Fáradtan könyöklök az asztalon, két kezembe temetve fejemet, ujjaim alig látható mozgással masszírozzák homlokomat. A sokadik kávé megtette hatását, bár nem pont úgy, ahogy képzeltem: energiával ugyan nem töltött fel, de megérkezett vele a masszív fejfájás. Kinyitom a szemeimet, és elgyötört pillantásom azonnal az előttem heverő iratokra esik - gyűlölöm a papírmunkát, a rendőri munka elkerülhetetlen velejáróját. A főnököm is tisztában van vele, talán éppen ezért néz a körmömre a kelleténél jobban ilyen téren: ma példának okáért a szivarját rágva (ami nála a felfokozott idegesség jele) parancsolt az íróasztal mögé, azzal a fenyegetéssel, hogy amennyiben holnap reggel nem találja a jelentésemet az irodájában, véglegesen eltilt a tereptől. Na ez az, amire a legkevésbé sem vágyom - az én életem az utcán zajlik, mint egy jelvényes, törvény oldalán álló prostié. Nyomozni jó, kutatni, összefüggéseket, logikát találni, szemtanúkat felkeresni, ez az amit mindennél jobban szeretek - aktákat tologatni ide vagy oda: pfuj.
Kirúgom magam alól a széket, előkotrok a fiókból egy fejfájás elleni tablettát, majd elsétálok az iroda sarkában álló vizes ballonig, közben elhaladok a falra erősített tükör előtt, és mintha valamiféle parancsnak engedelmeskednék, megtorpanok, hogy szemügyre vegyem önnön tükörképemet. Talán a gyér világítás teszi - egyedül vagyok az irodában, és mivel odakinn már csaknem éjszakába fordulnak az óra mutatói, egyetlen lámpa világít az asztalomon - de arcomra fekete árnyékot árkol a kialvatlanság és a stressz. A hajam sötétje szinte beleveszik az iroda fekete homályába, csak szemeim kéklenek ki az arcomból, mint óceán vizében egy sziget. Összehúzott szemöldökkel vizslatom magam, és úgy fordulok el attól a foncsorozott üvegdarabtól, mintha valami sosem tapasztalt, de kíméletlen igazságot kiáltana az arcomba. Ez nem egy zseniális idegrendszerrel és hatákonysággal megáldott nyomozó arca. Ez egy kiégett, elfáradt ember arca.
Visszamasírozom az asztalig, tömény utálattal rogyva le a székbe, de képtelen vagyok ismét az aktákra fordítani a figyelmemet. Hátradőlök a széken, miközben jobb kezem önkéntelenül is elindul bal vállam felé, hogy megtapogassam, mintha csak meg akarnék róla győződni, hogy a helyén van-e még. Eközben óhatatlanul is eszembe villannak az egy hónappal ezelőtti emlékképek, gyorsított felvétel formájában: a rám szegeződő fegyver csöve, a lövés döreje, a rám zuhanó feketeség, és az eszmélés pillanatai egy kórházi ágyon, csövekkel teleaggatva, mintha egy kivénhedt számítógép lennék, amit újra működésre kell bírni. Tudom, hogy szerencsém van: túléltem azt, ami csak keveseknek sikerül. De ez a relatív szerencse sem ment meg az azóta is felbukkanó rémálmoktól, és a megtépázott idegrendszer minden megnyilvánulásától: a néha megremegő kezekről, a dühkitörésektől. Nem véletlen, hogy irodai munkára kárhoztattak, ezzel jelképesen és ténylegesen is kivéve kezemből a fegyvert. Ideje eldöntenem, mit várok el a jövőtől - de ez a kép jelenleg sötét. Olyan sötét, mint az odakinn mindent beborító éjszaka.


Az öklöm tompán puffan újra és újra a bokszzsákon. Érzem az arcomon végigcsorgó verejtéket, a hajam nyirkosan tapad tarkómra, vállamba minden alkalommal belesajdul a fájdalom, ahogy az ütés echója visszhangzik a testemben. Izzadtság és tesztoszteron illata tölti be a termet még úgy is, hogy egyedül vagyok - vagy talán csak én érzem így, ahogy a sejtjeim, és minden porcikám reagál az erőkifejtés okozta munkára. Csak akkor állok le, amikor már reszelősen kapkodok levegő után, és minden légvételnél fájdalom hasít a bordáim közé. Térdemre támaszkodva, előre hajolva igyekszem úrrá lenni a fizikai túlhajtás feletti fájdalmon. A fájdalom jó - elteri a kósza gondolatokat, miközben szinte savként kimarja a testből a salakot.
