2023. október eleje

Eleinte kicsit szkeptikusan fogadtam a vezetőség új ötletét, de miután megannyi órán át ötleteltünk a kivitelezésről és arról, hogy pontosan mi is lenne a célunk a cikkel, azok után szemernyi kétségem se maradt és teljesmértékben támogatni kezdtem. Főleg, miután egyértelművé vált, hogy nem akarunk senkit se meghurcolni, hanem inkább egy átfogó cikket szeretnénk arról, hogy mi is zajlik le mind a két oldalon egy-egy „ittas” gázolás esetén, vagy éppen miként lehetne ezeket az eseteket elkerülni. Tudtuk jól, hogy ehhez az kell, hogy szakértőkkel is beszélgessünk, emiatt akartuk a legjobb pszichológusokat is megnyerni, hogy ezáltal még inkább hiteles legyen a cikk és még több szempontból közelítsük meg ezt a kényes témát. Miután sikeresen vettük ezt az akadályt, nem volt más hátra, minthogy az érintett családokat megkeressük bevetve a lehető legtöbb kapcsolatunkat, amit a különféle ügyek megírása közben szereztünk, hogy felkutassuk őket. Szerettünk volna az érem mindkét oldalával beszélni. Tudtuk jól, hogy eléggé kényes témába tenyereltünk bele, így hazugság lenne azt állítani, hogy nem csapódott megannyi ajtó az orrunkra és olykor nem éreztük úgy, hogy nem fogunk sikerrel járni, mert állandóan zsákutcába futottunk. Sokan nem akartak beszélni velünk, vagy éppen felidézni azt a szörnyű napot, amikor a baleset történt. Ezért pedig nem tudtuk hibáztatni őket. Egyszerűen elfogadtuk, hiszen ahogyan nem akartuk őket meghurcolni a nyilvánosság előtt, úgy nem akartunk még több sebet se okozni azzal, hogy beszélniük kell róla.  Egyszerűen csak szerettük volna körbejárni a témát és utána egy átfogó cikket írni arról, hogy ki mit is érez, miért történnek ilyen szörnyű balesetek és esetleg mit lehetne tenni azért, hogy egyre kevesebb hasonló eset történjen.
Kíváncsian pillantottam a házra, majd újra belepillantottam a mappába, hogy biztosan jó helyen vagyok és megnézzem azt, hogy valóban aláírták a korábban megküldött hozzájáruló nyilatkozatot. Fontosnak tartottuk azt, hogy előre kapjanak tájékoztatást arról, hogy mire is számíthatnak, hogy fel tudjanak készülni és az alapján mérlegeljék azt, hogy szóba állnak velünk vagy nem. Nem fog sehol szerepelni a nevük és fényképet se készítünk, mert nem az volt a célunk, hogy bármiféle ítéletet mondjuk felettük, vagy esetleg népharagra ébredjenek a következő reggelen, amikor megjelenik a cikk. Miután magamhoz vettem a mappámat és a táskámat a kocsit magam mögött hagytam és a bejárati ajtóhoz sétáltam, majd csengettem és utána türelmesen vártam. Amikor kinyílt az ajtó, akkor barátságos mosolyt villantottam az illetőre és bemutatkoztam.
- Jó napot, Sophie Lacey Collins vagyok. Mai napra beszéltünk meg találkozót, a cikk miatt jöttem. – hangom barátságosan csendült, ha pedig beengedtek, akkor beljebb sétáltam, de megálltam közel az ajtóhoz. Ha úgy ítéltem meg, akkor kezet is nyújtottam, hogy ismét bemutatkozzak a többi családtagnak is, hogy ki is vagyok és miért jöttem.
- Mielőtt belekezdenénk, szeretném megkérdezni, hogy biztosan szeretnék ezt a beszélgetést? Megkaptuk az aláírt nyilatkozatot, de azóta meg is gondolhatták magukat. Nem szeretnénk, ha kényszernek éreznék ezt az egészet. A beszélgetést bármikor meg lehet szakítani véglegesen, vagy akár szünet miatt is. A nevük sehol nem fog megjelenni, ahogyan ezt ígértük is. Teljesmértékben titokban kezeljük azt, hogy kikkel beszéltünk. Egyedül kor és nem lesz feltüntetve a cikk végén, de az a statisztika miatt szükséges. – türelmesen és barátságosan beszéltem, majd pedig arra vártam, hogy merre fog elbillenni a mérleg. Sajnos volt olyan eset, amikor a család azt mondta, hogy szívesen találkoznak velünk, de aztán mégis meggondolták magukat a helyszínen. Természetesen ez mindig rosszul jön és hátráltatja az egész folyamatot, de akkor se volt semmi gond belőle, egyszerűen csak tudomásul vettük és mentünk tovább, mert a cikknek egyszer össze kell állnia.



öltözet

Sophie

━━━ "To heal our wounds, we need courage to face them."

Azt hihetné az ember, hogy kicsit lazíthat, hogy engedtek azon a bizonyos gyeplőn, de akkor jön csak a fekete leves, hogy miért is. Persze akkora lazulás nem volt lényegében, csak történtek dolgok, amik más vizekre úsztatták azt a képzeletbeli hajómat. Értesítettek és emlékeztettek párszor egy bizonyos érkezőre, aki majd kérdésekkel fog traktálni és nem húzhatom fel magam rajta. Nem tudtam mi a céljuk ezzel...bár amit elmondtak még azon túl érdekelt volna. Miért kell ezen még egyszer túlesnem? A rendőrség is kikérdezett elég sokszor arról a napról, nem hiszem, hogy változott volna a sztorim. Vagy ennek az egésznek a története. Attól hogy ide állít valaki, attól még nem fogjuk tudni visszatekerni a történteket. Pedig milyen könnyebb lenne minden! Úgy meg fingom sincs mi lesz a feladatom, azon túl hogy kérdésekkel leszek traktálva. Elfogadtam, mert ezzel nekem kell szembe néznem, még akkor is ha ez ezerszer rosszabbnak bélyegezhető el, mint egy rendőrségi kérdez-felelek. Na jó, annál nincs is rosszabb. De visszaágálhattam volna a dolog elől, nemet is mondhattam volna, és akkor nem kellene most attól paráznom, hogy mit is fog kérdezni, vagy hogy mennyire fogok kiakadni...de nem akartam visszamondani már. A családom velem van, a támaszaim, így aztán nem volt más hátra, mint az előre. Ám tartottam pár dologtól, az igaz, hogy a családom látott kiakadni és sírni, főleg akkor nap a sokktól. Ám ha felelevenednek megint a pillanatok, mi van ha megint rám jönnek a könnyek? Jó persze, pár zsaru apa haveri köréből látott már azokban a pillanatokban, de hát mégis... eltelt azóta pár hónap...érzékeny vagyok ilyen téren, ez van. Nem hurcolhatnak meg érte, ugye? Anyuék sokszor rákérdeztek arra, hogy biztos akarom-e ezt az egészet? Lett volna választási lehetőségem nem is olyan kevés, de mégis akartam, szinte két kézzel kapaszkodtam abba, hogy akarom. Bár fingom nem volt arról, hogy miért is akarom mindezt annyira megrögzötten. Mit akarhattam ezzel bebizonyítani? Akartam egyáltalán bizonyítani ezzel bármit is? Könnyebb lesz ettől bármi is? Azt hiszem erre választ is akkor fogok kapni, ha elérkezünk a várva várt pillanathoz és megjelenik az a bizonyos cikkíró is. Nem látszott rajtam, hogy izgultam volna, tulajdonképpen a nappaliban olvastam. Nem, most kivételesen nem tanultam, még a nyári meló alatt hozzájutottam olyan könyvekhez, melyek lekötik a figyelmem és felér egy nagyobb tanulásnak is. Ez nem az, persze, de inkább ez, mint az unalom, a telefonpötyögés, mellyel csak a szüleimet idegesítem, vagy a videojáték, mellyel úgyszintén a másikakat idegesítem. Mert hát ezen évre le lettem tiltva ezekről és még egy jó jegy sem hoz enyhülést. Megsúgom fél órát szoktam játszani, nem itthon, haveroknál, kiélvezem náluk a dolgokat, de psszt. Mindenről nem kell senkinek sem tudnia! A csengetésre reagálva felpillantottam a könyvből, összecsukva helyeztem azt magam mellé. Felkeltem lassú mozdulatokkal és az ajtót lesve, mint valami rohadt vadászeb, úgy léptem közelebb ahhoz. Mintha valami mást várnék és nem is azt a cikkírót... pedig mondták is hogy mikor érkezik, benne volt a nyilatkozaton is és a mobilon is egyeztettek az őseim vele. Szóval itt vagyunk...nincs hátra arc. A kilincsre helyeztem a kezem és résnyire nyitottam azt meg. Csaj, mappákkal a kezében...remek, megjött hát. Szóval lassan tártam is ki az ajtót, figyelve a lányt és hallgatva a szavait. A cikk miatt jött, le sem vettem róla a szemem, mindenféle rémséges elmélet futott össze bennem egy pillanat alatt.  
- Jöjjön... - csendesen eresztettem útjára a hangomat, majd az ajtó mögé álltam, hogyha beljebb jön, akkor betudjam azt csukni mögötte. Elakartam bújni és elakartam menekülni, de nem tettem meg. Hiszen én egyeztem bele ebbe, így nincsen semmiféle kifogás, hogy visszatáncoltatom ezt az egészet. Újra felé fordultam, majd elléptem mellette, anyuék felé is bemutatkozott, végül előlről megkezdődött a mókuskerék. Aláírtuk, de meg is gondolhattuk magunkat. Nem néztem anyáék felé, a szőke csajt figyeltem, majd szusszanva szólaltam meg. Hangom amilyen határozott volt, olyannyira féltem legbelül. Gyülöltem magamról és az érzéseimről beszélni, a pszichológusnak is nehezen nyíltam meg, párszor kifakadtam rá, holott ő csak a munkáját végezte. Ahogy most ez a nő is próbálja azt tenni!
- Nincs hátra arc, vetkőzzön le Sophie Collins, nyilván nem öt percre datálta az itt létét. - nyújtottam a kezem, hogy elvegyem a felesleges holmiját, hogy felakasszam az arra kijelölt helyére. Nem kedvességből, hanem inkább a hamarabb való túlesés miatt akartam elkezdeni az egész pucparádét. Ha megkaptam őket, csak akkor fordultam el tőle.  
- Manuel Valderrama vagyok és én egyeztem bele ebbe az egészbe...a szüleim vagy százszor rákérdeztek erre, de nem vagyok az a meghátrálós fajta... - a kabáttal bíbelődtem és magyaráztam, közben a vállam felett néztem rá az egy fejjel alacsonyabb nőre. Nem, nem voltam bunkó, más számára biztos annak tűnhettem, ám ez megszokott megnyilvánulás tőlem idegenekkel szemben is. Nem tudom eltörölni magamat és a jellememet, ez én vagyok. Velem együtt jár minden mocskosság is. Ezért sem tudom fegyelmezni a nyelvem. A hadművelet után vissza is fordultam a nőhöz, mutattam is a helyet, ahová leülhet, a kanapé egész kényelmes volt, a papírszarjai is elférnek az asztalon. Bontakozzon csak ki bátran, vegyen elő mindenféle tollat, papírt, okoseszközt. Én megvárom...rohadtul nem sietek sehová. Ám megerősítésképp anyámra néztem, majd egy mosollyal jeleztem; minden rendben lesz!  

