Kangjae & Yohan

Megtanultam már, hogy akármi történjen is, mindig kerül homokszem a fogaskerekek közé. Akármennyire is elhisszük, hogy ismerjük egy adott szituáció minden szereplőjét, nem befolyásolhatunk másokat olyan mértékben, hogy az általunk racionálisan kiszámított dolgokat cselekedjék. Ezért kell minden lehetőséget megvizsgálni, és nem egy, de két lépéssel mindenki előtt járni, bármiről legyen is szó.
Haragszom magamra, amiért nem szántam több energiát arra, hogy biztosra menjek, ami a Kangjaet megillető tiszteletet érinti. Jóval fiatalabb ő néhány emberemnél, akik részben azon szocializálódtak, hogy a tisztelet mindig az idősebbet illeti meg. Képes voltam beállni emögé az alapszabály mögé, amíg az illető valóban megérdemelte, hogy alázattal viseltessek felé. Ez a fajta tisztelet pedig valljuk be, további szabályokra épül. Lojalitás, a parancsok követése és felülbírálat nélküli betartása. Ha hibás utasítást adok? Az legyen az én problémám. Nekem kell elszámolnom a rangban felettem állókkal - vagy épp a saját lelkiismeretemmel - és ők szabnak ki rám büntetést, ilyen egyszerű.
A Jones Point-i házban azonban kezdettől fogva az én szavam érvényesül. Ami azt illeti, a családunk New York-i ügyei voltak az én kezemben, míg az otthoni, koreai ügyeket a nagybátyám intézte. Nem jelentette ez azt, hogy ne lenne olykor mindkettőnkre szükség ugyanazon a helyen. A bizalom, amit belém vetettek, egyfajta nyomásként nehezedett a vállaimra már évek óta. Talán ezért, a nagybátyám iránti lojalitásból ingott meg a kezem egy pillanattal tovább, mielőtt lőttem volna. Nem volt végzetes a célpont, mégis olyan zavart keltett a jelenlévőkben, mintha épp betörtem volna a saját birtokomra. Az én pillantásom a saját családnevemet viselő fiatal férfit kereste, miközben hosszú léptekkel közelítettem meg a helyszínt. Apró bólintással vettem tudomásul, hogy a fiamnak nem esett bántódása, azon a pofonon túl, aminek én magam is szemtanúja voltam. Nem akartam odáig menni, hogy belegondoljak, hogy hányadik lehetett ez és pontosan miért viseli ezt el, tudatában annak, hogy az én jelenlétem híján az övé a ház. Elvégre azért vagyok most itt, mert azt jelentették nekem, hogy gond van - és itt jön a homokszem a fogaskerekek között.
Átgondolt tervem volt, ami az elrabolt - zálogba vett - nőt illetti. Ha a nő szülei nem hiszik azt, hogy könnyedén kijátszhatnak, gyakorlatilag nem esett volna bántódása. Egyszerű hitelről és annak visszafizetéséről volt csupán szó. Egészen addig, amíg ők meg nem akarták szegni az egyezséget. Illetve amíg nem szorultak még több pénzre. Eredetileg az üzletüket akartam, amit nehezebben akartak adni, mint a saját lányukat, ez pedig épp annyira volt aggályos, hogy attól elfogadható ajánlat legyen. Egy élet érhet jóval többet a legdrágább ékszereknél is, ha a megfelelő ember kezébe kerül. Én pedig még könnyebben alszom éjszaka, tudván hogy nem vagyok bár jó ember, de nem is próbálom annak eladni magamat, míg vannak, akik másoknak és önmaguknak is hazudnak nap, mint nap.
- Szedjétek össze és hozzátok a dolgozószobába. Kang Jae. Te gyere velem. - Az utasításokat csendesen, de határozottan adtam ki. Soha nem hittem abban, hogy azzal érhetek el bármit is, ha fennhangon hirdetem a privilégiumot, ami a családomhoz való kötődésemmel járt nekem kezdettől fogva. Én mindig inkább a tettek híve voltam. Mondhatjuk úgy is, hogy az a fajta kutya vagyok, aki tényleg harap és nem csak ugat.
Nem ellenőriztem, hogy Kang Jae követ-e, de soha nem kellett kételkednem benne, hogy ő hallgat rám. Egyetlen alkalommal kellett tartanom attól, hogy a fiam a saját feje után megy majd és kárt tesz magában, amit semmilyen körülmények között nem voltam hajlandó megismételni. Valószínűleg ezért fordult meg a fejemben, hogy felajánlom neki, hogy itt hagyhatja ezt az egészet. Biztosítok neki megfelelő mennyiségű pénzt és annyi távolságot, amennyire szüksége van, ha így megvan az esélye, hogy jó élete lehessen. Ez viszont nem annak az öt percnek a témája volt, amit nyertem magunknak azzal, hogy előre indultam vele.
