Az óra lassan ketyeg, ha akarnám se tudnám megmondani mióta tengődök már itt és számolom a másodperceket a szabadulásomig. A fehér falakat most beborítják a nap hajnalban megjelenő, mindössze csak enyhe, alig érezhető melegséget sugárzó csóvái. Figyelem, ahogy játszanak a repedéseken, furcsa alakokat öltve. Bármi érdekesebb ennél az erőltetett menetnél.
- Del, kérem - hanyadjára hallom már ezt, de őszinte leszek, nem vagyok szófogadó kedvemben. Már pár éve. - … mutatkozzon be úgy, mintha nem ismernénk egymást.
- Tessék? - emelem a tekintetem a nőre, aki minden rémálmom fő forrása. Rohadt agyturkász, ha tehetné, már rég a lelkem is elrabolta volna azért a summáért amit összekap a folytonos hallgatásom miatt. Nevetésben török ki a kérésre, nem értem a parancsnak se a végét, se az elejét, de utoljára talán dráma órán hallhattam hasonlót, 13 évesen. Lehet, hogy fiatalos vagyok és ápolt a kinézetem, de ez nem jelenti azt, hogy ennyire el lehet téveszteni a koromat.
- Hallani akarom, hogy mi a véleménye saját magáról. Gyerünk - vált szigorúbb hangnemre, ami eléggé dühbe hoz, anyám nem azért fizeti ezt a picsát, hogy aztán még apai szigorral nevelni kezdjen. Mit képzel magáról az ilyen? Ezek szerint ingyen osztogatják a diplomát..
- Mit akarsz hallani, cica? - váltok kaján vigyorra hátha az elijeszti ezt a vicsorgó banyát, de lássanak csodát csak határozottabbá válik. A tekintete lángokat szór, a bőröm szinte már perzseli, de érzem, hogy ettől a szigortól nem csak felül önt el a melegség. - Oké doki, nyugi, kezdem.. - mosolygok tovább. - .. csak kérem hagyjuk ezt a tekintetet, így nehéz gondolkozni - jár a szám hamarabb, mint az eszem, de szerencsére a csaj most az egyszer riadót fújva visszakozik, így az én testem is elkezd lehűlni, a fejem pedig kitisztul. - Szóval én Delroy LeBlanc, a kotonszökevény gyermek, azt gondolom magamról, hogy..
- Kérem Del, mellőzzük a sértő, lealacsonyító szavakat
- Hát de doki, magamra mondom, hadd döntsem már el, hogy megsértődök-e rajta - nevetem el magam a levegőbe kapva karjaimat amolyan megadásképp. - Jól van, elnézést, el kell gondolkodnom - támasztom kezemen a fejemet, ami az évek alatt olyannyira megnehezült arányosan a testemmel, hogy komoly fájdalmat érzek a csuklómban rövid időn belül tőle, így inkább hátradőlök a barna bőrfotelben. Két jó dolog van ebben az egész irodában, az pedig ez a szék meg az előttem ülő dögös maca, bár ha most rám vetné magát, lehet az izgalomtól behugyoznék. - Szóval, Delroy LeBlanc vagyok, 187 centi + 18 - kacsintok rá a kolleginára, akinek undor tükröződik vissza az arcán. Ennyire kicsi lenne? - 75 kiló, tömény izom, csupa szív. Mit is mondhatnék még magamról? Skorpió vagyok, szeretek enni, de nem vagyok dagadt, a lányok pisilnek utánam, ahogy nagyapám mondta, én vagyok a nők bálványa - mondandóm közben meghallom a fáradt sóhajtását. Elnézést, hogy untatom hölgyem, kár, hogy ez a munkája. Anyád picsáját, az ember kiönti a lelkét ez meg lekezel. Biztos voltam benne, hogy ezek után lefogom húzni az értékeléseit. Kezdtem volna folytatni mikor megláttam, hogy az órájára pillant, majd telefonját bogarássza, a végén pedig végre a szemeimbe néz.
