Szinte amint leparkolok a kocsival az épület előtt, orral már félig benne vagyok a táskámban, és a kulcsaim után kutatok, eredménytelenül. Végül csak kiszállok a járműből, és egy gombnyomással elintézem, hogy bekapcsoljon rajta a központi zár. Végre kezdem valóban értékelni Becks ajándékát. Sokáig olyan dühös voltam, valahányszor csak rápillantottam az Audimra, bár a haragom messze meg sem közelítette azt, amit akkor éreztem, amikor megkaptam. Nem örültem neki, mert sosem akartam ilyen drága és értékes dolgot kapni tőle, és azért sem, mert már az első perctől sejtettem, hogy nem a szokványos módon jutott hozzá, arról meg ne is beszéljünk, hogy eltűnt szó nélkül egy egész hétre, és amikor felbukkant, még ő volt felháborodva, hogy aggodalmaskodni mertem miatta. Pedig ha tudtam volna, hogy az a veszekedésünk csak a jéghegy csúcsa volt, és a többi még utána következett! De mostanra már más a helyzet... sok minden megváltozott, és mindezeknek a változásoknak a középpontjában az a csöppnyi magzat van, aki a pocakomban fejlődik és növöget napról napra. Nos, éppen ő az egyik lényeges oka annak, amiért ma már nyugodt szívvel és örömmel ülök be a kocsim volánja mögé, hisz jelenleg legfőképpen miatta kell vigyáznom magamra, és érdemes az egyszerűbb és kézenfekvőbb megoldásokat választanom. Így az imént is komplikáció és a városi tömegközlekedéssel járó időhúzás nélkül juthattam el a nőgyógyászhoz az első ultrahang vizsgálatra, ahol a legjobb híreket kaptam, hisz minden rendben van. Mivel még a terhességem korai szakaszában vagyok, okkal hagytam ki Christ ezekből az eseményekből. Lévén nem az első várandóságom, pontosan tudom, hogyan zajlanak ezek a dolgok, és hogy az első három hónap alatt közel sem olyan aranyos, idilli módon történik egy ultrahang vizsgálat, ahogy a filmekben mutatják. Kétlem, hogy ezt látni akarta volna, de ha mégis... hát én nem akartam volna, hogy ott legyen.
Már csak az a kérdés, hol hagytam el a lakáskulcsomat? Remélem, mindjárt előkerül, és nem kell visszakövetnem, hogy hány helyen is jártam ma. A táskáim, esküszöm, néha olyanok, mintha feneketlenek lennének, mindent elnyelnek, bármennyi kacatot tartok bennük. Már harmadszor túrom át az egészet, az ujjam pedig éppen beleakad a kulcstartómba, amikor a járdán megindulva felpillantok... és szabályosan elakad a lélegzetem. Kikerekedett szemmel, elnyíló ajkakkal bámulom a lányt, aki a lépcsőn ücsörögve elfoglalja a bejárathoz vezető utat. Hosszú másodpercekre teljesen lefagyok, meg sem tudok mozdulni vagy szólalni, mert képtelen vagyok elhinni, hogy itt van, hogy tényleg ő az, hogy jól van...
- Kelsey! – lehelem a nevét zavartan és döbbenten, és elárasztanak az érzéseim. Röviden végigpillantok rajta, úgy látom, tényleg jól van... több mint jól, szuperül fest, ami nem kis teljesítmény, ha azt vesszük, micsoda önpusztító életet élt, amikor legutóbb találkoztunk. Még akkoriban ismertem meg, amikor Charlotte születése után egy klubban dolgoztam éjszakánkén pultosként. Munkatársak voltunk, majd barátnők lettünk. Jó barátnők. Olyan lett számomra, mint a húgom, akim sosem volt. De aztán drogozni kezdett, és hiába próbáltam rajta segíteni, egyre mélyebbre süllyedt, majd hirtelen, egyik napról a másikra csak úgy eltűnt. Csak úgy felszívódott. Se búcsúzás, se egy levél vagy üzenet. Nem egyszer eltűnődtem rajta, hogy vajon él-e még. És most meg úgy ül itt, a lakótömb bejárata előtt, mintha mi sem történt volna.
- Szóval még élsz... - állapítom meg kissé neheztelő stílusban. Egy részem szeretné megölelni, de most még túlságosan dühös vagyok rá ahhoz, hogy ezt meglépjem.
- Mennyi ideje is? Öt éve? Meglep, hogy még emlékszel, hol lakom – jegyzem meg hidegen, majd megindulok mellette felfelé a lépcsőn anélkül, hogy további figyelmet szentelnék neki.