongva a két izomagy közt először ugyan megfogant a fejemben, hogy megfenyegetem őket apával, de hamar rájöttem, hogy az konkrétan a halálosítéletem lenne. Jobb esetben. Rosszabb esetben a családom is bajba kerül. Hiába kérdezgettem őket, nem mondtak semmit, azt sem hová visznek. A tasakot elvették tőlem, a kezeim pedig összekötötték gyorskötözővel.
Nagyot sóhajtva ülök le a kandalló előtti fotelbe. Úgy, mint öt évvel ezelőtt, most sincs meggyújtva. Mért is lenne, hisz mióta az eszemet tudom, csak az az 5 darab farönk fekszik benne türelmetlenül, arra várva, hogy végre beteljesítsék a rendeltetésiket. Persze ez soha nem fog megtörténni. Sokat gondolkoztam rajta, hogy mért nem, majd meg kellet állapítanom, hogy azért, mert nincs kémény, én meg meghalni nem szeretnék a füsttől. Nem baj így is szép ez a helyiség, ami még pontosan úgy nézz ki, mint ahogy Apa itt hagyta. Már hat 5 éve, hogy a börtönbe van és még van neki ugyan ennyi. Azóta én viszem a céget. Egyre jobban halad minden. A fotó stúdióm az egekbe van. Annyi kuncsaftom van, hogy fel kellet vennem még egy embert, aki a kisebb melókat elvállalja. Azt, hiszem, hogy már felkészültem arra, hogy ha az üzletet vissza kell adnom, akkor is tudom tartani a mostani élet színvonalamat. Na, nem mintha olyan hatalmas elvárásaim lennének, de még is, ami jár, az jár. Már pedig egy normális élet igenis jár. Na és mi van a családi vállalkozással? Ugyan még csak öt éve fejlődünk, még is Staten Islandet kivéve mindenhol jelen vagyok. Egy olyan védelmi hálózatot építettem ki, amire még nem volt példa ebben a városban, de talán még az országban sem. Rengeteg munka és rengeteg emberre van e miatt szükségem. Így újabb főkkel bővült a „család”. Persze nem tudok egyszerre kettészakadni, így hatalmas segítségemre van Greg, na meg Jake. Érdekes, hogy pont ő segíti a hatalmam növekedését. Úgy tűnik, hogy az első találkozásunk alkalmával igen hatalmas benyomást érhette. Pedig én tényleg csak bemutatkoztam, na meg lefektettem néhány szabályt. Igen, ő volt az, aki nem tudta mit keresek ott 2018 decemberébe, mikor át vettem az irányítást. Mára már jól betört csődörként viselkedik, úgy gondolom, hogy nem árulna el, de azért jobb félni, mint megijedni, így mindig kétségekkel fogadom a szavát. Meg kellet osztanom a hatalmam, sikerült egy hierarchikus rendszert kiépítenem. Jake irányítja és ellenőrzi a védelmi pénzeket. Míg Greg intézi a drog és a fegyver kereskedelemmel kapcsolatos ügyeket. Én meg természetesen ellenőrzőm a srácokat, ha bármi baj lenne, azért ők a felelősek, így könnyen megválhatnék tőlük, már amennyire a szívem engedné. Apropó drog és fegyver. Sajnos nem tudtam a saját céljaimhoz lojális lenni, muszáj volt nehéz döntéseket hozni. Így eshetett meg az, hogy ha nem is nagyhatalom lettünk a drog és fegyver kereskedelem terén, még is belekerültünk ebbe a körbe. Nem tudtam már fent tartani magunkat a védelmi pénzekből. De még így is 50%-kát teszi ki a profitunknak. És, hogy én mennyit változtam? Azon kívül, hogy 28 éves lettem nem sokat. Talán mondhatom azt, hogy keményebb és elszántabb lettem, mint valaha. DE, még mindig nem tapad