- Rendben Del. Szeretné tudni, én mit gondolok magáról? - kérdezi annyira érzelemmentesen, hogy lehet nem kell rám vetnie magát, hogy tényleg a gatyámba vizeljek. Összehúzom magam a fotelen, nincs kedvem ehhez a játékhoz, de megadom magam. Annál hamarabb ér véget ez az önmarcangolásra buzdító faszság. Aprót bólintok, ő pedig gondolkodás nélkül belekezd. - Szerintem maga egy rettentően megsebzett lélek. Fél kimondani a valódi véleményét, fél megmutatni önmagát. Bátor és merész, de ez nem a személyiségéből fakad, a magában rejlő fájdalmak miatt nem gondolja úgy, hogy a tetteinek bármifajta kockázata lehetne. Céltudatos, határozottan és kitartóan rohan a veszte felé, mosolyogva nézve, ahogy a magát körbevevő emberek belerokkannak a fájdalomba, hogy ilyen állapotba látják. Egy dologban valóban igaza volt, maga tényleg egy csupaszív lélek, az egyetlen bökkenő csak az, hogy ezt retteg odaadni bárkinek is - vizslat folyamatosan a szemeivel, amiket most legszívesebben kiszúrnék az íróasztala szélén található borítékvágó kiskéssel. A fogaimat oly erősen zárom össze, csikorgatva őket egymás alatt, hogy az álkapocs izmomba fájdalom hasít. Keresztezem a kezeimet és a földre sandítok, bárhova, csak ne az íriszébe, ne lássam magamat benne. Nem akarom látni magam benne. - Igazam van, Del? Ráhibáztam?
- Kurvára nem sikerült, doki - morgok az orrom alatt, rá se hederítve. A lábaim idegesen rázom, érzem, hogy bármelyik percben robbanhatok.
- Kérem, engedje meg, hogy segít.. - na ezt nem, ezt az egy mondatot soha sehol senkitől nem akarom még egyszer meghallani. Kisanyám, rossz fába vágtad a fejszédet.
- Kurva gyorsan adja ide a cigarettámat, amit kivett a kabátom zsebéből 30 perccel ezelőtt, várja végig néma csendben ahogy elszívom azt az egy kurva szálat, amit idáig tartogattam aztán mondja azt, hogy lejárt az időnk és találkozunk a következő alkalommal - szólok közbe a szemeit bámulva, ami olyannyira megijeszti, hogy teljesíti is a kérésemet. Nem meglepő, a vér nem válik vízzé.. Néma csöndben ült és bámulta, ahogy az arcába fújom a füstöt és a vadonatúj szőnyegére hamuzok, de nem mert egy hangot se kiadni a száján, csak végignézte, ahogy az apró parázs lyukat éget az anyagba újra és újra, üveges tekintettel. Amikor a cigarettában lévő legutolsó szívás is a tüdőmig hatolt, az eddig felgyülemlett nyálának rettentően undorító lenyelésével zárta a találkánkat, felállva az ülőhelyéről.
- Lejárt az időnk.. - motyogta maga elé, mire halk nevetést engedtem el. Épp elég megalázó volt ez neki, életében egyszer érezte magát nyeregben, hadd legyen neki karácsony, nem ejtek még egy szégyenfoltot rajta.
- Majd még látjuk egymást doki - köszöntem el intve felé, majd kabátomat az ölembe kapva hevesen távoztam az irodából.

 


- Nem bírom ezt tovább, D - sírt úgy, ahogy még sosem láttam. Esküszöm, ha nem ismertem volna elhittem volna neki, mekkora fájdalmakat él át, ez így azonban egy elbaszott vígjátéknak hatott.
- Anya - szólítottam meg, de épphogy kinyitottam a szám, már a mellkasom püfölte. Bevált taktika ez a nőknél, ütlegelni korlátok nélkül, tekintve, hogy a másik nem adhatja vissza amit kap. Pedig anya, amit kapnál tőlem, örök életedre emlegetnéd.
