- hirdette a Ristorante Gordon Poole ajtaján egy kis matrica. Ennek oka az, hogy korábban néhány vendég tett "panaszt", illetve megjegyzést Gordonnak, az étterem tulajdonosának, hogy van egy furcsa viselkedésű, fiatal fiú pincérük, aki nem néz a szemükbe, rájuk is csak ritkán és furcsán beszél. Gordon többször is elmondta, hogy az említett fiú, mármint én nem bunkó és nem is különc, vagy más, hanem autista, pontosabban aspergeres és ez a viselkedésének oka. Azért került ki a matrica, hogy erről tudjanak az emberek, mert így rám sem tesznek megjegyzést neki és növeli az étterem nívóját is. A nívót itt idéző jelben. Szimplán csak jót tesz az étterem nevének, ha híre megy, hogy "csökkentett képességű" alkalmazottakat is alkalmaznak, hisz nem mindenki vállalja ezt be. Ez a nap is olyan volt, mint a többi. Legalábbis részemről, hiszen az életem arról szól, hogy monoton. A monotónia kedvelője vagyok, szeretem, ha nem érnek meglepetések, rutinszerűen minden nap. Nem szeretem az új dolgokat, a meglepetéseket, szeretem, ha a napi terveim tudom végig vinni, ugyanis az én napjaim be vannak táblázva, megvan, hogy melyik órában mit kell csinálnom. Kb. mint egy órarend az iskolákban. Megvan mettől-meddig az egyetemen vagyok, mettől-meddig tart az otthoni tanulás, házi munka, szabad idős program és hogy melyik nap mi az, melyik nap mit eszek és mettől meddig tart az étkezés, stb.
A munkahely volt az, amit a legkevésbé sem szerettem. Sosem volt kiszámítható, még akkor sem, ha többségében ugyanarról szólt minden nap. Újabb és újabb vendégek, más-más személyiséggel, stílussal és érdeklődési körrel, étkezési szokással, akik szinte kivétel nélkül ugyanazt látják bennem: A furcsa, elvont, különc, különös srácot, de vannak, akik képesek meglátni azt, ami e-mögött a látszat mögött rejlik, ám ők vannak kevesebben. Ez sose zavart, nem is foglalkoztam vele ki-mit gondol, hiszen az ő saját dolguk, saját gondolataik, amikre nekem nem lehet ráhatásom és nem is lenne szabad, hogy legyen, hiszen van autonomia. De ezen felül zavaró volt számomra a sok ember, a beszélgetések, a csámcsogás hangja, az ételfoltos asztalok, tányérok, használt evő eszközök, az asztalon hagyott használt szalvéták és még lehetne sorolni.
Fehér, pincér kesztyűket viseltem, elegáns inget, fekete nadrágot és olasz zászlós kötényt, amikor odaléptem az egyik két személyes asztalhoz. - Jó napot! Mit kérnek? - kérdeztem az asztalukat fixírozva. - Én egy Négy sajtos milánóit kérnék. - Én pedig egy carbonara spagettit. Feljegyeztem, majd a bort is, amit mellé rendeltek. Igyekeztem kizárni a körülöttem lévő hangokat, az étel cuppogását és a rágások zavaró hangját, az illatkavalkádokat és a kisgyerekek éles, fecsegő hangját, a padlóra cseppent irritáló paradicsomos voltokat és a foltos szemetesek látványát, amit a vendégek maguk után hagytak. Hátra mentem a rendeléssel, több új vendég egyelőre nem volt, és közöltem a szakácsokkal mi a rendelés. Voltak, akiknek már készült az ételük.
