Nem mondhatnám, hogy már berendezkedtem volna abban a lakásban, amit kibéreltem bútorozatlanul. Mondjuk azt, hogy olcsóbb volt és nem is terveztem itt letelepedni a keleti partokon. Megvolt odahaza a házam, a pozícióm, itt pedig csak azért voltam, mert apám rákényszerített arra a misszióra, amit tulajdonképpen a hátam közepére sem kívántam. Peter régi cimbora volt - olyan, akit nem hívnék meg az esküvőmre, már ha abban gondolkodnék - de azt hiszem, hogy vele értelmesebben el tudok beszélgetni, mint azokkal, akiknek pedig ott lenne a helye a menyegzőmön. Már ha abban gondolkodnék. Tenyeremmel töröltem le a tükörre lecsapódó párát, mert edzés után olyan izzadt voltam, mint kurva a kereszten, amellett pedig az ablakot is kitártam, hogy az üvöltés, sziréna és kipufogógáz kellemes egyvelege idegesítsen fel pillanatok alatt, de inkább a frissnek sem mondható levegőben haljak meg, mint a szaunagőzben, amit megint csak nem bírtam. A tükörképemet meglátva úgy döntöttem, hogy a fazonnak elég leszek így, medveképűként, borotválkozás nélkül is. Nem randevúra készültem, egyszerűen csak egy lazábbra sikerült délutánra-estére, ahol a kimaradt időszakot át tudjuk beszélni, és talán meghallgathatom, mennyire utálja New York atmoszféráját, de mennyire szükséges ez ahhoz, hogy mindenki olyan legyen, amilyen. Én az ő helyében már elküldtem volna mindenkit melegebb éghajlatra, kiosztottam volna őket, de az ő mentalitásával szinte a hátán lehetett fát is aprítani.
Néha kellettek ilyen impulzusok, mint ahogy most, a szirénaszóba élesen belekanyarodó gyereküvöltés párosába is. Egy fekete pólót rángattam magamra és egy sötétkék rövidnadrágban vágtam át a hálón át a nappalin keresztül a konyhába mezítláb, hogy alapozzak egy kicsit - a két ujjnyi gin úgy csúszott le a torkomon, mintha soha nem ittam volna még.
A berendezést illetően egy ágykeretem volt matraccal, egy már a lakáshoz tartozó beépített szekrényem, amibe szinte úgy toltam be a bőröndöm, hogy ki se pakoltam belőle. A nappaliban pedig volt egy asztal, egy alvásra alkalmatlan, iszonyúan kényelmetlen kanapéval, de a tévé.. muszáj voltam megvenni a 4k csodát, mert esténként valamivel muszáj voltam lekötni magam és azon a képernyőn brutálisan szólt Attenborough dokufilmje, a képi világ pedig pazar volt. De ha már tévé, akkor netre is szükségem volt, úgyhogy szerencsére azt legalább nem kellett lopnom egy olyan szomszédtól, akinek az arcát se bírtam látni. Az a néhány könyv, amit magammal hoztam, az ágy mellett kapott helyet, fele az éjjeliszekrényre rakva, fele a földre pakolva. A konyha pedig pont ideális volt arra, hogy rendelt és hozatott ételt melegítsek benne - de a kávéfőző megint csak kritikus pontja volt a lakásnak. A színeket tekintve nem vágytam feng shuira, és nem akartam menő sem lenni. Épp csak annyi volt benne, amennyi az itteni életemhez elég volt, arra a rövid időre, ameddig a városban tartózkodva meg nem találom a húgom és haza nem rángatom apánk végrendelkezése miatt.
Szégyenkeznem kellene amiatt, hogy ilyen spártaira fogtam a lakást? Nem, bár volt egy sejtésem, hogy Kaminsky ha meglátja, önkéntes alapon szeretne lakberendezővé válni, amiben nem akadályoznám meg addig, ameddig nem nekem kell finanszírozni mindent. Utána minden bizonnyal megkérdőjelezném a profizmusát, de ahhoz persze ide is kellene érnie. Még két ujjnyi ginnel mostam át a torkom, miközben a telefon képernyőjét felvillantottam. Késik, de szerinte mindig időben érkezik, mint Gandalf. Pontosan ezért kapcsoltam be 18:37-kor a tévémet és pakoltam le a hátsómat arra a kényelmetlen kanapéra, hogy Simon Cowell-féle tehetségkutató műsorának ismétlésébe csöppenjek bele. Váltottam. Nem tévét, csatornát. NFL meccs.. valami szenny sorozat, favágós biznisz, raktárvásárok sora, falombház építő műsor, de valahogy sikerült visszakanyarodnom az eredeti, második műsorhoz. Pont jó volt egy kis háttérzajnak a meccs, ahogy felnyitva a laptopomat átfutottam a beérkező, még olvasatlan e-mailjeimet. Gyűlöltem a nem megnyitott üzeneteket és már a látványa is, az a harminchetes szám a jobb oldalon - felidegesített. Csak egy kósza pillantást vetettem az ajtóra jelzésértékűen Peter számára, igazán megjelenhetne.
Huszonnyolc perccel később erőszakolták meg a csengőmet, mire képes voltam felkelni és odaérni az ajtóhoz, hogy megnyomjam a hívásfogadás gombot. Szerencsére még nem voltunk annyira modernek, hogy lássam a betolakodó arcát is kamerában. Annyi pénze nem volt a tömbháznak.
- Üdvözlöm! Rossz számot hívott, sajnáljuk. Üzenetet hagyhat Christopher Nashnek, ha nagyon fontos. De talán újratárgyalhatjuk holnap ilyenkor, 4:20-kor - vigyorogtam bele a szavaimba, tudva, hogy megjött az az ember, akit vártam. - Gyere fel a harmadikra, Kaminsky. Jó a lift - mielőtt még úgy döntene, felsétál a lépcsőn. De persze ha sétálni akart, nem akadályoztam meg benne. Megnyomva a gombot beengedtem őt az épületbe, az ajtót pedig kinyitottam, el ne tévedjen nekem.
Bár mellettem Mrs. Jones biztosan örülne, akinek a nevét se tudom. Van egy agresszív yorkie-ja, aki két nappal ezelőtt a bokámat vérző zebrának nézte. Nem volt sem zebra, és véres sem a bokám.