- Hogy tehetted ezt velem? Ezt velünk? - zokogott tovább, taknya nyála egybefolyt, egyszerűen annyira gusztustalan volt a látvány, hogy el kellett fordulnom.
- Én tettem ezt velünk? - beszéltem halkan, a gondolataimmal egyidőben szöktek ki a szavak a számból, nem volt időm meggondolni, hogy mit mondok. - Egész életemben úgy éltem, hogy egy rohadt börtöntöltelék ivadéka vagyok, akit a hátadra sem kívántál - harsantam fel, belebámulva a szemeibe, amik számomra semmit sem jelentettek már. Kiskoromban még bíztam és feltételek nélkül elhittem, hogy egy anya azért van jelen egy gyerek életében, hogy védje és szeresse őt. Mára már megvilágosodtam és rájöttem, hogy ez a nő csak azért létezik, hogy engem belülről rohasszon.
- Mégis miről beszélsz, D? - motyogta maga elé játszva a zavarodottat. Édes istenem, ha nem lenne nő…
- Ne tegyél így basszameg. Elkúrtad az egész gyerekkorom, rajtam álltál bosszút, amiért apám megdugott és otthagyott - ordítottam vele torkom szakadtából. - Gondolkoznod kellett volna - sóhajtottam fel, folyamatosan nyugtatva magamat. Végtére is kettőnk közül nem én álltam a rosszabbik oldalán a plexi üvegnek. Sose fogom elfelejteni, hogy nézett rám akkor. Az ajkai szétnyíltak, a szemei pedig oly hevesen jártak fel alá, hogy féltem, ki fognak esni a helyükről a tempó miatt. Megmondtam volna neki, hogy mindez egy sebzett kisfiú vallomása, nem a 18 éves fiáé, hogy mindez a lelkemben maradt fájdalom, nem pedig a bosszúvágy, de mire megszólalhattam volna újból kattant a bilincs, az egyetlen nő az életemből pedig egyre messzebb sétált tőlem, rendőrökkel karöltve. A könyökhajlatán tátongó, véraláfutásos foltok, a tekintete üres. Megint elhitte a faszságait egy olyan alaknak, aki csak drogokkal etette őt, megkefélte, ha jól esett neki és úgy használta, mint a saját cselédjét. Rablás, sikkasztás, közokirat-hamisítás, a tárgyaláson annyi ideig magyarázta a bírónő, hogy még neki is vissza kellett fognia magát, nehogy elálmosodjon. Soha többé nem lesz önmaga, engem azonban hidegen hagy a sorsa, talán ez a fintora az életnek. Talán megérdemli, amit kap.
Nem éreztem szomorúságot, nem hullattam könnyeket, a szabadság szele csapta meg az arcom.
Néztem, ahogy eltűnik, ahogy homályba vész az alakja s csak azon járt az eszem, hogy el sem búcsúzott, hogy válaszra sem méltatott.. hogy most sem voltam neki más, csak egy mocskos ivadék..


Rettentően fáj a fejem. Bár egy ajtó választ el a zajtól, így is dübörögnek a falak, visszhangozva azt a fülsüketítő valamit, amit a velem egykorúak zenének neveznek. A csöpögő csap ritmusosan lengi be a fürdőt, nincs senki más itt, csak mi ketten, Theo meg én.
16 éves vagyok, ő 32. A korkülönbség egy szimpla üzletnél azonban cseppet sem kell, hogy számítson. Én a vevő, ő az eladó, cimborák vagyunk, semmi több.
- Haver, szedd már össze magad - löki meg olyan erőteljesen a vállamat, hogy majdnem megfejelem a csempét magammal szemben. Morcosan sandítottam rá, amire nevetve végigsimított a bőrömön. - Gyere, szükséged van erre - nyújtotta felém a tűt. Fogalmam sincs hanyadjára használtuk fel újra már, véres hegye nézett csak vissza rám, ki tudja melyikünké.