- Miért nem szóltál korábban? - Ezúttal odapillantottam, kérdőn felvonva szemöldökeimet. Ami az emberemet illeti, semmi nem alakult volna másképp. Ha nem a vállát lövöm meg, akkor a karját töröm el, vagy még kegyetlenebb módon emlékeztetem rá, hogy kettőnk közül én vagyok döntési helyzetben.
- Az egészet a Son üzlet miatt... - Sóhajtva támaszkodtam neki a dolgozószobám masszív, fából készült asztalának, ami az ablakok előtt terpeszkedett. - Történt még valami, amiről tudnom kell? - Őszinteséget vártam tőle, ez pedig a pillantásomban is ott volt, amit rá szegeztem. Megkíméltem volna magunkat attól, ami most következett, de nem volt értelme elkenni a dolgot és várni vele. Aki most nem tanul belőle, az később sem fog.
A 'tettes' két másik emberem társaságában sétált be, az arcáról sejteni véltem, hogy felfogja, tudja mit tett. Csendben néztem, ahogyan térdre ereszkedik a szőnyegen és előre billen a feje. - Nem szeretném, ha összevéreznéd a szőnyeget, úgyhogy essünk túl rajta. - Összességében nem is azt terveztem, hogy kivéreztetem és megszabadulok a testétől. Viszont nagyon jó okot kellene most felhoznia azért, hogy meg akarjam őt tartani. Élve.
- Uram... - a férfi nagyot nyel, pár másodpercig még lesütve tartja a pillantását, mielőtt gyötrődve emelné a fejét felém. Az én arcom ezzel szemben komor, már-már szobor szerűen mozdulatlan marad. - Nem gondoltam... Nem gondolkodtam... - A fejem lassan oldalra billen, szemöldökeim megemelkednek. A férfi nagyokat nyelve folytatja, szinte látszik az arcán, ahogyan lázasan gondolkodik, hogyan menekülhetne meg ebből a helyzetből. - Nem fog többet előfordulni, esküszöm!
- Abban biztos lehetsz. - Sóhajtva hunyom le a szemeimet és gondolom végig az egész szituációt. Új fejlemény volt a házban tartózkodó nő és az is, hogy egy emberem nem hallgat rám, de összességében nem váratlan. Mindig a legrosszabbra készültem, de valójában ez most nem az én csatám volt. A fejem ezúttal lassan a tőlem nem messze álló Kang Jae felé fordult.
- Mit gondolsz, milyen büntetést kellene kapnia? - Nem akartam segíteni neki a válaszadásban, hiszen magam sem tudtam milyen választ várok pontosan. De ahhoz, hogy elhiggyék, hogy érdemes rá hallgatni, meg kellett mutatnia, hogy tényleg így van. Hogy a bizalmam felé nem alaptalan. Még ha fel is ajánlom majd neki, hogy mindettől megszabadulhat.

Yohan & Kang Jae

Kangjae & Yohan

Megtehettem volna, ugyanakkor végletekig feleslegesnek gondoltam, azzal mentegetni magamat, hogy azért vagyok az az ember aki ma, mert annak idején meghaltak a szüleim, vagy épp mert a szemem láttára végeztek a legjobb barátommal, aki egyúttal a rokonom is volt. Az őszinte igazság ugyanakkor az, hogy a mi életünk soha nem lehetett volna más. Nem Changho haláláról beszélek, hanem az életről, amit most én éltem helyette is. Kezdettől fogva nem volt választásunk, mert azok voltak a szüleink, akik. Ha nem mi vagyunk a vadászok, mi lettünk volna a célpontok és nincs rosszabb a világon annál, mint amikor az ember kiszolgáltatottnak érzi magát. Az, hogy más könyörületén múljon az életem, olyasmi volt, ami talán kissé nevetséges módon, de mégis a rémálmaim egyike volt. A helyzet iróniája, hogy tele van az életem olyan emberekkel, akik épp az én könyörületem és belátásom élvezői vagy épp elszenvedői. Ha rosszul mérem fel a helyzetet, ha olyan feladatot adok ki bizonyos embereknek, amire még nincsenek felkészülve, akár azzal is járhat, hogy újabb emberek élete szárad a lelkemen. Még ha messze is áll tőlem a vallásosság és ha én már csak abban hiszek, hogy eladtam a lelkemet az ördögnek, amit nem szerzek már vissza. Csak ha ő teljesíti a szerződésünk végét, én pedig bele is halok amíg el nem érem a rám eső részét. Meg akarom bosszulni azokat az embereket, akik fontosak voltak nekem, de elveszítettem őket és ennek senki nem állt az útjába, aki rendelkezett némi belátással.
