Ide jön a jellem, ami lehet novellaszerű, avagy jellemzés, de írhatod pontokba szedve is, halszálkásan, képekkel illusztrálva, ábécé sorrendbe rendezve vagy ahogy szeretnéd. Utóbbi alatt értjük mondjuk azt, hogy minden egyes betűhöz írsz egy szót és elmondod, hogy miért éppen azt, de ezt a neved betűivel elkészítheted. A pontokba szedéshez csupán ötletadónak néhány szempont: pozitív illetve negatív tulajdonságok; hobbi; dolgok, amiket szeret/nem szeret; meghatározó pillanatok az életéből; példakép; kedvenc helyszíne; dolgok, amik mindig nála vannak; bakancslista; becenevek; elvei; mottó; ami zavar; amire büszke; mások véleménye stb stb stb. Viszont igyekezzetek minél jobban bemutatni a karaktert, és ne csupán egy rövid felsorolással letudni ezt a részt.

Az élet igazságtalan és kegyetlen, főleg, ha nem az úriemberek közé születsz, hanem a város azon részére, ahol a bűnözés mindennapos. Apám elhagyta anyámat, és engem amikor még járni sem tudtam. Legalábbis édesanyámtól így hallottam. A valóság az, hogy a testével kereste a pénzét, és egy kuncsafttól születtem én. Szerencsétlenségére egy síró csecsemő és a teste változása egyre alkalmatlanabbá tette a foglalkozására. Ekkor karolta fel nevelőapám, aki már egy jó ideje a kuncsaftja volt. Anton egy mocskos zsaru volt, így mindenki félt tőle az utcában, még anyám is, és én is. Mindenki tudta róla, hogy az orosz maffia megvette úgy ahogy van. Simán összeverhetett bárkit az utcán, hiszen senki nem merte volta feldobni a rendőrségnek. Pár évvel később született közös gyermekük, így már négyesben éltünk viszonylagos jó módban egy szegényekkel körbe ölelt környéken. Anton nagyon szigorú és kegyetlen ember volt, így, ha nem pakoltam el a játékaimat, akkor a szíjával tanította meg, hogy mi a dolgom. Ha anyám, megpróbált megvédeni, akkor pedig neki is megtanította, hogy hol a helye a lakásban. Így hát inkább az utcán voltam a haverokkal, mint sem otthon evvel a vadállattal. Hiszen, ha nem vagyok otthon, akkor nem is létezik. Hamar rá éreztem az utcai életre. Verekedtünk, loptunk a boltból, és olykor a nagyok is adtak nekünk melót. Vigyek el egy csomagot ide vagy oda, hiszen ki keresne egy csomag drogot egy 10 éves fiú táskájában? De volt, hogy az volt a dolgunk, hogy bezúzzunk egy kirakatot, és rámoljuk ki. Fogalmunk sem volt arról, hogy csak gyalogok vagyunk a komoly gengszterek játszmáiban, és csak a provokátorok voltunk, vagy azok, akik elterelték a figyelmet a nagyobbakról.

14 éves koromra már úgy éreztem, hogy enyém a világ, s bármit megtehetek. Számomra egész jó pénzt tudtam akasztani, de valójában azok csak apró pénzek voltak. Nem zavar az sem, hogy a nagyok csak Tacskónak hívtak. Számomra az, hogy nevet akasztottak rám, azt jelentette, hogy közéjük tartozok, de valójában csak gúnyolódtak rajtam. Végül eljött a nap, amire vártak, a nagy bandából belógatták a mézes madzagot, hogy közéjük tartozhatok, már, mint az alsó ligához, és ha teljesítem a próbát. Ha képes vagyok valakit komolyan bántani, akkor bandatag lehetek. Nem gengszter, hanem egyszerű bandatag. Annyira izgatott voltam, hogy pár nap múlva megkeresnek, és megmutathatom mennyire is vagyok kemény. Rohantam haza, hogy elmeséljem a húgomnak, hogy a fivére hamarosan nagy ember lesz, és nem függünk majd Anton-tól. De arra kellet hazaérnem, hogy a nevelőapám részeg volt, és anyámat, és a testvéremen vezette fel a feszültségét. A tudat, hogy hamarosan bandatag lehetek erőt adott, nem nagyon gondolkoztam, csak cselekedtem. Felkaptam a pisztolyát, és rá szegeztem. Persze ő csak kinevetett, hogy csak kis Tacskó vagyok, s ne égessem le magam. Meghúztam a ravaszt.. majd megint.. és megint.. végül mire magamhoz tértem már a rendőrautóban voltam megbilincselve.

A tárgyalásból sem emlékszem sok mindenre, csak arra, hogy 27 évet kaptam egy rendőr megöléséért.

A börtön pedig egyáltalán nem olyan, mint amilyennek bárki elképzeli. Én is azt hittem, hogy elég, ha kemény vagyok, és tökös. De ha négyen körbe vesznek, akkor nem lehetsz eléggé kemény, s te maradsz alul. Az első 2 évet a Rikers-ben töltöttem, ahol a fegyőrök brutálisabbak voltak, mint a rabok. Utána a méltán hírhedt Attica-ba kerültem, ahol sok olyan rab vendégeskedett, akiket más börtön intézmények már nem bírtak kordában tartani. Mivel nem tartoztam egyik bandához sem, és az enyémek sem akartak befogadni, hiszen megöltem egy társukat, így én voltam az a soron, aki bárkinek szabad préda. Harcoltam, sokat, nem adtam magam olcsón, de a győzelmeim is csak időlegesek voltak. De nem is tértem ki a harcok elől, sőt még a provokációkba is beleálltam direkt, hogy megmutassam kemény vagyok. Idővel elég jó öklöző lettem, már mint börtön szinten. De máshoz nem értettem.

Édesanyám 23 éves koromban halt meg, de a temetésére sem engedtek ki a magaviseletem miatt, egyszerűen az egyik fegyőr közölte, hogy „Maugli anyád meghalt.” Üvöltöttem, könyörögtem, hogy engedjenek ki, de csak süket fülekre találtam. Megtörtem. Sírtam, zokogtam, s még meg is próbáltam magammal végezni. A börtön lelkésze volt az, aki segített újra talpra állni. Nem lettem fanatikus hívő, de megértettem, hogy nem helyes, ahogy viselkedek. Próbáltam kerülni a balhékat, s a feszültségemet, csak a ringben vezettem le. Elkezdtem könyveket olvasni, és próbáltam befejezni az iskolát. Szakmát is elkezdtem tanulni, s egy idő után a börtön bútor-asztalos műhelyében tudtam dolgozni. Ahogy egyre kevesebb probléma volt velem, úgy a börtönőrök is kevésbé zargattak engem, sőt a rabok nagy része is lecserélődött körülöttem, s már én voltam a vén róka. Végül 2022-ben sikeresen leérettségiztem a börtön falai között. Így egyike lettem azon keveseknek, akik fegyintézetben fejezte be az iskolát. Tudtomon kívül a lelkész a rajzaimat eljuttatta a egy ismerősének a New York-i egyetemre.

Legnagyobb meglepetésemre a Börtön Bizottság 2023-ban döntött a feltételes szabadlábra helyezésemről. Az utóbbi 13 évben tanúsított viselkedésem, és a lelkész ajánlásával szabadlábra helyeztek, s egyúttal felvételt is nyertem a New York-i egyetem Vizuális kultúra szakára. A rehab tisztem szigorú ember, de elintézte nekem, hogy kapjak munkát mint bútorasztalos, hogy ne csak a segélyből kelljem megélnem.