A fun night, a familiar face

Azta. Azt eddig is tudtam, hogy egy profival van dolgom, de hogy pont olyan szavakat használjon, pont úgy fejezze ki magát, ami ennyire imponál, az már tényleg túlmegy egy határon. Nem is tudtam hirtelen, hogyan kéne reagálnom a válaszára, egyszerűen mintha belelátott volna a lelkembe és úgy édesgette volna egyre jobban magát hozzám, akárcsak egy kígyó, aki fokozatosan szorít az ölelésén a nyakadon.
Fogalmam sem volt, hogy most éppen fel akar-e szedni vagy csak kóstolgat, de mindenesetre bejött, amit csinált. Nem nagyon tudtam már kimenekülni ebből a helyzetből, így úgy voltam vele, ha ma meg is halok, még pár bókot levadászok a vesztemig az alvilági mocskok királynőjétől.
- Elismerő szavak - mosolyodom el, mély szívással könyörögve a nikotinért annak érdekében, hogy továbbra is ugyanennyire nyugodt maradhassak a közelében. Végig éreztem, hogy szorul a hurok én pedig egyre nagyobb bajban vagyok. - Nem gondolom magam klasszicista alkotásnak, szerintem inkább húzok a szürrealizmus felé - pillantottam fel a szemeibe, enyhén megcsillogtatva a tudásomat, láttam rajta, hogy direkt használ nagy szavakat, hogy megfélemlítő legyen számomra, hogy feltérképezze a kettőnk közti erőviszonyok egyenlőtlenségét. - Gustav Klimt legnagyobb múzsája áll előttem és mégis az én vonásaimról beszélgetünk - nevetgéltem, terelve a témát, bókolva neki annak érdekében, hogy visszahúzza az agyarait és lássa, én nem azért vagyok itt, hogy a területén bóklásszak, ha ez az ő terepe, akkor viszont látásra, itt sem vagyok többé. - Magamnak dolgozok. És te? - vigyorogtam rá, mintha ne tudnám kivel is van dolgom. A tekintetem elárulta, hogy csak az idegein akarok játszani, de mégis volt a hangomban valamifajta szelídség, ami azt sem volt képes titokban tartani, hogy eszem ágában sincsen huzigálni a bajszát, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy én mennyire eltörpülök mellette. - D-Roy vagyok. És maga, hölgyem? - elég szórakozott volt ez a beszélgetés. Kíváncsi voltam, mikor lesz elege és kezdi el monológba foglalni a saját élettörténetét annak érdekében, hogy én többé ne játsszam az agyamat, mintha vadidegennek tartanám a csajt. Kezdtem belejönni kettőnk beszélgetésbe, úgy éreztem, innentől nem tud megfogni.

Hamar kiszúrom a srácot a tömegben, és nem azért, mert nem végzi jól a dolgát, csak éppen pontosan tudom, hogy mit keresek, és, ha meglátom, felismerem. Egy pillanatig sem gondolkozok azon, hogy a területére akarok húgyozni – legyen éppen az övé, vagy a főnökéé -, mert, bár bevallom, minden egyes lehetőséget meg akarok ragadni, és befejezni Dante félbe hagyott terveit és munkáit, már határokat kell szabnom. És nem a készlet áramlása-, vagy saját magam miatt, hiszen ebben nőttem fel, egy ilyen birodalmat építettem fel, az életem nagyobb részét ebben a szép, sötét világban töltöttem el, ismerem minden egyes mozzanatát, mozgatórugóját, az ok-okozati viszonyokat, a papírmunkát, a logisztikát, de még a terítés csínját-bínját is. Amilyen rossz ember vagyok, és, amennyire megátalkodott örökösnője a Calabrese famíliának, bármiféle nagyképűség nélkül állíthatom, hogy nálam aligha találtak volna jobbat erre a pozícióra. Az egyetlen-, és egyben legnagyobb hátulütőm, hogy nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy nekem dirigáljanak, navigáljanak és szabályozzanak le, ugyanis egészen idáig ezt én tettem, vagy annyira kikerültem a perifériából, hogy jelentéktelen volt minden tettem – és én magam is.
Hát, most már nem, baszd meg. Fordult a kocka, és mostanra én is számadással tartozom mások felé, nálamnál jóval nagyobbaknak. Ahogy azt említettem Vallisnak, szeretem a kihívásokat, úgyhogy eléggé valószínű, hogy innen csak akkor fogok elkotródni, ha a holttestemet cibálják a képzeletbeli piedesztálról.
Amikor a nem messze tőlem lévő széken telepszik le a férfi, először csak azért nézem meg magamnak, hogy megjegyezzem, aztán már sokkal inkább azért, hogy az ismerősnek tetsző vonásokat beazonosítsam, de nem járok sikerrel, és ki tudja, meddig kellene még fürkésznem, hogy rájöjjek. Ezért megszólalok – szavaim egyébként az igazságot tudatják vele, nem ócska behízelgést, vagy valami béna, felszedős dumát.
- Igazán – bólintok igenlőn, ajkam szegletében mosoly játszadozik. – Könnyű lenne lefesteni az éles és egyenes vonásokat, a precíz és tiszta vonalvezetésű, klasszicista stílusban, például, ahol a színek nem kerekedhetnek a rajz értéke fölé – töprengek hangosan, de, ha őszinte akarok lenni, szerintem fogalma sincs róla, hogy miről beszélek. Egy dílernek, egy ilyen helyen? Ezt pedig egyáltalán nem lesajnálón gondolom, csupán kétlem, hogy értékelné; itt és most biztosan nem a művészetek-, azok ágai körül forognak gondolatai.
Ebben a pillanatban tompán koppan előttem a pulton a whisky. De, mielőtt felemelném, ujjaimmal forgatom az alátéten.
- Kinek dolgozol? – kérdezem már-már ártatlanul, aztán a szeszbe kortyolok, majd újra felé fordítom arcomat. Nem igazán vagyok híve a felesleges csacsogásnak, és, azt gondolom, hogy már így is többet beszéltünk a kelleténél. Ha válaszolt – és legyen az bármi is -, így folytatom. – Hogy hívnak? – őszinte érdeklődéssel a tekintetemben pillantok rá, hangom semmiféle fenyegető élt nem hordoz magában.

