ostanában egyik jótékonysági gáláról a másikra járok. Nem panaszkodom, mert amíg van miből, örömmel segítek a rászorulóknak, de végre jó lenne egy olyan este, amikor nem kell mennem sehová, azért eléggé fárasztó tud lenni, hogy minden este így tolom, aztán másnap reggel meg megyek be az irodába dolgozni. Mert nyilván menni kell, az nem kibúvó, hogy bulizni voltam, az üzletet vinni kell, és apa meg nem kifejezetten lelkes, ha dél körül érkezem be, szerinte az nem profihoz méltó, én pedig az vagyok. Kicsit sem presszionál, áh dehogy. Ma este egy fekete Pradat vettem fel, egészen csinos darab: pánt nélküli, derékig testhez simuló, majd a szoknya része combközépig fodros. A felső része diszkréten csillogó, de azért annyira nem, ilyen alkalomra pont megfelelő. A little black dress egyébként is egy klasszikus darab, bárhol megállja a helyét, Audrey Hepburn is erre esküdött. Egy piros Jimmy Choo tűsarkút vettem fel hozzá és egy tökéletesen hozzáillő pici táskát hoztam magammal, amibe nagyjából egy zsebkendőn, a mobilomon és a piros rúzsomon kívül aligha fér bármi is. Az ilyen események többnyire ugyanúgy zajlanak. Valamilyen szórakoztató műsor az elején, kihirdetik, hogy kik és milyen összegben támogatták az adott alapítványt vagy jótékonysági szervezetet majd zene és networking. Kaja az elég gyakran svédasztalos, bár voltam már olyanon is, ahol rendes vacsora volt, ez változó. Itt most svédasztalos a vacsora, amit annyira nem bánok, mert nem szeretek nagyon sokat enni ilyenkor már és így meg annyit és azt eszem, amihez kedvem van. A büféasztalnál nincs nagy tolakodás. Senki sem akar csúnya és kövér lenni – én sem. Elhúzom a számat egy pillanatra, amikor meglátom az egyik ismerős csajt, hogy hogy tömi magába a sütiket, ez sem normális… de az ő baja, ha holnap nem fog feljönni a cipzár, akkor majd sírhat a tükör előtt, hogy nincsen egy gönce sem. Nem igazán van kedvem enni, így inkább a bárpulthoz megyek és kérek egy virgin mojitot. Amint elkészül, megfogom a poharat és fordulnék meg, hogy visszamenjek a családomhoz, de valaki mondhatni belém jön és rám borul az egész ital, ami a pohárban volt. Jégkockákkal, mentával, mindennel együtt. - Maga mégis mit képzel?! – méltatlankodom, talán kissé megalázó is, túl hangosan törtek ki belőlem a szavak. Francba, most meg mihez kezdjek?
- Ne kövessél már ide is te Pingvin! – magyaráztam Mr. Lanchelothnak, az inasomnak, aki még mindig töretlen hűséggel jött mellettem, ahogy bekanyarodtam a jótékonyági gála bejáratánál, ahol mondjuk a komornyikom tudott minket bejuttatni egy kártya felmutatásával. – Szabad megjegyeznem Gutierez úrfi.. – próbált volna válaszolni, de közbe is vágtam. – Nem! nem szabad! – szinte falfehérré vált, imádom a mimikáját az arcnak. - …Khm… azért mégis megtenném… hogy mivel nem igazodik ki az angol nyelv és az etika rögös, ám de nem nehéz útjain, kénytelen vagyok elkísérni, hogy ne rontsa a Gutierez család hírnevét. Továbbá, jobb, ha tudja, hogy nem illik közbevágni, ha valaki beszél és nem pingvin, hanem Mr. Lancheloth a nevem. – válaszolt mire én csak unalmas szemforgatással és a beszédének gúnyos utánzásával motyogtam, miközben előtte lépegettem. – Fontos még azt is megjegyeznem… - persze, hogy ne lenne fontos. - Hogy csak azért teszem mindezt, mert Mr. Santiago, Isten nyugosztalja, hogy szóba hozom a nevét, megkért, hogy viseljem gondját Önnek. – fejezte be végre mondandóját, mikor lekaptam egy arra járó pincer tálcájáról két pohár pezsgőt. – Ha te mondod. – rántottam meg a vállam, majd az egyik italt meg is hajtottam. – Neeem, Uram! Nem így iszunk pezsgőt az Isten szerelmére. – korholt le már megint, mire én elnevettem magam és a kezébe nyomtam az üres poharat. – Te figyelj csak Sir Lancheloth, ott egy kerek asztal, nincs kedved ülést tartani a többi Pingvinnel? – mutattam egy a bárnál lévő kis asztalra, mire a komornyikom már végképp kijött a sodrából. – Hogy jön Ön ahhoz, hogy…húúú…mostmár tényleg elég legyen! – Mérgelődött mellettem és már valóban tiszta vörös volt a feje. Tényleg, jogos, hogy itt volt velem, mert igazából több fejes is jelen lesz a partin, akik a cégemnél részvényesek és figyelni fogják minden lépésemet, plusz az sem volt túl előnyös, hogy nem tudok angolul. Vagyis, valamennyit már konyítok, de azzal még társalogni nem igen lehet. Ki gondolta volna, hogy pár hete, mikor vagy a harmadik talicskát cipelem a kiásott alaphoz, ma már pezsgővel a kézben fogok tündökölni flancos ruhákban, előkelő pártikon egy állandó kolonccal a nyakamban. Csak jobb élet ez. - Mennyi jó nő Lancheloth, szerinted megdughatom őket? – kérdeztem nézelődve és valóban, a ruhájuk drágább volt, mint a barcelonai kis lakásom, mégis olyan idomok voltak alatta, biztos megmutatnám nekik, mi a spanyol virtus. - Nem Uram, szép hölgyek. Ladies. Pretty Ladies. – magyarázott mellettem, mire én bólogattam, de a fejemben már levetkőztettem a Pretty Ladies-eket. – Hogy mondod angolul, hogy nincs-e kedved bekapni a bőrös virslimet? – kérdeztem válaszul, mire megint vörösre váltott a komornyikom arca. – Nem mondunk ilyet egy hölgynek! – szidott le, mikor én összeszedtem minden bátorságom és léptem egyet a bár felé kerülve, hogy megtámadjam az általam kinézett társaságot. – Várjon kérem úrfi! – iparkodott utánam, mire visszanéztem, hogy valami velőset szóljak be ismét, mikor éreztem, hogy valami megállj parancsolt nekem. Magamra öntöttem a pezsgőmet, az előttem álló lány pedig valami színes, undorítóan kinéző italt a saját ruhájára. Felemelt hanggal nézett rám, mire én mérgesen néztem Lanchelothra. - Mit magyaráz? – kérdezem, majd ismét ránézek és alaposabban végigmérem. Jól megmustrálom magamnak, tetőtől talpig a melleit és a lábait sem hagyva ki, majd fütyülök is egyet hozzá. – Elnézést kérem Hölgyem, biztosíthatom, hogy véletlen baleset volt. – rohant oda a lányhoz a komornyikom és kért elnézést angolul, mire én is becsatlakoztam, csak spanyol nyelven. – Na és őt megdughatom? – kérdeztem spanyolul még mindig a lány szemeibe nézve és idétlenül mosolyogtam, mert nagyjából értettem csak, hogy mit mondott neki Lanceloth. - Nem uram, nem lehet. Kérjen elnézést, ahogy tanultuk. – parancsolt rám spanyol nyelven és még mindig megjátszottan mosolygott. – Hogyne. Én Sajnálni ezt. – mutattam az öltönyömre és a ruhájára. – Te akarod, hogy levetkőzzünk és ruhát cserélni egymáson? – kérdeztem, bevetve a legcsábosabb mosolyomat, mire Lancheloth ismét szót emelt. – Bocsánat, az Uram nem rég költözött Amerikába és csak töri az angolt, az kérdi, megtérítheti-e a kárát? – hajolt meg a komornyikom és szabadkozott angolul, de a mondat második felét nem értettem, annak, amit a lánynak mondott. Megnyaltam a szám szélét, mert reméltem, hogy épp egy randit dumál le vele.
