Mindig is magának való gyerek volt, sosem ment oda a többiekhez, hanem tökéletesen elvolt külön, a saját kis világában. Nem azért, mert nem volt kedve hozzájuk vagy ilyesmi, egyszerűen csak így nevelték, a szocializáció hiánya eléggé meglátszott rajta. Gyakran előfordult, hogy nem tudta megfelelően kezelni az egyes szituációkat, mivel kicsi kora óta búra alatt tartották a szülei. Amint kikerült a nagybetűs életbe, egyik pofon érte őt a másik után – nem csoda hát, ha jobbnak látta inkább egyedül lenni, akkor nem kell senkivel sem kapcsolatba kerülni és nem fog olyan helyzetbe sem kerülni, ami számára kényelmetlen lenne; legalábbis naivan ezt gondolta.
Azonban tudta nagyon jól, hogy hosszútávon nem lehet így élni, de akármennyire is igyekezett, nem tudta rávenni magát, hogy közeledjen a többiek felé, ők pedig mindig is a fura csajnak tartották szerinte, úgyhogy végül megoldódott a dolog azzal, hogy kölcsönösen békén hagyták egymást. Persze azzal is tisztában volt, hogy kibeszélik a háta mögött, mert egyébként senki sem értette, hogy ő miért ilyen. Teljesen átlagos lánynak tűnt, ugyanolyan tizenéves volt, mint bármelyik társa, az arcán és az öltözékén semmi sem utalt arra, hogy valami gond lenne vele. Gond nem is volt vele igazából, csak kellett volna mellé valaki, hogy ne legyen egyedül, de senki sem volt önként jelentkező erre a feladatra, Rebecca pedig nem tett lépéseket, hogy ez az állapot megváltozzon.
Leginkább azt gondolták legtöbben, hogy ő egy kis apácanövendék vagy legalábbis valami hasonló, aki fél megmutatni magát. A társai körében gyakran szóba került, hogy Rebecca megint valami rettenetes hosszú ujjú inget vett fel, holott odakint ezer meg egy ágra sütött a nap és konkrétan mindenki olvadt el a napon, de ez a lány akkor is ragaszkodott a testet takaró ruházathoz.
Bőrszíne egyáltalán nem indokolta, hogy eltakarja magát, mert nem volt az a rikítóan fehér, alabástrom bőre, hanem jócskán barnább volt télen-nyáron, amelyet igazából származásának köszönhetett, ennek ellenére mindig takargatta magát.
Nem tudták a többiek, hogy a karját kék-zöld foltok díszítik, és bármennyire is igyekezett, semmilyen módszerrel nem tudta eltűntetni a foltjait vagy gyorsítani azok múlását. Túlságosan hamar szerzett újabbat, és hiába gyógyult be szépen az előző, tudta jól, hogy az új holnapra tökéletesen látható lesz és búcsút mondhat annak, hogy rövid ujjú felsőt vegyen fel a suliba.
Rebecca egyébként egy jó humorú lány, csak kár, hogy ezt nagyjából senki nem tudja róla a családján kívül. Amikor együtt kell dolgozni bármilyen iskolai projekten valakivel, néha előfordul, hogy elsüt néhány poént társalgás közben, de azok még véletlen sem azért jönnek, hogy lenyűgözze a másikat, hanem csak kicsúsznak a száján. Néhányan már talán észrevették, hogy ő egy vicces lány, és ezzel véget is ér ez a történet ezen része.
Rebecca szeret lovagolni, meg igazából lenyűgözik az állatok, így jelen pillanatban nagy álma, hogy majd, ha az összes iskolát kijárta, amiket akar, ki szeretne költözni egy farmra, ahol saját állatai lehetnének – leginkább lovak persze -, de mást is nagyon szeretne. Azt egyelőre még nem tudja, hogyan fogja mindezt egyedül menedzselni, de addigra talán rájön, hogy bármennyire is ellenére van a dolog, muszáj lesz segítséget kérnie, mivel neki halványlila gőze sincs arról, hogy hogyan kell ezeket a dolgokat csinálni.

Szülei igyekeztek mindent megadni a lánynak, és mivel szivárványbabaként érkezett, a tenyerükön hordozták, csak azt nem tudták, hogy ezzel többet árthatnak, mint használnak neki. Nem volt a legjobb döntés magántanulóként kezdeni az iskolás éveket, meg az sem volt bölcs dolog, hogy kisebb korában alig hordták gyerekek közé. Annyira óvták a lányukat, hogy túlzásba is vitték, ám nem gondolták, hogy ekkora gondot okoznak ezzel neki, hogy később majd nehezen fog tudni boldogulni, ha a saját lábán kell megállnia és neadjisten meg kellene védenie magát.
Rebecca szerette a szüleit annak ellenére, hogy búra alatt tartották és még a széltől is óvták. Persze, vágyott arra, hogy másokkal találkozzon, de amíg nem tudta, hogy milyen is másokkal együtt játszani vagy egy osztályteremben ülni és hallgatni a tanárt, nem érezte ezeknek a dolgoknak a hiányát, mivel sosem tapasztalta meg azokat. Filmekben látott ilyesmit, ugyanakkor teljesen jól elvolt a kis világában egyedül – bár néha eszébe jutott, hogy egy barát jól jönne neki, mivel olykor eléggé egyedül érezte magát. Testvére sajnos nem született, mivel az ő élete is veszélyben volt kilenc hónapon keresztül, míg az édesanyja pocakjában lakott, így a szülei nem merték bevállalni, hogy egy kistestvérrel is megpróbálkozzanak.
Amikor Rebecca tíz éves volt, édesapját egy hirtelen szívroham magával ragadta és ezzel megtört a család tökéletes egysége: anya és lánya egyedül maradtak.


