kelsey & dorian

4 évvel ezelőtt, Oreiro Montana galéria megnyitó, Brooklyn

Kedvtelésből csináljuk a dolgainkat, amelyekhez meg nem fűlik a fogunk, azokat meg kevésbé. De ha rólam van szó, számításba kell venni azokat a változókat is, mikor a muszáj hozza a következő lépésedet. Senki sem akar úgy ébredni, hogy egy puskacsőt nyomnak a képébe, majd rábíznak egy feladatot az életéért cserébe. Ilyen szitukba nincsen nyűglődés meg felesleges hisztéria, az ember megy, azt megteszi a tőle telhetőt, mert élni akar. Valami csoda folytán, de még valami hajtja előre, még ha nem is sok minden, de az a megfoghatatlan dolog elég ahhoz, hogy meghajoljon a kérés felett, és örömmel teljesítse azt. Mert mennyivel egyszerűbb lenne kinyögni egy nemleges választ, aztán szenvedni a következményekkel, mint nap mint nap ugyanazokat a köröket futni, amíg bele nem döglesz.
Mindig is utáltam az öltönyöket meg ezeket a szedd elegánsba magad mozgalmakat, most meg főleg. Tény, hogy jót fog tenni a környezetváltozás, de a hátulütője ott van. A főnök valami gazdag görénnyel paktál, a tag meg úgy védi a hátsóját, mintha nem lehetne azt egy jól irányzott rúgással szétküldeni. Neki könnyebb így, hiszen a hírneve tiszta marad. Elég ha az alatta lévő mocsokba fullad majd bele, ez viszont már nem az én gondom. A feladatom annyi, hogy bonyolítsam le az üzletet. Hogy miért engem küldenek? Dunsztom sincs. Biztos azért a sunyin megbízható képem miatt, amiről a józan paraszti ész elhiszi, hogy jót akar, és semmi ármánykodás meg ehhez hasonló hátsószándék nem párosul hozzá. Visszatérve a feladatra: elég bonyolultnak hat, mert meg kell keresni egy festményt, - elvileg lopott, - aztán licitálni rá és ez lesz a jel, hogy egymást keressük. Vagyis én nem tudom ki a pasas, de így majd megismer. Hol lelhető fel ebben a bukás esélye? Ó, mindenhol, de ez most kevésbé számít. Lényeg, hogy ne térjünk haza üres kézzel meg ígéretekkel sem, mert abból csak a probléma van. Érdekes lesz gazdag rohadékok között mászkálni előkelő ember módjára, és elhinni, hogy egy vagyok közülük, közben pont az ellentét képviselem. Természetesen ha addig nem fulladok bele az eleganciába vagy fojt meg a nyakkendő, akkor elvileg simán kellene mennie az egész bonyolultnak tűnő procedúrának.
Mindezek mellé már csak egy maradt hátra: partnert szerezni. Mivel nem hurcolhatom magammal az egyik kigyúrt tagot, akit ismerek, - pedig biztos szép összképet nyújtanánk, - így marad a fejtörés, meg a rögtönzés. Szerencsére nemrég jött be a képbe egy kis csaj, aki lelkes használója a különböző boldogító mámorporoknak, így még az esemény előtt pár nappal ő rá támaszkodom ebben, és keresem fel, hogy kísérőként szolgáljon, meg potenciális vevőként. Két kitalált név, plusz egy passzoló cég neve, meg az egész körítés. Így jön létre Samuel Maximiliano Sandoval és bájos kísérőjének története, akik csak nézelődni és vásárolgatni jönnek az eseményre, nem a háttérben keresztbe húzni azt. Pedig elég figyelemfelkeltő címet adnának bevonulásunknak, de ugye a névtelenség jó dolog, ennek az alaknak az esetében meg főleg. Ki tudja hány alkalommal sétáltunk már el mellette? Én biztos nem.
Egy bérelt autóval érkezünk a helyszínre, és kisegítem a szőke hajú hölgyet, hogy ezután a karomat nyújtva várjam meg, amíg csatlakozik hozzám. A meghívók kéznél, a társaság adott, a fedősztori ötvenszer átbeszélve. Ha nem hatvanszor. Mindezek ellenére az ajtó felé menet még egyszer gyorsan átfutom vele a dolgokat, hogy ne essünk kísértésbe az egymást keresztező sztorik előadása közben. Végtére is foghatnánk arra, hogy még szokjuk egymást, de hogy egymás nevét se tudjuk? Az már tényleg arra utalna, hogy valami sántít a dologban és még a végén rituális kivégzés áldozatai leszünk, a nép meg zumbát jár majd a tiszteletünkre gyújtott tűz körül.
- A Sandoval vállalat keretében érkeztünk. Kezdeti a dolog, de folyamatosan bővülünk, viszont most csak az estét élvezzük. Én Samuel Maximilano Sandoval vagyok, te pedig az üzlettársam. Világos? - fordulok egy pillanatra felé, végül lassítok egy kicsit a lépteimen, hogy még a belépés előtt tisztázzuk mindezt. Nem szeretném, ha a kavarodások fényében bukna az egész terv a francba, mert akkor nagyon sokan megszívják ezt a rögtönzött kis akciót, köztük én is meg a szőkeség is.