Öltözet-Megjelenés

2023. október eleje

Természetesen még ennyi év rutinnal a hátam mögött is volt bennem egy kis idegesség, hiszen soha nem lehet tudni azt, hogy éppen milyen emberrel találkozom. Voltak már kellemetlen interjúim is felnőttekkel és tinédzserekkel is, de voltak olyanok is, amik nagyon gördülékenyen mentek. Reménykedtem abban, hogy a téma ellenére is ez az utóbbiba fog tartozni és nem lesz semmi baj se. Nem szerettem volna senkinek se kényelmetlenséget okozni, de olykor hiába minden elővigyázatosság, akkor is megesik a baj és örül az ember annak, ha épbőrrel kikeveredik az adott helyzetből. Nem minden szülő tudja féken tartani az érzéseit.
Hangom végig barátságosan csendült, miközben végigmértem a fiút, illetve a szüleit, ha ők is ott álltak nem messze tőle. Reméltem, hogy nem ellenséget vagy kíváncsiskodó nőt látnak bennem, mert egyik se voltam. Én csak a tényeket jöttem megismerni, hogy megszülethessen egy átfogó cikk. Mindig is próbáltam objektív lenni és nem első blikkre megítélni senkit se, ami olykor nehéz, hiszen akaratlanul is kialakul egy kép bennünk a velünk szemben álló személyről és ezt az előítéletet olykor nagyon nehéz legyőzni, megváltoztatni.
- Ez nem csak tőlem függ, hanem tőled is, hogy mennyire szeretnél mesélni, vagy mennyi ideig leszel képes elviselni. – kedvesen csendült a hangom, majd leraktam a mappámat és a táskámat, hogy kibújjak a kabátomból, s ha kellett, akkor a cipőmet is levettem. Nem zavart, ha mezítláb kell lennem, úgyis volt rajtam zokni, de összejárkálni se akartam a lakásukat, hogy miattam legyen koszos.
- Örülök a találkozásnak. Hogy szólíthatlak? – vannak, akik becenevet mondanak, vannak akik a középső nevüket mondják vagy szimplán a keresztnevüket. Szerettem volna ezzel is kényelmesebbé tenni a beszélgetést és oldani az esetleges benne lévő feszültséget. – Engem nyugodtan hívj a keresztnevemen. – nem vártam el, hogy a családnevemen szólítson, de nem szoktam akkor se kijavítani az embereket, ha hirtelen Mrs vagy Miss Collins leszek, bár egyik se voltam. Valójában Mrs. Richards voltam, bár a férjemet vagy 10 éve nem láttam, de elválni még se tudtam tőle, mert nem írta alá a papírokat, viszont ez most nem számított.
Követtem a fiút a nappaliba és helyet foglaltam a kanapén. Mosolyogva körbepillantottam a helységben, majd elkezdtem elővenni a mappámat, a tollaimat és elővettem egy diktafont is.
- Beleegyezel abba, hogy felvegyem a beszélgetést? Egyedül rajtam kívül pszichológus fogja meghallgatni, de természetesen mondhatsz nemet is. Továbbra se az a célunk, hogy ítéletet mondjuk feletted vagy kényelmetlen helyzetbe hozzunk. – azért se szerettem telefonnal felvenni, mert valakikben az félelmet kelt. Tartanak attól, hogy elhagyjuk, ellopják vagy éppen kikerül véletlen az internetre amit mondanak. Jobb szerettem ilyen téren diktafont, ha ezzel is egyfajta biztonságérzetett tudtam kelteni a másik félben, akkor rajtam ne múljon.
- Van esetleg bármilyen kérdésed, kérésed mielőtt belevágunk? – nem akartam egyből belevágni a csöppet se könnyed témájú beszélgetésbe. Szerettem volna, ha kicsit felenged és nem stresszel rá.  



öltözet

Sophie

━━━ "To heal our wounds, we need courage to face them."

Tartottam attól, hogy elfog szakadni a cérnám és túlontúl megered majd a mocskosság a számból. Túl őszintének lenni sem jó, de ha elhallgatok mindent, az sem túl nyerő ötlet, így aztán két tűz között voltam. Az igazságot mondani és nem a saját javamra hajtani a vizet. Elég volt abból, hogy csak én...más is létezik ezen kerek világon. Hogy meddig tudom elviselni őt? Aprót rándult a szám széle, mosolyféle akart lenni, bár inkább mivel túl jól ismertem már magam... fintornak is beillett. A nő a cipőjéből is kibújt mire bármit is szólhattam volna, bár inkább a kabáttal bíbelődtem továbbra is. Mikor visszafordultam, akkor gondolkodtam csak el rajta, hogyha ő számomra lehet Sophie, akkor... én? Elidőztem kis ideig az arcán, majd elfordultam tőle kicsit.  
- Manuel. - nem akartam, hogy egy idegen nő, akit felteszem ma látok először és utoljára, a becenevemen szólítson erre az egy, esetleg két órán keresztül. Ő nem a haverom és nem is egy családtag, egyikhez sem tartozik, így aztán... megoldottam a nagy problémát. A becenevemre bár jobban hallgatok, de elhangzott már felém a “kis pöcs”, a “kisebb Valderrama”, a “királyfi” megszólítások is, bár nem mindegyikre ugrottam és nem is figyeltem fel sokszor. Már csak azért is eleresztettem a fülem mellett. Figyeltem a nagy előpakolást, a dossziékat, a tollakat, a kis dobozfélét. Az mi lehet? Diktafon? Mire rákérdezhettem volna már meg is szólalt, így a kütyüről ráemeltem a tekintetem, hogy figyeljek rá úgy tényleg.
- Ha van saját pszichológusom az nem probléma ugye? - kérdeztem kissé aggódva, hiszen fingom sincs, hogy ebben mit segíthet egy másik dilidoki, főleg ha már beszéltem erről az esetről (is) egy másikkal. - Tartom vele elég sűrűn a kapcsolatot... - Amaz nem az a célt szolgálja, hogy én jobban legyek a későbbiekben, nem? Valami másról van szó?
- Egész végig diktafonozni akar, vagy kihagyhat részeket? - kérdeztem újfent, immár kicsit erőt vettem magamon, hiszen nem vagyok kibékülve egyik pszichológussal sem. Beszélek én, de ne akarják telebeszélni a fejemet mással. Ez a dolguk, jah. Persze hogy nem akartam ezt az egész diktafonos dolgot, de átakartam gondolni még egyszer azt, amit mondott, nem pedig dönteni elsőre. Frusztráció. Ott lapul bennem és kitudja mikor fog megbillenteni... de gondolkodhatok ezen még. Bár ismerve magamat úgyis hamar kifogok akadni és ha ezt vissza hallja más is...megbélyegeznek és lehet az egész családomat. Ezt elkerülném. Én döntök.
- Legyen. - szusszantam kicsit, miközben ledobtam magam a kanapé másik felére. Kicsit távolabb tőle, de kellő távolságra ahhoz, hogy ne kelljen hangosan beszélni a távolság miatt. Elég nagy a hely, szóval törekedtem nem az útjában lenni, ha firkálna valamit. Úgy tűnik ő felkészülten érkezett, én pedig fingom sincs, hogy mitévő legyek ebben a helyzetben. Az oké, hogy voltam rendőrségi kihallgatáson, meg az orvosok is kérdeztek már ki a betegségeim végett...mégis ez kicsit másabb téma. Hogy volt-e bennem félsz? Naná hogy. Kiröhöghet bárki is, hogy ilyentől rám jön a para, de mégis az egyik legrosszabb napomról kell beszélnem...a pszichológusnál általában terelek, bár itt kétlem hogy az működni fog.
- Nem, nincs kérdésem... bármivel jöhet, tárt karokkal várom. - tártam szét a karjaimat és hátra dőltem, majd visszaejtettem a kezeimet is az ölembe. Ha lesz kérdésem akkor úgyis közbe vágok, most úgysincs egysem. Pár másodperc múlva pedig szólásra nyitottam ajkaim inkább.  
- Manolo. - szólaltam meg újfent a lányra nézve, apró mosollyal tűzve meg a szavam. Nem akartam senki száméra Manuel lenni, újságban, bárhol lehet róla szó, de itthon a négy fal között...inkább a kedvelt becenevem legyen a színpadon. Valahogy az nyugtatóbb. Nyugisabb, mint mikor a teljes nevemen szólítanak. Nem hoz rám frászt és nem kapok tőle agyfaszt rögtön.  


