Nagyon örülök, hogy üzletvezető helyettes lettem egy ilyen neves ruházati üzletben, de sajnos ez az időmet is jobban felemészti és azt veszem észre, hogy csökken az energialevezetésre szánt időm. Este a sötétbe már nem tudok elmenni lovagolni, nincs nyitva a kedvenc falmászós helyem és az uszoda is bezár már, nagyon kevés lehetőségem marad így a mozgásra. Otthon nem lenne gond ezzel, de fogalmam sincs, milyen edzőgépet vegyek, de nem is tartom ezt jó ötletnek. Szeretem, ha van társaságom, szeretek beszélgetni, ismerkedni és közös szórakozásnak tekinteni mindezt. Sajnos a korombeliek mind gyerekesek, akik este nem fognak kimozdulni velem, nem is várnám el tőlük, velük majd találkozok szabadnapom és valami olyan időpontban, ami nekik megfelelő, én igazodom hozzájuk, elvégre én vagyok a rugalmasabb. Az egyik vásárlóval beszélgettem ma és ő ajánlotta ezt a helyet, mert jó a személyi edző és még önvédelmet is tanít, ami egy nő estében valljuk be, hasznos. Váltás ruhával a táskámban érkezek meg ide, hogy vegyek egy havi bérletet, így kedvezményesebb és kell idő, amíg kiismerem a helyet, hogy jó lesz-e ez nekem. Néha ide lejönni edzeni vagy mozogni, ki minek nevezi. Nem akarok izmokat növeszteni, nem akarok fogyni, csak tele vagyok energiával és ha nem fárasztom le magam, akkor nem tudok aludni sem rendesen. Kívülről is elég rendes helynek tűnik, így meg sem állok a recepcióig, ahová fel is könyökölök és mosolyogva köszöntöm az ott tartózkodókat. - Sziasztok! Lilly vagyok és egy havi bérletet szeretnék venni - mutatkozom be röviden és fiatalos lendülettel, amire a recepciós nő is elmosolyodik és felém fordul. - Üdv nálunk! Edzeni szeretnél vagy önvédelmi órákat vennél inkább? Érdeklődik és én közben őt is meg a férfit is szemügyre veszem, aki a pultban tartózkodik. - Azt hiszem, mind a kettő. - válaszolok továbbra is töretlen mosollyal, miközben elolvasom a nevét a recepciósnak, mert a felsőjén azért ott van egy névtábla, biztos ezért nem mutatkozott be. Meg is veszem a havi bérletet és ő előveszi a naptárat, hogy időpontokat nézzen. - Mikor szeretnéd kezdeni? - érdeklődik, általában előzetes egyeztetés kell, mivel elég forgalmas a hely. - Akár már most is, de az esti időpontok esélyesebbek - A nő Elias felé pillant, hogy elvállal-e, mert ez esetben át is adja neki a szót inkább.
Az elmúlt időszakra való tekintettel megléptem azt, ami már eddig is szinte kényszeres gondolatként motoszkált hónapok óta a fejemben, és ami üzleti szempontból jelentős változást, mégis jókora előrelépést hozott magával: az edzőtermemet áthelyeztem Brooklyn-ból Manhattan-be. Igaz, elvesztettem az ottani tanítványaim egy részét, elvégre nem mindenkinek van lehetősége bevállalni a két városrész közti ingázást, ugyanakkor úgy tűnik a hírem megelőzött itt is: nem kellett azon aggódnom, hogy fizető vendégek híján becsukhatom a boltot. Egymásnak adták a kilincset, szinte alig akadt már kiadó helyem a nap folyamán az újabb és újabb jelentkezőknek. Pedig - legalábbis szerintem - a város ezen része kissé biztonságosabb, mint Brooklyn volt, persze az is lehet, hogy csak még kevés ideje élek itt ahhoz, hogy lássam ennek a kerületnek az árnyoldalát is. Vagy csak az itteni lakosok paranoiásabbak? Nincs kizárva. Bárhogy is, azt hiszem nem lenne fair, ha panaszkodnék a sorsra. Ha tudtam volna, hogy ennyire fellendül az üzlet, lehet már régen átpakoltam volna a székhelyemet Manhattan-be. Nem mondom, hogy könnyű volt a kezdet - bérelhető helyet találni, kipofozni, vendégkört keresni - de túllendültem a nehézségeken. Sőt, annyira betelt a tanulni vágyók listája, hogy már nem is győztem egyedül, és olyan lépésre kényszerültem, amit alig fél évvel ezelőtt még nem tartottam lehetségesnek, konkrétan hogy recepcióst kellett keresnem. Oké, nem csak a megszaporodott munka, hanem a style miatt is, mert valahogy nívósabbnak és elegánsabbnak tűnik, ha a belépő potenciális vendéget nem egy agyonizzadt edző fogadná, hanem kulturált környezetben egy kedves, mosolygós arc. Van olyasmi is, amiben a megnövekedett forgalom pozitív hatást eredményez: amikor hullára fárasztom magam minden egyes nap, soha nem kell attól tartanom, hogy ismét rámtörnek a rémálmok. Esténként általában már csak annyira van energiám, hogy letusoljak, pár falatot egyek, és behullok az ágyamba, mint egy jókora kő. Úgy fest, megtaláltam azt a módszert, ami többet jelent a pszichiáternél, meg a nyüves Adderall-nál is: és ez a teljes lestapáltság állapota. Most - ritka néhány perc a nap folyamán - van némi időm arra, hogy lazítsak egy keveset, és kiballagjak az előtérbe a kávéautomatához. Kell némi koffein, hogy felspanoljam