A fun night, a familiar face

Gondolhattam volna, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki áldozatokat keres ma estére. Egy ilyen szórakozóhely a bűncselekmények melegágya, megannyi ember pedig ugyanúgy gondolkodik, mint én. Egy laikus számára New York ártatlan város volt, a szabadság és boldogság központja, számunkra azonban egy mocskos pöcegödör, ahol az alvilági alakok uralkodhattak. A törvényeket azért hozták létre, hogy egy társadalom együttműködően lemondjon bizonyos jogairól annak érdekében, hogy biztonságos környezetet hozhasson létre, sokan azonban inkább úgy vélekedtek róluk, mint a jólétet megakadályozó falakról, így életcéljukká vált, hogy megszegjék őket. Jöhettem volna a lelkizős faszsággal, amit a pszichológusom minden egyes alkalommal az arcomba köpködött, a gyerekkori traumáim, a szeretet és törődés teljes mértékű hiánya, valamint Theo jelenléte volt az, amik ezt az életvitelt eredményezték. Elmondása szerint azért nem tudok funkcionálni az emberek között, mert fogalmam sincs hogyan kell, mert nem tanította meg senki. Lófaszt. Tudom, hogy mit kéne tennem, a különbség csak az, hogy rohadtul nincs kedvem betartani azokat a normákat, amiket egy ideális világba próbáltak beleszőni olyan emberek, akiknek soha nem volt nagyobb problémájuk annál, hogy amikor elmentek végezni a dolgukat elfogyott a wc-papír vagy hogy a feleségük két puszi helyett csak egyet nyomott az arcukra, mikor elmentek “üzleti útra” az újdonsült barátnőjükkel. Álszent kis gecik.
Ismeretlen hang csapta meg a fülemet, ahogy belefeledkeztem a gondolataimba. Felnézve az italomból jellegzetes arc nézett vissza rám. Sötét tekintete volt, olyasmi, amit ha túl sokáig méreget az ember, el lehetne veszni benne, éles vonások, hatalmas szemek, telt ajkak. Látszik a ruházatán, a tartásán, a gesztusain, hogy nem sima fogyasztóról van szó.
Sok időbe tartott, de végre realizáltam, hogy ki is szólt hozzám. Ne bassz..
Egy ekkora kutyával se rúgtam még össze a port életemben, tudtam mekkora befolyással rendelkezik és a törékeny női alak egy kibaszott tökös csajt rejt.
- Igazán? - mosolyodtam el, teljes önbizalmat sugározva magamból annak érdekében, hogy ne legyen bajom ebből a beszélgetésből. Közben folyamatosan azon járt az agyam, hogy vajon hol akaszthattam össze a bajszomat vele, ami miatt így megmaradt az arcom neki. Reméltem, hogy nem tart az ellenfelének, különben ez igencsak egyenlőtlen küzdelemnek számítana, természetesen az ő javára. Éreztem magamon a tekinteteket, melyek a szavai miatt váltak egyre szurkálódóbbá, olyan volt, mintha csapdába szorítottak volna. Ki tudja hány mocsok van körülöttem, akiknek se az arcát se a nevét nem ismerem. Még szerencse, hogy őt tökéletesen tudom kicsoda.