Öltözet-Megjelenés

2023. október eleje

TKíváncsian fürkésztem a fiút és reménykedtem abban, hogy meg fog nyílni és nem egy kitalált, előre begyakorolt mesét fog előadni, mert sajnos belefutottunk már ilyenbe is. Igaz, ennyi évvel a hátam mögött általában ezt már elég hamar ki tudom szúrni és ott én vetettem véget a beszélgetésnek. Minden interjú, beszélgetés során fontos az őszinteség, mert csak abból lehet építkezni és azáltal lehet valakit megismerni. Itt meg még inkább fontos volt az, hogy őszinte legyen a másik fél, hiszen egy átfogó cikket szerettünk volna írni, nem pedig egy-egy embert szeretnénk kiemelni, így igazán veszítenivalója se volt.
Alig észrevehetően elmosolyodtam, amikor láttam a kíváncsi tekintetét, azt hogyan figyelte mit is pakolok elő. Egy pillanatra még képes volt elfeledtetni velem azt is, hogy pontosan mi az oka annak, hogy mi találkozunk. Ugyanakkor egyre kíváncsibb lettem a reakcióit látva arra is, hogy milyen is lehet ő valójában. Esetleg mennyire visel maszkot, ahogy a legtöbb ember, mennyire sebezhető vagy éppen pont ellenkezőleg. Minden ember másabb és pontosan ez teszi még inkább érdekessé minden egyes találkozást.
- Részünkről nem probléma, hiszen ahogy említettem nem kifejezetten a te történetedről fog szólni a cikk, hanem több másik fiataléval együtt szeretnénk megírni egy átfogó cikket vagy cikksorozatot. Attól is függ, hogy mennyi használható anyagunk lesz, amiből dolgozni tudunk. – hangom továbbra is barátságosan csendült. Nyoma se volt semmi féle bosszankodásnak, mert részben ismételnem kellett önmagamat. Ölemben lévő mappán pihent a kezem és úgy fürkésztem őt. – Akihez te jársz, ő a te érzéseiddel és gondolataiddal foglalkozik. Aki viszont nálunk fogja hallani, ő nem kifejezetten arra fog fókuszálni, hogy te jobban legyél, hiszen nem is fogtok találkozni, hanem ő inkább majd megpróbál hasznos információkat kigyűjteni az elhangzottakból, esetleg felhívni a figyelmet egy-egy jelre, ami segíthet másoknál megakadályozni, hogy hasonló helyzetbe kerüljenek. – kisebb szünet után szólaltam meg, de még beszéd közben is kicsit elgondolkodtam azon, hogy miként is fogalmazzam meg. Nem voltam pszichológus és nem látom át teljesen az ő munkájukat se, de talán így számára is érthető lesz, hogy miért is szeretnénk megmutatni nekik is beszélgetést. Több szem többet lát, illetve teljesen másabb szakmai síkon mozognak, így nekik feltűnhet olyan is, ami számunkra nem tűnik annyira fontosnak vagy észre se vesszük.
- Szeretnék végig, de ha úgy érzed van olyan része a beszélgetésnek amit nem szeretnél, hogy rögzítésre kerüljön, akkor jelezd előtte és megállítom. Nem szeretném, ha kényelmetlenül éreznéd magad. Teljesen érthető, ha van olyan része a beszélgetésünknek, aminek szeretnél, ha csak én hallanék és más nem. – próbáltam a lehető legmegnyugtatóbb hangomat elővenni, mert szerettem volna, ha nem aggódik, nem agyalja túl a dolgokat, ugyanakkor meg fogalmam sem volt, ha fordított lenne a felállás, akkor vajon én miként reagálnék? Egyáltalán lett volna ennyi idősen annyi bátorságom, hogy részese legyek egy ilyen beszélgetésnek?
Reakcióján és a szavain elmosolyodtam, majd amikor feltehetően a becenevét is megosztotta velem, akkor elmosolyodtam. Nos, talán egy fokkal közelebb kerültünk ahhoz, hogy ne kapjon teljesen frászt tőlem, ha már nem ragaszkodik a keresztnevéhez.
- Rendben, akkor kezdjük. – majd pedig elindítottam a felvételt. Visszaraktam az asztalkára, majd a fiú felé fordultam és kezembe vettem a tollat és a mappámat is. Voltak előre legyártott kérdések, hiszen fontos volt részben az is, hogy bizonyos ponton minden ilyen beszélgetés találkozzon egymással.
- Mesélnél nekem kicsit arról a napról, amikor történt a baleset? Kicsit még a buli előtti időről? Mit éreztél akkor, történt-e valami szokatlan, vagy valami miatt esetleg feszült, ideges voltál és bármi olyat is elmondhatsz, ami szerinted fontos lehet és megosztanál velem. – tényleg érdekelt minket az, hogy mi történt még azelőtt, mielőtt megérkezett volna a buliba. Majd jönni fog az is, hogy miért ment. Levezesse a feszültséget, vagy csak szórakozni és hasonlóak. Az ott történtek, aztán pedig jönnek majd szépen sorba az események. Ha pedig mesélni kezdett, akkor én elkezdtem gyors jegyzetelni, felírtam a fontosabb dolgokat és közben olykor bólintottam, rá is néztem, hogy biztos lehessen abban, hogy figyelek rá. Illetve hogy ne érezze úgy, hogy kizártam őt és csak a jegyzeteim léteznek számomra, mert nem így volt.


öltözet

Sophie

━━━ "To heal our wounds, we need courage to face them."

Megtudom érteni a nőt is, a munkáját végzi, ám van amit nem csípek. De nem akarok sem balhét, sem kioktatást, együttműködést kértek tőlem. Szóval ekképpen kell hozzá állnom a dolgokhoz. Kibeszélhetem magamból az érzéseimet -megint-, szóval nem okozhat problémát ez mind. Pedig problémás. Mi van ha azt is kibököm, amit eddig elhallgattam mások elől? Mi van ha kifakadok és elküldöm a búsba? Mindent vagy semmit alapon mégis csak beleegyezek ebbe a pszichológus dologba. Legyen, hallgassa végig. Vegyen fel mindent, nem vitatkozom, együtt működöm.
- Rendben. - apró mosolyra húzódik ajkam, bár mindez inkább visszafogott mosoly, hiszen nem voltam annyira biztos benne, hogy jó ötlet-e. Igen, paráztam miatta. Hiába volt kedves a nő, hiába volt a hangja a nyugalom szigete, nekem annyira nem segített. A saját pszichológusukra is kioktatott, hogy miért szükséges, így bólintottam csupán, hogy tudassam vele, rendben van. Legyen így. Igen, ez így érthető, hogy ki miért dolgozik. Az enyém értem, az övüké pedig ebből az egészből akar bármit megtalálni és tovább vinni a szálat. Érthető. Nem is akarok ezzel tovább foglalkozni. Bőven elég hogy figyelnem kell a szójárásaimra. Rohadt nehéz lesz ez biztos. Könnyebb lenne, ha nem venné fel a beszélgetést, de a munkája miatt kötelező jellegű, amit meg is értek. De szólhatok, ha vannak dolgok, amiket nem akarok másokkal tudatni. Ez azért megkönnyebbülést is hoz magával, az arcomon is látszik, hogy elmúlik többnyire az ez okozta para, a feszültség, a kényelmetlen érzés. És persze hogy akadnak dolgok, amiket nem akarom, hogy más is halljon. Az én érzéseimet teregetem ki idegenek előtt, szóval nem, rohadtul nem mindegy. Mikor megkezdtük a dolgokat, sóhajtottam, összedörzsöltem a tenyeremet és a diktafonra pillantottam. Nem kellene túlagyalni, de ami a szívemen az a számon típusú srác voltam. A pillantásom is a lány körüli dolgokra siklott, a mappára, a tollra, próbáltam elterelni a figyelmemet a saját kínjaimról erről az egésszel kapcsolatban. Nem akartam kiakadni, de tényleg közel voltam hozzá. A nap, mielőtt minden szar megtörtént volna és minden a nyakamba zuhant. Erről beszélni is nehezebb, de összeszedem magam és a szemeibe nézek. Mi lehetett akkor nap? Mi késztetett arra, hogy bulizni menjek? Akad pár dolog, de leginkább az, hogy büntetésben voltam és rohadtul nem akartam “engedelmes” lenni. Pörögtek a gondolataim és mindvégig a buli járt az agyam minden pontjában. Kussban voltam, ám elkellett valahol kezdeni, leginkább az elején és ott mindenképp.  
- Az egyik barátomnál voltam, PS-eztünk, kockultunk, baromkodtunk. - kezdtem bele végül az elején. - A baleset előtti napon mentem át hozzá. A terv ott alvás volt, elvileg egész éjjeles fent létet akartunk...de mielőtt kikeltem volna otthon az ágyamból, kaptam egy SMS-t és egy körüzenetet a közösségi oldalaimon. Szóval rákattantam fejben, mikor átértem a baráthoz, akkor említettem meg neki a másnap este programját. - magam elé révedve néztem magam elé, próbáltam felidézni az akkori napot, bár rohadt nehezen megy a mai napig felidézni egy két részletet. Mondjuk, hogy mi volt az első pia, amit megkaptam, de ez most mellékes volt.  
- Az hogy neki a buli említése sem tetszett, az tökre mellékes volt, mert az ő kocsijával mentünk végül. Ő azért jött velem, mert nem akart egyedül hagyni. Kimaradt volna... - aprón elmosolyodok, hiszen emlékszem az összezörrenésre, ami kitartott úgy kettő perc erejéig, de semmi több. Az, hogy miért döntöttem úgy, hogy a buli lesz a következő állomás...nem tudom. Talán csak anyáméknak akartam megmutatni, hogy mekkora nagylegény vagyok. A tiltás ellenére is bulira vágtam magam... jah, nagylegényledtem és nézzük meg mi is lett belőle. Sophie-ra pillantok lassan, apró mosollyal, hiszen ez a rész úgy ennyi.



Öltözet-Megjelenés

2023. október eleje

A reakciói nem kerülték el a figyelmemet, de nem tettem szóvá, ahogyan nem is siettettem, mert annak semmi értelme se lett volna. Látszott rajta, hogy így is kényelmetlenül érzi magát, én pedig azt szerettem volna, ha idővel kicsit oldódik a hangulat és nem kell majd harapófogóval kihúzni belőle a válaszokat, ehhez pedig türelemre volt szükség. Egy bátorító mosolyt és biccentést kapott csak válaszul, de nem kezdtem el a tollat vagy a füzetemet babrálni, ahogyan a pillantásom is barátságos maradt és nyoma se volt semmiféle sürgetésnek. Ha úgy érzi eljött az ideje a beszédnek, akkor majd úgyis válaszokat kapok a kérdéseimre.
Amikor végre megtörte a csendet, akkor haloványan elmosolyodtam és miközben figyeltem arra, amit mondott elkezdtem jegyzetelni is. Nem kellett folyamat figyelnem a füzetemre, mert régóta csináltam már ezt, hogy fent tudjam tartani közben olykor a szemkontaktust is, ezzel biztosítva a másik felet arról, hogy figyelek rá is és nem vesztem el teljesen a jegyzetelésben.
- Úgy érezted, ha nem mész el rá, akkor ki fognak közösíteni vagy kimaradsz valami fontosból? – tényleg érdekelt, hogy miért is lett ennyire fontos számára a buli, hogy az előre eltervezett dolgokat is simán kukába hajította miatta. Pedig a barátság fontos az ember életében, ahogyan a közösprogramok is, mert az által tud elmélyülni igazán két ember kapcsolata. Általában a fiataloknál mindig van egy ok a bulira, ami részben az alkohol, de mellette mindig van még valami. Azt hiszik, ha nem buliznak, akkor majd lenézik a többiek, vagy nem lehetnek menők, esetleg kimaradnak valami fontosból. Tapasztalatom szerint ez náluk nem csak a fáradtgőz kieresztéséről szól, mint mondjuk, amikor a felnőttek beülnek valahova italozni vagy otthon kibontanak egy üvegbort.
- Szóval annak ellenére, hogy a barátod nem akart menni, még is rávetted? Nem éreztél emiatt bűntudatot, hogy egy buli miatt törlöd az eltervezett programot, ami talán neki fontos lehetett? – kíváncsian csendült a hangom, mert ezek szerint ő akart annyira menni. – A szüleitek tudtak arról, hogy hova készültök, vagy meg se fordult a fejedben, hogy szólj nekik a programváltozásról? – a hangom továbbra is barátságosan csendült és kíváncsian, mert tényleg szerettem volna megismerni kicsit jobban őt, az eseményeket, azt hogy mit érzet, milyen gondolatai voltak. – Miért volt ennyire fontos számodra ez a buli? Netalán úgy érezted, ha nem mész el rá, akkor valami fontosból kimaradsz? – ha jól tudom, akkor a fiatalok gyakran tartanak bulikat, akár minden héten is, így számomra kicsit nehéz volt megérteni azt, hogy miért is lenne akkora tragédia, ha olykor egy-egy buli kimaradna, de ez már egy másik kor volt, én pedig nyitottam álltam az egészhez. Szerettem volna megérteni, átlátni kicsit jobban a dolgokat.
- Volt valami ami emésztett? Ezért döntöttél amellett, hogy ki akarod engedni a fáradt gőzt és döntöttél amellett is, hogy alkoholt fogyasztasz, vagy teljesen más oka volt? Kérlek, mesélnél kicsit a bulin történtekről. – bátorító mosolyt is kapott a szavaim mellé, hiszen továbbra se azért voltam itt, hogy ítéletet mondjak a feje fölött. Engem csak érdekeltek a történtek és az, hogy végül mi vezetett ahhoz, hogy ittasan üljön a volán mögé, aminek az a baleset lett a következménye. Illetve az is érdekelt, hogy csak az alkohol tehetett arról, hogy megtörtént az az eset, vagy netalán történt valami ott, ami kicsit megtépázta őt, netalán felhúzta, ami szintén eléggé befolyásolhatta a történet végkimenetlét.