Létezett egyenes út is ahhoz, amit el akartam érni, ugyanakkor nem voltam veszett állat, amit elvakít a bosszúvágy. Az életemmel tartozom a nagybátyámnak, ugyanúgy, ahogy idővel mások is tartozni kezdtek nekem, még ha egyébként én is voltam felelős azért, hogy a nekem dolgozó emberek haza tudjanak menni, adott esetben a családjukhoz és ne kövessen a halál mindenkit, akivel csak összeakad az utunk.
Kívülről talán úgy tűnik, mintha az, hogy megbízásokat vállalunk, amelyért cserébe elköteleződést és fizetséget várunk pusztán kifelé, a szervezetünkön túl működne csupán. A valóságban ugyanúgy vannak szabályaunk magunk között is, amelyeket kutya kötelességünk betartani. Nekem és mindenki másnak is. Nem a félelem az, ami összetartja a családi vállalkozást, és nem is az, hogy olyan emberekként irányítunk, akik megrészegülnek a hatalomtól. Minden valamit valamiért alapon működik. Ha valaki hűséges a Kang családhoz és elvégzi a rá bízott feladatokat, természetesen megfelelő mértékben kap ezért kompenzációt és ugyanúgy kimentünk a szarból bárkit, aki akaratlanul, de hibát követ el, mint valakit, aki nagy bajba keveredik de képes hűséges maradni. Üzletelünk olyan dolgokkal, amelyeket a törvény tilt és a mindennapjaink része, hogy fegyverrel a párnánk alatt alszunk, de attól még nem vagyunk szörnyeteget. Elvárjuk egymástól, hogy ne váljunk azzá, különben nem létezne olyan szabály, amit ne lehetne felrúgni és a végén mind a föld alatt végeznénk egy-egy koporsóban.
Ahogyan most gondoltam, pontosan ilyen koporsó várt a férfira is, aki a szabályok ellenére tesztelte a türelmemet, mintha nem tudná, hogy mindent megtudok, ami történik. Különösen, ha köze van Kangjaehez. Vagy épp a jelenlegi legfontosabb munkánkhoz.
- Értem. - Higgadtan hallgattam őt. Ha türelemről volt szó, úgy érzem mindig végtelen mennyiséggel gazdálkodtam. A forrófejűséggel soha senki nem ment semmire, legalábbis nekem ez volt a tapasztalatom. - Hogyan kezelted volna a helyzetet, ha nem jövök? - Nem akartam úgy vizsgáztatni őt, mintha azzal bármiféle célom lenne a jövőben. Kangjae a fiam volt ugyan, attól a pillanattól kezdve, hogy úgy döntöttem magammal viszem, amikor rátaláltunk, de nem volt tervben az, hogy magára hagyom annyi felelősséggel, amennyi engem is terhelt. Jó volt, ha magam mellett tudtam, ahol többet tudott tanulni, mintha a mély vízbe dobtam volna.
- Nem te okoztál csalódást. - Elvégre nem lázadás tört ki, egyszerűen csak volt, akinek nem tetszett a döntésem, hogy Kangjae kezeiben hagyom az irányítást. Ha úgy vesszük, én voltam, aki hibát követett el, amit hajlandó voltam elismerni. - Jó, hogy most derült ki, mielőtt komolyabb problémába ütközünk miatta. - Túl sok minden múlt volna azon, ha a helyzet eszkalálódik.
Ezért is kellett haladéktalanul hazajönnöm, hogy rendezzem a helyzetet. Nem harapódzhat el ez az egész, a bűnösöket pedig meg kell büntetni, hogy azzal példát statuáljunk másoknak is, akiknek megfordult a fejében, hogy követik a férfi példáját és ellent mondanak a szavamnak.
- Mennyire komolyak a sérülései? Attól még vissza tudjuk szolgáltatni, ha rendezik a tartozást a szülei? - Ez volt az egyik legfontosabb szempont. Nem minden módszerünk nevezhető humánusnak, de attól még a szavunkat álljuk. Ha valaki időben fizet, az nem jár következményekkel. Ha valaki rendezi a tartozását, annak visszaadjuk a zálogba adott tulajdonát. Voltak esetek, amikor egy szimpla megbízással kerestek meg minket. Meg kellett szereznünk valamilyen műtárgyat, festményt, vagy egyéb értékes dolgot, amiért cserébe nagy összegeket voltak hajlandóak fizetni a megfelelő ember. És persze voltak üzletek, amik egészen más okból köttettek és amelyek nem egyszerű adok-veszek alapon nyugodtak.