magam a következő adag tanítványra, már csak azért is, mert ezúttal egy csoport érkezik majd hozzám. Ritkán vállalok tömeges oktatást, de egy csoport kismamával még nekem sincs merszem ujjat húzni. Bár igaz, azt sem nagyon értem, miért akarnak önvédelmet tanulni: szerintem ezekben a nőkben, ha a gyerekeiket vagy magukat, esetleg mindkettőjüket veszélyben érzik, feltámad a ragadozó ösztön, és úgy tépnék szét a támadót, mint az oroszlán a Thompson-gazellát. Nekitámaszkodom az embermagasságú automatának, és figyelem a lecsorgó kávé útját. Esküszöm, már ez az illat is feltölt energiával. Közben hallom a bejárati ajtó fölé helyezett csengő hangját, ahogy valaki belép, de úgy döntök, Carla-ra - a recepciósomra - hagyom a következőket. Elvégre ezért fizetem, nem? Miközben belekortyolok a feketébe, megfordulok, és szemügyre veszem a látogatót - a hangjából hallom, hogy nőnemű. Bár ez nem is csoda, a hozzám járók 99 százaléka az. Nem szólok bele a beszélgetésbe, csak mikor Carla belemerül a foglalt időpontok listájába lépek oda a pulthoz. - Üdvözlöm - mosolygok a lányra. Első ránézésre kedvesnek tűnik, és olyannak, aki pontosan tudja, hogy mit akar. Ettől függetlenül az önvédelem nem könnyű dolog - volt már olyan tanítványom, akivel vért izzadtam, akkor sem voltam képes megtanítani a teste kontrollálására. - A nevem Elias Anderson. Az enyém a hely, és én vagyok az oktató - teszem hozzá. - És üdvözlöm önt az edzőtermemben. Nos, eszem ágában sincs elriasztani önt, de tudnia kell, hogy az önvédelem olyan sport, ami teljes elhatározást kíván. Nem lehet félig csinálni. Ha jól értettem, akkor most van ideje, így hát ha gondolja, szívesen körbevezetem, és elmondok mindent, amit tudnia kell. Amennyiben továbbra is úgy gondolja, hogy belevág, akkor isten hozta a tanítványaim között. Amíg ön szétnéz, addig Carla keres önnek egy megfelelő időpontot - mosolygok a recepciósomra. Tudom, sokaknak nyilván meghökkentő, hogy általában ezzel szoktam indítani egy új vendégnél, de én őszintén és tisztán játszom: ez nem olyasmi, ahol félúton meg lehet állni. Cserébe viszont szavatolom, hogy a legjobbtól fog tanulni.
Elég jól haladok, már ahhoz képest, hogy azt hittem, hogy lejövök és már edzhetek is, mert ez nagyon nem így van. Időpontot kell kérni és ezzel nincs is gond igazából, csak annyira bennem van, hogy mozognom kell, hogy tudjak aludni. Este mondjuk nem szívesen mennék el futni semerre, mert veszélyes... Ezért is tetszik az önvédelem oktatás, bár jó lenne tudni, hogy ez miként és hogyan zajlik pontosan. Mikor mellém lép üdvözölni egy férfi, akkor mosolyogva fordulok felé. - Üdv! - pillantok rá és sugárzik belőlem a jókedv, én már csak ilyen vagyok. Nem leszívni szoktam másokat, hanem feltölteni, nem sajnálom senkitől a kedvességet és persze a mosolyt, ami mindenkinek fel szokta dobni a napját. - Lillyan Phillips vagyok, örülök a találkozásnak, ha minden igaz, én meg az egyik tanítvány leszek -mutatkozom be ugyanúgy, ahogy ő tette, csak kicsit elviccelem a végét. Természetesen tudja, hogy miért vagyok itt, nem is véletlen lépett mellém és hallgatom amit mond nekem. Óvatosan azért kicsit tanulmányozom kicsit az arcát, nem tűnik sokkal idősebbnek, mint én, de nem szólok közbe a beszédében, mert nem illik és mert nem is akarom senkibe sem belefojtani a szót. - Köszönöm, sok jót hallottam a helyről és az edzőjéről. Ha nem gond, akkor tegeződhetünk? Az nem lenne annyira... hivatalos -jelentem ki kis hezitálás után, mert nem tudom, mit is mondhatnék, ami illik a helyzetre. Nem üzletelni jöttem és neki is talán jobb úgy beszélni, hogy nem magáz engem, legalábbis magamból kiindulva, az nem jön olyan természetesen. - Nem szoktam semmit félvállról venni, de azért megnézném, hogy mit vállalok el, mert sokféle önvédelem létezik és látatlanban nem szeretnék semmit bevállalni, szóval szívesen körbenéznék. A mondat végére már teljesen felé fordulok és alig várom, hogy körbevezessen és megnézzem a helyet magamnak. - De, ha jól értettem, akkor lehet csak az edzőtermet is használni? Bár bevallom, nem értek semmit a kondi gépekhez, én eddig inkább más helyekre, mint lovarda meg uszoda, de sajnos ezek este már zárva vannak, nekem meg hiányzik a mozgás -mesélek kicsit magamról, én nem vagyok az a fajta, akit faggatni kéne, hogy meséljen magáról, jön ez magától is. Megpróbálok csak hasznos információkat csepegtetni, ami érdekelheti a beszédpartnerem, nem akarok unalmas lenni. - Mióta tartasz önvédelmi órákat? -érdeklődöm, hogy ne csak én beszéljek, hanem ő is meséljen egy kicsit még magáról. Amint elindulunk, hogy körbevezessen mosolyogva intek a recepciós nőnek és követem Eliast.