öltözet

Sophie

━━━ "To heal our wounds, we need courage to face them."

Elmesélni valaki idegennek azt a napot, hogy aztán majd kérdésekre agyalj...nem számítottam rá. Teljesen más szint volt ez, mint a nyári gyakorlat, ott is kaptam kérdéseket, de ott fele ennyire nem aggasztott a dolog, mint itt és most a nőnél. Hiszen újságba kerülhet a válaszom. Hiszen ismeretlen kérdéseket fog feltenni nekem. Amikre nem is olyan biztos, hogy fogok tudni elsőre választ adni. Nehéz dolog a saját magam belsőjébe belátni, főleg ha válaszokat se tudsz mindig, mert...csak lépni szoktam, van mikor gondolkodás nélkül. A kérdés elreppent a válaszom után, így apró cinikus mosoly változott rá a képemre.
- Utálok kimaradni a dolgokból, főleg ha érint engem is. Egy jó házibuli, vagy kötekedés...szeretek a középpontban lenni. - az utóbbi majdnemhogy csak a másik életébe került, így próbálom kicsit visszafogni magam, több kevesebb sikerrel de megy is a dolog. Nem száz százalékos, így aztán sokszor fordul a világom a feje tetejére...még mindig vannak problémás helyzeteim, de igyekszek. Tényleg. Az meg hogy Henry akart-e jönni vagy sem, az meg sem fordult a fejemben igazából. Csak közöltem vele a dolgok alakulását és jött.
- Visszatáncolhatott volna, nem köteleztem semmire sem...de eljött. A programváltozást meg nem kötöttük egyik szülő orrára sem, mivel...- elhallgattam kicsit és lesütöttem a pillantásomat, figyeltem az asztal lapját, annak széleit, hogy vajon hogy bökjem ki anélkül, hogy ne legyek irdatlan bunkó?! Visszanéztem az újságíróra.
-...mivel el sem engedtek volna. És akkor úgy hiszem akkor pont büntetés volt, bulimentes hónapnak kellett volna lennie... - vakartam meg a tarkót zavaromban, hiszen jól tudtam akkor is hogy mi a helyzet a szülői szavakkal, tisztában voltam a dolgokkal itthon, hogy ki mit beszélt meg velem és ki miért volt rám dühös, meg hogy a büntetést kiosztották, utána pedig átléptem a saját határaimat. Bűnös vagyok azt hiszem. Leengedtem a kezem és összefűztem az ujjaimat, előre dőltem és mély levegőt vettem, próbáltam nyugodtabbra venni a dolgokat, de ha ez így folytatódik, hát nagy szarban leszek. Lepillantottam a diktafonra, majd a nőre figyeltem várva a további kérdéseket és persze hogy figyeltem, szóval nem azt mondom, hogy toppon voltam, de jelen voltam a saját életemben. A következő kérdést megismételtem magamban, hogy vajon milyen oka lehetett...vajon mit gondoltak volna rólam azok, akik minden egyes házibulin ott láttak, mindig összeütköztünk egy egy ilyen eseményen és akkor pont akkor, mikor fontos lett volna...nem találnak?
- Hm...túl sok az olyan haverom és ismerősi köröm is hatalmas...minden egyes házibulin összetalálkozunk, vagy kisebb eseményen. Szerintem gáz lett volna, ha akkor nap nem vagyok jelen...nem kellene azzal foglalkoznom, hogy ki mit mond...de tudja az egó igen csak kényes dolog. - mosolyodtam el, majd torkot köszörültem, felegyenesedtem. - Ha nem mentem volna el, igaz minden csoda három napig tart, akkor hallgathattam volna egy csomó szarságot. Köztük a gyávaságról, anyu szoknyája mögé bújós csávó lettem és hogy nem illő rám a Manorama név. Nem nagyon akartam lecsúszni a ranglétráról, amit az évek alatt szereztem...egy senki lenni a városban...mintha egy online játékban lennél kezdő és nem pedig profi... tudja hogy ez mit jelent? - teszek fel egy pimasz kérdést, ugyan nem akarok bántó sem lenni, de tudnia kell, hogy mik mennek mostanában a fiatalok körében. Kifújtam a levegőt és letöröltem a nadrágomba az izzadt tenyeremet. Nem parázok rá a dolgokra, de egész kellemetlenek a kérdések, de legalább a válaszaim őszinték. Legalább már én is tudom hogy mi bajom van sokszor a legtöbb esetben. A kérdése megint elgondolkodtatott. Mi miatt ittam? És mi miatt akartam kiereszteni a fáradt gőzt? Volt oka? Vagy csak mentem? Biztosan volt valami. Hüvelykemmel hátra felé böktem a családom felé a vállam felett.
- Valószínűleg a lázadás. Ahelyett hogy csendben tettem volna idehaza...helyette megszegtem mindent és magamra haragítottam elég sok mindenkit. - leeresztettem a kezem is vissza az ölembe, elpillantottam a lányról, oldalra figyeltem egy pillanatra, majd vissza a nő arcára és csendesebben válaszoltam, vagy legalábbis folytattam a beszélgetést.
- Sokszor nehéz, hogy ne lépjek át egy határt. Nehéz átgondolnom, hogy kihez tartozzak. Haverokhoz, kik istenként tisztelnek, vagy legalább nem közösítenek ki és ugyanaz az érdeklődési kör is...vagy idehaza legyek olyan fia anyáméknak, aki miatt nem kapnak majdnem mindennap idegbajt. - nem mintha olyan nagyon halk lettem, hiszen nem tudok idehaza suttogni még akkor sem, ha épp az kellene. Az őszinteséget meg mindenki szereti, így hát tessék beérni ennyivel. Spanyolnak lenni igazán nehéz mutatvány....  

