Amy mindig is nehezen élte meg a munkám azon részét ahol direkt nyírtam ki idegileg másokat. Egy bizonyos pontig persze élvezte, de leginkább akkor ha az az ismeretségi körön belül történt. Azon kívül viszont észrevehetően frusztráló volt számára amikor egymás után küldtek el a pokolra legalább négy oldalról. Sosem szépítettem mivel foglalkozom vagy hogy ezzel milyen gombokat is bökdösök mások idegrendszerén. Valljuk be, az igazságot senki sem szereti hallani. Valamikor én sem, még ha a mindennapok során azokat a botrányokat is keresem, amik felfedik egyes emberek valós szándékait. Valamennyien szeretünk tilosban járni, de a következményekről tudni sem akarunk. Hisz csak addig élvezetes a dolog, amíg titkos és veszélyes. Utána viszont senki sem akarja, hogy a képébe vágjàk, hogy egy csalfa dög vagy a drog ellenes tüntetések szószólójaként olyan aki éjszakánként egy-két csíkkal megáldja magát valamilyen prosti melléről. Pedig bármennyire is fájdalmas viszontlátni, ez a valóság. Ezt csinálod a színfalak mögött haverom, most meg akár ki is ragaszthatod a faladra a fényképes bizonyítékot. És igen, erre nem reagálnak jól néhányan. Perrel fenyegetnek vagy idehozzák a semmirekellő ügyvédeiket, akik sokra nem jutnak. A többségük csak az ön-eladás művészetéhez ért, a munkájához meg kevésbé. A sok balek meg kicsengeti az összeget a pasasért azzal a logikával, hogy akiért ennyit kell fizetni, az már csak jó lehet, a manus meg abban reménykedik, hogy semmi bonyolult ügyet nem fog ki aminek már a fuvallatától is összerezzen. Aztán a kedvenceim a névtelen fenyegető üzenetek tele helyesírási hibával amitől tikkel a szemem. Nekem ez megszokott, de Amynek nem annyira. Egy percig sem hibáztattam amiért a válásunkra szavazott a betörés után. Addigra amúgy is felhalmozódtak a hétköznapi problémáink. Amik az elején apróságoknak hatottak, azok később szinte visszafordíthatatlan bűnnek, mi meg úgy vesztünk el alattuk mintha sose lettünk volna.
A megérkezésének már a gondolata is frusztrálóan cirógatja idegeimet. Noha a szemeimnek kellemes látványt nyújt, attól még a semmit a kéznek felfogás erősebbnek bizonyul. A gondatlan tapizás három évnyi házassággal járt. Voltunk ott és már nem akarunk.
Az érkezésének indoka azonban felkelti a figyelmemet. Nem éppen a történtek, hanem a ki-miért-hogy hármas. Ilyen érzés lehet amikor a kis kölyök végre meglátja a sután becsomagolt biciklijét a fa alatt.
- Fáj a bizalmatlanságod, Amy. Ennyi információval amúgy se mennék még semmire, a levegőbe feldobott találgatások meg nem az én terepem. Mi kell? Kisujj eskü, írásbeli nyilatkozat, netán vérszerződés? - sorolom fel a lehetőségeket, mert amíg együtt voltunk, ez akkor sem számított titoknak. Nem állok ellen a pletyka meghallgatásának, de attól még nem is szaladok megírni őket. A végeredmény természetesen ugyanaz, mert mindkettő vagy hírhedtté teszi az adott személyt vagy társadalmilag kirekesztetté, de akkor annak már legyen biztos alapja is. Olyan görény még én sem vagyok, hogy rajongói sztorikkal tegyem tönkre valaki életét.