Mindig irigyeltem azokat az embereket, akik még a hurrikán kellős közepén is képesek pozitívan gondolkodni, és azon örvendezni, hogy a tombolás elmúltával milyen gyönyörű lesz az égen a szivárvány. Sajátságos életszemlélet ez, meglátni a jó dolgokat a rosszban, és jókedvűnek lenni. Fogalmam sincs, hogy csinálják mások, nekem nem mindig sikerül. Néha úgy érzem, hogy az életem egy olyan film, aminek hihetetlen szar a forgatókönyve, és ráadásul érthetetlen a cselekmény, szóval sokszor a kapaszkodót a mindennapokban nem mások adják, mint a vidám emberek - mint mondjuk ez a frissen idetoppant lány. Még szinte be sem lépett, és máris úgy trillázik itt, mint egy kismadár, aki üldögél egy lombos fa ágán, a napfényben fürdőzve. Akaratlanul is mosolyra fakaszt engem is, nem csodálkozom, amiért Carla kissé felvont szemöldökkel bámul rám. Igaza van, a széles vigyor az én arcomon annyira ritka, mint szerzetesrendben az orgia. - Igen, persze - bólintok, mikor felajánlja a tegeződést. Pedig ez sem szokásom. Van olyan tanítványom, akivel már hónapok óta ismerjük egymást, és még mindig nem léptünk túl a magázódáson. Igaz, a hölgy nagyjából olyan, mint Ursula a Kis hableányból. Nem is értem, miért kell neki az önvédelem: már egy kilométerről tudom, mikor érkezik, mert a lámpák veszett himbálózásba kezdenek a lépteitől, és szerintem az sem teljesen normális, aki meg akarná támadni. Na persze, ahogy mondani szokás, nem minden a külső, mert emögött a kissé jetire hajazó testszerkezet mögött egy félénk kislány személyisége rejtőzik, szóval rajtam ne múljon az épsége. Másrészt meg nem vagyok sem bolond, sem vagyonos, hogy egy fizetővendéget elküldjek más égtájakra. Szóval, szerintem Ursulát még a saját férje sem nagyon merné tegezni, nem még én, de ahogy Miss Phillips mosolyog rám, nem hezitálok sokat azon, hogy a kezemet nyújtva szentesítsem az egyezséget. - Tényleg hallott... hallottál már rólam? - helyesbítek. Azt hiszem ezt hívják úgy, hogy szárnyra kap a hírnév. Már nyilván átlagos keretek között, mert azért még mindig csak egy személyi edző vagyok, nem Oscar-díjas színész. Ettől függetlenül a szavai nagyon jólesnek, és szerintem ezt le sem tudnám tagadni. - Persze, szívesen körbevezetlek. Soha nem szerencsés fejest ugrani a dolgokba anélkül, hogy látnád, mibe is vágsz bele - mutatom beszéd közben kezemmel az utat a dupla ajtón túlra, ahol az edzőterem foglal helyet. - Bő egy évvel ezelőtt nyitottam a termet, bár csak nem olyan régen költöztettem át ide Brooklynból. Nem karatét, vagy kung-fut és ilyesmit oktatok, hanem normál önvédelmet, amelynek az elsajátítása éppen elég bárkinek ahhoz, hogy egy esetleges támadás esetén leszerelje a merénylőt. Még akkor is, ha az illető mondjuk egy késsel hadonászik. A pisztollyal szemben, figyelembe véve a hatótávolságot, sajnos már nem vállalok garanciát - állunk meg aztán a terem közepén, és hagyom, hogy Miss Phillips végighordozza a tekintetét a helyiségen. Az egyik fal mellett ott sorakoznak a gépek: futópad, fekvenyomó pad, crosstrainer és hasonló kínzóeszközök, a terem közepén pedig - a legnagyobb helyet elfoglalva - a tatami, amire le szoktam csapkodni a vendégeimet, vagy épp ők engem. Tudom, hogy ez nagyon mazochistán hangzik, de az utóbbinak jobban örülök, mert ez annyit jelent, hogy az oktatásom nem falra hányt borsó. - Nos, a kondigépeket általában bemelegítésre szoktuk szánni, de amennyiben úgy gondolod, természetesen használhatod csak azokat is. Közben úgyis látod az edzéseket, és ha megtetszik, akkor akár tovább is léphetünk az önvédelemre. Rugalmas vagyok, velem lehet egyezkedni - vigyorodom el ismét. Ez már csoda. Szerintem egész héten nem mosolyogtam ennyit, mint az elmúlt negyed órában. - Hogy szeretnél ide járni? - kérdezem aztán kíváncsian. - Csatlakozhatsz egy csoporthoz is, ha szeretnéd, de természetesen oktatok vendégeket szólóban is. Ez itt nem lovarda, vagy uszoda, de azért gondolom nagyjából tisztában vagy vele, milyen felszerelésre van szükséged. Törülközőt és zuhanyzási lehetőséget mindenki számára csekély térítési díj ellenében biztosítok. Van bármi kérdésed? - fordulok Miss Phillips felé. - Akár olyan is, ami nem a témába vág - intek körbe. Nekem ami azt illeti, lenne, remélem lesz lehetőségem, hogy feltegyem őket.
