Karácsony van. A szeretet ünnepe bla-bla-bla… Én leginkább azt kedvelem ilyenkor, hogy akkorát alhatok, amekkorát csak akarok, mert sem suliba, sem pedig dolgozni nem kell menni, és annyi kaja van, hogy hányásig tudom tömni magam azzal, amivel csak akarom. A sütik a gyengéim igazából, de apa pulykája is eléggé ütős.
Ezt feltehetően apámtól örököltem, hogy imádok főzni. Persze, ilyenkor meghagyom az öregemnek, hadd csinálja csak – oké, ha már kellően kipihentem magamat, akkor örömmel segítek neki a konyhában, nem vagyok bunkó, meg nem is várom el, hogy kiszolgáljon bárki is. Habár J-t – művésznevén Kismókust - előszeretettel szoktam szívatni ilyesmi dolgokkal, hogy adjon már oda valamit nekem, amit jaj, nem érek el, aztán csak vágja nekem a pofákat, ahelyett, hogy szegény szerencsétlen bátyján segítene.
A legenda szerint Juliet született meg előbb, majd én követtem őt néhány perc múlva. Mivel ez csak egy legenda, nincsen túl sok valóságalapja, így mindenki olyan verziót ismer belőle, amilyet valakitől hallott, vagy amilyet éppen szeretne. Én azt esetek többségében úgy tudom, hogy nekem egy húgom van. És erre eléggé büszke is vagyok, mert  én vagyok így az erős, komoly báty, aki vigyázhat a kishúgára és pártfogolhatja, ha szükség van rá. Néha viszont határozott meggyőződésem, hogy én vagyok a legkisebb királyfi a családban, ha éppen olyanom van – és mondjuk a szüleim is adják alám a lovat. Az ikrem mindig előszeretettel dörgöli az orrom alá a saját igazát, így, ha éppen semmi beszédtémánk nincsen – nagyjából soha nem fordul elő ilyesmi -, akkor ezzel is el tudjuk szórakoztatni egymást egy rövid ideig.
Ezt amúgy rohadtul élvezem, hogy J-t folyton lehet basztatni valamivel, és mindig felveszi a kesztyűt. Igazi testvér. Ha leszarná a fejemet, akkor tuti, hogy már rég seggbe rúgtam volna, hogy szedje már össze magát. Georgiával ezt kevésbé tudom megcsinálni, mivel kissé idősebb is, meg ő a komoly csaj a családban. Reggel azt csinálták velem, mikor még az igazak álmát aludtam, hogy bejöttek a szobámba, és rám vetették magukat mindketten, hogy másszak már ki az ágyból végre. Tegnap ügyeltem, tök fáradt vagyok, és nem hagynak békén… ez bosszúért kiált.

Apu plasztikai sebészként dolgozik, anyu pedig lakberendező, vagy tudom is én micsoda pontosan, valami fancy neve van a munkájának, a nők ezekhez a dolgokhoz mindig is jobban értettek, de lényeg a lényeg, hogy lakások belsejét tervezi meg, azt hiszem. A szüleink nyilván elvárták mindhármunktól, hogy olyan életcélt válasszunk magunknak, amelynek révén meg tudunk majd állni a saját lábunkon. Apu csak egy kicsit forszírozta, hogy azért reméli, valamelyikőnk majd az orvosi pályát választja, hiszen a gyógyítás a legcsodálatosabb dolog a világon, bla-bla-bla… aztán nem tudom, hogy végül már annyira átmosta az agyamat, vagy magamtól született meg bennem az elhatározás, végül arra jutottam, hogy megpróbálom. Ehhez mondjuk eléggé oda kellett tenni magamat gimiben – nem voltam az a hű de jó tanuló soha, de amikor számonkérés volt, mindig megoldottam valahogy. Előfordult, hogy az ikremről másoltam, de amikor egyszer megszívatott, hogy direkt rossz válaszokat írt be én meg naivan azt lemásoltam és karót kaptam, onnantól kezdve felhagytam ezzel a jó szokásommal, ráadásul nem is voltam hajlandó ezután J mellé ülni, olyan piszok volt néha, hogy legszívesebben leborítottam volna a székről. Ez a testvéri szeretet, ugye milyen szép? *szívecske emoji*  
Tehát a gimi utolsó két évében eléggé rá kellett gyúrnom azokra a tárgyakra, amelyek kellettek az orvosihoz, néha magam is meglepődtem, hogy ülök otthon a tankönyv fölött és készülök a dolgozatokra meg a vizsgákra, pedig az ilyesmi végképp nem volt jellemző rám. De van az a mennyiségű tananyag, amit mégis muszáj voltam egyszer elolvasni, nem volt elég hallani az órán – miközben mondjuk aludtam, vagy játszottam a telefonon.