vér a kezemhez. Persze kitudja, hogy meddig lesz ez még így. Megtanultam egy-két trükköt, amire igen nagy szükségem van, például akkor mikor a drogosoktól behajtom a pénzt, vagy mikor az egyik emberem egyszerűen csak hátat fordít nekem. De én még soha nem öltem, nem is akarok, és lehetőleg próbálom azt elkerülni. A magán életem soha nem volt ennél jobb, úgy nézz ki, hogy van egy komolyabb párkapcsolatom, persze nem tud semmiről, na és rengeteg szerető barátom van. Akik egy kis hétköznapiságot visznek a kicsit sem hétköznapi életembe. Ajtókopogásra kapom fel a fejem, majd ki is nyílik az. Darek és Josh hozz be egy szőke lányt, akinek meg van kötözve a keze. Utánuk jön még Jake is, aki egy gördeszkát szorongat. Egy újabb mély sóhajtás után, csak az előttem lévő fotelre mutatok. Mire a fiúk rutinos mozdulattal ültetik, nem is, szinte lökik bele az üllő alkalmatosságba a lányt. Látszik a félelem az arcán, én meg egyszerűen imádom ezt kihasználni, olyan jó húzni az agyukat ilyenkor. - Kérlek, fiúk hozzatok egy italt nekem és a vendégemnek. Darek már ugrik is, és tölti ki a két pohár whiskyt. Ide adja nekem, és már nyújtaná a lány felé azt, mikor megszólalok. - Várj csak! A fiú tudta, hogy ez fog következni, így már automatikusan helyezi vissza a poharat a bárpultra és Joshal együtt ki mennek a szobából. - Olyan fiatal vagy. Hány éves is lehetsz? Talán 15. Válaszolom meg a saját kérdésem. - Korán kezded a drogozást. Vajon milyen szüleid lehetnek? Nem tűnsz egy utolsó alkoholista gyerekének. Sőt. A szüleid gazdagok, mi több, még azt is lemerem fogadni, hogy a szakma legjobbjai. Nézzek végig a szemébe. - Persze nekem csak, jó, hogyha a lázadó éned így vezeted le. Kiiszom egyszerre a pohár tartalmát, majd a mellettem lévő kis asztalra lecsapom azt. - De ám van nálad valami, ami engem illet. Nem tudod véletlenül, hogy mi az? Nézek a szemébe nyugodtan. Ilyenkor a megfélemlítés a legjobb taktika, és az ilyen kislányokat még könnyen meglehet. Ami azt illeti, egy kicsit elborzaszt már maga a tény is, hogy tényleg egy kislánnyal állok szembe. Aki ténylegesen jó környékről származik és tényleges nagyon jó családja van. Mindig ez van, az ilyen kölykök akarnak a legjobban lázadni a jó létük ellen. Én már csak tudom, és is hasonló cipőben jártam.
Ahogy haladtunk a lesötétített ablakú, egyáltalán nem barátságos alakokkal teli járművel eltöprengtem. Eltöprengtem, hogy vajon mit szólnának a szüleim és Bae, ha kiderülne, hogy kissé eltévesztettem az irányt és a jó irány helyett rossz felé indultam. Azon is elmerengtem, hogyha most meghalnék - mert lássuk be, van rá esély - milyen film pereg majd le a lelki szemeim előtt, hisz tizenévesen nem nagyon értem el dolgokat a polc tetején lévő müzlis dobozon kívül. Nem bánnám, ha az életem helyett mondjuk a Jégvarázs 2-t nézhetném vagy a Törvény nevében első évadának összes részét. Egy pillanatra - de tényleg csak egy röpke pillanatra - pedig az is felmerült bennem, hogy vajon megcsináltam-e a házit töriből? Általában nem szokásom az önsajnálat, de úgy érzem, hogy én ezt rohadtul nem érdemlem. Oké, hogy vétettem hibát, de nem vagyok se függő, se