A családom és barátaim mindig is csodáltak, mert mindig jó kedvem van és mindenben meglátom a jót és a szépet. Van, amibe nincs semmi jó mondjuk, mint a halálesetek, de ott is jól jöhet egy erős barát, aki megpróbál a legnehezebb percekben is arra emlékeztetni, hogy a szeretettje nem így szeretné látni őt és jöhet is egy szép emlék, ami némi örömöt is visz a gyász mellé. Tudom, mikor nem illik mosolyogni, de néha nehéz visszafogni magam, mert annyira megszoktam már. Ez mellé még persze jön az is, hogy folyton pörgök, mert hiperaktív személyiség vagyok, szóval meg kell dolgozni ahhoz, hogy elfáradjak. Ez régóta problémás nálam, de szerencsére jó munkám lett, ami mellett telik ilyenekre. Mindig mindenkivel kedves vagyok alapjáraton, egy jó kereskedő amúgy sem fog ránézésre senkit elítélni, mert aki válogat, annak nem lesz jó ügyfélköre. Nem csalódtam a helyben amúgy, tényleg mindenki kedves és nem tűnik az edző sem morcosnak, elvégre visszamosolyog. - Köszönöm! Így máris sokkal otthonosabb ez az egész - jegyzem meg egy öröm mosolykíséretében, ez megkönnyíti a beszélgetést és persze nem annyira hivatalos. Persze én is magázódom a munkahelyemen, ha olyan ügyfél jön, de a legtöbbel ott is megállapodtunk, hogy tegeződünk szerencsére. Mondjuk ott az eladó azért van, hogy segítsen kiszolgálni t a legjobb ruhakölteménnyel, nem azért, hogy egyénre szabott edzéstervet állítson össze. Csinál ő egyáltalán ilyet? Később majd megkérdezem. - Igen, pár napja volt nálam vásárolni egy hölgy új tréning ruhát, mert tetszett neki az önvédelem óra és ha már valamibe belekezd, akkor tegye azt csinosan. Persze szerintem mindegy mit vesz fel, alapból is csinos, de a csoportban az elithez akar csatlakozni, jelentsen ez bármit. Megvonom a vállam, ez biztos egy ilyen gazdag női szokás, hogy ki akar tűnni a többiek közül, nekem meg igazából nincs feltűnési viszketegségem, mégis kitűnök mindenhonnan, már a származásom miatt is. Abba meg, hogy róla mit mondott, inkább nem mennék bele, mert az az ő dolga, én nekem bőven elég, hogy érti a dolgát és tényleg van haszna annak, amit tanít. - Igen, bár én elég nyitott vagyok mindenre, csak legyen fárasztó és mindamellett ez az önvédelmi óra hasznos is lenne. Csak rám kell nézni, elég törékenynek tűnök, biztos nem lenne senkinek nehéz dolga, ha engem el akarna kapni. Jó mondjuk ott van a paprikaspré, de az még nem életbiztosítás. - Akkor ezért nem hallottam még a helyről korábban - bólintok mikor ott tartunk, hogy most költözött ide Brooklynból. Én személy szerint örülök neki, mert ebben a városrészben lakom és dolgozom is, nem akarok sokat utazni, mert nem vagyok időmilliomos azért. - Teljesen érthető, az önvédelem nem jelenti azt, hogy egy pajzsot kapsz magad elé és bárki is kössön beléd, akkor biztosan megúszod karcolás nélkül, mert olyan ügyes vagy. A legjobban is megsérülhetnek. Ez az élet minden területén igaz sajnos, ki tudja mikor jön egy olyan balszerencse, ami ellen képtelenek vagyunk elmenekülni. Szerencsére annyira nem veszélyes a város, de ez hasznos dolog. A kungfu és karate az is tök jó, de szerintem nem tudnám úgy használni az életben, ahogy azt kellene, elvégre az önvédelem oktatás reálisabbnak tűnik, életszerűbb. Ahogy megállunk a terem közepén a táskám szíjaiba akasztom a hüvelyk ujjam és úgy nézek szét. Szép nagy terem, a közepén tatamival, ami gondolom az órához van, a széleken meg ott az a sok edzőgép, aminek a felét még nem is láttam, nem hogy használni tudnám. - Hű, nagyon klassz - szólalok meg miközben körülnézek és visszafordulok hozzá, mikor szóba kerül, hogy eleinte akár csak a gépeket használjam, nézzek meg pár edzést vagy egyet, ha az elég eldönteni mit is akarok. - Jól hangzik, a gépek elegek lennének, hogy lefárasszanak? Kiskorom óta hiperaktív vagyok és a munka sem öl meg a nap végére, szóval valami olyan edzésterv kéne, ami ezen segít. Nekem ez nem betegség, hanem egy dolog, amivel megtanultam együtt élni, de ahogy változik a beosztásom és az életritmusom is vele együtt, úgy kell mindig valami újat keresnem és kitalálnom. Ez jónak tűnik, de a puding próbája az evés, szokták mondani. - Nekem megfelel a csapatos is meg az egyéni is, mikor hogy sikerül összehozni, olyan két naponként jó lenne lejönni, de változó, hogy mikor szabadulok a munkából, mert van, amikor prezentációt kell tartani és ezeket nem fix első héten kell, hanem amikor valami új dolgot talál ki a fő főnökség, általában pár nappal előtte tudom meg és kapom meg az anyagot is róla. Nem úgy beszélek róla, mintha problémám lenne a dologgal, sőt , nagyon lelkes vagyok, szeretem a munkámat és tudom, ha így folytatom teljes erőbedobással, akkor előbb vagy utóbb, még főnök is lehetek majd. - Kipróbálhatok most pár gépet? Még sose használtam ilyesmiket és valójában hoztam magammal váltó ruhát is, egy kicsit lelkesebb voltam azt hiszem. A kezemmel mutatom is, hogy mennyire picit, de azért érezni lehet a hangsúlyból, hogy ott van benne egy kis viccelődés is, nem vagyok olyan, akinek ha nemet mondanak, akkor lehervad a mosolya, megértem, ha most nem alkalmas, visszajövök akkor, ha az lesz, de amúgy tényleg érdekelne, hogy milyen egy futópad vagy egy olyan gép, amihez leülök és a súlyok mögöttem fel-le szaladnak, ahogy én dolgozom rajta. - Egyéni edzésterveket is szoktál összeállítani? - kérdezem meg, igaz ez témába vág, de mi mást kérdezhetnék tőle most hirtelen, nem is tudom, egyelőre a hely varázsa alatt vagyok és persze ez is csak jobban felpörget, alig várom, hogy belekezdjünk valami keményebb edzésbe, de türelmesnek kell lennem, nem olyan világot élünk, amikor mindent egyből megkapunk. - Egyelőre nincs több kérdésem, de biztos lesznek. Nem voltam és nem is vagyok szégyenlős fajta, nem fogom magamba fojtani, ha valami érdekel, de ez talán érezhető is, mert elég könnyen beszélek magamról is, nem szoktam titkolózni, bár sokan azt szeretik, nem értem miért, csak kerülgetik a forró kását lehet, mert nem mernek.