- Nem érzem jól magam, Theo. Kurvára forog velem a világ - suttogtam neki, miközben próbáltam összeszedni magam. A hangja éles volt, tüskeként szúrt a koponyám belsejébe. Halálközeli élményeket éltem át a közvetlen közelében, ez a fasz meg arra ösztökélt, hogy legyek még lejjebb, mint eddig voltam.
- Pont ezért kell neked. Ezt most ingyen adom - törölgette orrát, ő most másban játszott. Gusztustalan pöcs, a kokain világított a szája és az orrlyuka között, mint aki lisztbe fejelt. Theo nem is tudom, milyen szerepet töltött be az életemben, barát volt talán vagy csak egy ember, aki egy életre magához akart láncolni. Nem ismertem mást, aki hajlandó volt ellátni a szükséges boldogsághormonokkal, aki hajlandó volt végighallgatni a napi egyszeri picsogásomat és aki elfeledtette velem mit is jelent szülőkkel is árva gyermekként élni nap, mint nap, megküzdve a gondolattal, hogy nem számíthatok senkire. Talán nem is olyan rossz ez az ajánlat, mint amilyennek tűnt. Remegő kezekkel, összehúzódott izmokkal nyúltam a tű után. A számba véve a vasízű eszközt lehúztam nadrágomról a bőrövet, majd rászorítottam a felkaromra, hogy ereim kiduzzadjanak. Egy apró szúrás volt, egy szokásos mozdulat, egy szokásos fájdalom. Miután végeztem a falnak döntöttem a fejemet és behunytam a szemeimet, várva arra az érzésre, melyre kiskorom óta éhezek, a feltételek nélküli szeretetre…
- Velem vagy Theo? Itt vagy még? - suttogtam neki illuminált állapotban. Az érzékeim lelassultak, forgott velem a világ, nem mertem körbenézni, féltem, hogy a szoba minden egyes sarka mozgásba indult. Féltem a hallucinációktól, elrontotta volna az élményt, így minden erőmmel azon voltam, hogy elűzzem az életem szerves részét jelentő negatív gondolatokat.
- Veled vagyok - suttogott vissza. Hallottam, ahogy közelebb kúszik hozzám. A cipzár hangja, a nadrágom lehúzódó sercegése, hirtelen csapott meg a hideg.
- Mégis mit csinálsz? - mosolyodtam el. Szokásunk volt ugratni egymást, nem volt ez most sem máshogy, nem gondoltam bele sokat. Theo mindig furcsa szerzet volt, min lepődjek meg?
- Veled vagyok - lihegett, míg meg nem éreztem az ajkait. A szám szétnyílt a döbbenettől, de nem mertem kinyitni a szemeimet, eszem ágában sem volt. Befeszülve feküdtem ott, a falba fúrva fejemet, izmaim elernyedtek, képtelen voltam mozdulni, a szer végre hatott. Az anyag szétterjedt a testemben, az ágyékomon pedig egy olyan ember végzett nyelvkísérleteket, akinek sose engedtem volna meg. Szűz voltam, azt hiszem csak idáig.
5 órának érződött a mocskos játék. Éreztem a nyálát, ahogy eltávolodott tőlem, a combomon folyt a nedv, ami minden bizonnyal nem belőlem jött, ugyanis a hímtagom egy pillanatra sem került izgalmi állapotba. Egy apró könny gördült le az arcomról, de nem szóltam semmit, nem tudtam mit mondhatnék. Úgy éreztem, én hoztam magamat ilyen helyzetbe. Tudtam, hogy nem ez lesz az utolsó alkalom, de az élvezetek mindig magukkal sodorják az áldozatokat is. Ha a testembe került, hogy pár percre boldog és felszabadult lehessek, hát legyen. Azt hiszem, azt akarom hinni, hogy megéri.