Ordas nagy hazugság volna azt állítani, hogy nem keverem a munkát a szórakozással. De, hát, mi mást is tehetnék? Olyan kurva rövid ez a rohadt élet, és minden kibaszott pillanatot ki kell élvezni, mint egy pohár, minőségi szeszt, egészen az utolsó cseppig. Fele olyan komoly sem vagyok, mint lennem kellene, már, ami a pozíciómat, meg a közegben újonnan betöltött szerepemet illeti, és mégis sokkal veszélyesebb vagyok, mint, amilyennek látszok. Nagy szavak, de nem az enyémek, Altair mondogatta ezt - szinte érzem ujjbegyeit a vállamon, ahogy félresöpörte a zavaró hajtincseket, amik meggátolták benne, hogy a bőrömhöz érjen: a természet kegyetlen játéka, hogy minden ragadozó szép.
De Altair nincs itt, csupasz vállamat is bőrdzseki takarja, combjaimat, egészen a térdemig, műbőr szoknya, lábaimon fekete magas sarkú, színarany berakásokkal a sarkain, meg a talpán. Ez, a karórám, meg a pár karátos fülbevalóim szolgálnak csupán ékemül – nem szeretem a giccset, a felesleges felhajtást, jobb is, ha ennyiben maradunk. Egy festmény kereteként, vagy egy stukkó-, esetleg valódi selyem tapéta formájában, csillárba rejtett gyémántok képében persze máris más színben tűnnek fel előttem is. Azok megérnek egy misét – és egy rablást. A magánéletben, a hétköznapokon, munka közben? Inkább beolvadok, és eggyé válok a környezetemmel, még, ha nem is elegyedek a húsmasszával, nem táncolok, nem is akarok; nem az én műfajom és nem az én korosztályom.
A szórakozóhely nem éppen elit, vagy éppen illusztris hely, fent volt egy Dante által írt listában. Ez volt az első a sorban, de most már látom, hogy nem feltétlenül sorrendiséget jelöl, még csak nem is abc-be van rendezve. Keserédesen és sztoikus nyugalommal engedek meg magamnak egy mosolyt, amikor felvillan annak a gondolatnak a lehetősége, hogy a fivérem még holtában is képes volt kibaszni velem.
Figyelek és analizálok, hamar rájövök, hogy ezeknek a kölyköknek nem elég a fű, mert attól csak betompulnak, de az eki, vagy az LSD már érdekesebb játéknak bizonyulna számukra. A felnőttes fajtának. Igaz, a mosdóban még nem jártam, nem tudhatom, hogy hány utcát húznak meg, és szívnak fel a lehajtott vécétetőkről.
A whiskymbe kortyolok és visszafordulok a pult felé, eleget láttam a teremtés koronájának ékköveinek következő generációjából, képzeletben máris áthúzom a hely nevét azon az ominózus listán, ugyanis azt is észrevettem, hogy más területére tévedtem, és, amíg nem tudom, hogy kiére, addig nem nevezem sajátomnak. Már nem tehetek ilyesmit csak úgy, amikor kedvem szottyan, nem hiányzik még egy banda, a szicíliaiak mellett, akik a vesztünket akarják.
A bár jóval csendesebb, mint a tánctér, így lehetséges, hogy meghallom az érkező hangját, de egészen addig, míg fémesen nem kattan az ezüst szelence, apró zára, nem tulajdonítok neki túl nagy figyelmet, vagy jelentőséget. Csak ekkor fordítom felé arcomat, és egy lélegzetvétel erejéig leplezetlenül, de kíváncsian méregetem az ismerősnek ható vonásokat.
- Nagyon jellegzetes arcod van – jegyzem meg, csak úgy a semmiből. Ajkam szegletében sanda mosoly játszadozik. Eszemben sincs bocsánatot kérni, amiért ráfüggesztettem opálos íriszeimet, de egy közelebbi székre sem telepszem át, nem mondok semmi mást, még egy lélegzetvétel erejéig, szempillám rebbenése nélkül tanulmányozom, végül elfordítom felőle fejemet és a világ minden nyugalmának-, és idejének birtokában kikérek még egy kört. Ebben a pillanatban ugyanis még nem tanúsítok nagy jelentőséget az ismerős idegen jelenlétének, vagy úgy nagyjából-egészében létének, csupán az piszkálja a szürkeállományomat - és a büszkeségemet, meg az egomat -, hogy mégsem emlékszem rá, pedig ebben a szakmában jobb, ha minden lényeges nevet és arcot megjegyzel.