Vannak olyan embertípusok, akiket amíg világ a világ, sosem fogok megérteni. Főleg azokat, akik valamilyen fizikai vagy jellembeli hiányosságaikat különféle eszközökkel igyekeznek kompenzálni: ide tartoznak a testrészeiket felturbózó és felszilikonoztató, kacsaszájú cicababák, meg azok, akik kétajtós szekrényre gyúrják az izmaikat. Persze, nem azt mondom, hogy hanyagolja el mindenki magát, de a túlzások nálam mindig kicsapják a biztosítékot. Jártam már jó néhány edzőteremben, és noha nem szeretem az általánosítást, meg azt, hogy sémákba gyömöszöljük bele bárkit, de tényleg meggyőződésemmé vált - méghozzá tapasztalat alapján - hogy ott általában olyan fickók fordulnak meg, akik lassan egy vécé két fala között már megfordulni sem képesek a széles vállaikkal, de egy összefüggő mondatot nem képesek kiejteni a szájukon. Ergo, nem preferálom a kimondott edzőtermeket, és a gépeket, amiket vásároltam, ténylegesen melegítő célzattal tettem. Mégiscsak felnőtt embereket oktatok, ez azért kulturáltabb, mintha teszem azt békaügetést parancsolok nekik, nem? - Te jó ég, remélem nem egy nőről beszélünk - reagálok aztán Miss Phillips szavaira. - Vörös, meglehetősen...khm... szemrevaló domborulatokkal. Magas sarkú cipőben akart a futópadra állni bemelegítés gyanánt - forgatom meg a szemeimet. Lehet, hogy a hölgy engem akart vele lenyűgözni, de nem engedhettem, hogy bokatörés legyen a vége. Nem nagyon tetszett neki, de végül megadta magát az észérveknek. - Nos Miss Phillips, igazából eddig még nem volt rá precedens, hogy valaki csak a gépeket szerette volna igénybe venni - vakarom meg a fejemet. Szívem szerint, első körben azt mondanám, keressen ehhez egy olyan termet, ahol kifejezetten ilyesmivel foglalkoznak, de aztán úgy döntök, hogy végeredményben miért is ne? Egy próbát megér. Egyrészt fizető vendégről van szó, másrészt a termem, na meg saját magam jó híréről. Ne mondhassa azt senki, hogy Elias Anderson egy tapló, aki nem képes a legminimálisabb kompromisszumra sem, és kidob bárkit, aki nem akar úgy táncolni, ahogy ő fütyül. - De azt hiszem, tehetek engedményt, és megpróbálhatjuk. Viszont ehhez kérnék legalább egy napnyi türelmet tőled. Össze kell állítanom egy edzéstervet, és mivel nem igazán csináltam még ilyesmit, szükségem van némi utánajárásra. Aztán ha úgy gondolod, akkor tényleg szívesen beszállhatsz egy önvédelmi csoportba is. De még szabad időm is akad, főként esténként, tehát önállóan is tudlak oktatni. Ez már mind a te döntésed lesz - bólintok. - Ha lefáradni szeretnél, akkor olyan edzéstervet hozok össze, hogy a végére kilóg a nyelved is, és ha még mindez nem lenne elég, akár néhányszor a tatamihoz is csapkodlak. Hidd el, nem kell utána majd altató - vigyorgok szélesen. - És ööö... időpontok terén is rugalmas vagyok - pislogok aztán kissé megzavarodva, mert egy teljes szózuhatag temet maga alá. Minden nő ennyire bőbeszédű? Tara is imádta hallani a saját hangját, ahogy Clover is, és nagyon úgy fest, hogy Lillian is ebbe a kategóriába tartozik. Igaz, Tarát még így sem tudja überelni. Neki a halála után szerintem konkrétan külön kell majd a nyelvét is agyonverni. Kicsit sikerül elkedvetlenednem a régi dolgok gondolata nyomán, de aztán egy sóhajjal lerázom magamról a dolgot. Mi a fenének keseregjen azon, amin rohadtul nem tudok változtatni? Olvastam nemrég egy mondást: ne hátra nézz, mert nem arra mész. Jókora igazság. - Ami azt illeti - vetek egy pillantást az órámra - mára már végeztem. Úgy értve, már nincs több vendégem. Szóval ha gondolod, maradhatsz. Próbáld ki a gépeket, szívesen segítek benne. Van olyan gépem, amiből kettő van, kettesben is dolgozhatunk rajta, hogy lásd, mit kell vele csinálni, és nagyjából lásd, milyen ritmusban és gyorsasággal lesz hatékony a dolog. Tehát ha maradni szeretnél, akkor a női öltöző ott van - mutatok szemben egy ajtóra. - Pakolj be egy szekrénybe, öltözz át, és gyere. De kérlek, mondd, hogy a te zsákodban nem magassarkú lapul - nevetek fel. Tény, hogy Miss Phillips alakja első osztályú, és egy tűsarkú cipő csak jobban kiemelné ezt, de ezen a helyen nem kimondottan erről szól a dress code.