Öltözet-Megjelenés

2023. október eleje

A fiú válaszát rezzenéstelen arccal hallgattam, mert egy pillanatra még az is átfutott az agyamon, hogy talán ennyi idő elteltével se igazán fogta fel a tettének a következményét. De nem akartam még hagyni azt, hogy a benyomás elhomályosítsa a látásomat, mert az is lehet, hogy ez részben csak álarc nála, hogy nehogy megmutassa azt, hogy sebezhető még ő is és én is tévedhetek, így sietve száműztem ezt a gondolatot. Végül csak újfent bólintottam arra, amit mondott, aztán lepillantottam az ölemben lévő füzetemre és felírtam pár szót.
- Nem gondolhatta azt, hogy a barátságotok lehet a tét, vagy esetleg később beszólásokat kaphat tőled, ha kimarad, vagy csak úgy érezte vigyáznia kell rád? – ez mind-mind csak feltételezés volt, de igazából nem csak magát, hanem a barátját is szabályszegővé tette azzal, hogy mind a ketten a bulin kötöttek ki. Ebbe ő belegondolt, hogy nem csak magát, hanem azt a másik srácot is bajba sodorta valamilyen szinten, vagy még annyira fiatalok, hogy nem látják teljesen az összefüggéseket? Én se voltam mindig jó kislány, de az is igaz, hogy a szüleim büntetésével általában soha nem dacoltam, ahhoz eléggé tiszteltem őket és mindig tudtam mélyen legbelül, hogy jogosan viselkedtek úgy velem.
Figyeltem a fiú reakcióját, válaszát hallva pedig kicsit feljebb húztam az egyik szemöldökömet, de nem mondtam semmit se és továbbra se ült ki túlzottan sok érzelem az arcomra. Nem azért, mert rideg lennék, bár neki lehet kicsit úgy tűnhettem olykor, hanem sokkal inkább azért, mert most nem számított az, hogy én mit gondolok róla, vagy az egész helyzetről. Ez nem erről szólt és nem is akartam teret engedni ilyen téren se az egésznek. Megköszörültem kicsit a torkomat és hagytam neki egy kis szusszanásnyi időt, mielőtt ismét megszólaltam volna. – Szóval nem csak azt nem tudták, hogy hol keressenek téged, ha bármi baj történt volna, hanem még szembe is mentél a szüleiddel? Emiatt nem volt bűntudatod, vagy nem fordult meg a fejedben, hogy esetleg aggódhatnak érted, ha nem tudják merre is vagy? – hangom barátságosan és érdeklődve csendült, ha pedig ismét beszélni kezdett, akkor én folytattam a jegyzetelést, miközben olykor egy-egy megjegyzést is felvéstem arról, hogy miről is árulkodik a testbeszéde, mit tesz, hiszen azok mind-mind fontosak lehetnek abban, hogy még jobban körbejárjuk a témát, vagy a dokiknak, akik velünk együtt dolgoznak ezen az egészen.
Benedvesítettem az ajkamat, miközben ő mesélt és a történet előrehaladtával egyre nehezebb volt kívülről szemlélni az egészet. Őszinte volt velem, ez látszott rajta, ugyanakkor ennek köszönhetően egyre nehezebb volt fenntartani a határokat és megmaradni az objektív szemlélői szerepnél. Minden történet hatással van az emberekre, ez a történet pedig itt kelt előttem életre és őszintén sajnáltam a fiút, meg a szüleit is. Nem tehettem róla, de így éreztem. Sietve nyeltem egy nagyot és igyekeztem összpontosítani arra, amiért itt voltam és továbbra se teret engedni az érzelmeimnek.
- Igen, pontosan tudom, hogy ez mit jelent. Lehet nem vagyok szemtelenül fiatal, de azért a játékok világa ismerős még számomra is. – kedvesen csendült a hangom, majd egy szőke tincset a fülem mögé simítottam. – Értem, hogy fontos az, hogy mások felnézzenek rád, hogy nem maradhatsz ki semmiből se, de hol van az, amit valójában te szeretnél? Mert nekem abból amit mesélsz, nem úgy tűnik, hogy te ezekre vágynál, hanem inkább csak a figyelemre, hogy te legyél a középpontban és ezért bármit megtennél, vagy tévednék? – hátra dőltem a kanapén és kíváncsian fürkésztem őt, mert tényleg ez jött át mindabból, amit mesélt, hogy nem számít más, mint az, hogy a középpontban lehessen és mindenki tudja, hogy ő kicsoda. – Miért szeretsz ennyire a figyelem középpontjában lenni? Van ennek különösebb oka, vagy csak ekkor érzed jól magad? Esetleg ha nem rád figyelnek az emberek, akkor úgy érzed kevesebbet érsz? – láthatta rajtam, hogy tényleg érdekel a válasza. Vajon ez nála védelmi mechanizmus, mert akkor nem kell másokkal foglalkoznia, hanem csak az számít, hogy ő mit akar, vagy pedig vágyik a figyelemre, amit szerinte máshol, akár itthon nem kap meg? A gyerekek gyakran nem érzik elegendőnek a szüleiktől kapott figyelmet, legalábbis volt már ilyenhez is szerencsém.
A pillantásommal követtem azt, ahova bökött és egyértelmű volt, hogy a családjára gondol.
- És most hogy ennek tudatában vagy, másként cselekednél, vagy továbbra is úgy érzed, hogy lázadnod kell? – könnyedén szülte a válasza a következő kérdést, hiszen vannak olyanok, akiket nagyon megváltoztatott egy ilyen baleset, vannak olyanok, akiket meg se érintett, mintha csak egy légy kenődött volna szét a szélvédőn, ami még számomra is ijesztő volt. Ő pedig, nos, még nem igazán tudtam, hogy melyik halmazba is tartozik és talán jobb is volt így, mert legalább segített abban, hogy ne kezdjem el őt valahova sorolni. A biztos középúton kellene tartanom magamat is.
- Bocsánat előre is a kérdés miatt, de megint azt mondod, hogy vagy a barátaidnak, vagy a családodnak felelj meg és melyikük értékrendje szerint élj. Hol maradsz te? Melyik vagy, vagy az nem számít, hogy te igazán milyen lennél és mire vágysz, mindig csak az számít, hogy mások milyennek látnak és milyennek akarnak téged elfogadni? – a fiatalság részben erről szól, hogy keressük az utunkat, próbálunk rálelni arra, hogy milyenek is vagyunk. Látjuk azt, hogy a felnőttek mit is várnak el tőlünk, de kár lenne tagadni, hogy csak ők nekik kell megfelelni, hiszen ahogy ő is mondta, ott a barátitársaság is és valahol a kettő között talán elveszik az, amire sokszor csak felnőttként jövünk rá, hogy kik is vagyunk mi valójában.
- Szeretnéd, ha tartanánk egy kis szünetet? – kicsit aggódva csendült a hangom és láthatta rajtam, hogy részemről teljesen rendben van, ha szeretne inni vagy kicsit kiszellőztetni a fejét. Ha maradtunk, akkor egyből újabb kérdést szegeztem neki, ha pedig szüksége volt egy kis időre, akkor csak a visszatérte után szólaltam meg, de csak az után, hogy megtudtam jól van-e és biztosan szeretné folytatni ezt a beszélgetését.
- Amikor megtörtént a baleset, akkor mit éreztél, vagy az utána következő órákban, pár napban? Úgy érzed, hogy az megváltoztatott téged bármiben is? Gondolkodásban, tettekben, vagy nincs kihatással az életedre? – hangom teljesen hétköznapian csendült, minden érzelmet, mindent elrejtettem belőle, ami bármit is sugallhatott volna arról, hogy én mit is gondolok erről az egészről, mert mint azt az elején is említettem neki is, nem azért voltam itt, hogy ítéletet mondjak felette, hanem meghallgassam őt.


öltözet

Sophie

━━━ "To heal our wounds, we need courage to face them."

Fogalmam sincs mit gondolhat a nő rólam, a családomról és erről az egész helyzetről. Nem akartam ilyen és ekkora zűrt kavarni, de mint mondani szokták...a sorsnak biztos tervei vannak velem. Remélem nem így lesz és könnyedén túljutok majd minden kisebb szarságon és nem köp szemközt az élet. Kicsit témába kerül a haverom is, hogy miért is volt velem? Miért rántottam őt ebbe bele? Mit gondolhatott? Nem gondoltam rá...nem érdekelt, vagy nem tudom, hogy mit akart aznap. De eljött velem.
- Nem parancsoltam rá... - eszembe sem jutna ilyesmit elkövetni ellene... - ...úgy döntött, hogy jön és jött. - számomra ennyi ez a része a dolognak, nem volt ebben semmi ráhatásom, ő sem akart rábeszélni semmire, együtt mentünk el és külön váltunk... illegálisan voltunk jelen a bulin. Ilyeneken nem szoktam parázni, csak akkor, amikor bukovári a dolog és ez aznap pont az volt... meg is lett triplán érte a “jutalmam”, máig szívok is miatta. Szembe mentem a szüleimmel, az akaratukkal és mindennel, amit eddig adtak, kértek és én mindig elvettem, ami nekem kellett. Önző voltam... és bele sem gondoltam, hogy ők mit éltek át akkor, mikor keresni kezdtek, vagy mikor érkezett a hívás a balesettel kapcsolatban. Ahogy abba sem, hogy...
- Nem, akkor pillanatnyilag nem fordult meg a fejemben semmi sem. Menni akartam, csak ez járt a fejemben...kigondoltam és nem gondoltam semmire... és senkire. - ez a színvallás egyre csak rosszabb lesz, olyanokat mondok el egy cikk kedvéért, amit másnak nem is mertem még elmondani... a legfontosabb a szüleim lennének, de mégis...van hogy máshol nyerek menedékre. Megbízom a szüleimben teljes mértékben, feltétlenül, ám van hogy egy idegen tanácsa is meghozza a gyümölcsét. - Mikor apáék kiértek a helyszínre, talán akkor jött ki rajtam mindez igazán...elakartam tűnni előlük is a térképről...nem akartam semmilyen fejmosást kapni, nem akartam a csalódást látni az arcukon...- elcsendesedtem és oldalra pillantottam, csak hogy ne Sophie semmitmondó arckifejezését bámuljam. Az asztal lapja is érdekesebb most, mint ezt a tekintetet figyelni ebben a pillanatban. Igen, nem akarom, hogy ítélkezzen felettem és főleg nem akarom, hogy a családom felett tegye mindezt. Ők nem tehetnek erről... olyan kérdést kaptam viszont, amire összeszűkültek szemeim és úgy figyeltem rá újfent. A figyelemre vágyok. Valóban. Apa 0-24-ben dolgozik, ha itthon is van, akkor pihen, vagy én vagyok távol, mondjuk a suliban. Haverokkal. Ők vannak nekem és fontos az, hogy amit látnak, az ne egy lúzer legyen. Szeretek nagymenőnek kinézni és ezt Sophienak is elmondom, persze erre is van válasza, amire már vissza is nézek rá.
- Szeretem a figyelmet. - mondjuk nem így akartam kapni, hogy majdnem megöltem egy lányt. De nyilván okkal neveztem magam kiskirálynak. - És nem...mármint...nem tudom. - bele zavarodok egy pillanatra a dolgokba és lehet, hogy valóban a nőnek van igaza. De a lánynak sem ártani akartam, tulajdonképpen semmit sem akartam, én csak ... valóban figyelmet akartam? De mégis kinek a figyelmét akartam elnyerni ezzel? A szüleimét? Vagy a haverjaimét? De az igaz, hogy szeretem, ha tudják, hogy ki vagyok és kivel nem kéne packázni. Nem is mernek a legtöbben, akik ismernek, akik meg nem, nos azok meg majd megismernek. De hogy mindez mennyire lenne fontos? Fontosabb bárminél ez? Ha nem figyelnek rám...kevesebbnek érzem magam...fejet ingatok, nem tudok rá választ adni, egyszerűen nem tudok rá semmit se.
- Nem tudom... - suttogom elkeseredetten, szinte már folytogat a sírás, sikerült magamba néznem, hiszen nem tudom és nem is érzem magamban ezt a választ, de keserűség ölel körbe azt érezve, lehetséges, hogy igaza van. Talán ez miatt is megy állandóan a harc köztem és a szüleim között, vagy köztem és a tanárok között. Vagy esetleg köztem és az utálóim között. Nem tudnám megmondani, hogy igazából mennyi minden zavar, akkor, ha valami jobban az előtérbe kerül annál, hogy én is itt vagyok, jelen vagyok...vagy ha rólam beszélnek mocskosul és jelen vagyok és tudnak róla. Gyűlölöm. Továbbra is úgy érzem, hogy lázadnom kell?
- Nem...nem kellene, mégis megtettem. Nincs rá semmilyen épeszű magyarázatom, de elvoltam azóta bulizni...egyszer...de nem nyúltam azóta sem a mobilomért, vagy nem nyúltam a videójátékaimhoz, vagy az online felületeimet nem böngésztem... egyszerűen máshogy nem tudtam kitombolni magam... szükségét éreztem. - magyaráztam csendesen és figyeltem a diktafont is, miközben az őszinteségem is felbukkant és szófosásom lett ettől a vallomástól. Nem hazudtam apáéknak, nem szóltam a távollétemről, több okból sem, de haza jöttem. Mindig haza jövök, nincs olyan, hogy megszökök...akkor sem tettem, mikor a baleset volt. És akkor sem tettem, mikor kiderült anya terhessége, hogy más lesz most már jobban előtérben, mint én magam. Persze én is fontos vagyok, de most más a fontossági sorrend. Újabb kérdés töri meg a válaszom utáni csendet és előre is bocsánatot kér, így felemelem a pillantásomat is rá. A barátoknak való megfelelés. A családnak való megfelelés. A magamnak való megfelelés. Magamnak hogyan felelhetnék meg? Hogy igazán milyen lennék? És hogy mire vágyok? Csak az fontos, hogy mások milyennek látnak? Fontos ez? Ökölbe szorul a kezem, jártatom a lábamat, stresszt vezetek le éppen, kényelmetlen lett a helyzet a kérdés áradattól...
- Van, aki nem tud rólam semmi pozitívat elmondani. De, akik ismerik azt az énemet, aki képes mosolyogni és jókedvet hozni a másik számára...kevés ilyen van. Az vagyok én... hogy az ő szavaival éljek...nincs bennem semmi rossz, csak egy csupaszív srác vagyok, aki olykor pengeélen táncol... - vallomást okozott a szavaival, még sosem magyaráztam magamról ennyi mindent, pedig nagyon fáj belül a lelkemnek. Hogy jól esik-e elmondani ilyesmiket? Annyira nem, de megesik, hogy túlcsordul a pohár és nincs tovább. Ez is olyan helyzet. De azokban az őszinte mosolyok során...szabadnak érzem magam. Vajon miért nem tudok olyan maradni? Mégis mi hozza ki belőlem a mostani énemet? Hogy szünetet tartsunk-e? A hajamba túrok, kieresztem az ökölbe zárt kezem, érzem a nedvességet a tincseim között, megizzasztottak a kérdései...
- Nem. Nincs szükség rá... - fejet ingatok, leeresztem újra a kezem, kiroppantom egy mozdulattal a beálló nyakamat...majd újból fókuszálok a lány arcára és szavaira, főleg a jelenlétére. Próbálok nyugton maradni, próbálok nem anyuékra figyelni, most fontossak ezek a kérdések is, szóval had maradjak még egy kicsit összeszedett. Jól vagyok, a szívverésem szapora, a stressz szintem magas, de majd lenyugodok. Csak legyek túl rajta. A baleset során mit éreztem? Mit éreztem a napokban? Vagy egyáltalán nem hatott rám mindez? Hirtelen álok fel a kérdés áradat miatt, amik szívtelennek tűnnek, de nem azok, hiszen nem egy hegyomlásnyi teher van rajtam...  
- Mi az, hogy nincs kihatással az életemre? - tárom szét a kezem, kissé talán hangos voltam és idegesen csendült a hangom, de ilyen kérdéssel nem mindennap találkoztam.  
- A baleset után napokig csak bőgtem este, képes voltam suli után bemenni a kórházba, hogy a lány közelében legyek, hogy lássak az állapotát. Képes voltam imádkozni, hogy jól legyen...nem mintha hinnék ezekben az ostobaságokban...de kissé megkönnyebbültem utána. A baleset napján a saját életem is leforgott előttem, amikor a lány felcsapódott a kocsira, ahogy utána szétfolyt az aszfalton a vére, ahogy ott élettelenül feküdt kifacsarodott végtagokkal...a mai napig vissza akarom fordítani az idő kerekét, hogy ne történjen meg mindez... - visszaülök, hiszen, ha továbbra is állva maradok, félő, hogy itt hagyom az egészet a francba. -...de mivel ilyesmi nem létezik...nem sajnáltatom magam...azon vagyok, hogy jobbá tegyem magam körül a dolgokat... - még ha ez sokszor nem is tűnik annak. -...sokszor rezzenek össze autókékcsikorgásra, kiráz a hideg egy ilyen hallatán...képtelen voltam autóba ülni egyedül...hánynom kell akárhányszor beülök a kocsiba bármiért is... szóval ne mondja nekem azt, hogy egyáltalán nem hatott meg a dolog... rohadt mód felelős vagyok másokért a tetteimmel... - magyarázom más kevésbé ingerülten, sokkal inkább hat a dolog durcázásnak, bár ha inkább rám hallgatnak, akkor egy negatív dolog előszele mindez. Talán mégis csak kellett volna 5 perc szünet.  