rossz. Megadtam volna a tartozásom... valamikor biztosan. Nem tagadom sokféle elképzelésem volt a vezetőt illetően, sorra véve az összes alakot, akiket eddig filmekben láttam. Még azon sem lepődtem volna meg, ha egy valódi Joker lett volna. De ami - pontosabban, aki - ott vár, enyhén szólva is letaglózott. Nem Joker volt, még csak nem is férfi és éppenséggel idősnek sem mondhatnám. Még az is felvetődött bennem, hogy nem tévedtünk-e el, de erre is hamar választ kaptam a húszas-harmincas éveit járó csajszitól. Oké, ez kezd nagyon kellemetlenné válni. Megszeppenve vágódom a fotelbe, s csak félve emelek kicsit hátsómon, hogy rendesen is megtudjak rajta ülni, műanyag bilincsről nem is beszélve, ami egyébként is baromira vágja a csuklóm, de a lökéssel kishíján összecsinálom magam. Nyoma marad, ez kétségtelen, és ha valami csoda folytán haza megyek, magyarázkodhatok. A fiatal hölgyre pillantok, majd az italokat kiöntő pasasra. Nem vagyok oda az alkoholért, de ezt már csak a fojtó helyzet miatt sem utasítanám vissza. Ellenben a lánnyal. Nem mertem válaszolni a koromat illetően, noha ügyesen ráhibázott. Anyától tudom, hogy a bíróságon is meg van a maga helye és ideje, ki mikor beszélhet, sőt még az is előírt, mire milyen válaszokat adhat. Rövidet és tömörett. Úgy gondolom ez itt is így mehet, de ha mégsem, jól nevelt lány leszek és inkább nem húzom ki a gyufát a cserfességemmel. Fogalmam sincs mit tudhat rólam, vagy hogy tippel-e. Most az egyszer nagyobb biztonságban érezném magam, ha a ráhibázásával ennyiben is maradnánk. - É-én nem... - hebegem halkan, erőteljesen meghunyászkodva, nehogy leharapja miatta a fejem. - Csak ismerkedem velük... Nem vagyok függő. - válaszolom halkan, mindazt, amit utána mond megpróbálva figyelmenkívül hagyni, mert kezdem úgy érezni, hogy mindez csúfos véget érhet, ha nem vigyázok. Vele ellentétben én nem merem tartani vele a szemkontaktust folyamatosan, gyakorta pillantgatok le. Ilyet más esetben csak akkor csinálok a szüleimnél, ha szégyellem magam, vagy apró füllentéssel próbálkozom. Könnyebb, ha nem nézek a szemükbe. Itt azonban inkább a félelem miatt nem mertem felnézni rá, ha csak nem beszélt éppen. Ezért is rezzentem össze, mikor hangosan találkozott a pohár alja az asztallal. Ominózus kérdésére könyörgő szemekkel pillantottam fel rá. - É-én már visszaadtam az anyagot... Nem... nem is akartam elvinni, csak... fogócskáztunk egyet... - magyarázkodtam, s bár valahol volt egy sejtésem, hogy a pénzre gondolt, arra különösebben nincs elfogadható válaszom, - nem mintha ez az lett volna - ezért inkább tereltem. - Nézd... Nézze... - javítottam ki magam hamar. - Biztosan találnánk erre valami másik módszert. Nem kell, hogy ez csúnyán érjen véget. Akár... akár el is felejthetnénk és megígérem, hogyha most elenged, többé az emberei közelébe sem megyek. - igen, tudom, talán nem ez volt a legjobb alkupozícióm, és amit az ajánlatom illeti sem biztos, hogy tetszik neki, na meg hát... betudnám ez tartani? Fene tudja. Jelenleg azonban csak az lebegett lelki szemeim előtt, hogy élve és biztonságban megússzam. Aztán majd később aggódhatok a többi probléma miatt.