Gimnazistaként sosem dolgoztam. Nem volt szükségem a pénzre, mindig el voltam halmozva mindennel, inkább a nagynénémmel jártam telepekre gyakorlatot szerezni. Azonban mióta ebben a városban tanulok, mindig szereztem valami melót. Nem is akartam sokat otthon lenni, de az is az állás felé húzta a mérleget, hogy ideje volt megkeresnem a saját pénzem. A lakást így is apám fizeti, a sulival kapcsolatos költségeket is ő állja, úgyhogy tényleg csak ételre meg szórakozásra költök. Jó munkaerőnek tartom magam. Mindenhol igyekszem a legjobban teljesíteni, és általában meg is vannak velem elégedve. Nem érkezett rám soha panasz, nem emiatt volt számtalan állásom már. Sokszor esett meg, hogy vizsgaidőszakok alkalmával ki kellett lépnem, mert nem volt egyszerűen időm dolgozni menni, és nem olyan megértőek a főnökök ám, még akkor se, ha jól dolgozol. Ráadásul gyakorlatra is kellett mennem, amit New York közepén sajnos nem tudtam elvégezni, úgyhogy egy időre vissza is mentem Maine államba. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar találok új munkát, de jókor jött velem szemben ez a pincérnői lehetség. Már a próbanapokon is túl vagyok, amik nagyon jól mentek, ráadásul a főnök nagyon szuper, megértő. Az étterem Autista-barát hely is, így reméltem, nincsenek rámenős kollégák se. Már a múlthéten tisztázódott, hogy pont az én műszakjaimban dolgozik ez a bizonyos autista fiú, és igyekeztem leplezni, mennyire megkönnyebbültem erre a hírre. Biztos lehettem benne, hogy nem fog rám mászni, nem fog követni hazáig, nem fogja erőszakosan megszerezni a telefonszámomat. Hozzám se fog érni – ennél tökéletesebb munkatársat el se tudtam volna képzelni magam mellé. Felvettem az egyenruhát – fehér blúz, fekete szoknya, olasz zászlóval díszített kötény -, és izgatottan mentem felvenni az első asztalom rendelését. Szeretek emberekkel dolgozni, természetes számomra a mosoly, a problémamegoldás, és azt éreztem, könnyen fel tudom mérni az asztalok hangulatát. Ezek a képességek az élet bármely területén jól jönnek, büszkeséggel is töltött el a dolog, mikor láttam a vendégek arcán a mosolyt. A következő asztal már az ételét várta, magamhoz ragadtam, és belevetettem magam a munkába. A mennyei illatok, a mormogó háttérzaj segített belerázódni a délután hangulatába.
- Minden rendben van? – kérdeztem, mikor kivittem egy nagy, frissen sült pizzát az egyik társaságnak, akik hangosan nevetgéltek végig. Az egyik srác emelt hangon válaszolt valamit, majd felém nyúlt, én meg hátrébb ugrottam. A szívem óriásit dobbant, éreztem, hogy elkerekedik a szemem. – Hozom az italokat. – vágtam rá, és sietősen hátra mentem. Kifújtam a levegőt, a falnak dőltem, igyekeztem megnyugtatni magam. Azt hiszik csak autista vagyok legalább, nyugtattam magam. Rossz érzés volt, hogy mások valós problémáival takargatom a gondolataimban a saját sebeimet, de nem is akartam arra gondolni mi történt velem. Allen is hátrajött, én pedig, hogy elfeledjem a káoszt, ami a fejemben van, felé fordultam. - Nagy a hajtás a te feleden is? – Egy bíztató félmosolyt küldtem a fiú felé, bár tudtam, nem biztos, hogy rám fog nézni.
Jó érzés elvonulni, mikor végre az ember túllendülhet a nap nehezebb pontjain. Megnyugtatja az idegeket, segít kikapcsolni és felfrissülni. Nekem is jól esett kicsit visszavonulni, szusszanni, így miután leadtam a rendeléseket elvonultam a "szusszanóba". Én hívtam csak így, egyébként egy sima pihenő volt, ahol nem időzhettünk sokat, hiszen folyamatosan ellenőrizni kellett a az éttermet. De pár-perc pihenő megengedett volt, ha a rendelés kész, úgyis szólnak, hogy vihetjük és amúgyis, a konyhások jó fejek voltak. Ha volt mozgás, új vendég, vagy lehetett menni asztalt bontani, akkor úgyis szóltak, ahogy a kasszások is. Meg persze egy-két jó fej szakács úgyis magától kivitte a rendelést, ha nem volt és nagy hajtás, legalább személyesen tudott érdeklődni, hogy mik a visszajelzések az egyébként remek ételekről, amiket készítenek. Sose volt még panasz, ráadásul mindig-minden rendben volt. A hozzávalók frissek voltak, a konyha mindig tiszta volt és rendezett és a szakácsok is tehetségesek voltak, a konyhalányok és kukták pedig hozzáértők.