lég ritkán fordul elő, hogy bármi fennforgás történjen egy ilyen jótékonysági esemény alkalmával, de azért láttam már furcsa dolgokat. Leginkább a lebukott szerető sztorija szokott megelevenedni, amikor a feleség valamilyen véletlen folytán szintén felbukkan a gálán a férj tudta nélkül. Jókat szoktam ezeken mosolyogni, nem egyértelmű, hogy szándékos a műsor, vagy tényleg megtörténik. De olyankor mindig az van, mint a filmekben, hogy elhalkul a zene, a szereplők a kör közepén állnak és hangosan veszekednek, majd valaki elviharzik és a zene újra felcsendül. Tisztára, mint valami szappanoperában. De hát, ez a gazdagok élete, jelenetet rendezni teljesen természetes számukra. Ma még semmi ilyesmi nem történt, egészen nyugis a nap, már-már túlságosan is. Apám és anyám elvannak a saját köreikkel, öregek is, unalmasak is. Én többnyire ott vagyok velük, mivel nyilván én is képviselem a céget, de jobban szeretek inkább a saját dolgommal törődni. Ismerkedni, beszélgetni. Erről szólnak ezek az események, nem pedig arról, hogy ugyanazokkal lógjak, akikkel hétvégente összejárunk golfozni is. Sok embert ismerek már itt is, de ezek csak felszínes, érdek ismeretségek. Mindannyian akarunk a másiktól valamit. Többnyire pénzt, hírnevet és mindent, ami ezekkel jár. Mikor épp az italomra várok, meghallom, hogy mögöttem valaki spanyolul beszél. Tökéletesen beszélem a nyelvet a másik öt nyelv mellett, így nem okozott gondot, hogy megértsem, hogy mit szövegelt az a férfi. Nem tudok már hátra pillantani, mert az italom éppen elkészül, de ahogy megfordultam, azzal a lendülettel össze is ütköztem – szerintem – azzal a valakivel, akit az imént hallottam. Nem láttam még eddig, valami új arc lehet. A legrosszabb az egészben az, hogy a ruhámnak annyi. Ehhez kell két pillanat, hogy felfogjam. Szúrós szemmel nézek a férfira, szemlátomást nem zavarja, hogy épp rám öntötte az italomat, meg saját magára az övét. Felbukkan egy idősebb férfi, aki sűrű elnézéseket kér a másik helyett. - Azért jobban is figyelhetett volna… – felelem röviden az idősebbiknek, majd mielőtt továbbfűzném a gondolatot, meghallom, hogy a fiatalabbik valamit mond, de nem értem, vagy legalábbis nem vagyok biztos abban, hogy jól értettem. Bizonyára nem jól… Ott az orrom előtt beszélik meg éppen, hogy mit tegyen a fiatalabbik, nem is tudom, tök szürreális az egész szituáció, mintha egy mesében lennék. Mi ez, a neveletlen hercegnő férfi kiadásban? Színpadiasan sóhajtok egyet, amíg diskurálnak, én igazából már mennék, valahogyan rendbe kellene szedni a ruhámat. A dekoltázsomba pottyant jégkocka igencsak olvadni kezdett és végképp nem kellemes érzés, sőt, kifejezetten rossz. Oké, neveletlen herceg bocsánatot kér, de mégsem úgy, ahogyan én azt vártam. Szóval az imént mégis csak jól értettem, hogy meg akar dugni, hülye fasz. Egy hirtelen gondolattól vezérelve lendül a kezem és jól pofon csapom a srácot. Hátha észhez tér. Felszegett állal, minden szó nélkül fogom magam és elmegyek onnan, valahogy meg kellene keresnem a mosdót, hogy megszárítsam a ruhámat, vagy nem is tudom, de már sürgősen kellene valami, mert a jégkockáktól megfagyok. Még csak felsőt sem hoztam magammal, az autóban meleg van amúgy is és csak a kabátom van, amit leadtam a ruhatárban. Szép kis este, mondhatom.
Sok kétszínű, álszent piperkőc ruhába öltözött páva. Egymásra mosolyognak és kedveskednek, próbálják felülmúlni egymást az előzékenységükkel és ilyen-olyan meghívásokkal, közben a hátuk mögött pedig tartják a tört. Sok ilyet láttam ott, ahol felnőttem, nem is igen tetszik a közeg, de Lanceloth szerint kellenek a kapcsolatok és be kell mutatkoznom a nagyvilágnak, mint vagyonos ember, minél jobb a megítélésem, annál könnyebb dolgom lesz a cégem vezetésében, amihez egyébként fingom nincs. Mit kell csinálnom? Bemegyek az irodámba és főzetem a kávékat a személyi asszisztensemmel, azt hiszem, valami ilyesmim is van, de még nem találkoztam vele. A csajok legalább bombák, látom a szemükben a csillogást, a csibészséget, hogy igazából arra várnak, hogy valaki rendbe tegye őket, biztos a sofőrjükkel vagy a kertésszel csalják a férjeiket, miért ne lehetne az egyiknek Diego a szeretője, ki kell szagolnom valakit magamnak, még az is lehet, segítené az üzletemet, vagy éppen hátba szúrna. Ki tudja, veszélyesebb ez a közeg, mint a spanyol utcák sötétedés után. Ott legalább tudtad, hogy senkinek nem fordíthatsz hátat. Itt van ez az elragadó lány is. Már, ahogy nekidurrantam, kiütközött a tekintetében a harag és a tűz. Imádnivaló, kis ruhácskája eláztatva és ez már számára akkora indulatokat váltott ki, amilyeneket a nyomornegyedi utcagyerekek arcáról lehetett leolvasni. Nem igen értettem, mit válaszolt a lány, de biztos nem dicséret volt, egy szót értettem, "vigyázat". Ez a szerencsétlen pingvin meg úgy megalázkodik előtte, mintha legalábbis az életünk múlna rajta, nem, nem így kell bánni a tüzes asszonyokkal Lanceloth. Miközben beszélgetnek, spontán odanyúlok a dekoltázsához és elveszem onnan a jégdarabot. Megforgatom a kezemben, mintha a legészszerűbb megoldások egyikét választottam volna az adott helyzetben, mikor egy hatalmas ütést éreztem az arcomon. Azta mindenkit, mekkora erő volt benne. Mosolyogva fordulok vissza és szinte dicséretképpen tapasztom oda szabad kezemet az ütés helyére, ami biztos szépen be fog pirosodni. - Tüzes asszony. – súgom Lanceloth felé, ahogy távozni készül a lány, meg sem várva a komornyikom válaszát iparkodok után, a körülöttünk lévők tekintetét megnyerve magamnak. Egy jótékonyságon biztos elég felkavaró hasonló dolgokat látni. - Chica, várj. – kiáltok utána spanyolul, majd megfogom a kezét. - Jól gondolom, hogy beszéled a nyelvem? – hajolok közelebb hozzá, nagyjából olyan távolságba, hogy csak ő hallja, de még ne legyen számára zavaró. – Nézd, lehet, hogy nem kaptam olyan nevelést mint te, de legalább őszinte vagyok, nem úgy, mint itt a sok beképzelt, álszent hólyag. – magyarázom, csak azért tartva szünetet, hogy a szemébe nézzek. – Tehát a pofonodat elfogadom bóknak és dicséretnek, de hidd el, nem vagyok én rossz gyerek, csak őszinte. – folytatom, még mindig a kezemben fogva a csuklóját, de persze nem szorítom, nem szeretnék fájdalmat okozni neki és a hirtelen kapott hírnevemet sem szeretnék lerombolni azzal, hogy azt hiszik erőszakos vagyok a nőkkel. - Had hívjalak meg egy italra cserébe a kiöntött löttyödért és a ruhádat pedig megtérítem. Holnap a kontómra elviszlek shopplingolni. Mit szólsz babám? Közben pedig megmutatom, nem vagyok rossz ember. – néztem a szemébe és próbáltam őszinteséget sugározni. Szenvedély és tűz ült ki íriszeimre, miközben a még mindig szabad kezemben tartott olvadt jégdarabot a számba veszem. Istenemre mondom, ez a nő felkeltette az érdeklődésem. Van benn valami, ami kiemeli az itt lévők közül, valami, ami megbizsergeti az egész létemet. Lehet tévedek, de Lanceloth szerint nem árt az ismerkedés, még ha csak barátot lelek a lány személyében, már azzal is jó pont a cégem részvényesei felé.
alán már el kellett volna indulnom haza, hogy minél előbb ágyba kerüljek, mert holnap durva napom lesz. Egyik tárgyalás a másik után, és akkor még a műhelybe el sem jutottam. Néha azt érzem, hogy ezer felé kell szakadnom és még akkor sem tudnék mindent megcsinálni. Gőzöm sincs, hogy mi lesz, ha egyedül vezetem majd a céget, félek, hogy pont arra nem lesz időm, amit imádok. De az meg milyen lenne már, ha az operatív feladatokat outsource-olom és tényleg csak a divattervezést csinálom? Apa tutira nem lenne rám büszke, sőt, egyenesen megvádolna azzal, hogy tönkreteszem a céget. Neki vajon hogyan fér bele minden? Meg ez a rengeteg ember itt hogyan csinálja? Bár, a nagy részük nem dolgozik, ingyenélő pióca. Főleg a nők, a pasijuk pénzén megveszik maguknak a drága ruhákat meg ékszereket és eljönnek villogni velük ilyen helyekre. Lehet, hogy én is ezt tenném, ha nem olyan lenne az életem, amilyen. Meg végül is, el tudom viselni, ha kapok valami szép nyakéket vagy bármit. De legalább nem vagyok ingyenélő pióca. Ezért is lógok ki egy kicsit a tömegből. Mondhatni mindenki tudja, hogy ki vagyok, évek óta járok ilyen helyekre. Ha meg újak jönnek, az azonnal feltűnik. Extrán feltűnik. Mint most is, hogy rám öntötte az egész italt az idióta. És még a dekoltázsomba is benyúl, na ezért a kezét kellene eltörnöm, de én egy finom hölgy vagyok, a pofon a maximum, ami belefér egy ilyen helyen. De látszik a fejemen, hogy nem őszinte a mosolyom és fel tudnék robbanni itt helyben. Jobb is, ha itt hagyom, nem akarok én a jelenet közepén lenni, bár nem bánom, ha néznek. Amint megteszek pár lépést, hallom, hogy a srác spanyolul szól utánam. Felteszem, látta az arcomon, hogy értem, mit mond. Nem izgat, akkor sem fogok behódolni neki. Megállok, de nem fordulok felé meg semmi. Megállok a vizes ruhámban, aminek már az alján csöpög a földre a jó kis virgin mojitom, le a Jimmy Choo cipőre. Nem ezt érdemli szegény. A következő pillanatban pedig megfogja a kezem, én persze azonnal elhúzom. Aztán elkezdi a kismonológot spanyolul. - Meg akarom szárítani a ruhámat és feltartasz – közlöm hűvösen angolul. Persze, az őszinteség, hogy meg akar dugni és ha tudna angolul akkor már a fél világ tudná? Rémálom az egész. Hogy a fenébe rázzam le, ha még a pofon sem volt elég? Egy jobb egyenes kellett volna, a kick-box elég jól megtanított már rá, de nem lenne helyénvaló itt. – Nem vagyok a babád – felelem spanyolul, és közben még mindig nem nézek rá, de tudom, hogy ő nagyon szeretné. Jóságos ég, hogy néz. Csak egy pillantást kap tőlem, többet nem, ennyit érdemel. De amit ezután csinál, arra nincsenek szavak. A félig elolvadt jégkockát, amit a ruhámból szedett ki az imént, a szájába veszi és így néz rám. Ritkán fordul elő, hogy ne találjak szavakat, de most ez történik. Kibaszottul pajzán bakker. Az a baj, hogy nem tudom mosoly nélkül megállni a dolgot le is sütöm a szemem inkább, nem egy klubban vagyunk, ahol ez belefér. – Most megyek, és megszárítom a ruhámat. A tiédre is ráférne szerintem – jegyzem meg még mindig spanyolul és végignézek rajta, majd egy szó nélkül tovább indulok.