Tovább hallgatnám Amyt, de ő még előtte Crissy vérét szívja egy kicsit. És bár asszisztensem azzal van elfoglalva hogy engedelmesen bólogatva kerülje a szemkontaktust, én örömmel biccenteném felé, hogy: ez mind az ő hibája.
Ez az egyéni öröm viszont elmarad miután becsukódik mögötte az ajtó.
Hosszas sóhajtással veszem elejét mondandómnak, közben tarkómon keresztezve ujjaimat követem figyelemmel a szavait. A helyzet kényes, de nagyot szólhat a medián belül és az közel sem utolsó szempont. Ám mielőtt gondolataimat hangosan is megoszthatnám vele, Crissy újra közbeavatkozik és cincogó szabadkozások közepette magunkra hagy minket.
- Legyen. - szólalok meg hirtelen visszahelyezkedve eredeti pozíciómba. - Sem a céged, sem pedig a forrás nem fog kikerülni, ezt garantálhatom neked. - jelentem ki, mire kiejti azt a nevet amitől az agyvérzés kerülget már egy jó ideje. Sebastian állandó majomkodása egyáltalán nem segítőkész. Számára ez valami egyoldalú verseny amiről mindig azt hiszi, hogy nyerésre áll. És bár minden idegszálammal igyekszem őt kizárni, de mindenhol ott van meg hátráltat. Amy tudja melyik gombokat kell nyomkodnia rajtam amivel még motiváltabbá tehet és ezt utálom. Ennyi év után az ember már nem tudja egyik pillanatról a másikra átkötni magát.
- Ha arra vágysz, hogy Taylor esti mesét csináljon az ügyedből, akkor tudod merre van a kijárat. Valószínűleg a padlón csúszna utánad örömében, de hogy nem mész vele semmire, az is biztos. - vonok vállat, mert dönthet így is, azonban Amynek ez fontos és már-már személyes. Mindketten beláthatjuk, hogy nem lesz célravezető egy olyan alakkal dolgozni aki hónapok óta a nyálát csorgatja érte. Emlékszem arra az estélyre ahol csak elugrottam pezsgőért, Taylor meg még új volt a szakmában és megkörnyékezte Amyt. Azóta sem rajong másért és ki tudja, még a végén a gatyájába élvezne attól, hogy Ms. Rafferty ujjáról lekerült a gyűrű.
A kávémba iszok bele amíg gondolataimat egy kalap alá gyűjtöm aztán tovább folytatom.
- Mivel minden téren az anonimitásra támaszkodunk, így nekünk kell terhelő bizonyítékot szerezni a főügyészről. Mégpedig kikezdhetetlent. - vezetem fel. - Nem bökhetem ki az olvasóim szemét azzal, hogy névtelen forrásból érkező hír, az igazságot meg csak az én adott szavam támasztja alá. - a fejemet ingatom meg röviden, de Amy nem buta, ezt ő is nagyon jól tudja. Meg azt is, hogy ez most egy kis időre újra egymás társaságához fog kötni.
- Ez egy kényes helyzet, ahogyan azt te is említetted és nem állhatunk le amíg nincs fotónk arról, hogy a fickó bármelyik nyílásán keresztül adagolja magának a cuccot meg hogy kitől szerezte. - gondolkozom el, aztán megköszörülöm a torkomat.
- A lányod.. hogy van? Rendbe fog jönni? - érdeklődöm tőle, mert bár Amy nagyon jól tudja leplezni minden érzelmét, de előttem már nehezebben. Fontos neki a cége is, ahogyan a modelljei is, és nem ugrana fejest egy ilyen veszélyes szituba, ha nem az aggodalom késztetné őt erre.