Egy utolsó, jókora fújással felemelkedem, és még mindig lihegve nyakamba csapok egy törülközőt. Estére jár, de semmi kedvem sincs hazamenni az otthonom üres magányába. Nem hogy társ, de még csak egy macska, vagy néhány bárgyú aranyhal sem vár otthon. A tévénézés és a számítógép ideig-óráig leköt, de aztán úgyis jönnek az éjszakák - és magával hozzák a rémálmokat, a halálközel érintésének minden keservével és félelmével egyetemben. És egyébként is, szeretem ezt a helyet - ez itt a saját kis birodalmam. Amit én teremtettem, alkottam meg a semmiből, ahol emberek százainak tanítottam már meg mindazt, amelyet rendőrként én magam nem voltam képes alkalmazni. Legalábbis a kellő pillanatban nem. Nevezzük ezt tettrekészségnek, gyors reakcióidőnek - bárhogy is, a döntő másodpercben hagyott cserben az a bizonyos hatodik érzék. Talán nem volt véletlen a sorsom ilyentén fordulata: rendőrként leszerepeltem. Akkor is, ha mások hősnek tekintettek, és még egy szép fényes kitüntetést is a mellkasomra tűztek. Én némileg másképp látom a történteket azóta is. Talán épp arra volt szükségem, hogy az élet megkínáljon egy körbepörgőrúgással, és mutasson egy teljesen másfajta irányt, mint amerre addigi sorsom minden másodpercét feltettem.
Automatikusan, mint egy jól idomított gép, a sarokban álló padhoz lépek. Egyetlen mozdulattal fekszem rajta végig, erősen megmarkolva a keresztben fölém fektetett rudat, és a rá erősített tárcsákat. Karjaim már remegnek a fáradtságtól, mégis dugattyúként emelem a súlyt fel s engedem alá, fogaimat erősen összeszorítva, csak torkomból szakad fel minden alkalommal egy mélyről jövő nyögés. Tízszer... húszszor... harmincszor. Már ismerem a legjobb módszert arra, hogy ha el ne is tudjam űzni, de a lehetőségekhez mérten visszaszorítsam a rémálmokat. Ma este a végkimerülésig fogom kifárasztani magam.
Remegő izmokkal nyomom mellkasom fölé a súlyt, mikor árnyék hull fölém, váratlanul is kiszámíthatatlanul. Szinte magam sem tudom hogyan, egyetlen mozdulattal lököm a rudat a helyére, majd felpattanok, és a meglepetéstől kitágult szemekkel bámulok az idegenre, aki úgy jelenik meg előttem, mint egy látomás.
- Jó estét - szólalok meg végül, és csak akkor billen némileg helyre lelkem egyensúlya, mikor látom, hogy ő maga legalább olyan meglepett a reakcióm láttán, mint amilyen meghökkenten én bámulok rá. Igyekszem nem mutatni, de jelentősen megkönnyebbülök, mikor teljes valójában szembesülök fizimiskájával: mert megfeledkeztem a legelemibb alapszabályról, a folyamatos éberség állapotáról. Felelőtlen és ostoba vagyok - akár késsel is támadhatott volna rám, minek következtében holnap csak a vérbe fagyott tetememet találták volna ernyedten feküdni a fekvenyomó padon.
- Sajnálom hölgyem, de már zárva vagyunk - teszem végül hozzá, a nyakamban tartott törülközőt végighúzva izzadtságtól nedves arcomon. Nem vagyok nyers, vagy udvariatlan, egyszerűen a tényekre hagyatkozom. Nem vagyok nagykutya, vagy miniszter, hogy előzetes bejelentkezés alapján lehessen csak bejutni hozzám, de a nap 12 órája rendelkezésére állt - fogalmam sincs, hogy nem vette-e észre az ajtón lógó zárva táblát, vagy csak egyszerűen nem vett róla tudomást.
Beáll néhány másodpercnyi csend, amely semmi másról nem szól, mint az idegek és érzékek tudat alatti játékáról. Mintha szavak nélkül akarna közölni velem valamit, és legalább ugyanilyen pontosan látna bele a gondolataim szövevényes hálójába. Felfigyelek a pillantására: sebzett, és félelem ül a mélyén. Ismerem ezt a tekintetet - ugyanez néz rám is vissza minden alkalommal a tükörből. Fogalmam sincs, ki ez a lány, és mi történt vele, de úgy hiszem, talán nem ok nélkül keresett fel. Valami hatodik érzék azt suttogja a koponyám legmélyén, hogy bárki is ő, de a maga módján tőlem kér, és vár segítséget.
- De igazából ezen változtathatok is - utalok vissza a néhány másodperccel ezelőtti mondatomra, amely erőteljesen kihangsúlyozta a zárva tartás tényét. - Valójában tökéletesen rá is érek - engedek meg egy villanásnyi, aprócska mosolyt, és egy mozdulattal hellyel kínálom a lányt.
Ebben a másodpercben még csak meg sem fordul a fejemben, hogy egy mondattal, és egyetlen apró mozdulattal egy regény első fejezetének első sorait róhatjuk le a sors nagy könyvébe.