Valahogy itt a kondigépeket nem tudom úgy venni, mint a kifejezetten erre a célra kialakított edzőtermekben. Itt nem az a lényeg, hogy kigyúrják magukat az emberek, csak a megfelelő erőnlétet megszerezzék, nincs verseny, hogy ki tud fekve nagyobb súlyt kinyomni. Mondjuk úgy, egy olyan helyen kinéznének, meg mindenféle plusz dologgal tömnének, mert kell szerintük. Megértem én, hogy ebből élnek, de én nem akarok kigyúrt lenni, csak fitt. - Ki tudja, kicsi a világ szokták mondani, de tényleg elég merész gondolat volt a hölgy részéről, ha magassarkúban akart futni a futópadon, elvégre rövid távon még lehet megy neki az utcán, de nem egy futópadon. - Szinte biztos, hogy ugyanarról a nőről van szó, de nem szeretek találgatni és persze kibeszélni sem szeretnék senki, ahogy gondolom ő sem adná ki az ügyfelét, így tovább is lépünk. - Nos, egyelőre csak a gépeket, de elég valószínű, hogy élni fogok az önvédelmi órával is, csak előbb megnézném, azok hogy zajlanak és mivel kell számolni, nagyon analfabéta vagyok ilyen téren. Természetesen várok és a többit megbeszéljük, amint ott tartunk - elmosolyodok kicsit szélesebben, nem akarom én siettetni, meg hát jó munkához idő kell, ezt tőlem jobban senki sem tudja, utálom a trehány összecsapott munkát, mert sietni kell. Nem, nem sietünk sehová, ezért fizetik, hogy a munkaidejében ellássa a feladatait rendesen, már a saját alkalmazottakra gondolok most, mert ők szeretik összecsapni, hogy utána csacsoghassanak, de ez nem így működik. - Tökéletes, bár fogalmam sincs, milyen érzés a tatamihoz csapva lenni, de gondolom nem fájdalmas. - Elképzelni sem tudom, hogy milyen, de tényleg. Sose voltam még tatamin, most látok így egybe először ilyet, kerültem a küzdősportokat, valahogy jobban vonzott a lovaglás, tény, akkor még állandó társaságom is volt, meg mindemellett jártam úszni, meg néha falat mászni is. Ma már kétlem, hogy menne a falmászás, mert elszoktam tőle és annyit írok munkahelyemen, hogy örülök, ha az ujjaim pihenhetnek kicsit és nem kell egy tollat szorongatnom benne. Viszont a lényeg, hogy össze tud állítani valamit, ami lefáraszt és nem kell semmi, hogy elaludhassak majd otthon. - Az jó, mert nekem nem túl fix a beosztásom és bármikor túlóráznom kellhet, de ezt előre pár nappal már tudom, szóval tudok szólni. - Azért még sem az utolsó pillanatban szólnék, hogy bocsi kések vagy bármi, előre tudom, mikor kell tovább ment maradni, szóval a rugalmasságra szükségem is lesz, bár nem szeretek ilyenekkel visszaélni azért és szerencsére nincs is sok ilyen esetem. - Ha nem terveztél más programot, akkor élnék a lehetőséggel, jó lenne kicsit mozogni. - El sem tudom képzelni, neki mennyi mozgás kell, hogy elfáradjon, elvégre edző, naponta több órát mozog és egyáltalán nem tűnik fáradtnak. - Nem, nálam nincs tűsarkú, tornacipőt hoztam - meg is pakolgatom a táskám és elindulok a női öltözőbe, ahol lepakolok. Kicsit izgatott vagyok, hogy összejött az esti edzés, még ha csak ismerkedek a gépekkel, de az is több, mint a semmi. Kipakolom a ruhát és a cipőt is, amit nem olyan rég vettem csak erre a célra. Azt tudtam, hogy a termekbe csak tiszta cipővel engednek be, szóval ettől tisztábbal már elő sem állhatnék. Egy nőiesen szűkített kék pólót veszek fel és hozzá egy fekete leggins nadrágot, ami farmermintás, de az anyagnak semmi köze ahhoz szerencsére, ez nagy százalékban pamut, jól szívja az izzadságot és jól is szellőzik. Amint elkészülök, beteszem az összehajtott ruhákat egy szabad szekrénybe, majd kimegyek. Kétlem, hogy bárki bejönne kirabolni, de ha mégis, akkor látni fogjuk. - Kész vagyok - lépek közelebb hozzá és a kezem magam mellett lazán megrázom enyhe bemelegítés jeleként. Fogalmam sincs, hogy be kell-e mozogni kicsit a gépek előtt, de gondolom igen. Közbe eszembe jut, hogy a hajam nem fogtam össze, szóval a csuklómról leveszek egy hajgumit és gyorsan összefogom egy kis kontyba, nem divatbemutatóra készülök, amúgy is ez az edző ruha is olyan laza, nem kell mindig tökéletesnek lennem. - Hétvégén is szoktál órákat tartani egész nap vagy akkor csak fél napot vagy? - érdeklődöm, mert az edzéstől független még gondolom beszélgethetünk, most még a helyről, de majd elterelődik a téma másfelé is, csak egyelőre még puhatolózom, hogy mennyi szabadideje lehet és annak függvényében mennyire élhet kedvenc hobbijainak mondjuk. Én szeretek barátkozni általában munkaidőn kívül is, amikor mindenki a szabad idejében van, elvégre akkor egyikünk sem dolgozik és teljesen más a légkör is. Van olyan törzsvásárlóm is, akivel néha lovagolni járok, ő mondjuk vásárlás közben nem beszédes, de mikor tereplovaglásra megyünk, le sem lehet lőni! Mindenki más és ez a szép az egészben, szeretek ismerkedni, mindig annyi új dolgot tudhatok és tanulhatok olyankor, amiről azelőtt fogalmam sem volt. - Amúgy azért költöztél ide, mert Matthanenben laksz? - érdeklődöm, lehet kicsit személyes, de azért elég nagyok ezek a városrészek ahhoz, hogy pontos információt megtudjak belőle. Amúgy is általában az igen-nem válaszok azok, amikkel le akarja zárni, de van, aki már mondja is, hogy melyik környékén lakik, ők nyitottak és nem zavarják az ilyesfajta kérdések. Muszáj tapogatózni, hogy miként álljak Eliashoz, ez meghatározza a későbbi kapcsolatunkat is, elvégre mindig az első találkozások a legfontosabbak.
