A neonos fények egészségtelenül kék árnyalatúra festették a felöltőbe és csokornyakkendőbe öltözött bartendert, aki faarccal, ám kétségtelen precizitással szervírozta az italokat. Főleg martinit; a bárpulttól nem messze, állítható magasságú székeken egy csapat jókedélyű negyvenes nő nevetgélt, láthatóan pocakos férjektől és a házi feladatukat soha meg nem író gyerekektől szabadulván egyetlen estére. Láthatóan egész New York helyett kívánták átmulatni a péntek estét, és igazság szerint valahol irigyeltem őket; a vidámságukért. Azért, hogy képesek jól szórakozni. Hiába próbálkoztam élvezni a díszes terem másik felén felcsendülő, jazzes dallamokat, a gintonicom poharának üvegfalának tükröződése szerint még mindig fancsali volt az ábrázatom. A legszívesebben whiskyt rendeltem volna, tisztán; a kiszolgáló azonban annyira benne volt a rázásban és keverésben, hogy nem volt hozzá képem. Az egyszerű citromkarikás, színtelen ital így is elbújhatott a sok extravagáns koktélos csoda mellett, melyek a többi bent tartózkodó előtt ültek. Azokra a fürdősókra emlékeztettek, amikért Eve annyira rajongott.
Dalton mindig megérezte, mikor jutott eszembe Ő. – Esküszöm, hogy hipnotizáltatni foglak, ha nem törlöd le ezt a grimaszt a képedről. Huszonhárom évet szántál arra a ringyóra, és ott hagyott a picsába. Azt mondom, mutass be neki, hadd lássa, mit hagy ki!
– A bosszúállás nem az én asztalom – morgom, a citromkarika héját pöckölve. Daltonnak volt az a képessége, hogy az ember veséjéig látott; én általában megelégedtem a felszínnel, mondjuk az irharéteggel, mert többre nincs időm, és mások életében vájkálni különben sem az én dolgom. Ő azonban nem. Meglepően sok időt fordított bizonyos személyek feltérképezésére ahhoz képest, hogy a legutóbbi feleségének még a pontos korát sem tudta.
– Ja, tudom. Ez viszont, itt, a tiéd – kocogtatja meg a pult fényesre suvickolt márványlapját, arany pecsétgyűrűje még a szerteszét terülő beszélgetések moraján, poharak koccanásán és a zenén túl is jól hallatszik. Igen. Ennyire flúgos.
– Ez egy pult. Bár nagyon szép pult.
– Ha ennyire lelkes maradsz, a város szingli női ki fogják törni az ajtódat, hogy veled randizhassanak – vigyorodik el, olyan szarevő módon, amitől az embernek kedve lenne jól gyomorszájon vágni, de mégse teszi, mert valahol szórakoztatja. – Szinte sajnálom, hogy nem maradhatok itt, hogy tanúja lehessek…
A tekintete elvándorol, az enyém pedig követi, egészen a néhány asztallal odébb várakozó hölgyig. Lányig.  Nehéz eldöntenem, hogy a szőkeség lába hosszabb-e, vagy a ruhája rövidebb. Szörnyülködve hörüdlök fel és fordulok vissza, az italom felé. – Jézusom, Dalton! Nem sokkal idősebb, mint a lányom!
Csak vigyorog, úgy, mint a duci kisiskolás, aki érzi a készülő pite illatát a levegőben, és már tudja, hogy csak az övé lesz, csak neki, csak most. Rám sem néz, úgy válaszol. – A lányodból is jó nő lesz egyszer. – Szörnyülködésem egyetlen pillanat alatt olvad le az arcomról, helyén az oly’ ritka döbbenettel vegyes fenyegetés feszes maszkja jelenik meg. Dalton végre észreveszi, mit is mondott, vagy a tekintetem kezd valóban lyukat égetni a koponyájába, mert végül rám néz, s védekezőn emeli maga elé a kezeit. Biztos, ami biztos, még a pulttól is ellöki magát. – Bocs. Ez messzire ment.
– Na, most húzz el innen – forgatom meg a szemem, a korábbi feszült hangulat másodpercek alatt foszlik semmivé, s visszatér az általános közönyöm, ami a helyet illeti. Dalton ezzel szemben vigyorog; mindig vigyorog.