- Nem. Ami azt illeti én nagyon is ráérek. - Halvány mosoly görbítette felfelé a szám sarkát, amit inkább szántam Kangjaenek, mint bárki másnak a helyiségben. Elismerem, hogy voltak helyzetek, amikor kivételeztem vele, de azt senki nem varrhatta volna a nyakamba, hogy nincsenek felé olykor túlságosan is magas elvárásaim. Az őt ért trauma attól még ott volt benne én pedig így vagy úgy, de erre építettem mindent, amit azóta tanítottam neki arról a világról, amiben mi éltünk és ami valójában sokkal fontosabb volt, mint amit az átlagemberek a saját magukénak tekintettek.
- Remek ötlet - nevettem fel halkan, miközben összefontam magam előtt a karjaimat. A fiamnak igaza volt abban, hogy nem voltunk abban a helyzetben, hogy lerövidítsük a dolgot. Ha igazán meg akartam volna büntetni a nekem dolgozó férfit, valószínűleg egy megfelelő és testre szabott feladattal Asához küldöm, ahonnan biztosan nem tér vissza. De ez nem az én vitám volt, hanem Kangjae-é jelenleg, ezért nem álltam bele túlságosan.
- Egy ember biztosan van a teremben, aki ezt nem így gondolja. - A pillantásom az előttünk térdelő férfira szegeződött, aki túl későn bánta meg, amit tett. - Kérlek magyarázd el neki is, mert szeretném, ha megértené. - Még azelőtt, hogy rátérnénk a valódi büntetésére. Egyáltalán nem bántam, hogy mások is szemtanúi ennek, hiszen ők így vagy úgy, de tovább adhatták ezt a munkatársaiknak, akik így voltak emlékeztetve a szabályokra, amelyeket be kell tartaniuk.
Csendben figyeltem, ahogyan Kangjae kezelte a helyzetet, tudatosan nem adva jelét annak, hogy éppen elfogadom-e, amit csinál, vagy ellenzem. Nem, itt most az övé volt a terep. Én azért voltam itt, hogy emlékeztetőül szolgáljak, hogy ha én a fiamba teszem a bizalmam, azt mindenki másnak is el kell fogadnia. Érvényes ez arra, amikor Son Dani épségét felügyeli és arra is, amikor egy hibáért büntet meg valakit. - Márpedig hazudni csak azoknak szoktunk, akikkel nem egy oldalon állunk. - Rendőröknek, ellenőröknek, biztonságiaknak, hétköznapi embereknek. Mindenkinek, amíg a csövön kifér. De egymás között? Szinte család vagyunk. Bólogatva hallgattam Kangjae szavait, majd kérdő pillantással emeltem felé az arcomat, felvonva szemöldökeimet. - Mi lenne az, amiről nem tudok? - Sóhajtva fordítottam a fejemet az emberem felé, akinek pánik villant a szemében, mintha tudná, hogy most pecsételik meg igazán a sorsát. - Esetleg te magad akarod elmondani? - Költői kérdés volt csupán, már arra is fel voltam készülve, hogy én magam hallgattatom el, ha magyarázkodni akar. Bizsergett ugyan a kezem, de újra meg újra emlékeztettem magam, hogy ez nem az én harcom jelenleg.
- Több sebből is vérzik ez a dolog. Nem elég, hogy nőről van szó, nem azért van a társaságunkban, hogy bárki is kezet emeljen rá. - Úgy tűnik az, hogy ezek az emberek haza mehetnek éjszaka és olyan ember melegíti az ágyukat, akit csak oda tudnak képzelni és meg tudnak szerezni, nem lehet őket nő társaságába engedni a munkájuk során sem. Sóhajtva billentettem hátra a fejemet, csupán néhány másodpercig kifejezve azt, hogy mennyire kellemetlennek tartom, hogy itt tartunk és ezen kell rugóznunk, amikor mindannyiunknak van jobb dolga is. Több dolga.
- Ha valaki halmozottan szegi meg a szabályokat... annak halmozottan jár a büntetés. - Lassan fordítottam a fejemet a fiam felé. - Mi a végső ítéleted? - Én talán sokkal egyszerűbb dolgokban gondolkodtam, mert hatékonnyá akartam tenni az egészet. A férfitól meg kellett szabadulni, mert további veszélyt jelentett volna számunkra - Da-ni számára -, de ezt megtehettem volna azzal is, hogy lelövöm, vagy egy üzenetttel együtt Asához küldöm. Ehelyett szerettem volna, ha Kangjae tudja milyen az, amikor hatalom van a kezében és akár életek felett is dönthet.