Már megint dulakodnak. Hallom, ahogy torka szakadtából ordít valaki, talán egy női hang az, fiatal, de annál inkább érdesebb, ő sem lehet tőlem különb.
- Hagyjanak békén, basszameg! - visszhangzik a fejemben még ezerszer újra, erősen összezárom a szemeimet, bármit megtennék most azért, hogy ez egy álom legyen. Nem akarok itt lenni, nem tudom mégis hogy kerültem ide. Arra ébredtem, hogy vakítóan fehér falakat látok, embertelen bűz jár át és hallom, ahogy csikorog alattam a kerék, miközben nem tudok mozdulni. Csuklóim és bokáim leszíjazva, a számon valami furcsa, rettentő ízű, félig szilárd félig folyékony anyag éktelenkedik, talán a saját hányásom. Próbálnék megszólalni, megkérdezni, hogy mégis ki a faszom rángatott ide, de senki sem figyel rám, a körülöttem sétáló, engem szállító alakok maguk elé szegezik a tekintetüket, szándékosan ignorálva az őket körülvevő nihillt. Ez lenne a pokol? Ilyen hamar végetért minden?
Theo meghalt. Hallottam, a szobatársaim beszéltek róla. Nem tudtam kivenni a részleteket, a hangjuk elsuhant mellettem, ahogy továbbra is próbáltam magamhoz térni a rettentő nagy dózisú nyugtatók után. Faszfejek, mindig a legkönnyebb utat választják. A csevely hirtelen megtörik, nesz veszi át a helyét, a menekülés zaja. Megpróbálok körbenézni, de csak fehérség tekint vissza rám. Úgy fáj a szemem.
- Mr. LeBlanc - köhint egyet egy idős férfi hang mellőlem. Nem válaszolok, ha megpróbálnék se tudnék talán, nem vagyok képes rá, nincs bennem erő. - Túladagolás miatt hoztuk be magát. Ha a kollégáim nem értek volna oda magához időben, talán már nem lenne közöttünk. - igen, valami rémlett. Ott voltunk, én meg ő, Theo azt mondta próbáljunk ki valami újat. Az üres lakásban könnyedén tudtuk átadni magunkat az érzésnek. Az utolsó, amire emlékszem, hogy valaki ránkvágja az ajtót, majd felsikolt, aztán minden elsötétült. Hát ez történt volna? Vajon meghaltam, csak az agyam játszik velem? - Jelenleg nem engedhetjük ki az intézményből. Ki kell, hogy mossuk a gyomrát, ezek után pedig kötelezettségünk jelenteni a hivatalos szerveknek az állapotát.
- Az állapotom? - motyogom összeszedetlenül. Inkább a halál, minthogy rácsok mögé kerüljek. Nincs az az isten, hogy engedem ezeknek a mocskoknak, hogy bezárassanak.
- Sajnálom, Mr. LeBlanc, ez formalitás, nem tudok mit tenni - sóhajt fel, majd elkezd vizsgálni. Érzem az ujjait a csuklómon, valószínűleg a pulzusom méri, ezek után egy hideg korongszerű valamit simít a mellkasomhoz. - Egyelőre úgy tűnik, stabilak az életjelei.
- Theo? - suttogom erőtlenül. Tudni akartam, hogy pletykát hallottam vagy arconcsapott a valóság, hogy tényleg túlléptük a biztonságos határt és akkorát kockáztattunk, ami majdnem mindkettőnk vesztét okozta.
- Részvétem - válaszolt röviden, majd ráhelyezte a kezét a vállamra. - Kérem, pihenjen. Próbálja meg elengedni magát - beszélt hozzám nyugodtan, oly nyugodtan, hogy szívem szerint eltörtem volna az orrát dühömben. Az öreg léptei egyre messzebbről visszhangoztak, majd eltűntek a messzeségben.  