Mikor hátra értem, szembe találtam magam az új lánnyal, aki szemmel láthatóan épp kifújta magát. Talán csak nagy rajta a nyomás, vagy fáradt már. Ő is tanuló még, ráadásul az orvosin, ahol nagy az elvárás és nem is könnyű. Igaz, ma nem volt az egyetemen, de lehet otthon sokat tanul, meg aztán van más dolga is az embernek. Lehet dolgozott még valahol, vagy őt is megviseli ez a sok ember és sok impulzus, ami itt éri az embert. Nem ismertem még annyira, mint az étterem többi alkalmazottját. Kérdése beigazolta az első gondolataimat. Nagy a hajtás, már kicsit fáradt lehet. Fiatal és új, még szoknia kell. Ehhez a munkához kell az állóképesség, ami minden nappal egyre több lesz. Szokás kérdése, bele fog jönni. Én is nehezen rázódtam bele és vannak rosszabb napok, amikor még én is padlót fogok, annyi itt a vendég. - Most nem. Volt már sokkal nagyobb hajtás is. Ez még a könnyebb napok egyike - feleltem a cipőit nézve a magam gépies, érzelmektől szinte mentes hangomon, mint valami robot. - Hozzá fogsz szokni. Ezt az állást, mintha neked találták volna ki. Nagyon hasonlítasz a filmekben látható pincérnőkre. Az elmúlt hetekben sok filmet láttam a barátaimmal. Hasonlítasz az egyik pincérnőre a filmből. Jól áll neked ez a munka. Biztos az állatorvosi is jól fog állni neked. Ha én meg tudtam szokni és helyt tudok állni, neked is sikerülni fog.
Dolgoztam már kávézóban, az egyik kedvenc munkám volt. Jófej volt a főnök is, az volt az egyetlen vizsgaidőszakom, amikor nem fújtak rám és nem is kellett kilépnem. Sajnos az elmúlt évek forgalma nem úgy alakult, mint szerette volna a vezetőség, és bezárt a hely. Azóta se találtam olyan helyet, ahol egy jól összekovácsolt csapat tagja lehettem volna. Ez az étterem úgy pörgött, mint egy nagy család. Legújabb alkalmazottként féltem, hogy pedáloznom kell, hogy megszeressenek, sok vendéglátóhelyen kellett már túlteljesítenem magam, hogy szóba álljanak velem. Azonban ez az olaszos hangulat nem csak menüre volt jellemző, hanem minden egyes centiméterére az étteremnek. Vendégszeretetet lélegeztek az itt dolgozók, és azt éreztem, hogy talán ez a hely lesz az egyik kedvenc diákmunkám. Pedig a kávézót leszámítva a vendéglátás mindig is kínzás volt számomra. Az egyik bárban, ahol dolgoztam, a pultos csajok nem igazán voltak kedvesek hozzám. A srácok pedig... Az egyik nagyon haza akart vinni magához. Állandóan nekem ütközött, viccelni próbált, be akart rántani a hódításaiba. Ha olyan - főleg idősebb - nők próbálták levetkőztetni őt a szemükkel, átkarolta a vállam, és azt mondta foglalt. Úgy égetett az érintése, mintha parázsló szenet kentek volna végig rajtam. A részeg fiatalok pedig hasonlóképp nyomultak, és volt, hogy hátramentem a raktárba kiakadni. Ott legalább nem kellett visszanyelnem a könnyeimet egy kis időre.