“I'm tryin' hard to hate you but I can't stop lovin' who I thought you were”

To my personal Céline Dion song

Sterling & Amy

“If you wanted me dead, you should've just said, nothing makes me feel more alive”

Hivatalos partnerek, üzletfelek és mindenki, aki a munkából ismer használja a teljes nevemet. Kényeztetése ez fülemnek, amilyen lágysággal ejtik ki, van benne egyfajta elegancia. Tökéletesen illusztrálja azt, ami vagyok, meglehet apám már akkor is tudta, hogy minek szán, amikor végül ezt véste anyakönyvi kivonatomra; szorgalmas, aki nem adja fel egykönnyen a céljait.
Az évek során mégis megengedtem néhány embernek, aki közel került hozzám, hogy rövidített változatával illessenek. Bensőséges és barátságos vonulatot adott egész lényemnek, amit szívesen veszek tőlük. Egykor fülembe suttogta a becézetett, szívem eszeveszetten kalapált mellkasom börtönében és képes volt arra, hogy makacsságom, napokon át tartó haragom pozdorjaivá őrölje vele.
Ám most, ahogy kiejti nincs benne semmi báj, semmi lágyság csak a színtiszta távolságtartás, tán némi megfáradtsággal fűszerezve; az utóbbit nem csodálom. Azóta a végzetes nap óta képtelen vagyok megbocsátani neki, sokkal több mindent vett el tőlem, amit képes lehet felfogni. Amennyire egyformák vagyunk, annyi mindenben különbözünk; a veszély egy olyan jelenség, amelytől igyekszem távol tartani magamat. Törvénytisztelő állampolgár lévén kerülök minden olyan helyzetet, amellyel ilyen helyzetbe kerülhetek és igen jól megúsztam… Ő viszont nem és ezzel lavinát indított a kapcsolatunkra.
A székben kényelmesen dőlök hátra, miután a bogyókkal teli zacskót elédobtam ujjaimat lazán fűzöm össze az ölemben. Szemréseim enyhén vonom össze, miért is gondoltam azt, hogy meg fog lepődni az állításon?
- Remélem megérted, hogy a téma kényességére való tekintettel nem mondhatok részleteket, mindaddig, amíg nem tudom rádbízhatok-e ilyen fontos információkat – fejem enyhén hajtom félre, tanulmányozom arcának vonásait, íriszeinek villanását.
Időközben az asszisztens is belép a szobába, hogy lerakjon elém egy kávét… tejeset. Mélyen szívom be a levegőt, keserűen emlékszem vissza arra, volt idő, amikor pontosan tudták itt is miként iszom a koffeint tartalmú nedűt.
- Feketén és hosszan. Amerikai módra – anélkül, hogy a fejem megmozdítanám tekintek fel a fiatal lányra. Érzékelem habozását, de türelemmel várom meg, amíg újra a kezébe veszi a csészét és elnézések közepette hagy újra magunkra.
Amíg idegen fülek is jelen vannak nem mondok semmit az újságírónak, aki szívesen bonyolítja saját életét.
- Anonimitásba. Az érintettek kiléte, amibe beletartozik a neve, a tartózkodási helye, kinézete nem kerülhet napfényre, semmilyen formában – az új keletű újságírás nem tartozik a kedvelt eszközeim közé, értem a lényegét, miért változott meg ennyire ez az ipar, de annál több vesztenivalóm van, minthogy ne szabjam meg a saját határaimat az ügyben.
Ismerem a stílusát, ahogy azt is, ha a képes vagyok maradéktalanul megbízni benne, ami az ügy nyilvánosságra való hozását illeti, akkor ő elejét tudja venni annak több hasonló esettel kelljen szembenéznem, mint néhány éjszakával ezelőtt. Segíteni tudok neki, de nehezen engedem meg magamnak azt a luxust újra az életembe engedjem, még ha ilyen formában is.
- És ebbe beletartozik a cégem anonimitása is. Az egyik lányom kritikus állapotba került tőle – állammal az asztalon heverő zacskó felé bökök. A személyes érintettségem több, mint amit szívesen viselek, ám ez is egy olyan helyzet, amit kezelnem kell.
- Természetesen mondhatsz nemet. Sebastian Taylor szívesen vállalná az ügyet – nem a velem szemben ülő az egyetlen, aki ezt a fajta írást képviseli és pontosan jól tudom, hogy milyen viszonyban van a másik férfival; szívesen ugranának egymás torkának. Közös életünkben napoknak, ha nem heteknek tűnnek azok az időszakok, amikor átkozta vetélytársának a nevét.