- Lehet, hogy kicsi a világ, de én kerültem volna a bíróságra, ha a hölgy nálam töri ki a bokáját. Nem éppen úgy festett, mint aki nagyon önvédelmet szeretett volna tanulni, azt sem tartom kizártnak, hogy a kártérítésekből él, de velem rossz lóra tett - csóválom a fejemet. Még az hiányzott volna - soroljam a következményeit egy ilyen balesetnek? Nem hiszem, hogy kellene, nagyjából bárki el tudja képzelni, némi logika segítségével. Inkább csak legyintek egyet, hogy ne is beszéljünk róla, aztán elmosolygom magam. - Tudod, senki nem úgy jön ide, hogy profi módon tud használni bármilyen gépet. Én azért vagyok, részben persze, hogy segítsek ebben. Ne aggódj, anélkül mondom, hogy fényezzem magam, de jó tanár vagyok, és türelmes. Részedről pedig semmi másra nem lesz szükség, csak kitartásra és elhatározásra - követem aztán Lillian tekintetét a tatamihoz, és bólintok a szavaira. - Azért olyan vastag a szivacs, hogy ne fájjon. Bár egy titkot megosztok veled - hajolok kissé közelebb cinkos összeesküvő módjára. - Ha valaki felbosszant, akkor tudom úgy lecsapni a matracra, hogy az annyira azért ne legyen kellemes. De ez köztünk maradjon - vigyorgom el magam. - De egyébként nem csak az önvédelmi mozdulatokat, hanem az eséseket is megtanítom mindenkinek. Ez egy eléggé összetett műfaj. Nem csak abban merül ki, hogy két-három ütéssel meg rúgással harcképtelenné tegyük az ellenfelet. Bele tartozik az is, hogy például hogyan használjunk bármely nálunk lévő tárgyat a saját megsegítésünkre. Na de majd mindent a maga idejében. Ha kedved lesz hozzá, akkor lehet, hogy kapsz belőle ízelítőt, és belekóstolhatsz, hogy milyen is az önvédelmi oktatás - teszem hozzá, aztán az öltözők felé irányítom Miss Phillips-et, és míg elő nem bukkan, azzal foglalkozom, hogy beállítok neki néhány gépet. Lássuk, hogy boldogul a hölgy. Elégedett bólintással reagálom le a fizimiskáját, mikor megáll mellettem. Lám, van olyan, aki szemmel láthatóan tökéletesen tisztában van vele, miféle dress code vonatkozik egy ilyen helyen, mint ez a terem. Melegítő, edzőcipő, pipa. Magamban még egy csillagos ötöst is kiutalok neki, mikor - anélkül, hogy kérném rá - a haját is összefogja, aztán kíváncsi pillantást vet rám. Rázogatja a kezeit kissé, de egyelőre eltekintek tőle hogy a tudomására hozzam, miszerint ez még vajmi kevés bemelegítésnek. - Mentsen az isten! - tiltakozom, mikor rákérdez, dolgozom-e hétvégén. Azért nekem is szükségem van pihenésre. - A hétvégék az enyémek, meg a lazításé. Olyankor általában téblábolok otthon, fekszem, tévézek, néha elmegyek egy-egy bárba, úgymond kikapcsolódni. Szóval velem kizárólag hétfőtől péntekig tervezz, máskülönben állhatsz a terem bezárt ajtaja előtt egészen hétfő reggelig - nevetek. - Egyébként igen, néhány hónapja költöztem át Manhatten-be. Előtte Brooklyn-ban éltem. Magánéleti gondok - teszem hozzá. Dióhéjban elég, ha ennyit tud, ez bőven elég. - Egy ideig hezitáltam, áthozzam-e az edzőtermet is, de eléggé fárasztó volt a két városrészt közti ingázás. Szóval a végén a teljes és totális átcuccolás mellett döntöttem - vezetem oda Lilliant az egyik crosstrainer-hez. - Sportoltál már valamit valaha? - kérdezem, még mielőtt felpattanna rá. - Az elég sokat jelent, már az izmok ruganyosságnak tekintetében. Elég fittnek látszol... bocs, nem akarok személyeskedni, csak egyszerű megállapítás volt részemről. A mozgásodon látni, hogy nem ez az első alkalom, amikor a testmozgás és te találkoztok, persze javíts ki, ha tévednék. Mellesleg itt élsz Manhatten-ben, ugye jól sejtem? - kíváncsiskodom kicsit, elvégre hol van az megírva, hogy ez csak egy irányban működhet?
Egy kicsit meglep, amikor azt mondja, hogy a baleset direkt lett volna, hogy kártérítést kérjen az a nő, lehet mégsem egyről beszélünk, de ez akkor is elég erős vád. Jó, lehet mondani, hogy naiv vagyok, de én általában a legjobbat feltételezem mindenkiről, aki betér hozzánk, ám ha lopáson kapom, hát akkor tőlem sem számíthat senki megértésre. Teljesen jogos és érett gondolkodásra vall, de azért örülök, hogy legyint, hogy hagyjuk annyiban a dolgot. Én csak bólintok és visszamosolygok, szerencsére nem történt semmi, vannak íratlan szabályok is, amit ha valaki nem tart be, akkor ahol bejött, ott távozhat is. - Igen, meg nem is azért jönnek, hogy csak gépeket használjanak, engem érdekel az önvédelem óra is, de jobb szeretem látni, mire számítsak. - Mindig is féltem kicsit ezektől a harcművészetektől meg mindentől, amihez más is kellett, nem csak én. Lehet azért van, mert én nehezen fáradok és maximalista vagyok, nem szeretem abbahagyni a gyakorlást, amíg valami nem megy. Régen társastáncnál jártam hasonlóképpen, ott anya felkarolt és elvitt, hogy soha többé nem fog semmi páros dologra beíratni. Ez úgy megmaradt bennem, pedig nagy társasági ember vagyok, szinte igazságtalanságnak tartottam, de tény, hogy mást nem tarthatok fel magam miatt csak úgy. - Hűha! Remélem nem foglak felbosszantani - vigyorgok vissza felé fordulva, engem valahogy sose zavart, ha valaki közelebb húzódott hozzám, nem szoktam zavarba jönni, elvégre csak egy kis titokról van szó, amit nem kikiáltani szoktak és közhírré tenni. Nekem nem tűnik innen olyan puhának és kellemesnek az a tatami, hogy örömmel hagyjam magam hozzávágni, van egy kis ellenérzés bennem, de majd otthon rákeresek, megnézek pár videót és eldöntöm, hogy mennyire fájhat, biztos írnak is róla, az internet tele van mindenfélével. - Ez elég összetettnek hangzik, engem az utóbbi része jobban érdekel, de gondolom mindent vagy semmit, ha már ilyesmibe belekezd