A Ristorante Gordon Poole azonban egy igazi vidám, családi étterem volt. Kérdés se férhetett hozzá, hogy jelentkezem az üresedésre. - Köszönöm, Allen. - mosolyogtam szélesen. Jól estek a szavai. Annyira ártatlan bóknak hangzott, amit mondott, nem volt kicsit sem tolakodó. Kizökkentett abból a feketelyukból, amibe az ismeretlen férfiak közeledése szokott taszítani. - Most már látom, miért szeretnek téged itt annyira. - Kiegyenesedtem, megigazítottam a köpenyem. Újra kaptam levegőt, paradicsom, fokhagyma, és a frissen sült focaccia illata töltötte meg az orromat. A vér lüktetése helyett a vendégek vidám beszélgetéseinek foszlányait, és a konyha szorgos munkáját hallottam. A szívem újra normális ritmusban vert. Úgy tűnt, Allen nagyon jól viseli ezt a zűrzavart, ahhoz képest, hogy tudom milyen nehezére esik. Kicsit irigyeltem, hogy nem ül ki minden az arcára, és mielőtt átgondolhattam volna, mit mondok, kicsúszott a számon. - Kicsit irigyellek, hogy neked nem ül ki minden az arcodra. - Mikor visszahallottam magam, elkerekedtek a szemeim kissé, és a mosolyom lelohadt. Majdnem belekezdtem a mentegetőzésbe, de nem akartam mélyebbre ásni magamat, és még jobban megsérteni Allent.
Jó volt tudni, hogy szeretnek engem az emberek. Nem igazán figyeltem oda rá, hogy mit gondolnak rólam az emberek, nem is jöttem volna rá, hiszen nem tudtam olvasni az emberek érzelmeiből, érzéseikből, arcukról, gesztusaikból. Tudtam már ezt-azt, megtanultam észre venni alap dolgokat, de az én tudásom kevés volt ahhoz, hogy helyt tudjak állni a világban ilyen téren. De ha ő mondja, biztos úgy van. Tudtommal még nem voltak konfliktusaim és nem igazán kaptam még rossz megjegyzéseket, szóval lehetett alapja annak, amit mondott. Jó viszonyt ápoltam az itteniekkel, idáig ez a munkahely az egyetlen, ahol meg tudtam ragadni, ez a leghosszabb munkaviszonyom eddig.
Nem tudatosan, de sikerült vidámabb arcot varázsolni a lányra. Nem feltétlen volt célom, hiszen nem is tudtam pontosan mi baja volt, ha volt egyáltalán baja a pörgésen kívül. De minden esetre jó volt látni, hogy felvidul, felélénkül. Megjegyzését nem vettem sértésnek, inkább csak közömbös megjegyzésnek tartottam. - Néha áldás, néha átok. Az embereket olykor zavarja, mások nem foglalkoznak vele. Van, amikor hasznos. Sajnos nem tudom megtanítani neked, hogyan csináld, de lehet a póker játékosok jó mentorok lennének neked, ha el akarod tanulni. Ők nagyon értik a rezzenéstelen arc technikáját. Igaz, nem tudom neked miért lenne szükséged ilyesmi képességre.
Megfogott Allen azzal az egyszerűséggel, ahogy látja a világot. Annyira más szemüvegen keresztül éli meg azt, ami körülötte zajlik, üde színfolt volt a new yorki emberek modortalanságának tengerében. Ő nem kereste a hátsó szándékot mások mondatai mögött, nem sértődött meg mindenen. Úgy éreztem, vele tudok majd beszélgetni bármiről, ha meg épp nincs hangulatom a bájcsevejhez, nem kell hosszú, zavaros magyarázatot adnom rá. - Megfogadom a tanácsod! - mondtam neki mosolyogva. - Egyébként sokszor hasznos, ha mások nem tudják, mi zajlik benned. - tettem hozzá elmélkedve. Örültem volna, ha nem kell kitérnem a kérdések elől, nem kell titkolóznom a családom előtt. Ha mindig összeszedettnek tűnhetnék. Egy lépést tettem a kinti zűrzavar fele. - Valakinek italokat ígértem, és eleget várattam őket, bár elég bunkók. Mindjárt visszatérek. - mondtam, majd egy mély levegővétel után az italok felé vettem az irányt. Nagyon ódzkodtam attól, hogy visszamenjek ahhoz az asztalhoz, de tudtam, mindig lesznek ilyen vendégek. Túl kell tennem magam rajta. Négy teli pohárral a tálcámon gyorsan odalibbentem a társasághoz, és azt képzeltem egy pókerasztalnál ülök, fapofával lepakoltam eléjük az üdítőket. Egy pillanatra még az alapzaj is suttogó mormogássá halkult, annyira koncentráltam. Majd egy megjátszott mosoly után körbementem az én asztalaimnál, lássam, kell-e valami még. Hamar szabadultam az étkező tömegből, és újra a pihenőbe mentem. Ha még Allent ott találtam, biztatóan mosolyogtam rá, és megköszöntem a pókeres tippet. Ha nem, akkor visszadőltem a falnak, és vállon veregettem magam azért, hogy ezt is kibírtam.