Naponta összefutok olyan alakokkal akik megjárták már a válással járó poklot - akár második alkalommal is - mielőtt belevágnak egy újabb kapcsolatba. Akaratom ellenére be is számolnak az élményeikről, habár sosem tudom ilyenkor mit várnak tőlem. Együttérzést? Haragot amivel szimpátiát válthatok ki belőlük, mert az ő pártjukat fogom? Amíg Amyvel együtt voltunk, ezek a szavak lepattogtak rólam, mintha a saját házasságom egy védőpajzsot vont volna körénk. Gondoltam akkoriban, hogy mi ide sosem jutunk el, hiszen Amy lenyűgöző és az a nő, aki mellett az ember örömmel éli le nyomorúságos életét. Miért is vágytam volna ezt eldobni magamtól? Aztán az élet egy nap a fene nagy önbizalmamat kihívásnak tekintette és megmutatta milyen azoknak a férfiaknak a cipőjében járni akikkel eddig nem tudtam mit kezdeni. Megértettem minden idegörlő másodpercet ahogyan a közös életünk rétegeit fokozatosan magunk mögött hagyjuk, miközben két szót nem tudunk úgy váltani egymással, hogy az ne torkolljon veszekedésbe. És amíg egy részem igenis élvezte, hogy az agyára tudok menni még mindig, a másik csak a fáradtságot érezte, ami egyre tompábbá tette a létezésemet. Amíg egy nap úgy ébredtem, hogy szeretném ha az egésznek végre már vége lenne, addig a következő pillanatban húzni akartam azt a kevés időt, ami még maradt a közös életünkből. Amyvel túl egyformák voltunk és ez az elején mindkettőnket éltetett. Egy pillantásból ki tudtuk találni mi jár a másik fejében és felváltva leltünk örömet abban, hogy az idegeire menjünk a körülöttünk élőknek. Jó csapat voltunk, de a közösen töltött évek alatt rá kellett eszmélnünk, hogy az elején még motiváló hasonlóság a végére nem lett több, mint ami a vesztünket okozta. Amy azóta sem vált kevésbé részesévé az életemnek, amiért feszültebb pillanataimban Teddyt hibáztatom, akit egyikünk sem tudott elengedni. Egyetlen tárgyi érték sem ért fel azzal a kutyával, ami közös egyetértésként került az életünkbe. Az, hogy Teddyvel foglalkoztunk egy olyan nehéz időszakot tompított amivel egyikünk sem tudott szembenézni. Talán még a mai napig sem megy teljesen és erre csak akkor eszmélek rá igazán amikor hagyom magam eltöprengeni a múltunkon. Ettől még a mi kapcsolatunkon Amyvel ez mit sem változtat. Egyikünk sem kívánja újra átélni a házas éveinket, mert ahhoz már elég erősen mazochista jellemnek kellene lennünk. Már csak ezért sem ugrok hirtelenjében Crissy nyakába amikor bejelenti haláli nyugalommal azt, hogy Amy ide tart. Mintha ez nem lenne egyenlő azzal, hogy a mai napom seggen csúszva ereszkedik le majd a lejtőn. Hisz mikor állított be egy jó hírrel utoljára? A válásunk kezdete óta csak akkor jelent meg személyesen amikor éppen valamelyik feltételnek akart ellentmondani amivel tudta, hogy az őrület szélére fog kergetni. Már előre felvezetem magamba miről is lehet majd szó vagy miért lehetek kikiáltva hibásként. Nem ő lenne az első és sem az utolsó, aki örömmel húzza rám a bűnbak szerepet. De minél többször történik meg ez, az ember egy idő után már saját kényelmére szabja annak voltát.
Crissy visszatér a kávémmal, én meg egyből egy korttyal indítok mielőtt visszakerülhetne az ital az asztalra. Olykor az órám lapjára pillantok és számolom vissza a perceket, de valami nem stimmel, mert még lenne három belőle amikor kivágódik az ajtó és az én négyes erősségű hurrikánom siet be rajta.
- Amelia. - üdvözlöm teljes nevén és még egy mosoly is odakúszik a képemre miközben helyet foglal velem szemben és nem kertelve bele is kezd a válaszadásba kimondatlan kérdésemre. Az egyik ami megfogott benne az ez a tulajdonsága volt. A végén meg örültem volna, ha legalább egy-két alkalommal a képembe hazudik.
Kíváncsian emelkedik meg a szemöldököm a kérdése kapcsán, aztán végigkövetem azt a mozdulatsort amikor elém dobja a bizonyítékot szolgáló tasakot.
- Először azt, hogy csak idő kérdése volt. - veszem a kezembe tanulmányozóan az ajándékát, mintha a tasak külsőjére vésték volna a válaszokat. Az eddigi ismeretségeim szerint orosz roullettet játszanak a kábítószer és a szerencsejátékok között amiben csak az erős jelleműek maradnak felszínen. Természetes kiválasztódásnak is nevezhetjük akár.
Amy arcára viszont már csak akkor vezetem fel tekintetemet amikor a tasakot lerakom a kezemből.
- Másodszor megkérdezném mire alapozod ezeket a vádakat és megbízhatóak a forrásaid? - folytatom tovább, közben őt figyelem. - Tudod drágám, hogy nem szabad csak úgy kedvtelésből húzogatni az oroszlán bajszát, bármennyire is jó érzés tud lenni. Szóval mid van még nekem? Pontosabban mibe fog ez nekem kerülni? - mert bármennyire is cirógatnám az irányomba még megmaradt nagylelkűségét, ettől eltekintve kétlem, hogy csak úgy szívjóságból elém hoz egy ilyen horderejű információt. De hát kár lenne játszani az elérhetetlent; van az a cikk amiért az ember időnként a sarokba vágja a méltóságát.