Öltözet-Megjelenés

2023. október eleje

Azt hiszem olykor ez volt a legnehezebb része a munkámnak, hogy teljesen pártatlan tudjak maradni, el tudjam rejteni az érzéseimet, hogy ne befolyásolja a másik felet se az, hogy netalán én mit érzek és engem se befolyásoljon íráskor az, hogy mit is gondolok az interjúalanyról. Néha ez roppant nehéz volt, főleg mostanában, amikor fiatalokkal beszélgettem, akik olyan dolgon mentek át, ami még egy felnőttet is jobb esetben eléggé megviselt volna, nemhogy egy tinédzsert, amikor alapból minden káoszosnak hat, hiszen abban a korban vannak, amikor még keresik önmagukat az elvárások hada közepette.
Csendesen hallgattam őt, olykor egy aprót bólintottam, hogy tudja figyelek rá és nem csak a jegyzetelésnek szentelem minden figyelmemet. Olykor őt fürkészve írtam, míg máskor lepillantottam a füzetemre, hogy hol hosszabban, hol csak pár szót felvéssek, ami még esetleg később jól jöhet, amikor a cikket ki akarjuk dolgozni és megírni. Sok munka lesz még, de addig még bőven akad tennivaló, hiszen nem ő az első és utolsó interjúalanyunk a tervben lévő cikksorozat miatt.
- Érthető és sajnálom, de gondolom ők végig melletted álltak és állnak most is, nem? – láttam, hogy miként fordítja el a fejét, miközben őt fürkésztem. Nem tudtam hibáztatni érte, hiszen tényleg igyekeztem megmaradni a lehető leghétköznapi keretek között és nem túlzottan sok érzelemnek teret adni, ami talán jó, talán nem. Arcomba hulló hajamat a fülem mögé simítottam és bátorítóan bólintottam, hogy nyugodtan folytassa, még egy alig észrevehető barátságos mosolyt is kapott tőlem, mintha csak azt akartam volna a tudtára adni, hogy itt nincs mitől tartania. Továbbra se az a célom, hogy ítéletet mondjak a feje felett, egyébként is miként tehetném? Senkit se egy tett alapján ítélünk meg, ha még is, akkor az igazán szomorú.
- Rendben, érthető, hogy nem tudod. Gondolom alapból se egyszerű a mai világban tinédzsernek lenni. Megannyi elvárás, most már ott a közösségi média is. – barátságosan és megértően csendült a hangom, majd lepillantottam a füzetemre, mert szerettem volna még kérdezni, de most még is inkább elengedtem az elmémben megformálódó kérdéseimet a figyeleméhséggel kapcsolatban, valahogy jobbnak láttam így. Nem szeretném, ha kiborulna, ahogyan bántani se akarom a kelleténél jobban, mármint látható az, hogy nem könnyű erről beszélnie egy idegennel, én pedig nem akarok még több sebet feltépni annál, mint amit szükségesnek látok az átfogó cikkhez.
Amikor elkeseredetten kezd el suttogni, akkor összepréselem az ajkaimat és minden elvemet sutba vágva csúszom előrébb a kanapém félrerakva a füzetemet, és ha elég közel van és engedi, akkor gyengéden megfogom a kezét és egy kicsit megszorítom, mintha csak azt akarnám tudatni vele, hogy nincs egyedül. Na jó, ez ebben a helyzetben kicsit talán fura, de szeretném, ha tudná, hogy nem az a célom, hogy ő minél rosszabbul legyen, mert erről szó sincs. Én csak szeretném megérteni a történéseket és a mögötte meghúzódó lehetséges okokat, érzéseket. Erről szól ez a találkozás.
- Szeretnéd, ha szünetet tartanánk? – óvatosan csendül a hangom, és ha rám pillanat, akkor láthatja, hogy részemről teljesen megérteném. Esélyesen nem most először és nem is utoljára fogom feltenni ezt a kérdést, de tudom, hogy sokszor az emberek makacsok tudnak lenni és azt hiszik nekik nincs szükségük szünetre, mert mindent kibírnak, pedig ez nem így van.
A beszélgetés idővel folytatódik, mire én is újra a korábbi helyemen foglalok helyet és a füzetem ismét az ölemben van, folytatom a jegyzetelést is. Aprót bólintok arra, amit mond és sietve vések fel pár gondolatot miután felírtam egy-két szót abból, amit mondott.
- Hmm, esetleg arra még nem gondoltál, hogy elkezdj valami sportot, ahol szintén le tudnád vezetni a feszültséget, vagy alapból sportolsz? – kíváncsian, már-már érdeklődve csendül a hangom, mert meg se próbálom most elrejteni az érzéseimet. Tényleg érdekel, hiszen sok fiatalnak tud segíteni a sport. Sokan például bokszolni kezdenek el, hogy kiadják a feszültséget, amit én is próbáltam. Tényleg jó tud lenni, valaki a táncban és még ezernyi más sportban találja meg azt, hogy kicsit leeresszen, ugyanakkor fel is töltődjön. – És amikor elmentél, akkor ittál is, vagy az alkoholt is kerülöd azóta? Szüleid tudnak erről az esetről? – újfent ráemelem a pillantásomat, majd válaszát követően ismét jegyzetfüzetemnek szentelem a figyelmemet. Bár volt egy sejtésem az eddig hallottak alapján, hogy nem tudnak róla és titokban szökött ki. Ez picit aggasztott, hogy a történtek ellenére is így tesz, de ahogy eddig se tettem, úgy most se engedtem ennek teret és nem is mutattam ki azt, hogy mit is gondolok erről, ha netalán megerősítette a sejtésemet.
- Hmm, ezek szerint akkor nem mindenkinek mutatod meg azt, hogy valójában milyen vagy, hanem maszkot viselsz? Jól értem, vagy félreértettem valamit? Ha így van, akkor ennek mi az oka? Esetleg az, hogy attól tartasz, ha mindig önmagadat adnád, akkor kevesebben fogadnának el, kevesebben kedvelnének? – kedvesen csendült a hangom, miközben a pillantásom rajta állapodott meg, majd egy pillanatra elgondolkoztam a hallottakon. Egyszerre hatott érdekesnek az, amit mondott, ugyanakkor kicsit furcsának is. Számomra voltak ellenmondások az eddig elhangzottakban, de ennek egyelőre nem adtam hangot, mert ekkor még nem gondoltam azt, hogy ez fontos lehet és nem akartam még inkább összezavarni se, mint már ez a beszélgetés megtette. A reakciója, hogy miként szorult ökölbe a keze, vagy éppen miként túr a hajába nem kerüli el a figyelmemet. Részben ezek miatt is döntök a hallgatás mellett, mert nem akarom őt még inkább „megkínozni”. Ugyanakkor ott van az a tény is, hogy bármikor véget vethet ennek a beszélgetésnek, ha szeretne, ahogyan válaszolnia se muszáj mindenre. Persze, reméltem, hogy nem fog hallgatásba átmenni, mert a cikkhez minél többet kell tudnunk nekünk is, hogy legyen miből dolgoznunk.
Aggódva pillantok rá, amikor hirtelen feláll és még inkább azt érzem, hogy talán a szünet még is csak jó lett volna. Nem szólalok meg egyből, csak fürkészem őt, majd a lakás másik pontja felé pillantok, mintha csak azt várnám, hogy valamelyik szülője betoppanjon és végetvessen ennek. Nem tudom, hogy mi lenne a legjobb, hiszen nem ismerem a fiút, így nem tudom azt se megmondani, hogy meddig mehetek el, mennyire lehet őt terhelni ezzel az egész beszélgetéssel.
Mielőtt válaszolhattam volna az idegesen nekem szegezett kérdésre, azelőtt beszélni kezd, mire a figyelmemet megnyeri. Most nem jegyzetelek, csak csendesen hallgatom őt, miközben hátradőlök a kanapén. A kezemet ölembe rakom, néha aprót bólintok, hogy tudja hallom őt és figyelek rá.
- Tudod, minden ember másabb. Másképpen reagálunk egy hasonló szituációra, másabb mélységekig hatol, másként befolyásolja az életünket. – higgadtan csendül a hangom, miután végighallgattam őt és csak pár perccel később szólaltam meg. – Nem azt mondtam, hogy rád nincs hatással, csak érdeklődtem. – úgy érzem, hogy muszáj ennek hangot adnom, mielőtt még tényleg azt feltételezné rólam, hogy szívtelennek, vagy kegyetlennek tartom őt, vagy engem könyvel el teljesen ridegnek. Ez a munkám, nem hagyhatom azt, hogy az érzéseim befolyásoljanak, mert akkor nem tudnék elfogulatlan maradni.  – És ezekről valakinek beszéltél már? A szüleiddel esetleg? – hiszen egyértelmű, hogy segítség kell a fiúnak, ha ilyen kihatása van rá a történteknek. Igaz, a szüleit most se láttam hosszú ideig, de részben velük egyeztettem ezt a találkozót. Az egyeztetés közben pedig nagyon is barátságosnak és támogatónak tűntek, így szerintem ilyen téren nem lehet gond, vagy ki tudja, hiszen néha a látszat csalhat. Ezt már párszor életem során megtapasztaltam. – Említetted, hogy azon vagy, hogy jobbá tedd magad körül a dolgokat. Mit értesz ez alatt? – kicsit oldalra billentettem a fejemet, majd lapoztam a füzetemben. Megköszörültem a torkomat és mielőtt még válaszolhatott volna a kezemet ismét az ölembe pihentettem és ráemeltem a pillantásomat. – Remélem, tudod, hogy továbbra is bármikor azt mondhatod, hogy nem szeretnél több kérdésre válaszolni, vagy csak el is küldhetsz véget vetve ennek a beszélgetésnek. – a kiborulását látva úgy éreztem, hogy muszáj ezt ismét a tudtára hoznom, mert tényleg nem szeretném azt, ha esetleg még inkább kiakadna, ahogy felzaklatni se szeretném még inkább, de sajnos egy ennyire kényes téma esetén ez szinte lehetetlen.  