– Érezd jól magad. Tudod, hogy úgyis rád szállok, ha meghallom, hogy már tízkor fellőtted a pizsit! – A hangja egyre messzebbről, de változatlan hangossággal érkezik, ahogy elkezd hátrálni a ma éjszakára összeszedett barátnője felé, aki kuncogva reagál szavaira. Megborzongok, ha belegondolok, azt várja, én is ilyen legyek, hogy ne érdekeljen, kivel fekszem le, csak legyen minél dögösebb és minél simulékonyabb. Butább. Megfizethetőbb; hogy ne kelljen kapcsolatokkal hadakoznia. Görcsösen nyelem az italt, és rendelek még egyet. Ha már úgyis egyedül maradtam, a legkevesebb, hogy legalább kevésbé önmarcangolósra iszom magam. A bartender elém tesz egy italt, de nem az enyémet; megint egy olyan fürdősósat.
– A hölgyek küldik – teszi hozzá jelentőségteljesen, a korábban már figyelmemet felkeltő hölgykoszorú irányába biccentve. Az említettek várakozóan bámulnak felém, majd mikor magamra erőltetek egy mosolyt, és a jó nevelés jegyében egy intéssel köszönöm meg a nem kívánt figyelmességet, kuncogásban törnek ki, mint Noreen és Eileen tinédzser barátnői szoktak. A mosolyom feszült, a mozdulat pedig, ahogy kiürítem a ténylegesen saját gintonicom, görcsös.
– Úgy érzem magam, mint egy darab hús – jegyzem meg; hangosan, bár nem úgy akartam. Talán máris a fejembe szállt volna az ital?
A bartender felhörren, bepöndörített bajsza végei ugrálnak a mozdulattól. – Képzelje el, ha nő volna.
– Szar lehet nőnek lenni.
–Az.
Rövid, gyors, de tartalmas barátságom a bartenderrel véget ér, és már a harmadik italomnál járok. A tervem az, hogy még egyet megiszok, mielőtt ránéznék az emailjeimre, aztán megpróbálok nem válaszolni rájuk, hanem inkább inni még néhányat. Nem szeretek részeg lenni, most valahogy mégis vágyom rá; a lányok a szüleimnél töltik a hétvégét, nem áll fenn a veszélye annak, hogy áldatlan állapotban látnának. A gond az, hogy sok pénzembe fáj, hogy akár a kellemes bódultságot elérjem; apám gyakran viccelődött azzal, hogy a Wesley férfiak ereiben eleve negyven százalékos alkoholtartalom száguld, a kansasi pálinka jótékony hatása. Még egyáltalán nem érzem nyomát, de nem sietek; a nyakamat masszírozva-ropogtatva nézem a semmit, és nem számítok társaságra sem.

-Nem lehetsz ekkora kretén Dalton! – Fortyogok a nappalim közepén, miközben egy szűk farmerba próbálom beletuszkolni formás hátsóm. Talán vennem kéne egy újat, ami az én méretem.
-Ez nem kreténség édesem, csak a barátomon akarok segíteni. – Válaszol olyan nyugodtsággal, hogy attól legszívesebben átnyúlnék a kagylón.
-Arra kérsz, hogy szedjem fel a barátod egy bárban. Fizetsz is érte – mert remélem átutaltad a pénzem – és azt akarod, hogy szórakoztassam. – Rég volt már ilyen estém. Amikor nem kell előre elterveznem minden mozdulatot, gesztust, kijelentést. A szabályokat mindig is én hoztam és aszerint alakult a kapcsolatom a kuncsaftokkal. De sosem lehettem igazán önmagam. Valljuk be, a legtöbb velem egykorú lány elhányja magát, ha egy dupla annyi idős férfi ajkait kell csókolni. Nekem ez a munkám, nem éreztem sosem feszélyezve magam és eszembe se jutott undorodni bármelyiküktől. Édes, kedves férfiak, akiknek ebben a korban már nem a szexuális vonzalom a legfontosabb.