Nem tudta, hogyan tudná feldolgozni édesapja elvesztését, így hát igazából csak sodródott, aztán az időre bízta saját magát, mivel azt mondják, hogy az idő mindent begyógyít. Hét éve már, hogy ez történt, ám Rebecca a mai napig nem volt képes feldolgozni ezt a traumát, és egyre inkább úgy tűnik, hogy egyedül ezt nem is fogja tudni. Gyakran eszébe jut, hogy beszélne valakivel erről, de nem ismer senki olyat, meg nem is nagyon mer közeledni senki irányába. Nagyon bizalmatlan és retteg, nehogy valaki olyanba fusson bele, aki kárt tehet benne.
Rebecca édesanyja viszont úgy látta, hogy egy újabb kapcsolat révén sikerülhet enyhíteni a férje okozta fájdalmat. Szerelembe is esett igazán hamar, maga sem értette, hogy hogyan lehetséges ez, hiszen tiszta szívéből szerette a férjét, de ez az új férfi – Max -, annyira magával ragadta, hogy az egyszerűen képtelenség volt. Rebecca már az első pillanattól kezdve érzett valamit Maxszel kapcsolatban, de nem tudta hová tenni ezt az érzést, nem értette, hogy mi okozhatja benne ezt, így hát igyekezett ignorálni azokat a negatív érzéseket.
Három éve voltak együtt már, mikor első alkalommal megtörtént az, amire egyikőjük sem számított. Egy teljesen hétköznapi szóváltás Max és Rebecca anyja között tettlegességig fajult. Először csak meglökte a nőt, illetve megszorította a karját, kisebb-nagyobb véraláfutásokat okozva ezzel neki. A nő annyira bele volt bolondulva a férfiba, hogy ezeket mondhatni semmisnek vette és nem tulajdonított nekik jelentőséget. Biztos volt abban, hogy szereti őt Max. Talán szerette is, de a maga módján…
Rebecca amikor ezeket a veszekedéseket hallotta, igyekezett meghúzni magát a szobájában, de tizenhat évesen már elege lett – talán ekkor köszöntött be hozzá a lázadó tinédzserkor, vagy ki tudja -, és egyik alkalommal ahelyett, hogy a fejére húzta volna a fejhallgatóját, kirontott a szobájából és édesanyja védelmére kelt a férfival szemben.
Érezte, hogy teljesen elönti az agyát a düh és minden porcikájával azt akarta, hogy a férfi takarodjon el a házukból. Nyilvánvalóan semmire sem ment ezzel a kirohanásával, sőt mi több, saját magának okozott kárt: ekkor történt, hogy az első folt megjelent a felkarján Max erős szorításának következtében, s egy jól irányzott pofont is lekvert neki a férfi, mondván hülye kölyök ne szóljon bele a felnőttek beszélgetésébe.
A lány arca feldagadt, de szerencsére nem lett semmi komoly eredménye, a karján éktelenkedő folt viszont hetekig emlékeztette őt arra az estére.
Először piros volt, ráadásul még a bőre is égett a fájdalomtól ekkor. Azután egyre sötétebb bordó árnyalatú lett, majd egyik napról a másikra lila-zöld átmenetet öltött. Ez egészen sokáig kitartott, míg aztán a legvégén lett sárga és ezt követően pedig teljesen elmúlt.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Üveg kalitkából a pokol mélyére.  
Egy kissé elveszett, de bájos és érezhetően csupa szív lányka megérdemelné, hogy élvezhesse a fiatal gondtalan éveket, de mégis valahogy mindig valami az utadban áll ebben. Még akkor is nehéz, ha az ember kisebb problémákkal küzd és nincs kivel megbeszélnie hát még ha ekkora terheket cipel magán. Iszonyú hátránnyal indulsz, hogy nem volt lehetőséged már kicsiként kapcsolatokat és barátságokat kiépíteni, hiszen ez már önmagában kellően nagy kihívás lehetne számodra a gimis években.  
Trauma traumát követ az életedben, de nagyon remélem, hogy anyukád kapcsol majd, hogy egy délibábot kerget és végre kiáll majd melletted, illetve mindkettőtök mellett. Ennek nem a te harcodnak kellene lennie, mégis te szenvedsz az ő döntései következményeként.  
Remélem hamarosan megtalálod itt azt a közösséget, aki a segítségedre lehet abban, hogy átvészeld vagy éppen megleled a módját annak, hogy kikerülj ebből a helyzetből. Nagyon drukkolok neked!

Színt és rangot admintól kapsz majd, a foglalókat és a játékteret azonban máris beveheted. New York már a tiéd is!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!