A kérdésemre nem válaszol, gondolom eltaláltam. Egy pillanatra még az is megfordul a fejembe, hogy mi a fenét csinálok. Még csak 15, én meg épp megfenyegetni készülök, amiért ellopott egy adag anyagot. Na jó végül is ennél sokkal rosszabbat tett. De ezt hagyjuk későbbre. Kb. most jönne az a rész, hogy elkezdek papolni arról, hogy az én időmben még…. stb. Ide számtalan variáció szóba jöhet, egészen onnantól kezdve, hogy eszünkbe sem jutott, hogy ilyen szerek vannak stb.-stb. Na hát mondjuk teljesen feleslegesek az ilyen beszélgetések. Egy részt azért, mert sosem figyelnek az ilyenre, másrészt azért mert az én időmben is csináltuk/csinálták. Persze most minden féle hazugság nélkül, én nem éltem és élek ilyen és ehhez hasonló szerekkel. Csak az alkohollal, de avval is finoman. Hiszen ha én nem vagyok teljesen tiszta, akkor az üzlet sem megy jól. Tudom keményen bánok vele, talán még a korához is, meg a tettéhez képest is. De muszáj rá hatnom valamivel, hogy ne forduljon elő többet. Na nem mintha nem engedhetném el, egy olyannal, hogy „többet meg ne lássalak”. De ha így elengedem, akkor vége, mindenkivel ezt kell csinálnom, és végül oda lyukadnánk ki, hogy eltűnnék a süllyesztőbe. Na persze az is egy jó kérdés, hogy félek-e a következményektől? Nem. Bár a fiatalok legnagyobb része és a szüleik veszélytelenek. Egy-kettő kivétellel. A legbefolyásosabb szülők gyermekei is vásárolnak tőlünk, így egyáltalán nem nehéz elképzelni, hogy ez a lány is épp egy ilyen csemete. Ezeknek a gyerekeknek már a megjelenésük is más. Nem csak a ruhájuk, a hajuk, hanem már az egész kisugárzásuk is. Jó kislánynak/kisfiúnak tűnnek, de igazából belül romlottak, vagy romlásnak indultak. Ilyen lehet ez a lány is. Lázadni akar a szülei ellen, pedig világon az egyik legjobb dolga lehet. Legszívesebben szólnék neki, hogy „figyelj, változtass magadon. A saját életedet fogod elrontani.” Én már csak tudom, hogy milyen, hogy ha a saját magadnak teszel keresztbe. Eddig csöndben figyelt, talán várt, talán meg van ijedve. És ha fogadnom kéne, akkor a másodikra fogadnék, és valószínűleg megnyerném a fogadást. Éppen ezért lepett meg mikor kinyitja a szájat és hang is jött ki rajta. De nem is ez volta a furcsa, hanem az, amit mond. Szinte röhögő görcsöm lesz. Színészi gúnnyal szólalok meg. - Te nem vagy függő? – Bár a hangomon csodálkozás hallatszik, még is folytatom. - Kérdem én, ha nem vagy függő, miért loptál meg? Miért akartál hitelre vásárolni tőlem? A gúny erősen érződik a hangomon, ami már-már átcsap dühvé. A hangom elmélyül ilyenkor, az arcom is el-el torzul. Magamra sem ismerek. Ilyet még soha senki nem mondott, az emberi hülyeségtől teljesen kiráz a hideg. Ne dédelgessünk már hamis látomásokat, ráadásul saját magunkkal kapcsolatba. Greg leteszi a deszkát, a hátam mögé lép és megfogja a vállam. Le akar nyugtatni, de nem, tud. Az agyam elborult, innentől kezdve, nincs már finomkodás, a kibaszott valóságot foglya megismerni a kislány. Előre sajnálom, hogy pont nekem kell megismertetnem az élet igazságtalanságával. Az újabb válaszától felcsúszik a jobb szemöldököm. A gyermeki játékosság újra érezhető beszédében. Kezdem megsajnálni, nem is tudja, hogy mibe keveredett bele. Már a tegeződésre nem is ugrok, csupán csak a mondandója lényegére. - Nézd! Ezt te is tudod, hogy ez így nem fog megoldódni. Emelem a hangnemet. - Mind a ketten tudjuk, hogy ezt nem fogod betartani. Az emelt hangnem mellé a gúnyosság is csatlakozik a hangomhoz. - Tudod te, hogy mennyi tartozásod van? Szemkontaktust végig tartom vele. Ám Greg a lány mögé lép és megfogja a fejét. Csak is azért, hogy a szemembe nézzen. Ha már belekeverte magát ebbe, akkor azt úgy vállalja, hogy a gerince megmaradjon. Ha a szülei nem segítenek neki ebben, majd én fogok.