Vizsgákra meg ilyesmikre sosem voltam rápörögve, úgy vagyok vele: mindig van valahogy. Aztán hát jó lenne persze kitűnővel végezni, de úgy vagyok vele, hogy a szakirányú tárgyaim nyilván jól kell, hogy sikerüljenek, a többi meg le van szarva.
És egyébként mindig van valahogy, nem tudom, megoldódnak a dolgok körülöttem, vagy biztosan a személyem varázsa okozza, a franc se tudja, bár nem is érdekel, szóval, többnyire jól szoktam kijönni a gázos szituációkból. Tökre nem várom, hogy mikor jön a pofáraesés, remélem, hogy jó ideig még nem lesz részem benne.  
A munkámat imádom, kissé félek egy-két dologtól, ami szembejöhet, de igyekszem megbarátkozni a gondolattal, hogy sok minden történhet egy ilyen munka során.

Mr. és Mrs. Jones izgatottan sétáltak be a szépen berendezett orvosi szobába. A helyiség egyáltalán nem keltette annak az érzetét, hogy orvosnál lennének – erre már manapság kellőképp odafigyelnek, hogy minél családiasabb környezetet biztosítsanak a pácienseknek, és hogy végképp ne okozzon számukra szorongást az, hogy belépnek egy orvos rendelőjébe.
A házaspár már jól ismerte az itt praktizáló Dr. Coopert, ám ezúttal volt ott egy másik férfi is mellette, egy fiatal, kellőképp sármos, mondhatni jóképű. Arca enyhén borostás volt, huncut mosolya olyan szinten megnyerő, hogy Erica egy kissé zavarba is jött, ahogyan az íróasztal elé állított szék irányába tartott. Szemeit lesütötte egy pillanatra, igyekezett minél előbb túllendülni ezen az érzésen, de azért valljuk be: nem vakságot fogadott, hanem hűséget. Erre ugyan nem volt felkészülve, hogy pont egy itteni orvossal kapcsolatban fogja ezt érezni, de hát nem volt mit tenni, remélni merte, hogy nem fognak gyakran találkozni.
- Erica, Henry – kezdett bele Cooper -, hadd mutassam be önöknek ideiglenes segítőmet, Vance Denoirt. Ő jelenleg orvostanhallgató, és önkéntesként is dolgozik a kórházban az egyetem mellett, hamarosan, ha minden jól megy, ő is teljes értékű szakorvos lesz nálunk – az idősebb orvos bíztató mosolyt villantott ifjú kollégája irányába, aki a mai nap folyamán már legalább húsz alkalommal hallotta ezeket a szavakat a másik orvos szájából. De kénytelenek voltak ezt minden egyes pácienssel végigjátszani, hiszen ez egy bizalmi játék volt a felek között és jelenleg beférkőzött közéjük a zöldfülű, aki irányába még semennyi bizalma nem volt a páciensnek.
- Vance végig jelen lesz a vizsgálatok alkalmával, némelyiket ő is végzi majd el, amennyiben hozzájárul, Erica – mondta Cooper, miközben a nőre pillantott, aki szemlátomást még nem barátkozott meg a gondolattal, hogy eggyel többen vannak a szobában, mint máskor szoktak.
- Hogyne, persze – egyezett bele hezitálás nélkül. Igazából, nem akarta, hogy a fiatal orvos miatta maradjon ki valamiből, ami fontos lehet a tanulmányai során, így jobbnak látta beleegyezni inkább, egyébként sem nagy dologról van szó.
- Köszönöm – villantott egy barátságos, és túlságosan is sármos mosolyt a fiatal orvos, majd kilépett mentora mellől a házaspár irányába. – Vance Denoir vagyok, nagyon köszönöm a bizalmukat. – Nyújtotta jobbját először a nőnek, majd a férfinak, akik a kézfogások alkalmával szintén bemutatkoztak. – Erica, akkor először bekukkantunk, hogy minden rendben van-e, aztán ezután következik majd a vizsgálat. Kérem, feküdjön le ide – mondta, s egyik kezével a falhoz állított vizsgálóasztalra mutatott, ami alacsonyra engedve voltaképp ágyként funkcionált.