Talán, ha én is ilyen közegben nőttem volna fel, nem lennék ilyen nyomorult, de nem, sajnos nem jártam középsuliba vagy egyetemre, nem jöttek el a szüleim az alsós ünnepségekre, nem baseballoztam apámmal, de még csak nyaralni sem voltam soha. Nem tudom, milyen az, ha szeretnek, a nyomornegyedi gyerekek voltak az egyedüliek, akik felöl éreztem szeretetet, de csak mert törődtem velük, imádtam őket, mióta itt vagyok, ők az egyedüliek, akik hiányoznak. Na meg a haverok, ittlétem óta mindenki került engem, ami nem volt meglepő, furcsa voltam, idegen, egy ősember, aki nem beszéli a nyelvüket se nem áll be a sorba. A pofon, amit a lánytól kaptam, felkérés volt keringőre és nem azért, mert egy agresszív majom vagyok, aki nem érti az elutasítást, hanem mert a spanyol vér ég bennem és bizonyítani akar, megmutatni milyen egy igazi férfi. Nem ez a sok elkényeztetett barom, akik egy szöget sem tudnak beütni vagy nem tudnák megvédeni magukat, ha az utcán megtámadják őket. Lanceloth próbál utolérni vagy megfogni, hogy ne rontsam tovább a helyzetemet, de gyorsabb vagyok, nem is lennék elégedett magammal, ha annyi utcai bunyót követően egy vénember meg tudna állítani nyílt terepen. A kezét elrántja az enyémből, erre számítottam, de arra nem, hogy ezek után is meghallgat. Talán csak arra vár, hogy térdre ereszkedve kérek elnézést vagy valóban kíváncsi a sztorimra, nem tudom, de nem néz a szemembe. Lenéz ő is engem, undorítónak tart, csak azért mert elmondtam azt, amit itt mindenki gondol, ha csak ránéz. Egy gyönyörű angyal, bomba alakkal és tüzes vehemenciával, minden spanyol férfi álma. - Nem érteni. – válaszolok angolul, mert tényleg fingom nincs, mit akar, igen, ennyit értettem, hogy akar valamit, de én csak zavartan pislogtam rá, végül is megráztam a fejem és elkezdtem darálni a monológom, azt, amiért utána siettem. Nem engedhetem el anélkül, hogy meg nem hallgatott, persze aztán dönthet úgy, hogy faképnél hagy, de bízom benne, hogy legalább annyit elérek ezzel, hogy nem fog rossz embernek hinni. - Jó. – válaszolok, mikor hűvösen közli, hogy nem a babám. Ez jogos, csak a szavam járása, nem akartam lealacsonyítani őt, de nem fogok elkezdeni magyarázkodni, az nem férfias. Egy igazi férfi nem magyarázkodik, csak cselekszik. - Várj. – szólnék utána, de már faképnél is hagy azzal a válasszal, hogy elmegy megszárítkozni, bár mintha láttam volna egy huncut félmosolyt az arcán, ahogy bekaptam a jeget. Elfordultam és fintorogva, könnyes szemmel köptem ki a jégkockát. Lefagyott az agyam, Jézusom, kicsit azért örülök, hogy elment és ezt nem látta. Menő akartam lenni, de ez a szar, amit ivott borzasztó ízű és a jégkockától lezsibbadt a pofám. - Gutiezer úrfi, mit gondol. Egy ilyen rendezvényen nem illik köpködni. – ért be végül Pingvin, majd elővett egy zsebkendőt és elkezdte letörölgetni a pezsgő maradékát az öltönyömről. – Ki ez a nő Lanceloth? – kérdezem tőle ügyet sem vetve az óvintézkedéseire, sőt lekapom magamról az öltönyt és odanyújtom neki. Kész is a szárítkozás, amúgyis „Chicától” melegem lett. - Nem tudom pontosan a nevét Uram, de az apjáét mindenki ismeri divattervező körökben, az Ön öltönyét is ő tervezte, amit, nos…tönkretett. – válaszolt kezében fogva a ruhadarabot és lenézően emelte fel, mint egy kiskutyának, hogy szembesítse a rossz döntéseivel. - Szarok rá. – feleltem megrántva a vállam. A pulthoz indultam és kértem egy Whiskyt, a legdrágábbat. Szomorú voltam, ilyenkor pedig ittam. - Adni olyat, amit a lány inni. – mutatok arrafelé, amerre a tüzes Senora eliramodott, majd miután Lanceloth krákogott egyet, megforgattam a szemeimet. – Köszönöm. – tettem hozzá, mire a srác a pult mögött csak meglepően pislogott, de szó nélkül elkezdte elkészíteni a koktélt. Amint megkaptam az italokat a koktélt Lanceloth felé nyújtottam. – Fogja, adja oda a lánynak, ha visszatér. Plusz rendezze le vele a ruháját is. Fizesse ki a tisztítót vagy tegyen, ahogy jónak látja – mondtam neki flegmán, majd elindultam az italommal a kezemben a másik terem irányába, ahol lassan kezdetét vette a licit. Venni akarok magamnak valami undorító, csicsás, csillogó nappali díszt. Nem tudom, hogy a nagybátyámnak milyen ízlése volt, de a fogadóterem olyan üres, mintha kilakoltatták volna. Egy váza, szobor vagy festmény, bármi, ami giccses. Bakancslistás volt, mióta meggazdagodtam és még, ha ezzel segítem az árva gyerekeket vagy a kórházakat, az már dupla öröm. Remélem, hogy a komornyikom pedig ahelyett, hogy engem pesztrálna, megvárja a lányt, akinek a nevét sem sikerült megtudnom. Adja csak oda neki az italát.
kis jelenetet követően ismét a beszélgetések és a háttérben szóló zene egyvelege lesz domináns, de meg mertem volna esküdni, hogy tökéletes csend volt az elmúlt percekben, amikor összegabalyodtam Mr Neveletlen Herceggel. Nyilván érzem az emberek pillantását magamon, de legalább én nem egy igazi botrányhős csaj vagyok, akivel tele vannak az újságok, én a rendesebbik fajta vagyok, aki azért kerül a címlapokra, mert jót cselekedett vagy sikeres a munkájában. Na azért a Forbes és a Time magazinok még egyelőre nem kerestek meg, de ami késik nem múlik… remélem. Don Juan csak nem akar békén hagyni. Nem is tudom pontosan, de van egy olyan furcsa kisugárzása, ami vonzóvá teszi őt. A pimaszság pedig csak hab a tortán. Így, hogy Alfredra kell hagyatkoznia, mert nem érti teljesen, amit mondok, igazán különlegessé teszi őt és egyben mulatságos is. Kedvemre szórakozhatnék vele, ha akarnék. De azt nem tűröm el, hogy ilyeneket mondjon a hátam mögött, amit az imént is, nem vagyok egy ócska ribanc, mit képzel, idióta. Így duzzogva hát a mosdó felé veszem az irányt. Hallom, hogy még akarna mondani valamit, de faképnél hagyom, mert már iszonyatosan kiidegel a jégkocka, ami a ruhámban maradt és fázom. Nem hölgyhöz méltó dolog, de kénytelen vagyok valahogyan megoldani a szárítást a mosdóban. Még szerencse, hogy ezek a helyiségek eléggé luxus körülményeket biztosítanak, nem olyan, mint egy plázában, vagy egy moziban. Amint beérek a mosdóba, gyorsan leveszem a ruhámat és melltartóban meg bugyiban odaállok a szárítóhoz és a ruhát amilyen gyorsan csak tudom, megszárítom. Szerencsére könnyű anyag, nem ázott el olyan nagyon. Amint végzek ezzel, a lábamról és a cipőmről is letörlöm a cukorszirupos koktél maradékát, majd felöltözöm és ha már itt vagyok, a sminkemet is megigazítom. Egy utolsó pillantást vetek a tükörképemre és elégedetten kimegyek a helyiségből egyenesen oda, ahonnan érkeztem, mivel szeretnék végre inni egy koktélt. Legnagyobb meglepetésemre Alfred vár egy mojitoval. - Gutierez úrfi szíves elnézést kér a kisasszonytól és bízik benne, hogy megtérítheti az okozott kárt – közli velem a komornyik, amint a bárpulthoz érek és felém nyújtja az italt. Elhúzom a számat egy pillanatra. Nem ez az ember tehet róla, hogy egy bunkó fasz a munkáltatója. Ő meg igazából egészen tisztelettudó. Hm, szóval Gutierez. Végképp nem ismerős, pedig a különleges hangzása miatt biztosan emlékeznék rá. - Köszönöm, de igazán nem szükséges – legyintek. – De az italt elfogadom – mosolygok rá. – Mondja, hol hagyta a neveletlen herceget? – viccelődöm, bár fogalmam sincs, hogy a férfi érteni fogja-e a poént. - Az úrfi az imént ment el arra, ahol hamarosan a licit kezdődik majd – mondja és a terem másik fele irányába mutat. - Rendben, köszönöm – zárom le a beszélgetést és elindulok megkeresni a zaklatómat. Nem kell sokáig sétálnom, azonnal észreveszem. Ismerős az öltönye, nyilván. Odamegyek mellé és megszólítom. - Szép öltöny volt, kár, hogy leöntötted – mondom spanyolul de rá sem nézek, inkább az italommal vagyok elfoglalva – Bátor vagy, hogy Alfred nélkül mászkálsz – jegyzem meg és iszom egy kortyot a mojitomból. Végre, már nagyon szomjas voltam. Meg kellene keresem a szüleimet, de ez a srác most sokkal érdekesebb társaságnak tűnik még annak ellenére is, hogy mit művelt. Igazából, arra számítottam az imént, hogy majd elkísér a mosdó felé, de sajnos nem így történt.