Nem mondom elég para volt a helyzet. Ha most egy vörös, bársony borítású ülésből kéne néznem magunk a filmvászonra szegezve tekintetem, izgatottan várnám, mi sülne ki ebből, de őszintén túl sok esélyt nem adnék magamnak. Nem tudtam mivel védekezhetnék. Mármint nem fizikailag, mert úgy esélyem sincs a csuklóimat szorongató kötöző miatt, de a szóbeli visszavágásokban sem jeleskedtem. Egyrészt, mert féltem, másrészt, meg igazán nem voltam mit felhoznom mentségül, ami még jogos is lett volna. Szar az élet? Mindenkinek az. Butaságot csináltam? Szokásom, emberi dolog, ugye. Hogy tanultam belőle? Az biztos, hogy elfelejteni nem fogom, de hogy nem ismétlődik e meg... hááát. Mondanám, hogy majd benő a fejem lágya, de ki tudja az is mikor lesz. - Sajnálom... - hebegtem már úgy megszokásból és félelemből, mert ha hibázok, ez mindig elhagyja a szám, attól függetlenül is mennyire gondolom én ezt komolyan. Azt valóban sajnálom, hogy elkaptak, és hogy valamilyen szinten én okoztam ezt, hisz nem fizettem rendesen, de meg kell érteniük, 15 vagyok és a lelkivilágom romokban. Eztán viszont - ha csak ő nem szólalt meg - mély csend ült a helyiségre, mert sokáig nem is igazán tudtam mit mondani. Nem tudtam mit várjak tőlük, magamtól, ettől az egésztől. Tartottam tőle, hogy örökké itt ragadok, ha nem a tenger mélyén egy beton kőhöz láncolva, ezért megpróbálkoztam végül a lehetetlennel: kivágni magam bármivel. Nem tetszett neki, ostobaságnak tartotta. Tényleg az volt, de én hiszem, hogy a függőségtől tényleg távol állok. Képes vagyok szünetet tartani, és nem feltétlen rángatózom görcsösen a földön, ha egy napig nem jutom cucchoz, de attól még kell, mert kicsit kellemesebbé teszi azt, ami nagyon nem jó. Mérges lett, én pedig jobban összehúztam magam. Ebben a pillanatban azt sem tudom eldönteni, hogy kérdése költői-e vagy ténylegesen választ vár rá. - Butaság volt. Üzleti gyakorlatot akartam szerezni... Hiba volt, sajnálom. - hebegtem halkacskán, kamu volt egy újabb kényszerből jött sajnálommal, de féltem. Egyre jobban. S ezen a ponton éreztem én is, hogy a probléma most vág tetőfokára. Közeledünk a végszóhoz, ami egyikünknek sincs ínyére. Legalábbis attól függően, miképp végződik majd mindez. Kérdésére nem mertem válaszolni, hát még, hogy az egyik fickó mögém lépve meg is fogott. Először azt hittem kitöri a nyakam - de komolyan -, de végül csak odafordította fejem a nő felé. Lehet, hogy odafordította, de attól még a szemeim betudtam csukni az ítélet hirdetése közben, ami azonban még elhúzódott. - És akkor most mi lesz? M-megfognak... megfognak ölni? - pillantottam fel rá félszemmel, mintha így kevésbé fájna majd a válasza, de azért remélem az nemleges lesz és békében lezárjuk a dolgot. Ha azonban láttam arcán, hogy elgondolkodott a lehetőségeken, - már hogy mivel tudna kinyírni - utolsó mentsvárként a szüleimmel támadtam. Mármint a foglalkozásukat illetően, hogy apa zsaru és kurvára leöli őket, ha kell - mégha nem is, de akkor is - és hogy anya ügyvéd, az egyik legjobb és lecsukat bárkit, ha úgy van. No persze mindezzel csak akkor támadtam, ha tényleg láttam rajta, hogy a halálom módján töpreng.