-Nagyjából… és mutasd meg neki, milyen egy igazi nő. Mert a volt felesége egy ostoba ribanc. – Fröcsög szájából a megvetés, hisz a barátjáról van szó.
-Csak remélni tudom, hogy legalább jóképű. – Emelem égnek szemeimet, még hallom a felharsogó nevetését, mielőtt bontanám a vonalat. Másodpercekkel később emailem érkezik, a telefonom hangosan visít a konyha pulton ahová dobtam. Megnyitom az üzenetet és halvány mosoly kúszik ajkaimra. Szerencséd Dalton…! A címet tudom, az időpontot is, már csak abban bízom, hogy nem hiába vágom puccba magam és a pasas is tiszteletét teszi.
Farmerban és melltartóban grasszálok még vagy fél órát a lakásban, mire kiválasztom a kedvenc blúzom. Egyszerű, hétköznapi selyem felső, apró masnival a nyakában. Hófehér, amihez jól passzol fekete, szűk szabású farmerom és szintén fekete magassarkúm. Az évek során a lábam annyira hozzászokott a sarkakhoz, hogy szinte létezni sem tudok nélkülük. Viszont az elrettentő képes és videók rávettek arra, hogy beszerezzek néhány lapos talpú cipellőt.
Finom, nőies, lágy sminket raktam magamra a megszokott erős, már-már valóban kurvás mázolmány helyett. Nem szeretnék mindjárt olyan nőnek tűnni, aki könnyen adja magát. Szórakozni akarok, szerencsétlen férfi pedig erről mit sem sejt. Szégyellnem kéne magam, hisz játszani fogok vele. Ugyanakkor, talán végre egy kicsit kiszabadul a gyötrő gondok súlya alól.
A város pezsegni kezd, ahogy egyre beljebb araszolunk a forgalomban. Az indiai taxis le sem veszi rólam a szemét, hol az utat figyeli, hol pedig engem a visszapillantó tükörben. Ijesztő, mekkora precizitással kerüli ki az autókat és bámul engem.
Szinte kirobbanok a kocsi hátsó üléséről, amikor megáll a bár előtt. Az anyós ülésre szórom a pénzt, többet is, mint kellene és otthagyom. Az üvegajtóban még látom, hogy a fenekem bámulja, aztán elhajt az éjszakában.
A helyiség alkoholtól és dohánytól bűzös, férjeiktől elszabadult anyukák méregetnek, ahogy belépek közéjük. Pontosabban belépek az ő territóriumukba. Megvető pillantással kísérnek végig, ahogy a pult felé közelítek. Egyikük felpattan székéből, vörös festett körmeivel a pohár oldalát kocogtatja, ahogy megindul ma esti kiszemeltem felé.
Na nem kisanyám, ő ma az enyém!
Meggyorsítom lépteim, William közelébe érve pedig végigsimítok alsó karján. A közelébe húzódom és mintha a fülébe súgnék, elveszem poharát és belekortyolok. A nő hirtelen megtorpan, cipőjének sarka egyre halkabb, ahogy visszatér barátnői közé.
-Jössz nekem egy itallal. – Mosolygok a férfire. – Megmentettem az életed. – Bökök fejemmel a női csokorra, akik bosszankodva hallgatják barátnőjük leégését. – Reign vagyok. – Leülök mellé, kérek magamnak egy pohár martinit és, hogy továbbra is fent tartsam a látszatot, közelebb húzódom hozzá.