Mindössze 20 évesen elvesztettem a legjobb barátomat, az egyetlen támaszom. Éreztem, hogy a forró, sós könny végiggördül az arcomon, csípte a bőröm, de ez a fájdalom közel sem ért fel a tudathoz, hogy egyedül maradtam. Nem volt senkim.
Összesen 7 hónapot töltöttem az elvonón, melynek javarészében leszíjazva bámultam a plafont, számolva a másodperceket. Rettenetes kínokat éltem át, amin mindenki átnézett. Viszketett a bőröm, hallucináltam, remegtem esténként, ők csak átsétáltak rajtam. Tudtam, hogy ha örökre itt akarom hagyni ezt a poklot, viselkednem kell, így megadtam magam a kívánságaiknak. A jó magatartásom és a tisztán töltött idő eredményeképp nem zártak rácsok mögé, felfüggesztett szabadságvesztést kaptam jogiasan, a gyakorlatban ez egyenlő egy irgum-burgummal. Össze kellett szednem magam, átgondolni az életem, saját talpra állni. Jelentkeztem a mérnökire, találtam munkát, albérletből albérletbe vándorlok, néha a szabad ég alatt álomra hajtva a fejemet. A pártfogóm havi egyszer benéz aztán megkérdezi mi a helyzet, a legkisebb hibát is jelentené, így minden alkalommal tipp-topp külsőt veszek fel a kedvéért. Így se vagyok a szíve csücske, gyanakszik, hogy minden egyes alkalommal más címet adok meg neki a látogatására. Ugyanilyen rendszerességgel kötelező vizitre járok a bögyös macámhoz, aki habár másképp él a fejemben, csupán a pszichológusom. Rettenthetetlen lélek, számottevő kudarc után is meg akar menteni saját magamtól. Kínos.
Minden tökéletes lehetne, minden rendbe jöhetne, mégis úgy érzem, hogy valami nem stimmel. Kínoz Theo hiánya, így nem tudom elengedni a kábítószereket, viszont meghúztam a határaimat, a nyomdokaiba léptem és árulok, megfertőzve a mintakölyköket a halálig szóló függőséggel. Őszintén, nem izgat mi lesz velük, én se érdekeltem senkit.
Érzem még mindig, amit születésem óta érzek. Rothadok belül, felemészt a magány, a sötét gondolatok, ki akarom adni, az összes dühöm, ami felgyülemlett bennem, ki akarom adni. Nem érdekelnek már többé a következmények..

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Érdekes volt olvasni két különböző álláspontból mennyire különböző dolgokat lehet megtudni egy emberről. Te felépíted a falakat, valaki pedig olyan könnyedén átlát rajtuk, mintha nem lennének azok több méter magasak, hogy az idegenek elől elrejtsenek minden olyan gyenge pontot, amit így vagy úgy, de életed során találat ért már, s most ezek miatt vannak nyugtalan éjszakáid és végeláthatatlan fájdalommal telő mindennapjaid. Tetszett az a kettősség, amit a jellemedben szereplő két állásponton keresztül bemutattál, s persze az is beszédes volt, hogy éppen azokat a dolgokat fogadtad el nehezen, amikor kimondásra kerültek, amelyek sebezhetővé tettek volna. Még annál is jobban, mint ahogyan eddigi életedben.
A húszas éveidnek elején olyan dolgokat éltél át, amit más ennyi idős talán soha nem fog, s ha kívánhatok neked valamit, akkor az biztosan az lenne, hogy találd meg a kiutat abból a sötét helyiségből, amibe a körülmények, vagy éppen a démonaid szorítottak, mert bár lehet, hogy most nem úgy tűnik, de igenis várnak még rád jó dolgok, amelyekért megéri kimozdulni abból a komfortzónában, amit most teljes mértékben magadénak érzel. Kíváncsian várom hogyan alakul ezek után az életed és vajon megtalálod-e azt a célt, amiért végső soron megéri majd kicsit is jónak lenni.
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!