Meglepődők, de a szemöldököm is felcsúszik. Érzem, ahogy kipirosodok és elönti a forróság az agyam. Már megint, vagyis hát még mindig. „Sajnálom.” Cseng a szó a fülembe. Igen sajnálhatja azt, hogy meglopott, sajnálhatja, hogy ide került. De ez a szó most üresen lebegett, semmi súlya nem volt. Nem tudta ugyanis, hogy miért kért bocsánatot, csupán csak fél. Fél nehogy megöljem és könnyíteni akar a helyzetén, de jobban tette volna, ha meg se szólal. Meglepettségemtől szóhoz sem jutok. Nem is kell. Itt van Greg, aki eddig csendben volt, ám már nem bírja Ő sem. - Mit sajnálsz? Az ürességet a kijelentésed mögött? Te félsz és nem sajnálsz valamit. Jobb, ha meg se szólalsz, ha nem tudsz tartalmas dolgokat mondani. Mintha csak a gondolataimat mondta volna ki. Ám be kell látnom, fél a kislány és a félelem nagyúr. Sok olyan dologra képes miatta az ember, amire amúgy, normál esetben semmi kép sem. - Igen, üzleti gyakorlat? Ötletem támadt, és mit ne mondjak egy kicsit meg is nyugodtam, bár még mindig nem mondta meg, hogy tudja-e, hogy mennyi a tartozása. - Tudod-e, hogy pontosan mennyi a tartozásod? Persze a kérdés csak költői volt, a válaszát meg sem várva, kezdek bele az újabb mondandómba. - Pontosan 550$ a tartozásod. Új anyagot próbált ki, ám mi nem adunk semmit bevezető áron, mi úgy terítjük az elején, ahogyan a végén. Ez tiszta fű, semmi más. Nem adom a nevemet patkányméregből kevert valamihez. Nem mintha ehhez adnám a nevem. Bár már ideges nem vagyok, még is meg akarom leckéztetni. Azt akarom, hogy megtanulja vállalni a felelősséget. Én tényleg hiszem, hogy a szülei mindent ráhagynak, bár nem tudhatom. Egy biztos, nekem kell megtanítanom arra, hogy ha rosszban sántikál, akkor azt tegye profin. A kérdés már csak annyi, hogy még is, hogyan tanítsam meg rá. Greg mind e közben mögé lépet, megfogta a fejét és arra kényszeríti, hogy rám nézzen. Persze erre is volt egy megoldása a kis csajnak. Látszik, hogy fiatal, látszik, hogy nem képes egyenes gerinccel végig hallgatni az ítéletet. Ami viszont meg lep, hogy Ő kérdez tőlem meg valamit. Valami olyat, amit nekem kéne feltennem. Az a bizonyos ítélet. Az az ítélet, amit még nem találtam ki. - Ígérhetsz te bármit, úgy se fogod betartani. Szünetet tartok. - Elengedni sem engedhetlek. Hisz akkor a másikat is el kellene. Megnyugodtam, Greg is látja rajtam. El akarja engedni a fejét, ám én csak egy fejcsóválással jelzem, hogy nem-nem. Hagyj, nézze végig azt, amit végig kell. Érezze a súlyát. Lassan oda sétálok a bárpulthoz, öntök magamnak egy pohár italt majd vissza a kényelmes fotelemhez. Két nagy korty csúszik le a torkomon. - Kitaláltam valamit! Kíváncsi vagyok a reakciójára. Szerintem egy olyan dolog jutott az eszembe ami mind a kettőnknek a hasznára válhat. - Választhatsz! Vagy mész a tenger mélyére vagy pedig beállsz hozzám és ledolgozod amit le kell, plusz kamattal, természetesen. Nem akarom megölni, eszembe se jutna ilyen. Benne van a jövő, ám ha jól dolgozik, akkor még nagyon sok lehet benne. Lehetne a jobb kezem is akár, a kérdés már csak annyi mit választ, bár ha fogadnom kéne, akkor az utóbbira tenném. Hisz ki a fene akar meghalni. Ha azt választja, akkor sem vagyok hajlandó megölni. Arra is van egy másik tervem, de azt remélhetőleg nem kell majd használnom. Nekem csak egy célom van, hogy tanuljon belőle. Hiheti azt, hogy egy veszélyes bűnöző vagyok és bármit megtennék, de nem így van. Emberség azért szorult belém, ha még nem is látszik.