Nem mondom, hogy nem volt hatással rám az elmúlt negyed óra történése, De meglepő módon gyorsan túllendültem rajta, ahogy a másik terem varázsa kicsit elterelte a figyelmem. A Whiskymmel a kezemben, ami tényleg meglepően finom volt, lépdeltem a festmények mellett és a kirakott üveggel borított szobrok között. Úgy nézegettem őket, mint, aki ért hozzá, néha pedig közelebb hajoltam, mint egy rossz gyerek és úgy próbáltam kinézni belőle valamit. A bárban volt számla nyitva a nevemre gondolom, nem mert kértem pénzt az italokért, vagy csak nem fizettem, de nem akartak utána szólni és Lanceloth rendezte a tartozásomat, kicsit mókássá teszi a helyzetet a tudatlanságom, de úgyis ki fog derülni nemsoká, ha előbbi történt valójában. Ahogy ott állok egy festmény mellett, mellém toppan valaki. Egy idősebb pacák. - Áh, jó szeme van. – mondja bele a semmibe angol nyelven, miközben ő is a képet vizslatja. Mit akar ez a szemeimmel? - Ez egy Claude Monet, 1867-ben festette a képet, de nézze csak. – mutatott a bal sarkába a képnek, mire én még mindig őt néztem. Could Money? Mit akar ez a pénzemtől? – Ott a sarokban látszik, hogy nem eredeti. Monet sosem tett bele a képeibe ennyire egyenletes, görcsös vonalat. – kuncogta el magát, mire én felé fordultam és ökölbe szorítottam a kezem. - Mi van a képemmel? Akarsz belőlem egy darabot csicska?! – magyaráztam spanyolul, indulatosan indultam meg felé, mikor egy számora fülpezsdítő hang zavarta meg a leszámolásomat ezzel a gúnyos, idegesítő mitugrásszal. Akaratlanul is felé fordulok és látom, már ő is a kép előtt ácsorog és nem néz rám, nem tudom eldönteni, hogy nem meri rám emelni a tekintetét vagy csak nem érdemeltem ki a teljes figyelmét. Egyből meglágyul a szívem és még azt is elfelejtettem, hogy össze kell vernem az imént velem kötözködő alakot. - Senora. – suttogom bele a kettőnk közti távolságba és közelebb is léptem hozzá, de mikor már majdnem bekerültem volna az intimszférájába megtorpantam. Nem szabad elijesztenem. Akár egy bátortalan őz, aki reflektort látott, ijedt, remeg a lába, de kivácsni ezért nem tud elfutni, megdermedve áll az úton, de bármilyen kisebb gallytörésre tova illanhat. - Úgy tudom. Az apád tervezte. Nem rossz. – tegeztem le az illem és a távolság tartás minden jele nélkül és ismét a festmény felé fordultam, de még mindig őt bámulva. Az arcát, a vonásait, próbáltam leolvasni róla, miért jött ide hozzám, mit érezhet, mi a vágya. - Miért jöttél vissza? – kérdeztem még mindig elhűlve a szépségétől, egyszerűen, hiába voltam pimasz, nem tudtam levenni róla a szemem. - Alfred? Ja, a pingvinre gondolsz? Csak kolonc, megvagyok nélküle, látod most is milyen jól elvan azzal a taggal. – mtattam az előbb említett idős komornyikra, miközben az előbb majdnem általam elgyepált barommal folytatott heves diskurzust. - “Belleza”. – mondtam alig hallhatóan, majd egy mosoly és egy kíváncsi tekintet a festményre. Ismét ráemeltem a lányra a tekintetem és eszembe jutott, amit a pojáca magyarázott az imént, gondoltam, kicsit lenyűgözöm a lányt. – Could Money festette a képet. – húztam ki magam, majd a sarokba mutattam. – Látod? Én igen. – suttogtam büszkén, bár fingom nem volt arról, miről beszélek, csak a bohócot utánoztam, aki az előbb itt volt és ugyanezeket a szavakat és cselekvéseket tette velem szemben, addigra leesett, hogy a képről beszélt és nem az enyémről. Én meg majdnem elver-tem. - Mit gondolsz róla “Belleza”? Megvegyem neked? – húztam ki magam és ismét rámosolyogtam erre a gyönyörű nőre. Tudok én illemtudó lenni és romantikus, ha akarok.
mosdó felé menet kissé csalódottan fordulok meg, és látom, hogy a rejtélyes señor nem jön megszárítani a ruháját. Olyan furcsa érzésem van vele kapcsolatban. Mulatságos az egész, ahogyan ezzel az idős komornyikkal járkál és közben alig beszéli a nyelvet. Igazán érdekelne, hogy ki lehet. Ugyanakkor biztosra veszem, hogy új a városban, különben már ismerném, meg az alpári viselkedése is arról tesz tanúbizonyságot, hogy nem ehhez a körhöz szokott. De néhány pillanattal ezelőtt amit művelt azért több volt a soknál, nem tolerálok akármit, főleg nyilvánosság előtt. De volt benne valami spanyolos tűz, ahogyan rám nézett, már-már azt éreztem, hogy levetkőztet a pillantásával. Nincsenek ellenemre a futó kalandok, de azért itt mégsem kellene… Egy nagy sóhaj szalad ki a számon és benyitok a mosdóba, hogy rendbe szedjem magam. Rutin az egész, volt már hasonlóban részem, bár akkor nem nyúlt senki a dekoltázsomba jégkockáért…. Ez is milyen már. Tényleg megérdemelt volna egy nagyobb ütést, ugyanakkor eléggé tetszett, hogy ilyen merész. A spanyol temperamentum már csak ilyen. Lehet, hogy oltári nagy hülyeséget csinálok, de visszamegyek és megkeresem. A megjelenésem immáron tökéletes, úgyhogy mehetek is vissza a bárpulthoz egy újabb italért, ami ezúttal remélem, hogy nem rajtam fog landolni. Legnagyobb meglepetésemre az inassal találkozom, aki egy közülünk való, tisztelettudó ember. Teljesen más, mint az úrfi, akivel érkezett. Tényleg, annyira szürreális az egész. Mint abban a filmben. Megpillantom a távolban. Mosolyra húzódik a szám, miközben felé tartok. Látom, hogy valakivel beszél, azért azt meghallgatnám, hogy miről van szó, hiszen Alfred épp nincs vele. De ahogy látom, nem sokáig működik a dolog köztük, nyilván megint valami félreértés volt. - Señorita – javítom ki. Addig jó neked, amíg nem señora vagyok, bár ezt nem teszem hozzá. Most is úgy néz, érzem. – Igen, ő – felelem röviden és a festményt nézem, ami előtt állunk. Az a legnagyobb baj az egésszel, hogy nekem is bejön, gondolom, ezért vagyok olyan ostoba liba, hogy visszatáncoltam hozzá, annak ellenére, hogy először sikerült hűvösnek maradnom. De az a jégkocka a szájában, huh, magasságos ég… inkább nem is akarok arra gondolni. Gyorsan iszom egy kortyot inkább a koktélomból. - Azért vagyok itt, mert itt van a licit, rémlik? – felelem kissé gúnyosan és közben rá pillantok. Nyilván valami olyan választ akarna hallani, hogy miatta jöttem, hogy most azonnal az övé lehessek blablabla. Az egy másik történet lenne, nem ez. - Hagyj már – próbálom lerázni, de képtelenség. Eleve minden szóban ott ég valami tűz, de ahogyan ez a srác beszél, még jobban azt érzem, hogy felgyullad körülöttünk a világ. Majd hallgatni kezdem a képről kapcsolatos mondandóját és nem tudom megállni nevetés nélkül – Claude Monet, de majdnem jó volt. Látom igen. Szereted Monet-t? – érdeklődöm. Habár nem vagyok nagy rajongója a festészetnek, néhány darabot azért ismerek. Engem más dolgok foglalkoztatnak inkább. - Vedd meg magadnak, nekem nem kell. Biztosan jól fog kinézni az otthonodban. Szereted a festészetet? – dobom be a teljesen általános csevegési témát, hogy egy kissé lehűtsem a hangulatot. Csak az a baj, hogy elég, ha megszólal ez a srác és minden lángra lobban. – Amúgy, Aerith vagyok. Te? Új vagy errefelé? Még sosem láttalak – ezek talán viszonylag semleges témák, és közben nem akar majd felfalni a tekintetével. Ha meg igen, azt sem bánom.
