- Mikor jön az a kölyök? – hallom a férfi érces, dühös hangját, abban a pillanatban, ahogy belép az ajtón. Testem reflexszerűen rázkódik össze, hisz jól tudom, ez semmi jót nem jelenthet. Ritkának számító tiszta tekintettel nézek fel az ócska kanapéról a még ócskább telefonnal a kezembe. Pár perce sincs, hogy üzenetet írtam Manócskámnak.
- Még nem írt vissza – hangom enyhén megremeg, mikor Tony elindul felém. Rögtön felpattanok a kanapéról és a konyhába vezetem lépteimet. A koszos pulton álló gyógyszeres dobozért nyúlok. Pár bogyó van már csak benne, nem sok.
Ennyi maradt csak, az utolsó adagból, melyet Prüntyőm hozott nekünk. A nagy részét talán eladta Tony, nem tudom. Egyre kevesebb és kevesebb mennyiség marad itthon, a szervezetem viszont annál többet kíván. Kicserepesedett ajkaimat nyelvemmel nedvesítem be. Egy szem. Tenyeremre pottyantom és mohón kapom be. Víz nélkül nyelem le, s várom a hatást. Tudom, hogy nem jön el, egynél még nem.
- Ajánlom, hogy jöjjön ma! Fogynak a készletek és több kell, sokkal több! – kiabálja már, ahogy utánam jön a konyhába. El sem tudom, hinni, hogy egykoron szerettem ezt a férfit. Most a tömény undort váltja ki belőlem és a félelmet. Mégis tehetetlen vagyok. Kihasználta gyengémet és legféltettebb titkaimat árultam el neki.
- Nem árthatsz neki innen – vetem oda félvállról. Kár volt. Vaskos ujjai csuklóm köré csavarodnak, akár egy bilincs és hirtelen ránt rajta.
Szinte kényszerít, hogy szembe forduljak vele, azonban itt nem áll meg. Addig csavarja csuklómat, amíg a fájdalomtól térdre nem borulok előtte. Hallom saját sikolyomat, amint a fájdalom elér tudatomig. Érzem, ahogy csuklóm izma előbb megfeszül majd egyre jobban nyúlik, amíg… Tony nyálát fröcskölve üvölt velem, szavai nagy része nem éri el tudatom.
- Ha nem jön ide, akkor úgyse fogsz keresni semmit! – vágok neki vissza, sziszegve, összeszorított fogakkal. Könny áztatja arcomat, mely a fájdalom szüli. Kezemet elengedve, lahanyatlik a földre. Ép kezemmel támaszkodom a csempén és csak nagy nehézségek árán vagyok képes feltápászkodni vele szembe.
Érzékelem, hogy telefonját elővéve heves pötyögésbe kezd rajta. A billentyűk minden egyes nyomásánál megrezeg a készülék.
- Oh, valóban? És vajon mit fog szólni, ha megtudja, hogy nem is annyira egyke, mint gondolja? – látom gúnyos vigyorát az arcán, s érzem, hogy a sajátomból kifut a vér. Tágra nyílt szemmel, hitetlenkedve nézek az előttem álló férfira, kit egykoron mindennél jobban szerettem.
- Ne… - lehelem elhalóan, törékeny testem mellett lógatva lefityegő karomat. – Ne merd… Nem teheted… - hangom egyre hangosabb és erőteljesebb. Valami furcsa érzés veszi át elmém felett az uralmat, melyet képtelen vagyok kontrollálni. Szabad kezemmel esek neki a férfinak. Püfölöm a vállát, mellkasát, a fejét, ahol érem. Ő pedig telefonját a pultra ejtve próbál megfékezni, esélytelenül.
Nem foglalkozik velem sokat, nem fogja pátyolgatni lelkem, lefogni, megnyugtatni. Nem, Tony nem olyan férfi. Ő az erő embere, a nyers erőé. Kezét ökölbe zárva lendíti karját, hogy alhasamba vájhassa azt.  A pulton álló gyógyszeres flaska legurul, apró fehér pirulák szana-szét szóródnak a konyha mocskos kövén. Kettégörnyedve indulok meg újra a padló felé, de ennyivel nem éri be. Most nem. Lógó csuklómat megragadva vonszol szobánk felé.
- Majd meglátjuk. Meglátjuk. De addig is… - meglendítve karját hajít be a szobába és zárja rám az ajtót. A saját ajtómat. – Neveld meg azt a fattyút, ha nem akarod, hogy a másik lássa kárát Sarah, megértetted!? – üvölt az fadeszkán túlról. – Addig pedig ne is várj tőlem semmilyen gyógyszert.
A földön kuporva peregnek könnyeim szememből, s amint kimondja a végítéletnek is beillő mondatot hirtelen merevedek meg. Hogy? Mi? Szavak nem hagyják el ajkamat, ám kétségbeesetten mászok négykézláb az ajtóhoz.
- Ne… Ne tedd… - hallom kétségbeesett hangomat. Ép kezemmel az ajtót kaparászva próbálok kijutni. Esdeklek, könyörgök az éltető gyógyszerekért. Rimánkodom neki, hogy mennyire fáj a karom, hogy mily fájdalmat élek át. Hogy mennyire szükségem van rá. Rá és a gyógyszerekre is. Hisz az egyik nélkül képtelen vagyok élni, a másik nélkül pedig senki sem biztosítja a számomra. Körmeim halkan csikordulnak a deszkán, lekaparva róla a fehér festéket, mely körmöm alá fészkeli be magát. Tonyt mégis hidegen hagyja kérésem, könyörgésem, csak érces, kárörvendő nevetését hallom tőle. Hogy kizárja kétségbeesett hangomat a rádiót tövig felcsavarva járkál fel alá a stúdiószerű nappaliba.