A fun night, a familiar face

Dübörög a zene. Ritmustalan csörömpölés, semmi több, visszaverődik a falakon, egy zagyva zenének se nevezhető valamit idézve. Rohadtul utálom a generációmat.
A körülöttem levő emberek nagy valószínűséggel már nem teljesen tiszták vagy ami még jobb számomra, készülnek nem azok lenni. Ilyenkor jövök én a képbe, előveszem a csábos mosolyt, a zsebem mélyébe nyúlok, majd a testmozdulatokból is tökéletesen értett eladói ajánlat és vásárlói jóváhagyást követően a nyelvükre teszem azt az ártatlan matricának látszó valamit, amitől becsülve 2-8 perc alatt a mennyekben érzik majd magukat. Igaz, arról elfelejtek szólni nekik, hogy ezek után milyen mellékhatásokkal is nézhetnek szembe, hallucinációk, szédülés, hányinger, izomsorvadás, légzési nehézségek, halál.. mindez azonban nem számít, élvezni akarják az életet, én pedig minden tőlem telhetőt megteszek, hogy olyan szolgáltatást nyújtsak számukra, mellyel ezt elérhetik.
A szórakozóhelyek azért is számítanak tökéletes terepnek a vadászatra, mert az emberek olyannyira elisszák az agyukat, hogy észre sem veszik mennyi pénzt adnak ki egy apró, fél estén keresztül sem hatásos piruláért. Kérdezhetnéd miért ilyen gyenge a teljesítménye a szernek, erre azonban könnyű és logikus a válasz: az a cél, hogy újból vásárolni akarj belőle, hogy úgy érezd, ha nem veszel még egyet utolér az ami elől eddig menekültél.
Ez a hely végképp ígéretes volt, fiatalok lepték el, akik naívan bármit a szájukba vettek volna, ha szépen kérem, talán a farkamat is. A hely neonfényekben ázott, a falak mentén bőrfotelek, középen egy kör alakú bár, melyet óránként lángok borítottak a hangulat kedvéért. Ezek a szerencsétlenek minden egyes alkalommal megőrültek a tűz látványára, a seggüket rázták a fenyőből készült asztalokon, taposva a berendezést, az én gondolataim azonban szüntelen sötét helyeken jártak. Láttam egy fiatal srácot, aki félmeztelenül ringott a csóvák mentén, feltűnően lerészegedve a hányás szélén. Csak arra tudtam gondolni, hogy vajon ebben az állapotban is sikítana-e, ha odalépnék hozzá és belenyomnám az arcát a forró lángokba, végignézve, ahogy megolvad a bőre, majd lassan leválik a csontjairól. Édes istenem, innom kéne.
Járkáltam közöttük és csak sajnálni tudtam őket. Szerelmek, barátságok, minden körbevette az általam megfigyelt alakokat, ami másnak nem adatik meg, mégis ez is édeskevés volt a boldogságukhoz, egyszerűen soha semmi sem volt elég számukra, többet akartak, éheztek arra, hogy a saját határaikat feszegessék.
Sose nyúltam volna ehhez a szarhoz, ha olyan életem lett volna, mint nekik, mégis, most én vagyok az, aki elad, ők pedig akik fogyasztanak. Szánalmas, keselyűkként vadásztak rám, pedig most én voltam a ragadozó. Ki kellett törnöm a zajból, így eltávolodva a tömegtől helyet foglaltam az egyik boxban. A pszichológusom és a pártfogóm szerint sem szabadna alkoholt fogyasztanom, azon a véleményen vannak, hogy a dührohamaim erőteljesebbé válnak, ha ittas állapotba kerülök. Erre annyi a válaszom, hogy szopjanak le, meg amúgy is, mindezt úgy javasolják, hogy halvány lila fogalmuk sincs a foglalkozásomról. Számukra nem vagyok más, csak egy ártatlan, elveszett srác, aki a drogokba menekült most pedig próbál jó útra térni, ezért egyetemre jár esténként meg futárkodik. Nem tagadom, ez részben igaz, de nagyobb részben koholmány, amit minden alkalommal könnyedén színlelek előttük.
Intek a pultosnak, aki messziről is kiszúr már, jól ismerjük egymást. Tisztában van vele, mit csinálok itt, de nem szól, jóarc, bár mások gerinctelennek neveznék, meg aztán ott van az a réteg, aki jönne a legalitás kérdésével. Utóbbiba bele se megyek, mindenki hagyjon a jogias faszságaival. Szerencsétlen faszi, ha tudná hány évet kapna a börtönben, lehet nem lenne a szövetségesem többé, egyelőre azonban nagyon jól megvagyunk.
Pár percen belül megérkezik az italom, whisky szárazon, a szokásos. Nem szeretem a long drinkeket, nem okozzák ugyanazt a hatást és eleve untatnak. Előkeresem ezüst tárcámat a zsebem mélyéről, majd számba veszek egy szálat. Hosszú este lesz ez.. és még hol a vége..