Valahol meglepődtem Dalton választásán; amilyen mániákusan igyekezett húsz éves maradni, és eltitkolni a kissé korán érkező kapuzárási pánikját, mikor először bejelentette, hogy ma elvisz mulatni, mintha a férjem volna, én meg az otthon ülő háziasszony, egy olyan helyre gondoltam, ahol izzadtság- és Axe-szag keveredik a levegőben az állott piaszaggal és dohányfüsttel, részeg egyetemisták pattognak együtt a zenének nem nevezhető ütemekre, és a basszusok dobolását még a szemem mögött is érzem. A bár neonfényei ugyan így is csípték a szemem, vagy talán csak megártott az utóbbi napok nem alvása, amit egy kifutóban lévő projekt okozott, ahol épp csak elkerültük a vaskos kötbérek fizetését, a hely mégis egy fokkal… Kellemesebb volt, mint elsőre gondoltam. Lehetett köze az ötödik sugárút közelségéhez, és az épület újonnani létéhez; szakmai érdeklődés övezett csupán, mikor a megnyitó napján eljöttem megnézni a posztmodern és bauhaus elemeket keverő, alapvetően minimalista, színeiben mégis alapvetően barokkos stílust, az aranyos ragyogást utánzó épületet, melynek a szórakozóhely csak az alsó két szintjét foglalta el, feljebb pedig még tizenhárom emeleten át irodák, üzletek és luxusapartmannok nyúltak az ég felé. Emlékszem, hogy valami bérház állt itt korábban, még a 18. századból, és sokan tüntettek is azért, hogy megmaradjon; a városvezetés végül az épület nem megfelelő építési struktúráját, illetve elmaradott földrengésbiztosságát hozta fel ellenérvként, és a bíróság helyt adott. Érdekes kérdése volt ez az építészetnek; meddig éri meg őrizni a régit, elvéve a helyet az újtól és a fejlődéstől?
Ebben az egész épületben bizonyára én találtam ezt egyedül érdekes kérdésnek. Valahogy nem látom magam előtt a pillanatot, ahogy az itt lévők közül bárkivel el tudnék erről diskurálni; bár lehet, hogy valamelyik anyuka finom töltött húsos tekercs receptet adott volna. Nem mintha bármikor is lett volna időm főzni.
Égő szememet dörzsölgetem, és azon gondolkodom, tulajdonképpen mennyire is lehet rossz egyedül leélni a maradék évtizedeket (kezdem úgy érezni, talán az élet okkal gördít elém olyan akadályokat, mint kétségbeesés és szótlanság, amikor el akarnám hívni a pszichológust egyetlen, ártatlan kávéra), mikor érintést érzek a karomon, és egy alak kerül a perifériás látóterem szélére. Egy pillanatra eszembe jut, hogy talán míg nem figyeltem, valamelyik alkoholmámoros anyuka elégelhette meg a kuncogást; igazán nem sok kedvem lenne lekoptatni, ahhoz pedig még kevesebb, hogy el kelljen magyaráznom neki, a házasságtörés nem az én asztalom, sokkal inkább a leendő ex-nejemé. Aztán egy kar nyúl egyenesen a poharam után, forró lehelet a nyakamnál, és valami szerény, nem tolakodó, mégis egyértelműen nőies illat tölti el az orrom. A feszültség valamikor akkor távozik a vállamból, mikor meglátom a körmeit; Eve mondta mindig, hogy gyerekek mellett lehetetlenség manikűrözni, pedig neki csak egy volt.
Sohasem láttam még a nőt, a jelenléte mégis olyan természetes és fesztelen, hogy nehéz elhinnem. Tán csak elfelejtettem volna? Nem ő lenne az első; pedig biztos vagyok benne, hogy Ő abba a típusba tartozik, akit tényleg nehezen felejtenek el a férfiak. A vonásai nem az átlagos amerikai szépségideálhoz tartoznak, mégis kétségtelenül elragadóak, az íriszei pedig olyan kékek, amiket legutoljára még Noreen rajzfilmjeiben láttam.
– Remélem, azért nem egy bokorba akartak bevonszolni… Ám az óvatosság bármikor megér egy italt – viszonzom a mosolyt, bár még mindig nem tudom, mi szél repítette felém a hölgyet. Míg leül mellém, közelebb, mint azt egy első találkozáshoz illőnek írnák a tankönyvek, s intéssel jelzem a bartendernek, hogy az italt írja az enyéimhez, bizonytalanul, a szemem sarkából nézek el oldalra, azt várva, esetleg meglátok egy másik hölgykoszorút is, akik csupán versenyezni szerettek volna az anyukákkal, vagy épp egy operatőrt, amint valami realityshowt forgatnak, amiben az a versenyző nyer, aki a legtöbb magányos fószertől kap aznap italt. Egy ilyet sem látok azonban, így kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy talán nem hátsó szándék van az érkezése mögött.