Csak egy röpke gondolat elejéig próbáltam meg elképzelni, hogy mégis miért lenne jó, ha az emberek nem látják arcunkon az érzelmeket és találtam is rá egy-két magyarázatot, de nem foglalkoztatott különösebben a téma. Minden embernek más igényei vannak, mindenki másnak örül, mindenki mást él meg pozítvnak-negatívnak. Kelsey örült volna, ha leplezni tudja érzelmeit, hát megpróbáltam neki tanácsot adni, hátha tud vele kezdeni valamit. Szerintem élhető tanács, csak gyakorolni kell, így újult erővel visszament az italokat kivinni. Akaratlanul is, szinte ösztönből figyeltem őt egy darabig, hogy miképp és kikkel intézi az italt, majd elfordultam és elmerültem saját kis gondolataimban. Mikor visszatért és megköszönte a tippet bólintottam rá egy helyeslőt, köszönőt. - Szívesen. A póker játékosok mesterei az érzelmek, gondolatok leplezésének, ami segíti őket, hogy a többi játékos ne tudja leolvasni az arcukról, ha jó, vagy éppen rossz lapok vannak a kezükben, így ha blöffölnek sem fog a többi játékos rájönni, hiszen az arcuk nem tükrözi a valóságot, a valós érzelmeket. Ez teszi őket sikeressé - ecseteltem, majd kipillantottam az étkezdébe, aztán kivittem egy elkészült rendelést a megfelelő asztalhoz és jóétvágyat kívántam, majd visszatértem a pihenőbe.
Nehéz volt beleszoknom a new yorki pörgésbe. Madisont nem mondanám kisvárosnak, ott is volt élet mindig, de semmi nem készíthetett fel az egyik legnépesebb centrum ritmusára. Sokszor azt éreztem, túl sok, haza akarok menni, de aztán az otthoni rossz élmények mindig felkapaszkodtak a bőrömön, és olyankor hálát adtam a végtelen embertömegnek, amelyben elbújhattam. Az első munkáim is ilyen futkározósak voltak, nem volt egy perc pihenésem se, csak fáradtan bedőltem az ágyba. Azóta igyekszem könnyebb, lassabb tempójú melókat keresni, ha van lehetőségem válogatni. Féltem először, hogy a Ristorante Gordon Poole is hasonlóan kimerítő lesz, de felüdülés volt, mikor rájöttem, nem kell minden egyes pillanatban güriznem. Persze vannak rohamok, ebéd- és vacsoraidőben, de a köztes idők általában csendesek. Allen a pihenőben volt, mikor visszatértem. A pókerarc hasznosságát részletezte számomra. - Igen, egészen jól hangzik. - válaszoltam neki, eltűnődve milyen lehetne, ha koncentráció nélkül menne nekem ez az érzelemmentesség. Allen kivitt egy elképesztően finom illatot árasztó ételt, és én is követtem őt nem sokkal, mert az egyik asztalomnál a számlát kérték, a másiknál pedig fel kellett vennem egy szerelmespár rendelését. Vidámabban, felfrissültebben tudtam a munkámat végezni, és úgy éreztem szeretni fogom ezt a helyet nagyon. Előre féltem, mi lesz majd a vizsgaidőszakban. Az asztalaim jóízűen ettek, így én is eltűntem hátul, Allen szintén ott pihent. - Szoktál pókerezni? - tettem fel neki a kérdést egy kíváncsi mosoly kíséretében. - Engem mindig elárul az arcom, jobban szeretek inkább malmozni - folytattam. Biztos voltam benne, hogy nagyon ügyes pókerjátékos lenne. Annyit én is tudtam, hogy a matematika segítségével lehet javítani az esélyeken.