Szerencsére Sir Pingvin leszerelte az itt okoskodó úriembert, így nem nekem kellett elmagyaráznom neki, hogy a nyomornegyedben hogy oldottuk meg az ehhez hasonló problémákat. Ezt mondjuk Lancheloth is sejtette, valószínű ezért is lépett közbe, bár már párszor megtapasztalta a stílusomat, mikor váratlanul betoppant a szobámba reggeli hatkor és mivel még bennem volt a régi beidegződés, rengetegszer kapott kést a nyakához, aminek köszönhetően elejtette a reggelimet. Amúgyis ki a tököm eszik reggel hatkor? Az italkészletet elzáratta és meghagyta, csak akkor fogyaszthatok alkoholt, ha vendégem érkezik és akkor csak olyat, amilyen ő választ ki és olyan mennyiségben, amennyit ő önt és megenged. Borzasztó ember ez a Lancheloth, de igyekszik és ezt tisztelem benne. Mikor megjelenik a szépség, akaratlanul is elmosolyodom, de persze nem az a fajta elégedett vigyor ül ki az arcomra, amivel jelzem, vártam az érkeztét, inkább felhőtlen gyermeki öröm. Kíváncsi voltam rá, meg akartam ismerni, körbe rajongani, megfelelő módon udvarolni neki, hogy persze mi sül ki belőle, nem tudom, lehet egy éjszakás kaland, de lehet egy életre magam mellett tudhatnám. Remélem tud főzni. - Señorita. Ezt örömmel hallom. – bólintottam talán az eddiginél még szélesebb mosollyal, az apja által tervezett öltönyre is reagál, de annyira nem volt érdekes a dolog, inkább csak formális akartam lenni. Meg akartam neki mutatni, hogy nem vagyok teljesen tudatlan, még ha annak is tűnök. - Persze, a licit. – rántom meg egy pillanatra zavartan a szemöldökömet, majd felnéztem a festményre, remélve látok rajta valami útmutatást, segítséget. A fenébe is, nem udvaroltam még gazdag nőnek, nem tudom, hogy kell. Először ezt kellett volna megmutatnia annak a pingvinnek, nem azt, hogy milyen evőeszköz mire való, hát kit érdekel mivel eszem azt a nyavajás kagylót. - Szoktál adakozni? – kérdeztem elmerengve a képen, bár nem igen érdekelt a kinézete vagy a vonások, amivel az a bizonyos Monet dolgozott, inkább csak elméláztam. – Ahonnan én jövök. – feleltem elmerengve, emlékezve azokra a kölykökre, akik mennyire örültek volna egy-egy ilyen jótékonysági estének. Már csak az itt lévő kajával beérték volna, a mulatsággal. Imádtak táncolni. Elképzelem, ahogy Enrique ropja a spanyol virtust a tánctér közepén, Luizana pedig ellopná a show még a legszebb dámától is, nagyanyjától örökölt díszes ruhájában. – Ahonnan én jövök, ott nem volt lehetőségem erre. – fintorogtam el magam, majd meg is ráztam a fejem. Lelkiismeret furrdalás gyötört, amiért én itt voltam és egy gyönyörű hölggyel beszélgettem drága pia társaságában, mikor a barátaim továbbra is nyomorban élnek odahaza. – Na, de ahogy megérkeztem, az volt az első dolgom, hogy egy nagyobb összeget küldtem az árvaházba. Na de nem ám a Padrénak. Az eltette volna zsebre. Jasmin nővérnek. Ő jószívű, tudom, hogy cipőre és ételre költötte azt a pénzt, de… - itt elakadt a szavam egy pillanatra és zavartan néztem a lányra. – Óh, bocs, én, elkalandoztam. – mentegetőztem egy pillanatra, majd megpróbáltam összeszedni magam és újra becsatlakozni a beszélgetésbe. - Monet. Hogyne…imádom. – helyeseltem mosolyogva, miközben fejvakarva reménykedtem benne, hogy nem fog jobban belemenni a festőművész életébe, mert amúgy halvány fingom sincs ki ez a nő. – Kivételes asszony volt. – bólogatok az államra téve a kezem, mint, aki pontosan tudja, miről beszél. - Igen. A kis Iqarió elég ügyes volt. Többször megfestett engem odahaza. Még a szakállamat is élethűen lemásolta. – mosolyodtam el, ahogy ismét az árvaházi gyerekek jutottak eszembe. – Ha végre kiismerem magam itt a pénzügyekkel, felkarolom és nagy művészt csinálok belőle. – döntöttem el most határozottan és persze ehhez kellett a festmény és maga a téma is, hogy eszembe jusson ez a remek ötlet. - Aerith. – ízlelgettem a nevét alig hallhatóan, majd megsimítottam az ajkaimat és végül a művelet egy csibészes mosolyban végződött, ami elég bátorságot adott ahhoz, hogy közelebb lépjek és kezet csókoljak, már, ha persze nincs ellene kifogása. – Diego Gutierez. – fogadtam a bemutatkozást, majd kellemetlenül lassan engedtem le a kezét az ajkaimról, imádtam az illatát. Felegyenesedtem és végül kénytelen voltam elengedni a mancsát, mert habár imádtam a tüzes, heves nőket, nem akartam egy újabb pofonnal ismét jelenet tárgya lenni. - Pár hete érkeztem a Nagybátyám temetésére és az öröklési kérdések tisztázása miatt. Nem tervezem sokáig maradni, csak míg át nem csoportosítom az örökségem Spanyolországba. Na persze ez… -fogtam meg ismét a kezét, majd beletemettem azt a tenyereim közé és a mellkasomhoz emeltem. – változhat még, ha van valami, ami itt tartana. – mosolyogtam rá sokat sejtetően.