“I'm tryin' hard to hate you but I can't stop lovin' who I thought you were”

To my personal Céline Dion song

Sterling & Amy

“If you wanted me dead, you should've just said, nothing makes me feel more alive”

A telefonhívás rövid, tömör és ami a legfontosabb lényegre törő. Úgy tűnik egyetlen exemnek sikerült már megint egy olyan nőt kifognia, akinek fogalma sincs miként reagáljon stresszhelyzetben, ami ezúttal kapóra jött nekem. Épp annyira akar velem beszélni, amennyire az én ínyemre van a találkozó; civilizáltnak lenni a másik társaságában épp csak annyi időre megy nekünk, amíg Teddy pórázát átadjuk egymásnak.
Az elmúlt napok eseményei mégis arra kényszerítenek egy percnél több ideig szívjak levegőt vele. A sajtónak nem tűnt fel, nem teljes pompájában szerepeltünk a bemutatón, egy leány hiányzott, arra sem derült fény hova is került. Azon az éjszakán nem látogattam meg a kórházat, ezt ráhagytam az asszisztensemre, aki lelkiismereten tájékoztatott mindenről. Seb gyomrát sikeresen kimosták, de egyelőre nem tért még magához, infúzióra kötve fekszik az egyik szobában három másik pácienssel együtt. Függöny választja el őket csak egymástól.
Másnap reggel a lányok vérvételen vettek részt, ahol vizeletet is kellett adniuk, semmit sem akartam a véletlenre bízni; egyáltalán nem volt szükségem arra, az ügynökségemet drogfogyasztással hozzák hírbe.
A várt megkönnyebbülés nem ért el, három másik lánynak lett több fajta kábítószerre is pozitív az eredménye; természetesen ők már nem dolgoznak nekem, a beszélgetésem velük nem volt felhőtlen. Nem tudtak választ adni arra, hogy pontosan mit vettek be és ami a legfontosabb, kitől szerezték az anyagot. Felajánlottam nekik, ajánlólevelet kaphatnak tőlem, ha segítenek valamiben, de szemük lesütésén kívül nem voltak másra képesek.
A színes bogyók az átlátszó tasakban még mindig a táskámban pihen, azóta nem nyúltam hozzá, hogy a bemutató estéjén elraktam. Nem tudom, hogy kitől származhatnak, de a fiatalokon színtiszta félelmet látok.

