- Haver, megtennéd, hogy abbahagyod?
- Mi?
- A kopogást a padon, így nem lehet koncentrálni… - kijelentésével párhuzamban süllyed pillantásom az - eddig jótékonyan elfeledett kíntól - nedves ujjaim között hetykén tartott íróeszközre, melyet az utóbbi néhány percben öntudatlan, változatlan ritmusban ütögettem az asztallaphoz. Ha nem szól a méretes előadóteremben, tőlem pusztán néhány ülésnyire gubbasztó srác, valószínűleg az óra végéig abba sem hagytam volna a rögtönzött és egyébiránt teljesen kéretlen koncertet. Mit tehetnék amúgy? Nem az én eszméletlenül idióta ötletem volt az egyetem első hetén, valami nevenincs tárgyon arra kényszeríteni a diákjaimat, hogy töltsenek ki egy végtelenül hosszú „ismerd meg önmagad!” típusú tesztet.
- Bocs - vetem oda neki elcsöndesedve, majd ösztönnel körbefuttatom tekintetemet a közelemben ülőkön, elvégre még az ő lesajnáló vagy éppen bosszankodó pillantásaik is érdekfeszítőbbek, mint az előttem heverő papír.
Az egyik korombeli fiú szívét már biztosan elnyertem, az arcára kiülő undor egy, az egyetem végéig kitartó ellenségeskedés és háború biztos előszele - nem kérdéses, középsuliban eleget tapasztaltam. Emiatt nem is időztetem rajta sokáig a figyelmemet, könnyed vállvonással folytatom a pásztázást, ugyanis jobban érdekel, hogy a többiek miféle elkerülő stratégiákat alkalmaznak az előttük nyugvó kérdéssorok kivédésére, de mire szemeim tesznek egy újabb kört a diákseregen, a többség már vissza is tért a serény körmöléshez.
Sosem tudtam megérteni ezt a megszállottságot önmagunk titkainak felderítésére… Persze nem érne hideg zuhanyként a tény, ha kiderülne, ebben is csupán a kivételt képezem. Sokkal jobban szeretek megfigyelni másokat, megérteni az indítékaikat, olykor addig is elmegyek, hogy észrevétlen belefolyok az életükbe, hogy segíthessek, amennyiben annak szükségét látom. Nem éppen kifizetődő jellemvonás, de ha akarnék, sem tudnék rajta változtatni.

Gondolataim tengerének mélységeiben úszkálva tekintetem az egyik lány kövekkel tarkított tollán fixálódott, ez is csupán akkor jut el a tudatomig, amikor a farmerzsebemben elkezd zizegni a telefonom, visszarántva a valóság változatlanul kényelmetlen talajára.


Anya… Az időzítése irigylésre méltó, mint általában, ezúttal mégsem húzódnak szám sarkai öntudatlan mosolyra a bal felső sarokban előbukkanó fényképe láttán. Tisztában vagyok vele, hogy mire céloz…
Gyógyszerek.
Talán vele kezdődött a megmentési kényszerem, azt mondjuk már képtelen lennék behatárolni, mikor. Meglehet, mindig is gyámoltalan nő volt, de az sem kizárt, hogy a függősége egyengette idáig.
Olyan észrevétlenül kezdődött… Állítólag az apám sodorta bele, azonban elég korán lelépett ahhoz, hogy valaha is számon kérhessem ezt rajta, ki tudja, mennyire igaz. Csupán arra emlékszem, hogy voltak rosszabb és kevésbé rossz időszakai, mióta azonban megismerte ezt a Tony nevezetű férfit meg a bandáját, minden a feje tetejére állt. Anyám persze odáig van érte, nyilván azért, mert mellette szabadon és lelkiismeret-furdalás nélkül lehet függő, nekem viszont ahol lehet, keresztbe tesz.
Eleinte ártalmatlan, pontosabban fogalmazva megszokott dolgokkal rukkolt elő, mint a verés, vagy a diákmelómból összekapargatott pénzem lenyúlása, de miután leléptem Manhattanbe egyetemistának, egészen új szintre emelte az aljasságát. Megtudta, hogy - a kollégium és egyéb költségek miatt - elhelyezkedtem egy kórházban takarítónak, mondani sem kell, hogy vérszemet kapott.
Na igen… Mára várnak vissza Bronxba, hogy leadjam nekik, amit sikerült összeszednem. Ezúttal sem lesznek elkápráztatva… Bizonyára azt hiszik, hogy karikacsapásra meg lehet dézsmálni a gyógyszeres szekrényeket, de a lelkiismereti akadályokon túl akad még más bőséggel.

Hosszú, mély sóhajt engedek világnak, mialatt végtelennek ható másodpercekig a mobilom kijelzője felett időztetem ujjaimat, majd lezárom a képernyőt, és megkísérlek újfent a kérdőívre koncentrálni. Persze nem megy az ilyen egyszerűen, gondolataim óhatatlanul a gyógyszerek és Tony körül forognak. Magam miatt aggódok a legkevésbé - hiába fenyeget meg időről időre -, viszont anya épségét nem kockáztatnám…
Minden erőmmel azon vagyok, hogy legalább visszaírjak neki valamit megnyugtatás gyanánt, ám félek, ha itt és most megteszem, azzal az elszeparált, titkos kis egyetemi életem földre csattanó üvegpohárként törik majd szilánkjaira. Ez egyelőre az én birodalmam, amibe nem férhet anya függősége, Tony fenyegetései, a tudat, hogy az erkölcseim ellenére lopni kényszerülök a betegektől; ez az épület, a kollégium és a városrész az egyetlen biztos menedékem.
Egészen addig a pillanatig, míg ismételt zizzenés formájában meg nem érkezik a legújabb üzenetem Tonytól.






Az utolsó szót alig tudom lepötyögni a telefonom kijelzőjén, érzem, ahogy az elmémen kivirágzó jégkristályok szép lassan lekúsznak a nyakam mentén, végig a vállaimon, aztán le a karjaimra, majd így, egyre lejjebb, amíg meg nem fagyok teljesen. Fogalmam sincs, mennyi ideig nézek ki a fejemből a megsemmisültség mintaszobraként, de mikor annyi nyál összegyűlik a számban, hogy kénytelen vagyok nyelni egy nagyot, visszaköltözik belém a lélek, és többé már nem érdekel a kérdőív, a körülöttem ülők értetlen pillantásai, amint felpattanok, vagy az óra, az egyetem… A kollégiumig meg sem állok, ahol a laptopom vár tettre készen, hogy felkutathassak valakit, akinek eddig még a létezéséről sem tudtam. Tony tényleg blöfföl, vagy anya mindvégig eltitkolt előlem egy testvért?
Muszáj kiderítenem.