Denoir - Cooper segítségével - néhány pillanat alatt beállította a vizsgálathoz szükséges gépet, majd a nőhöz intézte szavait.
- Ez most egy kicsit hideg lesz, elnézést – mondta, habár a nő jól tudta már, hogy mire számítson. Ismerte a hirtelen hűvös érzést, amelyet a zselé okozott, néha az egész testében megborzongott tőle, s libabőr pettyek jelentek meg a karján, de ez az érzés most elmaradt. Nem tudta, hogy azért, mert irtóra zavarban volt, vagy inkább csak izgatott volt a vizsgálat miatt. – Ott fent és itt oldalt tudnak majd mozizni – mondta mosolyogva Vance és a két képernyőre mutatott. Az egyik Erica feje fölé volt helyezve, hogy fekvő helyzetben tökéletesen lásson mindent, a másik pedig a gép melletti falra, hogy a kísérő is élvezhesse a látványt.
Denoir megfogta a transducert és Erica hasához emelte, majd óvatosan elkezdte feltérképezni, hogy mi is zajlik odabent.
Az asszisztensnek – aki időközben bejött a szobába -, elmondott néhány latin kifejezést, számadatot, aki azt gondosan bepötyögte a számítógép billentyűin.
Az férfi csillogó szemmel figyelte a monitort – hiába látott már ilyet rengetegszer, mégis lenyűgözte minden egyes alkalommal, amit ez a kicsi monitor mutatott neki. Az Élet, így nagy betűkkel.
- Tudják már, hogy kisfiú vagy kislány? – kérdezte Denoir megvillantva azt a sármos mosolyát, amit már eddig láthattak tőle. Neki igazából csak ilyen van. Ha a hófehér fogai is kivillannak, akkor azzal még rátesz egy lapáttal, tökéletesen zavarba hozva ezáltal a pácienseit.
- Nem tudjuk – felelte Henry, miközben a monitort nézte, bár maga sem tudta teljesen, mit is néz valójában, hiszen egy hatalmas fekete paca volt az egész egy hozzá nem értő szemnek, az övé pedig eléggé olyan volt.
- És szeretnék tudni? – dobta vissza a kérdést.
Erica és Henry egymásra pillantottak, majd rövid hezitálást követően közösen megválaszolták a nagy kérdést.
- Igen.
- Akkor lássuk csak… - kezdett bele, és szemeit kissé hunyorítva nézte a monitort. – Most épp olyan pozícióban van a baba, hogy… - elvigyorodott. Nem tehetett róla, ezt a részt nagyon szerette a munkája során. – ha jobban megnézik, itt – mutatott a kérdéses helyre a kurzorral – nem látunk semmit, így ez azt jelenti, hogy kislányuk lesz – jelentette be a nagy hírt büszkén. Meg volt róla győződve, hogy a baba nemének bejelentése mindig is a kedvenc része lesz a várandósgondozás során.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Te és Juliet olyanok vagytok, mint a tojás és a tyúk. Talán sose fogjuk megtudni, hogy melyikőtök volt előbb, de rejtélyekkel szép az élet, nemde?  
Egy intelligens, fiatal férfi, aki amikor kellett az iskolában is odatette magát, hogy elérhesse a céljait. Mondjuk... a leírtak alapján szerintem ezt köszönd meg a nővérednek/húgodnak, hiszen ha hagyta volna, hogy az ő válaszait másolva elkényelmesedj biztosan nem tartanál ott ahol. Igazi tesók vagytok, akik nem hagynak nyugtot egymásnak... miért van az a lelki szemeim előtt, hogy bármilyen családi összejövetelnél ti ketten biztosan jelenetet csináltok?  
Apád nyomdokában jársz, még akkor is, ha neked más szakterület a célod. Nehéz pályát választottál, de nincs afelől kétségem, hogy jó úton haladsz, erre ékes példa az általad kiemelt jelenet, ami azt bizonyítja, hogy már most mennyire őszinte szeretettel fordulsz a jövendőbeli szakmád felé.  
A sejtelmesen elejtett mondatból érződik azért, hogy a sok tanuláson kívül szeretsz néha sodródni. Ezzel nincs baj, hiszen az embernek néha le kell eresztenie... persze csak mértékkel és ésszel... ha van ilyesmire lehetőség.
Nem is tartalak fel tovább, hiszen várnak már téged. Érezd jól magad és sok sikert a munkával, sulival, magánélettel.


Színt és rangot admintól kapsz majd, a foglalókat és a játékteret azonban máris beveheted. New York már a tiéd is!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!