Így kerülök a kórházba. Seb ágyának a végén állok, táskám a fatálcán, ami oda van állítva. Néhányan virágot hoztak neki és jobbulást kívánó lufikat. Sápadtan fekszik az ágyban, erőtlen és alig él, mint kiderült egyszer megállt a szíve, a teste nem tudta elviselni azt a stresszt, amit átélt. Várok, amíg képes rám koncentrálni, a beszélgetésem vele sem túl hosszú. Tájékoztatom arról mi történt, ahogy arról is a továbbiakban nem folytathatjuk a közös munkát; a szabályokat ő is ismeri, ha szeretni is ágálni ellene, nincs ereje megtenni.
Ennek ellenére felajánlom a segítségemet neki, ha szeretné a káros szokását abbahagyni, ha szeretné tovább folytatni a karrierjét, egyetlen kérdésre kell csak válaszolnia: kitől szerezte a bogyókat.
Eltelik néhány másodperc, amíg képes válaszolni, s a név több mint nyugtalanságot idézz elő belőlem.
Nem elég, hogy az egyik modellem az, de épp egy olyan, akit nem tehetek ki a programból csak úgy, mert épp vádaskodni támad kedvem. Az ügy több mint kényes és amennyire aggaszt, milyen hatással lesz ez a cégre épp annyira gerjeszt haragra.
Kifordulok a kórházi folyosóra s ott már tudom, hogy ki az egyetlen olyan ember, aki nem hajtana el a történettel, hanem komolyan venné, már amennyire épp komolyan tud venni bármit is az életben. A nővérpult előtt kezdeményezem a hívást, tudni akarom, hogy az irodájában van-e és amint erre megkapom a választ bontom is a vonalat. Kitöltök néhány nyilatkozatot, mely arra vonatkozik, hogy Sebet innen egy rehabilitációs intézménybe fogják átszállítani. Ígéretet tettem, ha választ kapok és ezt nem áll módomban megszegni. Seb sikeres lehet a szakmájában és nem én akarok az lenni, aki nem nyújt segítő kezet egy olyannak, akinek erre szüksége van.
A megígért időben parkolok le a Dodge-dzsal az épület előtt, ahol egykorvolt kedvesem dolgozik. Ismerem a járást, az évek és a rutin ott van a lábaimban, miként besétálok és egyenesen az irodája felé megyek.
Fekete magassarkú cipőm hangját elnyelik a falak, a billentyűk csapkodásainak a hangja. A fiatal nő, aki Sterlinget képviseli kapkodva követ, tájékoztasson, várjak egy kicsit az úrra… Itt csak szemem sarkából tekintek rá.
- Nincs szükségem a segítségére, ismerem a járást és a szokásokat is – épp csak nem érdekel ebben a pillanatban, mert úgy vélem, amit kínálni tudok neki az sokkal jobban fogja érdekelni, minthogy hagyjam kénye-kedve szerint megvárakoztasson.
Habogását meg sem hallom, az iroda közelében sem lassítok le, helyette úgy nyitok be, mintha én lennék a szerkesztője ennek a kócerájnak.
- Hozzon egy kávét – vállam fölött vetem oda az asszisztensnek, mert egyelőre nincs kedvem arra más is hallja ezt a beszélgetést, s még mielőtt válaszolhatna az orra előtt zárom be az ajtót.
Az asztala mögött terpeszkedik, épp ahogy vártam is. Az azzal szemközti széken foglalok helyet, kényelmesen fonom át lábaimat egymáson, a nadrág élét kisimítom.
- Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám a főügyész vélhetőleg drogügyletekbe keveredett bele? - köszönés helyett a tárgyra térek, mert nem akarom feleslegesen húzni egyikünk idejét is. Táskámból előveszem a kis tasakot, elegáns mozdulattal dobom az asztalra, valahova elé. Zöldjeimmel figyelem testtartását, arcának a mimikáját, egyelőre még nem tudom, hogy mennyit oszthatok meg vele.