mint megkapom a kedves inastól az ajándék mojitot, nem is töltöm ott tovább az időmet, hanem „úrfi” felkutatására indulok. Magam sem tudom, hogy mit is akarok vagy egyáltalán miért akarom megkeresni, főleg azok után, ahogyan viselkedett velem. De akkor is volt benne valami olyan, amitől azért éreztem, hogy menten felgyullad a világ körülöttünk. A jégkockás-dolgot nem tudom kiverni a fejemből, az egyszer és mindenkorra belém égett. Talán ez az egyik oka, hogy meg akarom őt ismerni. Meg persze az is, hogy nem túl szokványos manapság ez a komornyikos megoldás, amit ő is alkalmaz, olyan régimódi, ugyanakkor egyszerre mulatságosak is együtt. Elmosolyodom erre a gondolatra egy pillanat erejéig. Amint a terem másik fele irányába tartok, megpillantom „úrfit” a festményeknél amint épp az egyik támogatóval, Mr Stevens-szel folytat diskurzust. Csak az ég tudja, hogy miről tudnak ezek beszélni, bár ha Mr Stevens tud spanyolul, végül is miért ne tudnának kommunikálni egymással, de ezt nem tudom róla, hogy beszéli-e a nyelvet. De néhány pillanat múlva nem éppen pozitív érzésekkel az arcán faképnél hagyja a neveletlen herceget. Na mit művelt már megint? Amint megpillant, helyes mosoly jelenik meg az arcán, de csak egy rövid ideig nézek rá, mert a festmény hirtelen érdekesebbnek tűnik, még akkor is, ha lövesem sincs, hogy mi ez. Nem vagyok nagy műértő. - Egyébként, köszönöm a koktélt – mondom, mintha ez lenne jövetelem célja. Akár az is lehetne a másik számos másik ok mellett. Hát a licit is jó ok végül is, bár nekem nincsen külön táblám, a szüleim foglalkoznak ezzel, én csak a plusz egy főjük vagyok, mint mindig. Ezek az események nekem éppen elegendőek arra, hogy kapcsolatokat építsek, lesz még időm bevásárolni műtárgyakból. Végül is, most is kapcsolatot építek, úgyhogy azt teszem, amiért jöttem amúgy is. - Szoktam, igen. Bár, most a szüleimmel vagyok itt, magamnak nem veszek semmit – felelem a kérdésére és rá pillantok. – Még nincs saját otthonom. - Úgy tűnik, mintha máshol járna gondolatban, majd elkezdi mesélni a történetét. Teljességgel megdöbbentő számomra, amit mond… talán ez lehet az oka annak, hogy így kilóg a sorból, mivel nem olyan neveltetést kapott, mint itt mindannyian. Meg a nyelvet is ezért nem beszéli. Szeretném megérinteni a karját, hogy valahogyan tudtára adjam, hogy megértem és hogy elhiszem, hogy ez most mennyire nehéz lehet neki és azoknak a gyerekeknek is, akikről beszélt. Majd amikor Monet lesz a téma, egy kissé megenyhül és mosolyt pillantok meg az arcán, és szavai hallatán az én szám is széles mosolyra húzódik. Egy kicsit közelebb lépek hozzá és a fülébe suttogok, jaj félelmetesen közel vagyok, akár még meg is tudnám harapni a fülét. - Nem is nő volt – suttogom közelebb hajolva hozzá, s közben megcsap a kölnije illata. Vagy akármit is kent, öntött, locsolt magára. Nem tart ez olyan sokáig, visszább is lépek, mivel nem illik ennyire közel menni a másikhoz, nem is tudom hirtelen, hogy miért tettem. – Szívesen megnéznék egy olyan képet rólad, amit ő festett és igazán kedves tőled, hogy támogatni fogod őt. Sajnos, a legtöbb dolgot csak pénzzel lehet elérni ebben a világban – felelem. Ő jócskán beszédesebb, mint én, pedig azért nekem sem kell a szomszédba menni szavakért, de ez a srác ahogyan mesél, az egyszerűen levesz a lábamról. Látom, az arcán, hogy mennyire fájdalmasan igaz minden egyes kimondott szó, amit a múltjáról mesél. Gondoltam, hogy a bemutatkozás olyanra sikerül, amilyenre. Nincsen ellenemre a kézcsók, így engedem, hogy megfogja a kezem és az ajkához emelje. Ahol az imént az a jégkocka volt… Nyelek egy nagyot. Szóval Diego. Igazi latinos hangzás, eléggé bejön. - Áh, értem – felelem röviden, majd amikor ismét a kezem után nyúl és azt a szívéhez teszi, csak nagyokat pislogok. Már megint levetkőztet a pillantásával. Azonban ez a csodálatos jelenet nem is tart túl sokáig, elhúzom a kezem. - Khm – megköszörülöm a torkom, hirtelen mintha kiszáradt volna, pedig itt van a kezemben az italom… - hát, remélem, hogy találsz indokot arra, hogy maradj. New York egy igazán jó hely. Meg… angolul is megtanulhatnál rendesen, és akkor nem lenne szükséged Alfredra – mondom, és a fejemmel a komornyik irányába intek, aki idő közben megérkezett a környékünkre, de nem jött annyira közel, hogy zavarjon bennünket a társalgásban. – Nem furcsa, hogy ő a tolmács? Mondjuk… ha a barátnőddel vagy… - nyilván nincsen neki, teljesen egyértelmű, vagy ha van is, akkor igazán laza erkölcsű a srác. De Alfreddal hármasban a közös nyelv hiánya miatt egy előjáték nem lenne túl izgalmas. Milyen jó, hogy én tudok spanyolul.
Még mindig teljesen idegen volt ez a közeg, ezek az illemórák, az idegenek, akik olyan közvetlenül viselkedtek velem, hogy az már fájó volt és a csajok, akik egy malac poént követően a szájuk elé kapták a kezüket. Spanyolországban egy gyengébb malac poént követően max lenéztek volna, vagy szájon vágnak, de nem, itt inkább eliszkolnak vagy rám hívnák a rendőrséget. Na de ez a tüzes kisasszony volt az első, aki bemerte mocskolni a kezét és kiállt magáért. A spanyolok az erős jellemű és temperamentumos csajokat szeretik, na jó, persze nem mind, de én speciel igen, igazi vadmacskák, akik ha kell belevájják a karmukat a bőröd alá, de közben kérik, ne hagyd abba, óh Diego… hoppá, megint elkalandoztam. Megráztam a fejem és úgy emeltem a tekintetem ismét Aerith-re, ki épp a koktélmeghívásának örvendez, s megannyi poén jut eszembe, amit most elsüthetnék, mint például, hogy az előzőt a ruhája megitta, meg hogy kellett neki kiöntenie, de nem, ezt itt nem díjjazzák, sőt, közben már a közelbe került Lancheloth is, megint csak itt krákogna össze-vissza. - Ez a legkevesebb. – bólintottam mosolyogva, majd lopva ránéztem az inasomra, aki elégedetten bólintott, majd mutogatta a kezemmel, hogy menjek közelebb. - De csak van saját szobája. – léptem egy apró lépéssel közelebb a komornyikom javallatára, nyilván arra gondolt, hogy ilyen távolságból nem szabad beszélgetni vagy valami ilyen udvarias hülyeség, de engedtem neki, mert minél közelebb vagyok hozzá, annál jobban ég a tűz a lelkemben. - Az ágy fölött…jól mutatna. Már a kép…természetesen. – nem, nem a kép. Fenébe is ezzel az illemmel, de ha megint valami hülyeséget mondok, biztos vagyok benne, hogy Lanceloth leszedi mind a tíz körmöm és azt se tudnám elviselni, ha Aerith megint faképnél hagyna. Ekkor mozdul és majdnem én is hátrébb léptem a megilletődöttségtől. Közel hajol hozzám én meg odatartom az arcom és becsukom a szemem. Vajon puszi lesz vagy megcsókol? - Ki? hogy? – kérdezek illetődötten, mikor a köztünk lévő távolság ismét növekedni kezdett és csalódottan konstatáltam, hogy csak a Monet képről alkotott tudásomat szerette volna bővíteni. – Ja, persze. Én hülye. – mosolyogtam rá megjátszva a zavartságot, igazából nem zavart, ha hülyének néztek, inkább az volt a bajom, hogy olyan közel volt hozzám, hogy az már kínzásként ért és csak egy festmény gazdájának neműsége miatt jött hozzám közelebb. A gyerekekről mindig szívesen beszéltem, bár mindig is őszinte embernek tartottam magam, kedves volt Aerithről hogy meghallgatott, még akkor is, ha idegenek voltunk egymásnak és először azt gondoltam, hogy őt hidegen hagyják a nehéz sorsú gyerekek. - Amint lehetőségem lesz rá, megmutatom. – mosolyogtam lelkesen. – Én most ismerkedtem meg még csak az az…arckönyvvel tudja. Valami arcbook meg insta leveses kilógrammal. Bejelölhetnénk egymást rajta. – próbáltam emlékezni a webes programok neveire, nekem otthon sajnos nem volt internetem, sem telefonom, de még csak számítógéppen se gyakran találkoztam. - Uram, az Facebook és Instagramm. – sugta oda Lanceloth, mire zavartan odahajoltam én magam is. – Ne most taníts hülyeségekre, nem látod, hogy udvarolni próbálok? Abban én vagyok a jobb. – szúrtam le a komornyikot, ki fintorogva válaszolt, bár inkább csak magának. – Igen Uram, szemlátomást kifejezetten jól csinálja. - Uram, sajnálom, hogy félbeszakítom, de kezdődik a licit. – kezdett bosszantani ez a pingvin, hát nem látja, hogy próbálom életem legszebb nőjét felszedni? Szúrós tekintettel néztem rá a közbeszólásáért, mire ő feltartotta kezeit és mutogatott valamit a könyökével. Olyan volt, mintha azt jelezte volna felém, hogy emeljem fel a jobb karomat, vagy tartsam oda Aerithnek talán? Á értem, legyek barátságos és közvetlen, jó ötlet Lanceloth. Bólogattam felé, hogy megértettem a dolgot, majd odaléptem Aerithhez és oldalba böktem. – Gyere “Belleza”. Csatlakozz hozzám. – mosolyogtam és büszke is voltam magamra, amiért eleget tudtam tenni a komornyikom kérésének, bár nem értettem hol nemesi, ha valakit megböknek, mint a haverokat és Lanceloth miért fogja a fejét és rázza azt elégedetlenül. - Persze, itt áll mellettem. - válaszoltam a szokásos csibészes mosolyommal, mikor remélte, hogy valami lesz, ami majd itt tartson, de az angol tanulásra való felszólításra nem válaszoltam, csak megráztam a fejem. - Milyen Alfred? - kérdeztem meglepődve, ez a kérdés jobban foglalkoztatott. - De, ne is mond. Mindig a nyakamban lihet. Azonban nincs barátnőm. - válaszoltam ráhunyorogva a lányra. - Nincs kedved kipróbálni milyen ha a barátnőmmel a sarkunkban van? - kacsintottam rá és megnyaltam az ajkamat, persze csak ízlésesen, óvatosan. Nem kell, hogy más is lássa.