öltözet

Sophie

━━━ "To heal our wounds, we need courage to face them."

Ilyenkor derülnek ki a dolgaim, hogy igenis vannak mélyebbről érkező érzésem. Már hogyne lennének, mikor 18 éves vagyok és nem egy ingerszegény környezetből érkező érzéstelen dög. Szarul esik, hogy egy szönyegszélére állítottak, főleg egy idegen és azt is tudom, hogy nem kellene így éreznem és hát én mentem bele ebbe az egészbe. Értékelem, hogy megfogja a kezem, a tekintetem is az ő ujjaira siklik, beszívom a taknyomat és enyhe mosolyt is futtatok a képemen. A kérdésére fejet ingatok, szünet nélkül kell végig csinálnom, nem megy ugyan gördülékenyen, ahogy azt akartam, de csak így fogok túljutni ezen. Vagy sem, de legalább kitudom mondani azokat, miket eddig sosem. Igaz, hogy rettenetesen fájnak az érzéseim, azok, hogy újra arra a napra kellett gondolnom, hogy egyáltalán beszélnem kell róla. Ami pedig szükséges is lenne... végül Sophie is odébb csúszik, hogy folytathassuk ezt az egészet. Mert még nincs vége, ennél már vagy csak rosszabb, vagy jobb következik majd.
- Hobbiból kosarazok. A gördeszkázás is a véremben van, de már gondoltam fárasztóbb sportra is... de még nem nagyon aktivizáltam magam, hogy meglépjem. - felelem a kérdésére és hát a gőgösségem sem mindig engedi, hogy lefárasszam magam, vagy poros legyek, vagy hogy jobbnak higgyek másokat magamnál. Mindig azt hiszem mindenkinél jobb vagyok, így aztán erre még fel kell készülnöm, hogy vannak és lesznek is még nálam ezerszer jobbak is. Mert nem vagyok királyfi és ezt el kell fogadnom, hogy nem ugrálhat senki sem úgy, ahogy én fütyülök.
- De gondoltam már a küzdősportra is, önvédelem... volt rá egy jelentkező, aki szívesen oktatna...csak amíg fejben se tudok rendet rakni, addig feleslegesnek vélem bele kezdeni. - mormogom halkan, hiszen Flor is felvetette mindezt az első találkozás alkalmával. Henryvel kiegészítenénk egymást. Amúgy simán benne lennék ilyesmiben, de amig a döntésem nincs meg, hogy tényleg szánok rá időt...felesleges. Ami pedig a valódi jellememet illeti és azt, hogy tényleg jófej vagyok és csak azért viselkedek sokszor úgy ahogy hogy elfogadjanak...Sophie adja meg ebben a végső döfést.
- Igen, jól érti. Kiröhögtek, mikor lúzerekkel lógtam, most hogy vagyok valakikkel, mindenki tart valaminek. Jófejnek, a kiskirálynak, még ha ez csak egy gúnynév is, de én vagyok Manorama... megküzdöttem azért, hogy elfogadjanak...igaz, hogy 18 éves vagyok, de nem gondoltam abba bele, hogy egy középiskola ilyen nehéz...főleg egy beilleszkedés. És hogy kétféle stílus is létezik... sose szerettem, ha nem figyelnek rám. Mikor mindenki csak a hátát mutatja, mikor mindenki kiröhög valami miatt...hányingerem van az ilyentől. De mikor már csak a személyiségem és a látványom miatt is tartanak tőlem, nem mernek szájalni...jó ez így? Változtam, hogy mindenki változzon felém...hogy felfigyeljenek rám... az egyetem pedig kicsit másabb, itt talán lehetek majd önmagam... - sosem szerettem a háttérben ragadni, ahol elbújhatok, ahol meghúzhatom magam. Jobb szerettem mindig is, ha figyelnek rám. Itt így keltettem fel a figyelmet magamra. Az aki elfogadott önmagamként, az Keegan volt és Henry, nekik merek önmagam lenni, előttük nem kell feszítenem...nah nem mintha a családom előtt kellene, de sokszor már elszakad a cérnám nekem is és kifakadok, ezért is a sok veszekedés és az, hogy nem voltam sokszor itthon a megbeszélt időben. A szájalások... ám a kérdése kiakaszt, így azonnal felállok. Nincs kihatással az életemre? Már hogyne lenne! Sophie mégis csendesen hallgat végig és választ is ad a gondolataiból. Minden ember más. Valóban. Minden ember máshogy reagál egy adott szituációra. Kérdésére fejet ingatok.
- Nem. Felesleges. Majd elmúlik. - hónapok teltek el és a kocsiban való ténykedés talán enyhült, ám azóta sem vezettem. Jobb is. A szüleim is elfoglaltak, igaz mindig lenne rám idejük, de nem akarok ilyen terhet átrakni rájuk. Van jobb dolguk is, így csak a fontosabb dolgokkal foglalkozunk. Nekem ennyi bőven elég. A jobbá tétel felé kanyarodunk, a kérdésre enyhül a tekintetem, letörlöm az arcomra folyó izzadáscseppeket, izzadok, igen, stresszes vagyok jelenleg. Igaz hogy megelőz a mondandómban, meg hallgatom őt is, de nem válaszolok ezekre a szavakra, inkább az előzőekre koncentrálok. Nem szabad csúnya lennem, nem szabad elküldenem a búsba...
- Próbálom helyre hozni az eddig okozott károkat. A tanulásom jobb, a jegyeim jobbak, a tanárokat rendre lepem meg a beadandóimmal és azzal, hogy kevesebb gond van velem. Kedvesebb nem lettem, de törtetek előre a magam módján... - adok választ ezzel, azonban nem mindent mondhatok el. Az, hogy munkát akarok vállalni, hogy besegítsek itthon, az megint egy ilyen dolog. Meg hát ezer meg egy felé kéne figyelnem. Nem figyeltem valóban, hogy elküldhetném a búsba, hogy végre békén hagyjon, hiszen ez a munkája, hát végezze el rendesen. Nekem pedig csak válaszolnom kell a kérdéseire...akárhogyis, de ezt lerendezzük ma és mindenki mehet a dolgára. Ha tud ennél kacifántosabbakat kérdezni, mik mélyebbekre hatnak...csak tegye fel. Vajon munkán kívül is beszélne velem? Vajon találkozna velem máshol is? Vajon...vajon jobb lenne családon belül megbeszélni ezeket? Nem pedig idegenekkel?  
 