Utálom Eugene Kanet. A beképzelt stílusát, a tűzpiros Maseratijat amivel páváskodik és a reggeli hírműsorait is. Nála tenyérbemászóbb alakkal még sosem találkoztam - pedig minden reggel a tükörbe nézek. Ő mégis megtestesít számomra mindent amiért a munkámat csinálom. Amióta pedig szóló műsorvezetőnek rakták át - bár nem tudom ki volt az a féleszű - azóta meg a falat tudnám kaparni az általa választott főcímdaltól. Aki ismer az tudja mennyire mélyen gyökerezik bennem ez az ellenszenv egy olyan férfi iránt akivel egyszer sem találkoztam. Nem egyszer fejeztem ki írásban vagy szavakban eme érzéseimet. És mégis másra sem vágyom mint bejutni Eugene kis zártkörű rendezvényeire, ami a simlis gazdagok gyűjtőhelye. Az az információ paradicsom számomra ahonnan sosem árad ki a sok mocsok amit odabent mondanak vagy művelnek. De hiába vágyom odabentre, esélyem sincs. Mondanom sem kell, hogy senki sem szeretné a médiát bevinni egy olyan helyre ahol az asszonyt csalja vagy még rosszabb. Örül a görény fajtája, hogy büntetlenül lehet az, aki. És noha Eugene ezeket a kis partikat ártatlan eseményekként adja el, a franc se fogja elhinni egy szavát sem. Egy szó, mint száz, nincs belépési engedélyem és amíg a saját tökfejem van a nyakamon addig nem is lesz. És néhanapján még bele is törődők ebbe a kudarcomba, aztán vigaszként keresek egy újabb frissen híressé vált balekot és levésem a honlapra a szexbotrányát. A bánat ami sebet ejtett rajtam kevésbé sajog, de amikor Eugene a képembe tolja ezt az egészet, akkor a késztetés bekúszik a bőröm alá és megőrjít. A tegnap folyamán egy közös partira voltunk hivatalosak. Semmi dráma, semmi pletyka, csak egy nyugdíjba vonult színész utolsó meghatónak mondható monológja, ahova személyesen kaptunk meghívót. Ez olyan mintha csontot dobtak volna a szánkba alamizsnaként. Habár a nyomtatott sajtós kollégáim bőszen jegyzeteltek, én halálra untam magamat és az sem segített, hogy a vendég váró falatokat jól összerakták és a pezsgő is hozta a színvonalat. Kane ez idő alatt maga volt a megtestesült példakép. Mintha egy bemagolt szerep szerint működött volna. Ott tapsolt ahol kell, úgy mosolyodott el ahogyan az illem megkívánja. Úgy a harmadik pezsgőm után elgondolkoztam azon, hogy oda megyek hozzá és orrba vágom. Nem nagyon, csak éppen annyira amennyivel kizökkenthetem ebből a szűzies kislány álcából. Mégsem mozdultam az irányába. Helyette felhajtottam a pezsgőm maradékát aztán elmorzsolva egy könnycseppet nyugdíjba vonult tehetségünkért hagytam el a helyszínt. Már így is a végénél jártunk, túl azon a sávon ahol még történhetne valami. Azért másnap reggelről miután kialudtam 10 évnyi öregedésemet, gyorsan átfutottam a jelenlévő újságírók cikkeit és elégedettséggel töltött el, hogy a dráma-radarom most sem hazudtolt volna meg. Az egyetlen izgalom azon az estén csak az lett volna, ha az asztal alá fordulok attól az italmennyiségtől amennyit magamba döntöttem volna, ha maradok.
Asszisztensem már az ajtóban toporog amikor megérkezem az irodába és tartja velem az iramot miközben kávémba bújva köszönök neki. Crissy most van itt talán másfél hete..? Nem tudom, mostanában összefolyik az idő. Eddig édes meg lelkes, de az elején mindegyik az, aztán meg azt veszem észre, hogy senki sincs a nekik szánt asztal mögött. Egész valószínű, hogy velem van a baj, de az már akkor is megvolt amikor elvállalták a munkát. Vagy úgy gondolták napról napra egyre tündéribb leszek és jutalomként reggelről megsuhintom őket varázspálcámmal?
- A volt felesége kereste. - szorongatja kezébe azt a rózsaszín átlátszó iratmappát miközben velem tart az irodám felé.
- És? Kinyomta?
- Nem. - ekkor már bizonytalanabb a hangja, én meg lassítani kezdek, amitől hirtelen beelőz.
- Akkor mit csinàlt? Megvárta amíg leteszi? Félretette a telefont? - sürgetem kérdéseimmel.
- Én...én szóval felvettem. - harapja be alsó ajkát aztán úgy kapaszkodik abba a mappába mintha az segítene rajta.
- Felvette. - jelentem ki és még bólintok is egyet mellé, mint aki könnyebben felfogja így annak a jelentését amit mond. - És elküldte őt? Megmondta, hogy elütött egy busz? Bár azt már bejátszottuk és azt mondta engem még az sem akarna elütni. - Crissy csak pislog miközben én beszélek és nem hiszem, hogy tudja hogyan reagálja le azt a sötét humort amivel Amyvel gyűlölve szeretjük egymást.
- Nem, én azt mondtam beszélek magával, mire ő annyit mondott, hogy nem kell, neki ennyi is elég és hozzátette, hogy fél óra múlva itt lesz. - hadarja.
- Ez mikor volt? - nézek az órámra.
- Negyed órája. - feleli félénken.
- A fenébe Crissy. - megadóan fújom ki orromon a levegőt.
- Én annyira sajnálom. - szabadkozik miközben újra megindulunk.
- Azzal semmire nem megyünk most. Fel kell készülnünk arra a sorscsapásra amit ránk szabadított. - állok meg az ajtóm előtt, aztán a kezébe nyomom az italomat. - Hozzon ehelyett egy erősebb kávét. Talán kevesebbet hallok abból amit mond, ha sistereg az agyam a koffeintől. Na nyomás! - unszolom őt aztán be is csukom magam mögött az irodám ajtaját és végig veszem mit tudna még elvenni tőlem. A kocsim az övé, akkor mi maradt még? Az asztalom mögé sétálok és helyet foglalok, hogy várjam azt a bizonyos belépőt, aki bármit is fog mondani valószínű olyan lesz, amit egyáltalán nem akarok hallani.

“I'm tryin' hard to hate you but I can't stop lovin' who I thought you were”

To my personal Céline Dion song