lyan ez az egész, mint amikor két mágnes vonzza egymást. Igazán kereshetnék jobb társaságot is magamnak, de ismét csak a kihívást keresem. Tény és való, hogy a többiek unalmasak, üzletről, jótékonyságról meg lakberendezésről lehet beszélgetni velük, mint minden ilyen alkalmon. De itt van ez az ismeretlen férfi, aki csak úgy besétált ide, közölte, hogy meg akar dugni, mintha csak a szajhája lennék majd ahogy rám nézett, egy pillanatig azt hittem, hogy a pillantásával egyből le is vetkőztet. Lehet, hogy meg is tette végül is. Én meg hülye liba módjára visszatérek hozzá, pedig nem is úgy tűnik, hogy idevalósi lenne, kár a gőzért Aerith. - Persze, hogy van saját szobám – válaszolom meg a kérdést. – Igazából olyan, mintha egy külön lakásom lenne, a szüleim a földszinten laknak, én pedig az emeleten – folytatom túlságosan is hosszúra nyújtva a dolgot. Apa miatt jó, hogy közel vagyunk egymáshoz, mert előfordul, hogy éjszakába nyúlóan dolgozunk, ugyanakkor nem úgy élünk együtt, mint gyerekkoromban, teljesen olyan, mintha saját lakásom lenne, csak nem én birtoklom az ingatlant, hanem a szüleim. - Khm, az ágy fölött? – kérdezek vissza – a tiédre vagy az enyémre gondolsz? – érdeklődöm bájos mosollyal az arcomon. Kicsit sem félteérthető, vagy én gondolok túl sokat bele? Tény, hogy egy ideje nem voltam pasival, meguntam már azokat, akik elérhetőek, az új pedig mindig izgalmas. Amikor közelebb hajolok hozzá, hogy a Monet-kérdést tisztázzuk, egy pillanatig magamba szívom az illatát, ami egészen jól illik hozzá. Szívesen közelebb bújnék, mint valami doromboló kismacska, de aztán hirtelen észbe kapok, hogy mik jutnak eszembe, és gyorsan el is távolodom tőle. Én egy hölgy vagyok, nem egy ribanc. Vagy hát, néha belefér az utóbbi is, de azért nincsen rossz hírem miatta, nem sok embernek vagyok elérhető. Nem volt még egy értelmes kapcsolatom sem, mióta ezen a földön élek, talán nem is vagyok rá alkalmas. A social media még úgy tűnik, nem megy igazán jól Diegonak, mulatságos, ahogyan róla beszél, persze Alfred most is segít. Jó arc Alfred. - Igen, Facebook és Instagram – bólogatok mosolyogva. – Rendben, keress meg nyugodtan, szerintem nem igazán van másik Aerith. Kék ruhában vagyok a képen… és A-val írom a nevem – részletezem, bár lehet, hogy le kellene írnom valahová, első ránézésre nem mindig szokták tudni, hogy hogyan írom, sokszor írják E-vel és s-szel a végén. Majd talán később leírom vagy valahogyan megoldjuk, hogy megtaláljuk egymást. Hirtelen nem is esik le, hogy mire vagy kire gondol, hogy ott áll mellette, de amilyennek eddig láttam, hogy flörtöl velem, azt hiszem, sejtem, hogy nem Alfredra céloz. Erre nem is mondok inkább semmit, csak sejtelmesen mosolygok. – Alfred? Hát a komornyik… ez olyan poén csak egy filmből – magyarázom. Jól megragadta a lényeget, na nem baj. A következő kérdéssel egy kissé kibillent, de bizonyára csak viccelődik, vagy hát magam sem tudom, látva, hogy eddig miket művelt... Azért néhány perc ismeretség után nem kérdezünk ilyet, biztosan komolytalan a kérdés, de legalább megtudtam, hogy szabad préda. A legjobb talán az, ha erre nem is válaszolok semmit. Beharapom az alsó ajkamat és közben rá pillantok. Megmozdít bennem valamit, ahogyan rám néz és ahogyan kéjesen megnyalja a száját. Megdöbbentő, hogy egy ilyen eseményen is képes így viselkedni, belőlem meg ezt hozza ki, amit. De jobban nem tudunk belemenni a dolgokba, mivel a licit kezdetét veszi. Nekem nem igazán izgalmas a dolog, úgyis a szüleim vesznek majd valamit, ha akarnak. Gondolom Diego szeretne. Először nem is értem teljesen, hogy mi a szándéka az oldalba bökéssel, de látom, hogy a komornyik adta tudtára a dolgot, csak Diego kissé félreértette. – Örömmel, señor. De nézd, tartsd így a karod – próbálom egy kézzel a karját úgy hajlítani, ahogyan annak lennie kellene – és így beléd tudok karolni – nevetek Lanceloth arcát látva. Azért nem irigylem a komornyikot, biztosan nehéz dolga lehet Diegoval, viszont egészen jól halad vele. - Mit szeretnél venni, kitaláltad már? Van itt rengeteg giccses vacak, viszont egészen jó dolgokat is ki lehet fogni. Az a kép, amit néztünk, az egész jól néz ki.
Iszom szavait, ahogy mesél, gyönyörű hangja van, rejtélyes, de mégis úgy búg, mint szentjános bogarak éneke teliholdfényes éjszakán. Szinte elképzelem, ahogy hosszú szerelmes éjszakát követően hozzám bújik és dorombolni kezd, mire én elégedetten csókolom meg és szorítom magamhoz, el se engedném. - Az emeleten? Hogy lehet feljutni oda észrevétlenül? – kérdeztem felrántva az egyik szemöldököm és ismét egy csibészes mosollyal figyeltem a reakcióját. Gondoltam, hogy nemleges lesz a válasza, még ha izgalmasnak is találná a szenvedélyes légyottot, hát ő nem olyan családból származott, hogy belemenjen egy vad, romantikus éjszakába. - Nem tudom, hogy a kép hol mutatna jobban. Még nem invitáltál be a szobádba. – próbáltam továbbra is ráerőszakolni a rámenős bókjaimat és a lehetőségét annak, hogy egy gyönyörű, szenvedélyes éjszakát tölthessen el velem, amit biztos nem felejt el egy hamar. – Megveszem. – döntöttem végül hirtelen. – Rád fog emlékeztetni gyönyörűségem. – néztem vissza a festményre, s bár nem tudtam, hogy a kép a licitálás tárgyát képezi-e, de valamit mindenképpen szerettem volna a társalgóba, mert valami eszméletlenül unalmas volt a helyszín. A kandalló fölé, vagy a szivarszobába esetleg, nem is. A dolgozó szobámba fogom tenni, ott mindig rohadt unalmas az időmet tölteni, hiszen vagy Lanceloth tanít vagy papírokat olvasok és írok alá. Ha pedig felnézek a festményre, mindig Aerith fog eszembe jutni róla, csábos mosolya, temperamentumos viselkedése, amivel a szívembe tép és megforgatja benne minden érzelmemet. A külsőségekről pedig inkább nem is fantáziálnék most, mert ösztöneim máris egy nyugodtabb helyre vinnék őt, ahol beteljesedhetne a sorsunk. - Kék ruhában? – vontam fel a szemöldököm, ahogy elképzeltem őt, le is vettem a tekintetem a festményről ismét és ráemeltem a figyelmem. – A vörös szín állna jól rajtad gyönyörűm, olyan vad természettel még a bikák is leborulnának előtted. – válaszoltam neki olyan hévvel, amilyennel a matadorok szoktak, s mivel a komornyikom szólt a licit miatt, közelebb óvakodtam Aerith-hez, mint félős, kóbor kutya a felé nyújtott elemózsiáért. Veszélyes kéz az, amelyik enni ad, mégsem ismered a tulajdonosát. Megmosolygom azt, ahogy illesztgeti a kezemet, majd rá is jövök, hogy erre gondolhatott Lancheloth, odanézek és már ő is mosolyog a bohóckodásomon, de szerencsére a lány mindkettőnket kihúzott a csávából, amikor pedig olyan gazdagéknál szokásos módon belém karolt, mély levegőt vettem és fájdalmasan fújtam ki azt. Nem vagyok hozzá szokva ahhoz, hogy egy nő hozzámérjen, mégis a tüzemmel a bensőmben szorulva térjek haza. - Jó lesz ez a festmény. – döntöttem végül, ahogy helyet foglaltunk a licit előtt felállított szék sorok között. Ha jól emlékszem, a hölgy kezét fogva meg kell várjam, hogy helyet foglaljon, majd alá toltam a széket és ezután foglaltam helyet én is mellette, de persze előtte nem átallottam odahajolni mellé és belesuttogni a fülébe. – Kívánj szerencsét Szépségem. – Ahogy leültem, az én oldalam mellett már nem volt hely, így Lanceloth kénytelen volt Aerith mellé ülni. - Mélységesen sajnálom. Komolyan. – súgta oda neki, amit én nem hallottam, főleg mert angolul kísérelte meg a mondatot, de nem is nagyon érdekelt, mert egy furcsa, idétlen szobrot hoztak be első bliccre. Torz, női alakot formált, néhol jáde színekben pompázott, de leginkább az alatta lévő szürke szín dominált. - Az itt látható szobor a 19. századi blabla… ma már csak blabla…blabla. – ennyit hallottam az egészből, jobban lekötött a mellettem ülő lány illata és közelsége, szinte éreztem, ahogy akár a mágnes magához vonz az aurája. - Ki ad érte 1000 dollárt? – kérdezte, mire végre a végére ért az unalmas bemutatónak. - Én! Én adok! – ordítok fel, mire körülöttem mindenki megijedt, még a licitvezető is furán nézett az irányomba. Mi bajuk van ezeknek? Én nem licitálhatok? Valami regisztráció előzi meg ezt a bohóckodást? – Khm…Gutierez úrfi. Kérem. – hajolt át Aerith előtt a komornyik és nyújtott át nekem valami furcsa táblát. Kérdőn néztem vissza rá, mire mutatta, hogy emeljen a magasba, amennyiben licitálni kívánok és fordítsam meg, ha kiszállok. Vagyis valami ilyesmit vettem ki a mutogatásokból. - Elnézést. – mosolygok zavartan, majd magasba emeltem a táblát és úgy ordítottam. – Tehát újra! Én adok. A szépségem szobájában jól mutatna! – kiáltottam tökéletes angollal a mellettem ülő Aerithre mosolyogva, bár láttam Sir Pingvinnek megint nem tetszett valami, mert a fejét rázta.