–Reign? – ismétlem meg a nevet, ajkaim szegletében cseppet sem gúnyos, inkább érdeklődő görbület bujkál. – Érdekes név, érdekes jelentéssel. Az én nevem Liam, mint William; csak így, mezeien. Örvendek a találkozásnak, és a megmentésnek. – Kezet nyújtanék neki, ám olyan közel ül hozzám, hogy félő, valamelyik másik testrészéhez érnék hozzá, vagy úgy ki kéne csavarnom a vállamat, hogy kiújulna az a régi baseballos sérülésem, még a főiskoláról. Sok dologgal le lehet nyűgözni egy csinos nőt, de a fájdalmas grimaszolás és ízületek ropogása épp nincs köztük.  Bár azzal nem egészen vagyok tisztában, mikor is döntöttem úgy, hogy le szeretném nyűgözni; egy ösztönösen belénk kódolt parancs lehet, egészen ősi, génszintű, hogy a legjobbat próbáljuk nyújtani magunkból, akkor is, ha ártatlan csevejről van szó. Ezért tűnik el olyan könnyen az ideges mellékzönge a hangomból, és jönnek könnyedén a barátságos gesztusok, a mosoly, az, hogy meg se próbáljak tisztesebb távolba húzódni. Melyik facér bolond akarna távolabb kerülni valakitől, aki úgy néz ki, mintha A Nő fogalma testesült volna meg fizikai valójában? Ha Dalton le sem szállt volna rólam, ha korábban megyek haza, akkor egyenesen megöl, ha megpróbálom lerázni Reignt.
A szemöldökeim között apró ránc jelenik meg, ahogy megrázom a fejemet. – Ne haragudj… Ismerjük egymást? Vagy a bajba jutott férfiak bárban való megmentése amolyan hobbid?

Azt hiszem, talán nem kellett volna ennyire teátrálisra vennem a bevonulást. Egy kis lelkiismeret furdalást érzek szegény anyuka iránt, aki egy kis flörtre vágyott. Gondolom otthon egy sörtől bűzös, lusta disznó várja és a lurkók, akik egy pillanatnyi szusszanást sem hagynak neki. Szinte érzem a fájdalmát, amiért elrontottam az estéjét. De ekkor jön képbe a martini, ami leviszi torkomról ezt a szorongató érzést.
-Csak egy kis flörtre vágytak. – Legalábbis öltözékükből és kislányos viselkedésükből ez rí le. Megemelem a poharam, belekortyolok ismét a nedűbe. Ha tudná, hogy igazából Dalto volt az, aki felbérelt és azért ülök itt most mellette. Bizonyára nem osztogatná az ingyen piákat és nem szívesen tűrné el a társaságomat. A legtöbb férfi hanyatt dobja magát a látványomtól és ezt nem azért mondom, mert én annyira elégedett vagyok magammal vagy mert annyira szép vagyok. Egyszerűen csak olyan kisugárzásom van, amivel könnyen elérhetek mindent. Kíváncsiság motoszkál bennem, vajon ez Liam esetében is így működik majd, vagy a következő italt már egyedül iszom meg és talán még az említett női csapattól is megkapom a magamét.
-Én is örvendek Liam és köszönöm, ahogy azt a nevem is mutatja, nem vagyok hétköznapi. – Elismerő pillantással nézek rá, Dalton-nak igaza volt, az a nő egy ostoba ribanc, ha képes volt dobbantani és valaki újat keresni. Attól függetlenül, hogy fiatal vagyok, még a régimódi fából faragtak. Számomra a család – még ha nekem borzasztó gyermekkorom volt – apából és anyából áll, akik tűzön-vízen kitartanak egymás mellett. Akik nem hátrálnak meg némi akadály láttán. Anyám rajongásig szerette apámat, noha csak azért, mert megkapta tőle azt, amire a legjobban kívánkozott. A tablettákat, amiktől egy kis időre elfelejtett minket. Engem és a nővéremet.