- A poker rossz dolog. Apám mindig azt mondta, hogy nem szabad pokerezni, mert függővé teszi az embereket és egyszer, ha nagyot-sokat bukik az ember, akkor mindenét elvesztheti. Egyébként képes vagyok számolni a lapokat, ezért a legtöbb kört biztosan meg tudnám nyerni, mivel ki tudnám számolni az esélyeket és a valószínűségeket arra, kinél milyen lapok lehetnek és melyik kézre milyen esélyek vannak, így tudnám mikor érdemes dobni és mennyit érdemes kockáztatni - ecseteltem neki a kaszinói trükköket-praktikákat. - A malom egy jó játék, de ezek társasjátékok, amikhez kellenek partnerek. Kevés barátom van és ritkán tudunk összejönni játszani és akkor is változó, hogy mikor mit játszunk. De jó játék minden játék, csak vannak káros játékok, amiket nem szabad játszani. A ki nevet a végén is jó játék. És az UNO. Izgalmasok - feleltem, noha én magam nem igen tudtam átérezni az izgalmat, amit mások, de gyakran hallom, hogy mennyire izgultak egyesek, így úgy éreztem nem bűn, ha ezt én is hozzá teszem. - Egyszer majd leülhetünk játszani valamit, ha lesz rá szabadidőnk. A szomszéd lány, akivel néha voltak közös programjaink úgyis elköltözött, de a napirendemet már átszerveztem miatta, így te bekerülhetsz a helyére. Így nekem sem kell átszervezni az életemet és munkán kívül is tudsz tölteni velem időt. De csak ha te is akarod. Ha elég neked belőlem itt a munkahelyen, akkor nem fogom erőltetni. Nem mindenki akar velem sok időt tölteni. Azt mondják furcsa vagyok.
A nagynéném tanított meg pókerezni minket öcsémmel. Persze, a zsetonokat a végén cukorkára váltottuk be, de egy örökre megmaradt, melyik osztást kell azonnal bedobnom, hogy a töltött gumicukrot ne bukjam el. Nem akart ő függővé tenni minket, nem is volt a családunkban egyik oldalon se hasonló probléma, azonban nála nem voltak a szokásos társasjátékok a polcon, így ezzel a klasszikussal tudott minket csak szórakoztatni. - Persze, tudom, hogy van akit elvisz a hév. - reagáltam Allen megjegyzésére. Nem tudhatom, másnak milyen negatív tapasztalatai vannak a szerencsejátékkal, így nem volt bölcs feltétlenül egy ilyen komoly témába belecsapnom, bár úgy tűnt, annyira nem hatja meg. Vagy jól titkolja. Gyerekként állandóan társasoztunk. Az öcsémmel ketten, családtagokkal, barátokkal. Számos híresebb és kevésbé ismertebb játékot fújok kívülről, így kicsit lehangolt, amit Allen mondott a társasokról, illetve a barátokról. Én sem vagyok a legnyitottabb, extrovert ember, de úgy érzem, nincs problémám a kapcsolatteremtéssel. Persze, időközben kialakultak egyes emberekkel szemben fenntartásaim, de ezek az akadályok sem húztak falat közém és a társadalom felé, úgy gondolom. Szinte már megsajnáltam Allent. Próbáltam magamban lerendezni ezt a gondolatot, hiszen nyilvánvaló, hogy nincs szüksége sajnálatra. Dolgozik, a legjobb tudása szerint beilleszkedik, velem is éppen kellemesen elbeszélget, ismételtem magamban. A sajnálattal nincs előrébb, magam is gyűlölöm, mikor valaki sajnálattal van felém. Mégis, mikor felajánlotta, hogy töltsek vele időt, mosolyogva feleltem neki. - Persze, én benne vagyok! Nehéz olyan embert találni, aki időt szakít arra, hogy leüljön játszani valaki mással. - Valóban örömmel fogadtam el az ajánlatát. Önző dolog, kétség sem fér hozzá, de ideje újra a férfiak társaságát keresnem, újra kényelmesen éreznem magam velük, és Allen biztonságosnak tűnik. Pont a furcsasága az, ami számomra tökéletes partnerré avanzsálja egy délutáni programra. - A felsoroltakon kívül milyen játékokat ismersz? Elhozzam a gyűjteményem egy részét? - A szobám egyik sarkába egy tucat doboz terült el, régi és viszonylag újabb játékok csomagolásai. Az egyetemen sajnos nem találtam rájuk partnert, csak a lakásomban porosodnak. Reméltem, végre elővehetem őket.