Öltözet-Megjelenés

2023. október eleje

- Mi tart vissza? Úgy érzed, hogy nincs időd rá, vagy csak a kudarctól félsz? – ez most annyira nem kapcsolódik ahhoz a témához, ami miatt itt vagyok és ami miatt ez a beszélgetés elkezdődött közöttünk, de úgy érzem, ha kicsit elkanyarodunk attól, akkor azzal segíthetek neki. Talán képes lesz kicsit megnyugodni, elrendezni a gondolatait, mert pár pillanattal korábban tényleg kivételt tettem és megszegtem azt a szabályt, hogy mindig igyekszem pártatlan maradni, de abban a pillanatban, amikor bátorítólag és támogatólag megfogtam a kezét ezt sutba dobtam. Még akkor is, ha csak pár pillanatig tartott az egész.
- Ki tudja, talán pont segítene abban, hogy szép lassan rendezni tud a gondolataidat. Edzők elég jól ki tudják ismerni az embert és tudnak abban segíteni, hogy fejben ott tudj lenni. – hangom barátságosan csendül, hiszen nekem is volt már zűrösebb időszakom. Szerintem nincs olyan ember, akinek ne lettek volna már mélypontjai az életében. Nem mondom, hogy mindenkinek ugyanaz tud segíteni, de szerintem a sport jót tud tenni az emberrel. Nem csak segít kicsit kizökkenni a gondolatok tengeréből, de akár még önfegyelmet is tanulhatunk ezáltal és még kicsit a saját testünket is jobban megérthetjük, kiismerhetjük.
Hamarosan viszont igyekszem kicsit visszaterelni a beszélgetést abba a mederbe, ami miatt én is itt vagyok. Nem ő volt az első fiatal, akivel emiatt már beszéltem, de talán nála láttam a legtöbb érzelmet megmutatkozni. A legtöbb fiatal igyekszik eltitkolni azt, hogy mit is érez valójában, mi zajlik a felszín alatt és talán ő is pontosan ezt tenné, ha képes lenne rá és nem csúszna ki a kezei közül az irányítás. Igyekszem elrejteni az aggódást és megmaradni a tárgynál, miközben kíváncsian hallgatom őt és serényen feljegyzek pár gondolat.
- Miért fontosabb számodra az, hogy olyanok nézzenek fel rád, akik valójában nem is ismernek és akik miatt beleragadtál egy szerepbe? Nem félsz attól, hogy egyszer ez még a viszályára fog elsülni, vagy egyszer annyira elmerülsz ebben a maszkban, hogy többé már azt se fogod tudni, hogy valójában ki vagy? – picit fel is vonom a kérdések közben a szemöldökömet, miközben őt fürkészem a pillantásommal. Az emberek szeretik néha másnak mutatni magukat, mint amilyenek, de számtalanszor bebizonyosodott már az, hogy gyakran ebből fakad a boldogtalanság is, vagy éppen mennyire kártékony tud lenni hosszú távon ez a viselkedés. Én hiszek abban, hogy jobb megmutatni a valódi arcunkat és inkább kevés ember vegyen körbe, mintsem megannyi hazug, akik csak azt szeretik, amilyennek mutatjuk magunkat, de valójában nem is olyanok vagyunk. – Ezek szerint jelenleg többre tartod ezt az egészet, meg az ő barátságukat, félelmeiket annál, hogy igazán önmagad lehess. Jól értem, vagy valamit félreértettem? – nyugodtan kijavíthat, ha nem lenne igazam, viszont ha igazam van, akkor talán kicsit ő is el fog gondolkodni azon, hogy lehet ez így nem jó. Főleg, hogy azt reméli az egyetemen másként lesz. Miért lenne másként? Mármint, ha az ember nem meri felvállalni önmagát, akkor esélyesen az élet minden területén másabbnak fogja mutatni magát, csak azért, hogy mások figyelmét, elismerését és rokonszenvét megnyerje. Ez pedig roppant kártékony, mind rá nézve és mind azokra, akik a közelében lesznek. Remélem, hogy még időben rá fog erre ébredni ő is.
A reakciója eléggé beszédes, ő kiakad, én viszont továbbra is türelmes vagyok. Próbálom a tudtára hozni azt is, hogy miként értettem a korábbi kérdést. Türelmesen és barátságosan csendül a hangom, miközben a pillantásommal követem őt. Nem siettetem, kivárom azt, amíg újra kicsit higgadtabb lesz és ismét helyet foglal, viszont egyre inkább kezdem azt érezni, hogy talán ideje lenne ennek véget vetni, mert egyértelmű, hogy nagyon megviseli őt. Nem értem miért tart ki, miért nem kér szünetet. Talán attól tart, ha elküldene, akkor azzal kudarcot vallana? Pedig szó sincs erről.
- Nézd, nem kell megfogadnod a tanácsomat, hiszen én csak egy idegen vagyok, akit esélyesen melegebb éghajlatra is kívánsz. – továbbra is megértően és barátságosan csendül a hangom. Hajamba túrok és kisebb szünetet követően szólalok meg. – Hidd el, hogy nem felesleges. Segítséget kérni, vagy a félelmeinkről beszélni nagyon ijesztő tud lenni, viszont nagy erőre is vall, ha valaki megteszi. – nem tudom, hogy idővel esetleg változni fog-e ilyen téren a véleménye, de úgy éreztem, hogy meg kell osztanom ezt vele. Nekem is volt olyan időszakom, amikor úgy gondoltam jobb megtartanom magamnak mindazt, ami emészt, pedig valójában nem így van. Egyszerűen csak meg kell találni a megfelelő embert, hogy kire is bízzuk rá a félelmeinket, gondolatainkat és érzéseinket.
Bólintok, majd lerakom a tollat a kezemből. A diktafonért nyúlok és kikapcsolom azt is.
- Örülök annak, hogy elindultál egy másik utón. Remélem, hogy sikerült mindazt megvalósítanod, amit szeretnél. – őszintén csendül a hangom és egy aprót sóhajtok, mert még lenne kérdésem, de fontosabb az, hogy ő miként is van, mintsem egy cikk. Nem kínozhatom tovább őt, hiszen az eddigiek is eléggé megviselték már. – Köszönöm, hogy találkoztál velem és válaszoltál a kérdéseimre, de úgy érzem, hogy jobb lesz itt lezárnunk ezt a beszélgetést. Nem akarlak még inkább felzaklatni. – kedvesen csendül a hangom és elkezdek elpakolni a táskámba, miután felálltam visszapillantok a kanapéra, hogy biztosan nem hagytam ott semmit se, majd elindulok az ajtó felé.
- Ne add fel, a változás sose két perc alatt történik meg. Néha nagyon lassan és alig észrevehetően történik meg, de ott van. – bátorító mosolyt is kap a mondandóm mellé, majd elveszem a kabátomat. – Ha egyszer még szeretnél beszélgetni, vagy találkozni, akkor a korábbi ismertetőn lévő számon megtalálsz. – ha pedig a szülei is megjelentek, akkor tőlük is elköszöntem. Megköszöntem a lehetőséget, aztán egyszerűen magára hagytam őket és csak reménykedni tudtam abban, hogy egyszer még ez a fiú igazán képes lesz önmagára találni és amennyire lehetséges egy ilyen történés árnyékában normális élete lesz.

öltözet

Sophie

━━━ "To heal our wounds, we need courage to face them."

Vajon mi tart vissza mégis attól, hogy aktívabb sportolási dolgokban részt vegyek? Vajon mi lehet a lavina oka, hogy nem lépek többet a kelleténél, hogy ne csak a szám jártsasam ezen a téren, hanem tettekkel hajtsam végre mindezt? Mégis mi tart ezen a témánál jelenleg? Sophie szavai viszhangot vernek bennem, nem csak ezen részen, hanem mióta eljött, belém plántált rengeteg sok mindent és nem mondanám rossznak, inkább kicsit a jobb felé kanyarinthatók. Nem tudom mitévő legyek és azóta van így, mióta az eszemet vesztettem. Mióta elvesztettem a hitem, hogy jobb lehetek, holott hajtok ezért, hajtok, hogy jobb legyek annál, ami az előtt voltam, hogy elütöttem Pippát. De egy edzésen részt venni? Mégis milyen jótékony dolgokon mehetek át ezzel így? Egy zsarnok voltam egész életemben, igen, mind az eddigi leélt 18-ban, vénnek számítok már. Szóval mégis hogyan változtathat meg egy kis csihi puhi? Mégis hogyan dönthet le a lábamról valami, amit egész életemben osztottam, csak egészen másképp. Újabb kérdést dob fel, melyre nem tudok hirtelen választ adni. Abban a szerepben ragadni, melyet magamra húztam és sosem fogom letenni mindezt? Mert mániákusan kapaszkodok abban, amiért annyira áhítoztam egész életemben? Hogy legyek valaki? Hogy figyeljenek rám? Vagy mindez csak egy hazugság? Egyedül éreztem magam? És mégis ki vagyok én? Azontúl, hogy tudom a nevem és a családom nevét? Mégis kinek kellene lennem? Mégis kinek mutassam még meg azt, hogy ki is vagyok valójában? Hogy nem kell felhúznom azt a maszkot, aki ér is valamit. De mégis hogyan tehetném meg ezt? Hogyan süllyednék el abban a porban, ahonnét felemelkedtem? Felemelkedés? Nevetséges...Fejet ingatok, ezekre egyszerűen nem tudok mit válaszolni, szinte háborgok magamban tanácstalanságom végett, hogy nem tudom mi tévő legyek ebben a pillanatban. Igazat kellene adnom, de mégsem. Inkább csak magamba folytom az érzéseimet, pont eleget látott az itt léte alatt. Hogy többre tartom a barátságukat önmagamnál?
- Ez így van... - szorítom a válaszaimat vissza, bár lassan már ez sem igaz, amit most kinyögtem, hiszen kizökkentett és teljesen tehetetlennek érzem magam a kérdéseivel szemben. Ez megmutatkozik abban, hogy nem tudok választ adni, ahogy eddig is tettem. Mintha nem találnám önmagamat hirtelen. Kicsúsztak az érzéseim az uralmam alól és káoszt hagytak maguk után. Nem többet, nem kevesebbet, csak amennyit értek a világban. Persze a kiakadás már várt rám, elég volt egy kéretlen kérdés, egy olyan, mellyel megrengette a világomat. Nem kellett a szünet ez tény, de a szavai...bátor dolog az, ha segítséget kérünk. Segítséget kérni, vagy a félelmeinkről beszélni nagyon ijesztő tud lenni, viszont nagy erőre is vall, ha valaki megteszi.  Döbbenet ül ki hirtelen az arcomra, ahogy ezt meghallom, mintha ilyesmit még sosem hallottam volna. Vagy mintha valami hatalmas dolgot mondott volna ezzel. Amúgy igen, ez egy ilyen dolog volt. Bátor dolog segítséget kérni... nem veszem le a pillantásomat a nőről, ám ő leteszi a tollat a kezéből és a diktafont is kinyomja. Megfeszülök kissé, nem oldódik a bennem dúló sértettség, hiába az előbbi meglepettség érzése.  Hálás azért, hogy beszéltünk, hogy elmondhattam neki az érzéseimet. Figyelem, ahogy pakolni kezd, de nem szólok semmit, de mozdulni sem tudok, egy leheletnyit sem lépek semerre sem. Szinte levegőt sem veszek, míg összeszedi a cuccait.  Megindult az ajtó irányába, s még mindig beszélt. Nem két perc egy változáson átesni... Tudom, de a türelmetlenségem sem pár perc alatt alakul ki... de... én tényleg...változást akarok elhozni.
- Köszönöm. - nyitok is felé egy enyhe őszinte kedvességgel, hiszen eljött, meghallgatott és türelemmel volt felém. A tanácsai pedig nagyon is jól jöttek ezekben az időkben. ÉS hogy találkozunk-e még? Nem tudni mit hoz a jövő, de szeretnék tanácsokkal ellátva lenni. Nem csak a szüleimtől, de az idegenek is nagy segítségemre vannak. Mert kiheverni egy ilyen balesetet szinte lehetetlen, elkísér egy életen át.

Öltözet-Megjelenés