Felnevetek kérdésén, az ujjaim önkéntelenül futnak végig alsó karján. Annyira természetes mozdulatok ezek. - Nem ismerjük egymást, csupán észrevettem, hogy dögevők köröznek a fejed fölött. – Utalok ismét a hölgykoszorúra, akik úgy tűnik, újabb prédába eresztették tűhegyes karmaikat. A kiszemelt férfi fele annyira sem izgatja a fantáziám, mint William, de jobb is ez így. Nekem ma feladatom van, amiért Dalton nem kevés pénzt jattolt. Mosolyogtat a tudat, hogy nekem ezek a pillanatok kimaradtak az életemből. Nem éltem a normális tinédzserek életét. Az ő legnagyobb problémájuk az volt, melyik ruhát vegyék fel aznap a suliba, illetve vajon elhívja e őket a kiszemelt srác a bálba. Az ő gondjaik eltörpültek az enyémek mellett. Apám perverzitása leginkább abban nyilvánult meg, hogy örömmel nézte, ahogy örömet okozok magamnak a tulajdon két kezemmel. Ha már nem volt elég neki, természetesen jött a többi és csak csodával határos módon nem lettem gyerekként anya.
Szóval igen. Hiányzik az, hogy valaki azért szeressen, aki vagyok. Hiányzik, hogy valaki elhívjon a bálba és elhitesse velem, nem baj az, ha az iskolában nem én vagyok a legnépszerűbb lány. Ezek mind kimaradtak az életemből és bár azt vallom, ezek miatt vagyok ma aki vagyok, néhanapján mégis elidőzök ilyen apróságokon.
-Félre ne értsd, nem vagyok az a típus, aki néhány pohárka után megadja magát és nem is vagyok olyan, mint az anyukák csoportja. – Tudatalattim hangosan felvisít hazugságom első felének hallatán. Oda se figyelek rá, holott reakciója hatalmas igazság. Az utolsó korty martini már nem esik annyira jól, marja a torkom és az a kevés vacsora, amit magamba szuszakoltam, most visszafelé vánszorog. Vizet kérek a csapostól és már az első csepp után érzem, hogy jobban vagyok. - Az igazat megvallva, nehezen hiszem el, hogy otthon nem vár rád senki. – A pultra könyökölök, ajkamba harapok. - Úgy értem, elég késő van ahhoz, hogy családos emberként itt ülj és egyedül iszogass. – Gyors mentés volt, még kapcsol az agyam.

A nő kijelentése nyomán egy pillanatra elönt a rossz érzés. Utasítsam el bár Dalton bármely próbálkozását azirányba, hogy nőt szerezzen számomra, sokszor a szó legszorosabb fizikai értelmében, nem tűnik fel, mennyire hozzá vagy szokva a közelségükhöz. Ahhoz, hogy puha kezek érintsenek, édes női illat lengje körbe a szobád, vagy valaki csilingelő hangon azt mondja, drágám, míg el nem veszíted mindezt, és ténylegesen rá nem jössz, hogy nem kapod vissza. Már évek óta nem Eve-re vágyom, arra az Eve-re nem, aki képes volt csak úgy kisétálni nem csak az én, de a lányunk életéből is, mert éppen kalandozni szeretett volna. De vágyom a női gyengédségre; ez nem olyasmi, amit csak úgy beismerünk. Természetesnek kellene lennie.
Elönt a rossz érzés, hogy megértem, mit érezhetnek; a férjeik valószínűleg sohasem dicsérik őket, és nem állítanak haza virággal vagy ajándékkal csak úgy, hacsak nem valami rosszat tettek, amiért előre ki akarják engesztelni őket. Az érzés azonban hamar tovaszáll, és a gondolataimat hirtelen a Reignként bemutatkozó hölgy tölti ki, felkiáltójelek, meg néhány egyértelmű megállapítást lezáró pont. De főleg kérdőjelek. Nem tudom, miért, de úgy érzem, a nő maga egy kérdőjel; persze, annak nagyon vonzó. – Abban biztos vagyok. – Meg abban is, hogy ennél bizonyára sokkal, sokkal elmésebb válaszokkal, sokkal csábítóbb mosolyokkal találkozik, még ha a jelenlétének okait firtató bizonytalanságom ellenére az agyam és a testem ösztönösen is a legjobb oldalamat igyekszik mutatni. Nyitottságot. Érdeklődést. Egy pillanatra az is eszembe jut, milyen jó döntés volt még a bár előtt meglátogatni az edzőtermet, és csak azután menni haza lezuhanyozni és magamra ölteni a legkevésbé feltűnő ingemet. Az ilyen gondolatokat Dalton rossz hatásának számlájára írom.