-Nem sok játékot ismerek, inkább a tudomány, a könyvek és az előadások világában mozgok otthonosan. Szóval örülnék, ha jobban be tudnál engem vezetni a játékok világába - mondtam és megengedtem magamnak egy tudatos mosolyt. Nem ösztönös mosoly volt, tudatos, de a mosoly az mosoly. Megbeszéltünk egy napot, ami mindkettőnknek jó és megbeszéltük, hogy aznap mikor találkozzunk, utána vissza kellett mennünk dolgozni, mert kezdett kialakulni egy kisebb pörgés és senkinek sem lett volna jó, ha elúszunk a munkával. Az elégedetlen vendég nem jó vendég és a konyhától sem lehetett elvárni, hogy a jófejségükkel visszaéljünk. Mikor eljött a munkanap vége, telefonszámot cseréltünk, elköszöntünk egymástól és hazamentünk. Már vártam, hogy elérkezzen az idő, hogy eljöjjön hozzám és jobban megismerkedhessünk és játszhassunk. Már egészen megszoktam, hogy van, aki meglátogasson. Bár ott volt Lucas, mégsem várhattam el tőle, hogy minden idejét nekem szentelje. Neki is volt élete, amit élt, nem láncholhattam magamhoz. Nem is akartam, csak nehéz volt megszokni, hogy Gyda költözése óta ismét sokkal többet vagyok egyedül és vissza kellett volna rázódnom az életem előző stádiumába, amit nem akartam. Úgy éreztem Kelsey egyfajta megmentőként jött nekem, aki betölthet egy űrt az életembe.
Csodálkoztam, hogy Allen ilyen könnyen meghív magához. Én a lakótársaimmal is nehezen melegedtem össze, pedig csak lányokkal vagyok hajlandó egy légtérben élni. Nem mindenki olyan paranoiás, mint én, emlékeztettem magam, és a srác mosolya eloszlatta majdnem minden aggodalmamat. Tudom, hogy nem csupán ösztönösen varázsolta magára ezt a biztató kifejezést, hanem direkt számomra tette ezt. Ez külön jól esett tőle. Gyorsan megbeszéltük, mikor volna jó nekünk, és bennem már pörögtek, melyik játékokat tudnám megtanítani neki. Úgy sejtettem, inkább a stratégiai dolgok érdeklik majd, így néhány kedvencemet le is húztam gyorsan a listáról. Szinte madarat lehetett volna velem fogatni. Évek óta először tervezek valami programot kettesben egy sráccal, és nem fog el a pánik, nem kezdek szédülni, nem remegek! Messze van ez még a randizástól, kétlem, hogy Allen nyitott volna ilyesmire, de ez az eddigi legnagyobb lépés afelé, hogy újra teljes életet éljek. Szinte el is felejtettem, hogy munka van, de az egyre hangosodó vendégsereg hangja visszarángatott a jelenbe. Áradt az öröm az arcomról, ahogy kiléptünk a vendégtérbe, és mindketten az utunkra siettünk. Sajnos New York lakói hamar elvesztik a türelmüket, úgyhogy amikor hajtás van, akkor teperni kell, nem szabad elúszni. A konyha sem szereti, ha egyszerre adok le nekik egy tucat rendelést, és nem is akarom magam kirúgatni az első hónapomban. A pókerarc helyett őszinte mosollyal szolgáltam ki az asztalaimat, egyetlen seggfej sem tudta volna elvenni a kedvem aznap már.
Kezdőlap
Gimnazistaként sosem dolgoztam. Nem volt szükségem a pénzre, mindig el voltam halmozva mindennel, inkább a nagynénémmel jártam telepekre gyakorlatot szerezni. Azonban mióta ebben a városban tanulok, mindig szereztem valami melót. Nem is akartam sokat otthon lenni, de az is az állás felé húzta a mérleget, hogy ideje volt megkeresnem a saját pénzem. A lakást így is apám fizeti, a sulival kapcsolatos költségeket is ő állja, úgyhogy tényleg csak ételre meg szórakozásra költök.