kíváncsiság rossz útra téríthet, muszáj figyelnem, nehogy megüssem a bokámat. Itt most nemcsak a saját, de a szüleim megítélését is kockáztatom, ha bármi olyanba keveredek, amibe nem kellene. Eddig még sosem voltam olyan helyzetben, ahol aggódnom kellett volna emiatt, de most kicsit úgy érzem, hogy a forrósodó hangulat egy olyan irányba akar terelni engem, ami itt nem helyes. Itt nem szívódhatok fel csak úgy, hogy néhány kellemes percet eltölthessek valakivel egy eldugott szobában bármennyire is szeretném ezt. Főleg, ha a szüleim itt vannak, akkor kiemelten fontos, hogy a nevemhez méltóan viselkedjek, és már kissé azt érzem most, hogy nem teljesen így teszek. - Külön bejárata van az én lakásomnak, így olyan, mintha egyedül laknék, de mégsem. Össze van kötve a két emelet egy belső lépcsővel, így át is tudunk menni egymáshoz, ha akarunk – magyarázom a lakás elrendezését. Apám nem sajnálta a pénzt a lakásra, csak maradjak ott minél tovább velük. Nekem meg nincs ellenemre, mivel ha bárkit is haza akarok vinni magammal, nem kell a szemük láttára bonyolítani a dolgot, olyan, mintha egyedül laknék. Teljesen praktikus megoldás. A következő mondatát újfent szó nélkül hagyom. Nem, nem invitáltam be a szobámba, felhívás volt keringőre, Aerith, jobban vigyázz a szádra! Csak ezek az édes szavak könnyen levesznek a lábamról, de nem hagyhatom. - Tény. De az én szobámba nem is kell ilyesmi, vedd csak meg magadnak – felelem mosolyogva. Az én szobámba ez a festmény túlságosan klasszikus, az meg modern berendezésű, inkább egy könyvtárszobába vagy dolgozószobába illene. – Jól van – nevetek a szavai hallatán és kicsit azért zavarba hoz ezzel a megszólítással. Bár, nem is biztos, hogy licitre lesz bocsátva a kép, annyi minden műtárgy van egy ilyen aukción, lehetséges, hogy ez csak a vendégek részére lett kirakva. Még csak egy darab toll sincs nálam, hogy egyáltalán leírjam neki a nevemet, de bízom benne, hogy meg fog találni. Vagy én őt… majd csak sikerül valahogyan. – A kék is jól áll, elhiheted – felelem röviden. Tudom, hogy jól nézek ki, ó, de még mennyire – de ha te mondod, akkor biztosan úgy van - hagyom rá végül és elmosolyodom. Igen, eléggé jól áll a piros is, nagyon dögösen festek abban is, de egy olyan fotót nem fogok kirakni a social media felületekre magamról. Amint a licit elkezdődik, veszélyesen közel kerülünk egymáshoz azzal, hogy belé karolok. Végül nagy nehezen csak megoldjuk, hogy úgy tartsa a karját, ahogyan azt kell. Kissé mulattat az egész, de nem akarom kinevetni, mert aranyos, ahogyan igyekszik. Amint a székek irányába indulunk, a szüleimet próbálom megkeresni a tekintetemmel, de egyelőre nem látom, hogy hol lehetnek. Diegoval tartok és az illemet követve megvárja, hogy leüljek, egész jól megy neki már néhány dolog, de van még min javítani. A szavai hallatán rá pillantok és egy zavart mosolyt küldök felé. Ezt egy kicsit kezdem soknak tartani. Aerith. Aerith vagyok. Lanceloth talán látja az arcomon, hogy nem teljesen értek egyet minden lépéssel, amelyeket Diego tesz. - Semmi baj – mosolygok az inasra bíztatóan. Nem lehet egyszerű dolga a sráccal, azonban látszik, hogy már így is rengeteget elért, ha valóban az a története, amit az imént mondott, hogy honnan származik. Valóban egy neveletlen hercegről van szó. Behozzák az első műtárgyat, ami egy förtelmesen kinéző akármi szobor. Diego pillantását érzem magamon ismét, nem hiszem el, hogy ezt csinálja velem. Nem nézek rá, csak a szemem sarkából látom, hogy néz. Nem vehetem fel a kesztyűt, most nem, így is már olykor azt érzem, hogy túllövök a célon a flörtöléssel, ugyanakkor nem tehetek róla, de mégis izgalmas este ez a mai itt vele. A következő pillanatban Diego felkiált, megrettenek egy pillanatra, erre végképp nem számítottam, a mellkasomhoz kapom a kezem. Alfred csak most adja át neki a táblát, na azért ezt nem így kellett volna, de nem fogok kioktatni az öreget, hogy figyeljen már egy kicsit jobban. Majd az egész jelenet indul elölről, csak egy kicsit kiegészítve. - Hogy mi van?! – csattanok fel hirtelen – Diego, kérlek ne! – szólítom meg idegesen. Nem vagyok a szépsége, sem a babája sem semmije. Főleg nem így mindenki előtt. Az egy dolog, hogy mit suttog a fülembe, és mit hallanak mások. - Aerith! Te mit művelsz? – kérdezi anyám valahonnan mögöttem. – Ki ez az ember? – fordulok a hang irányába és megpillantom anyámat apám társaságában a sor végén ácsorogva. Ahhoz már túlságosan felnőtt vagyok, hogy csak úgy leszidjanak, de azért jelenetet rendezni azt tudnak. Anyám egyébként is nagyon éli a drámákat és ma este még nem volt igazán része benne, hát rendez ő magának, csak hogy mindenki rólunk beszélhessen az elkövetkezendő napokban. Aerith-ről és a szeretőjéről. - Ne haragudj… - mondom Diegonak gyorsan bocsánatkérőn pillantva rá. Felpattanok a helyemről, hogy csatlakozzak a szüleimhez. Vagyis inkább csak elindulok feléjük, de kiviharzom a licit helyszínéről a bár felé, ahonnan jöttem. Itt most úgysincs senki.
Kezdtünk teljesen egymásra hangolódni és ezt nem tudom, hogy magamnak köszönhetem vagy a lány unta meg már a puccos csillogást vagy a pökhendi gazdagokat. Mindig is büszke voltam az udvarlási stílusomra, habár nem voltam az itt látható selyemfiúkhoz hasonlóan jóképű és kinyalt, azért odafigyeltem magamra és igen, jól tudtam smúzolni. Valószínűleg Aeritht ez a keménység, ez a vad és szenvedélyes udvarlás érdekelte inkább, már unhatta az unalmas parti meghívásokat, ötcsillagos éttermeket és unalmas beszélgetéseket. - Külön bejárata? Ezt megjegyzem magamnak. – mosolyogtam rá a magam csibész módján, de nyitva hagytam a kérdést, had egye a penész, bár úgysem törnék be hozzá hívatlanul, mármint szó szerint nem törném rá az ajtót, még úgysem, ha ügyes besurranó tolvaj voltam és értettem a széfekhez is valamennyire. Soha nem loptam a magam javára, de voltak necces pillanatok, így eltanultam ezt a képzettséget is. Arra, hogy nem kéri a képet végül nem válaszoltam, valóban jól fog festeni a dolgozó szobámban, legalább arról is ez a tüzes szépség fog eszembe jutni. Lehet, majd veszek neki valami mást a liciten vagy ékszert, azt úgyis szeretik a nők, Lanceloth meg csak ért hozzá, milyen értékben érdemes vásárolnom hozzá. - Majd megnézem én magamnak. – mosolygok rá, mikor kijelenti, hogy jól áll neki a kék, igazából már ezzel a fekete rucival is jól tudtam azonosulni, szinte odavezető út a bugyijában rejlő boldogságot jelentő mennyországhoz, de türtőztetem magam, egy úriember benyomását kell mutatnom, hogy ne ijesszem el és, hogy Lanceloth se kapjon itt nekem szívrohamot. A licit azonban a lehető legrémesebben alakult, nem tudtam, hogy a lány szülei mögöttünk vannak, bár igazából azt se gondoltam, hogy ők is látnak minket. Leégettem magam és Aerith-et is kellemetlen helyzetbe hoztam. Ahogy elsietett mellőlem én is felpattantam. - Szépség. – nyúltam utána, majd a komornyikom is felugrott mellőlem és megfogta a kezem. - Várj! – kiálltok utána, de Lanceloth megállít. – Uram, kérem. Eleget tett. – mondta mérgesen, majd csalódott arccal figyeltem, ahogy elhagyja a termet a családjával a nyomában. – Sajnálom. – morogtam magam elé, majd visszaültem a szaros táblával a kezemben és folytattuk a licitet, de csak az tudott jó kedvre deríteni, hogy kitaláltam, miként fogok tudni vele találkozni, ráadásul személyesen, főleg, hogy megnyertem a szobrot. A facebook-ot meg azt a kilógrammot meg tartsák meg maguknak a lúzerek.
Kezdőlap