Lévén, hogy nem igazán voltam még hasonló helyzetben, - maximum anyával szemben - nem tudtam mire számítsak. Eddig. De a rákvörössé váló arcát látva, egyet azért megjegyeztem: Mindig gondold át ezerszer is, mielőtt bármit s mondasz egy maffia vezérnek. Úgy érzem akaratlan is kihúztam a gyufát, pedig egyáltalán nem szándékoztam. Értetlenül pislogtam az eddig némán ácsorgóra, de nem akartam kivívni magam ellen a sorsot, így nem szóltam vissza. De azért meg kell jegyeznem - magamban persze -, mégha messze nem is vagyunk egy kaliberűek, amiről ő beszélt éppenséggel természetes dolog. Ha ő volna a helyemben, kétlem, hogy másképp tenne. Pedig idősebbnek tűnik - és minden bizonnyal az is. Ezen elgondolásom pedig mintha akaratlan is lejjebb nyomta volna a vérnyomásom, mely eddig egészségtelenül magas volt, hála a halál félelemnek, mi körbe leng. Hülye ötleteim voltak, de voltak, és ezzel úgy éreztem kezdek visszatérni. Mármint lelkileg és nem folyton a kínhalálomra gondolni. Jobb híján azonban visszakérdezésére sem válaszoltam. És nem, nem azért, mert ők azt mondták, hanem mert nem akartam. Felesleges. Ellenben egyre jobban irigyeltem munkásságát. Fiatal, és ki tudja milyen fiatalon kezdte. Idősebb és erősebb gorilláknak parancsolgat. Azért ez milyen csábító már? Megkockáztatom, hogy én valamivel elvetemültebb volnék, mint főnök. Nem is értem, nálunk miért nem családi biznisz egy ilyen. Mindenki jól járna. - Huh... - csak ennyi szaladt ki a számon a szép kis összeget hallva. Az tényleg nem kevés, ami nem feltétlen jelent jót a számomra. Na ennyivel tuti nem is tudnám lehúzni a családot, nem is volna képem. Szóval kelleni fog egy B terv... vagy egy C. Ám míg én azon töprengtem miképp adjam elő otthon, hogy mától szorgalmasan dolgozni fogok, mert az élet buli és imádok dolgozni, láttam a sunyi szemeiben, hogy neki már megfogalmazódott valami a fejében. Őszintén szólva, ha lett volna lehetőségem, inkább meg sem hallgatom, mert feltételeznem kell, hogy a kinyírásom lehetőségeinek tárházát sorakoztatja fel előttem megfélemlítésből, ami érthető, na de hova tovább akar még beszaratni? De nem. Egészen másról volt szó. És őszintén? Meglepett. Felajánlott egy egészen jó lehetőséget. És itt nem az elsőről beszélek. Úgy értem, ha nem lennék pácban is elgondolkodnék rajta. Na nem azért, mert függő vagyok, de gondoljunk csak bele, ha a ruhaüzlet eladója nagy kedvezményeket kap a tulajtól a ruhákra, akkor lehet, hogy ez itt is így működik. Már csak emiatt sem tétováztam sokat. - A kamat meglehetősen rosszul hangzik, de azt hiszem a másodikat választanám. Amennyiben persze, nem hagyod, hogy a barátod kitörje a nyakam. - utalgattam itt arra, hogy jó volna, ha nem fogdozna a másik, mert kezd fájni a nyakam. Mondjuk azért vannak bizony hátulütői is. Elsősorban, hogy anya ügyvéd, apa pedig zsaru. Mekkora szégyen volna, ha egy nap apa kapcsolna le - ezzel mindenkit veszélybe sodorva - és anya ellenem dolgozna, mert mellettem biztos nem lehetne. A csalódásuk pedig csak hab volna a tortán. Szóval igen, vannak veszélyei. Sok... nagyon sok... De még így is... Inkább élek és árulok cseppet sem legális dolgokat, ezzel akár kiépítve egyfajta saját üzletet, megélheti lehetőséget, mint sem, hogy kinyírjanak és a víztől puffadt és oszló hullám kelljen azonosítaniuk a szüleimnek és Baenek. - Szóval... mikor kezdek...? - mosolyodtam el kissé kényszeredetten, de lényegében volna okom örülni.
Kezdőlap
|