– És az olyan típus, aki ilyesmit várna el egy hölgytől, már legalább fél órája ágyban van azzal, aki kapható rá – jegyzem meg, a szájam sarkát felfelé görbíti a nyílt kijelentés, holott egy kicsit meg is botránkoztam rajta. Remélem, hogy nem látszom olyannak, mint… mint a drága barátom. Igaz, hogy mióta a saját cégünk társtulajdonosa lettem, a ruhatáramból valahogy elkezdtek eltűnni a flanelingek és sportcipők, hogy helyüket a drága, személyre szabott olasz öltönyök és marhabőr oxford-cipők vegyék át. Szinte kötelező volt az ügyfelek vagy tárgyalópartnerek előtt megjátszani a nagyszájú városit, aki bármit megkaphat, legyen az egy csinos nő telefonszáma, vagy a lehető legjobb ajánlat. Néha, ha nagyon beleéltem magam, Én is elhittem ezt a hazugságot, a színjáték valódiságát. Épp csak akkor nem tudtam előrántani, ha valóban szükségem lett volna rá; mikor Eileen már ott toporgott mellettem, én pedig bamba mosollyal bámultam a pszichológusára.
A tekintetem akaratlanul tovább időzik el az ajkain, ahogy a pohárba iszik, és az anyajegyre, ami mellettük ül. Eve imádott napozni, szoláriumba járni, hiába beszéltem neki naphosszat a bőrrák kialakulásának kockázatáról; az sem igen hatotta meg, hogy nem is igazán szeretem a sötét bőrt, főleg nem azt, amelyik nem természetes úton lesz az. Nem neked csinálom, hanem magamért, és eszem ágában sem volt vitatkozni vele, habár egy kis hangocska ott motoszkált az agyam mélyén, hogy kinek akar tetszeni, ha nem nekem? Azóta rájöttem, hogy mindenki másnak. Reign bőre, fehér és anyajegyes, valamiért lenyűgözött. Puhának tűnt;amilyennek lennie kell. Szinte meg kellett ráznom a fejem, hogy észhez térítsem magam, és válaszoljak a majdnem-kérdésre. A pillanatnyi szünetet észre sem veszem.
– Honnét veszed, hogy családos vagyok? – vonom fel a szemöldököm, és bár a kérdést igyekszem tettetett sértődöttséggel feltenni, a mosolyom szélesen és őszintén feszíti az arcom. Tekintetem inkább érdeklődő, mint bármi más. – Ennyire lestrapáltnak tűnök? Azt hittem, az a plasztikai sebész, aki múltkor az irodánkban járt, csak azért javasolt ráncfelvarrást, mert Madonna arcbőre lassan körbeéri a fejét.– Minden tiszteletem az énekesnőé, a Like a Prayer örök kedvenc, a Vogue-gal pedig lehetetlen elvárásokat támasztott a Femme Fatale-ok következő generációja felé, mégis el kell ismerni, hogy ami botoxtól bűzlik, az márpedig attól. – Vállalnunk kell, amik vagyunk, nem gondolja? Akkor is, ha a legjobb témánk lassan az lesz a kortársainkkal, kinek ropog több ízülete. Persze az, aki úgy néz ki, mint kegyed, valószínűleg ötven évesen is férfiszíveket vacsorázik majd reggelire.
Liam, te flörtölsz! Vagy olyasmi. Már majdnem; menni fog ez.
– Irigylem a bátorságod. Lehetnék házas is; vagy meleg. Manhattan tele van meleg férfiakkal. Bár úgy hallottam, ők tartják a legkihagyhatatlanabb bulikat. Visszafordítom a kérdést, ha megengeded; hogyhogy egy fiatal, gyönyörű nő nem a legelegánsabb apartmanok egyikében tervezgeti az esküvőjét Harry herceggel?