Zeneee |        | 657

kelsey & dorian

4 évvel ezelőtt, Oreiro Montana galéria megnyitó, Brooklyn

Nem vágytam a pingvin szerkóra, meg a karót nyelt társalgásokra valami újgazdag idiótákkal, de ez már túlmutatott azon, hogy én mit szerettem vagy mit sem. Mindig lesz egy nagyobb seggfej, aki megmondja merre-hány méter, neked meg úgy kell keverned a lapjaidat, hogy az ne húzza keresztbe a számításait, különben kénytelen lesz eltenni láb alól. Nem is tudom, valahogy nem hajlok arra, hogy a föld alatt kukksoljak ideje előtt, így teszem a dolgomat és nem ellenkezek. 5 éves sem vagyok, hogy minden egyes alkalommal, amikor nem úgy alakulnak a dolgaim, akkor fogjam magamat és egyszerűen a földhöz verjem a hátsómat toporzékolásom jeleként. Az már más kérdés, hogy nem feltétlenül konyítottam a művészethez, így beküldeni engem az oroszlán barlangjába nagyon vicces része volt a tervnek, csak az a kár, hogy elfelejtettem röhögni rajta. Mindezek ellenére beleástam magamat a témába, hogy ne érjenek felkészületlenül a keresztkérdések vagy a nem kívánt vendégek.
Valahogy sokat nem töprengtem azon, hogy milyen partnerrel kellene érkeznem az eseményre, de mégis a pillanatnyi fejtörés is elég volt ahhoz, hogy megerőltessem magamat a gondolkozással kapcsolatban. Végtére is több minden számított, mintsem az, hogy legyen a partnered. Figyelni kellett a megjelenésre, arra, hogy a későbbiekben ne bukjon miatta a terv vagy térjen el a szerepétől, esetleg többet akarjon annál, mint ami alapjáraton le lett fektetve szilárd tényként. Nem szívesen bajlódtam volna még az emberi értetlenség különböző fajtáival vagy buktattam volna le magamat azért, mert nem beszéltem érthetően. Mert ugye többnyire ez is benne van a pakliban, hogy belekezdek egy mondatba, aztán a másik mondat végével fejezem be, míg a közepe valahol kallódik az éterben. Aztán kit érdekel, hogy ki érti meg vagy ki nem, én tudom miről beszélek és ez a lényeg. Kelsey ebből az esetből nem okozott problémát. Nem egyszer találkoztunk már, ugyanakkor szűkszavúságom ellenére felfogta, hogy mit várok el tőle és ennek fényében is cselekedett, mikor a bizonyos nap elérkezett. A bérelt autó a külső körítésnek szolgál, ahogyan az elegánsba burkolt szerelésünk is, de azért még kezdetlegesen átveszem jelenlegi partneremmel a megbeszélteket. Mikor megbizonyosodok arról, hogy nem lesz ezzel a probléma, én is nyugodtabban állok a dolgokhoz.
- Remélem is. - ennyivel nyugtázom összesen, végül már csak a szerepemre koncentrálok, és ugyanezzel a fellépéssel kísérem be Kelseyt is az épület ajtaján, mihelyst a meghívókat átadtuk az utunkba álló pasasok egyikének. Otthonosnak sosem találtam az ilyen helyeket vagy akár szórakoztatónak is. Tipikusan nem az a pasas voltam, aki órákat képes lett volna állni egy festmény vagy egyéb más művészet árán született dolog előtt, és csodálni annak minden pontját. Elég egyszerűen működött az agyam: tetszik vagy nem tetszik. Ha tetszik, akkor azt mondom, hogy szép vagy elismerően hümmögök, és továbbsétálok. Ellenkező esetben meg csak elsétálok, bármilyen egyéni megjegyzés nélkül.  
Egy pillanatnyi időre körbetekintek az épület rendezésén, hogy hátha kiszúrom a számunkra fontos festményt, és pár elhadart bemutatkozás után meg is pillantom.
- Látod ott azt? - célzatosan pillantok a kiszemeltemre, de hogy ne legyen belőle félreértés, közelebb is sétálunk hozzá. - Az este folyamán erre kell majd licitálnunk. - beszélek visszafogottabban, gondosan figyelve arra, hogy senki se legyen a közelünkben, miközben a Mrs. Richard Yatest ábrázoló művet vizslatom, ami személy szerint engem nem kápráztatott el, de a magamfajta kulturális analfabétától ez nem is annyira meglepő.
- Választhatott volna valami színesebbet is. - jegyzem meg alig feltűnően elhúzva a számat, de hát nem értek ezekhez, így ennél többet nem is tudnék hozzáfűzni.
- Mindig is béna voltam a festéshez. - teszem hozzá csak úgy mellékesen, mert az én kiállításom a pálcika emberek csatáiról-hétköznapjairól vagy arról szólnak, milyen könnyedén égnek el, ha arra kerülne sor. Biztos könnyedén hoznám létre a művészeti katasztrófa fogalmát.  

Zeneee |        | 600