valaki, mert nincs harc esés nélkül és nincs harc a környezetünk kihasználása nélkül. - Remélem nem mondtam hülyeséget, de valahogy a harc annyira idegen tőlem, persze hasznos lenne megtanulni, elvégre bármikor bárki megtámadhat már a mai világban, főleg ha mindig este megyek haza a munkahelyemről. Szeretek futni olykor, ha olyan az idő, van bent a szekrényemben direkt tréning ruha erre a célra, meg persze sportcipő is, nem vagyok a magassarkúban rohangálós típus. - Az jó lehet, hogy minden hétvégéd szabad, nekem csak kettő szokott lenni egy hónapban, szóval jól be kell osztanom, mikor kivel mit hol tervezek. - Lazítás? Hát az az én listámon nem szokott szerepelni, pedig de jó lenne néha egy kis kényeztető wellnessre elmenni, hogy átmasszírozzanak és egyéb finomságok, ami egy nőnek kijárhat időnként. A pénzem meg is lenne rá, de a család és a barátok elviszik az időt, főleg a gyermekesek, akik csak hétvégén érnek rá általában kinti közös programra, ahová jöhet az apróság is, akit szeretnek rám sózni, mert engem nem olyan könnyű lefárasztani és azt kell mondjam mindig én nyerek, a gyerek hamarabb kifullad. - Én jobban szeretem Manhattant, szerintem jól tetted, hogy ideköltöztél, gondolom a változás is jól jött. - Nem akarok belemenni a magánéleti dolgaiba, miért rontsuk el a hangulatot valami olyannal, amiről könnyebb mondjuk egy korsó sör mellett beszélni a barátokkal. Bár barátkozós vagyok és nyitott, jól kijövök mindenkivel, de nem hiszem, hogy ettől bárki megnyílna nekem egyik pillanatról a másikra, mert nem ismer és honnan is tudhatná, hogy amúgy én nem szoktam titkokat kikotyogni senkinek. Lehet egy kedves lány is, aki csak gyűjti az információkat, amit szétkürtöl a blogján, ki tudja. - Jó döntés, én sem szeretek sokat utazgatni feleslegesen, ezért is külön öröm, hogy a munkahelyem is közel van a lakásomhoz. - Odasétálunk egy olyan géphez, amin futni szoktak, legalábbis a reklámokban már láttam ilyet, de még sose próbáltam. - Kiskorom óta járok lovagolni, meg úszni és falat mászni, de sorolhatnám még mi mindent próbáltam ki még ezek kívül, de azok annyira nem fogtak meg. Ja, meg futni is szoktam, már a parkban reggelente, ha nem dolgozom. - Az észrevételére mit is mondhatnék, kicsit zavarba hoz vele, de szerencsére ez elmondható a gépről is, amire nem csak úgy felpattanok, mert azért mert már láttam, még nem jelenti azt, hogy annyira ügyes leszek. Ráállok a talpakra és a kezemmel megfogom a tetejét, most lépkednem kellene, de megvárom, amíg ő szól, hogy hajrá, addig is válaszolok a kérdésére. - Igen, a szüleim is városiak meg én is, már különköltöztem tőlük mikor egyetemre mentem, hogy pihenhessenek, anyukám nehéz volt leállítani, hogy ne csináljon reggelit még mindig mindenkinek, én meg szerettem volna önállósodni. - Lehet a legtöbben nem így állnak hozzá a dolgokhoz, de én ezzel rajtuk is segítettem, már sok volt nekik ez a sok edzés és amikor nem sikerült elfáradnom, amikor este nem tudtam aludni, az viselte meg őket a legjobban azt hiszem. - Mondtad, hogy szeretsz bárokba járni, megtaláltad már a városban a megfelelőket? - Érdeklődöm, mert én ismerek pár helyet, ami igazán jó és érdemes elmenni oda, a hely is hangulatos, meg ha kell van olyan is, ahol lehet táncolni is és leginkább az én korosztályom fordul meg ott, nem a kis fiatal huszonévesek.
Nem azt mondom én, hogy az említett hölgy fixen egy biztosítási csalásra játszott, de kissé gyanús volt a szituáció, és ugyebár van az a mondás, hogy jobb félni, mint megijedni, ergo első az óvatosság. Az sincs persze kizárva, hogy csak az én paranoiám ölt az átlagosnál és elfogadhatónál nagyobb formát, de remélem senki nem vet rám követ azért, mert az illetőt rövid idő alatt kiebrudaltam a teremből. Mindenesetre örülök, hogy Lillian arcán nem látok elítélő grimaszt, amellyel szó nélkül körvonalazná, hogy bunkónak tart. Nem tartom magam önző embernek, de igenis vannak olyan helyzetek, mikor önmagamat kell előtérbe helyeznem: semmi kedvem nem lett volna bíróságra járni, sem pedig kemény összegeket fizetni kárpótlás címszóval. Azon viszont jót mulatok magamban, ahogy Lillian kissé megszeppenve fordítja a fejét a tatami felé, mintha azt latolgatná, milyen mélyen kenődne a matracba, ha oda huppantanám, de aztán elüti a dolgot egy kis poénnal, amin önkéntelenül is elvigyorgom magam. - Ne aggódj. A puffanás, amivel földet érsz, hangosabb mint a fájdalom, amit érzel. Nem fogsz a földgolyó másik felén kikötni, és a kórházi ágyat nyomni sem. Ezért vagyok profi, és ezért tanítalak meg arra, hogyan kell esned. Csak engedd magad, és a legjobb kezekbe kerülsz - na remek, ez kb olyan mondat volt, amit a vén kéjencek szoktak a szűz lányok fülébe lihegni az első éjszakán. Remélem, nem tűnik fel neki, és nem von le téves következtetéseket, mert én azon nyomban a föld alá süllyedek. Itt, álló helyemben. Akkor viszont csak helyeslően bólogatni tudok, amit a harcművészetek, na meg persze az ehhez való hozzáállásról beszél. Nocsak, a hölgynek a jelek szerint megvan a magához való esze, ezt pedig értékelem. Komolyan. Előítéletektől mentes vagyok - minden tekintetben - de sajnos a sztereotípiák elég sűrűn szoktak bebizonyosodni, megtapasztaltam már, hogy a csinos külső legtöbbször tompa aggyal párosul. Nem, nem jól fogalmaztam. Mondjuk inkább úgy, hogy a szemrevaló, és szép lányok nagy részének a fejében a "szolárium - műköröm - tangabugyi" szentháromság lötyög, és üdítő változatosságot jelent a tény, miszerint Lillian ezen a téren kivételnek tűnik: nem csak dekoratív, hanem ésszel is meg van áldva. Lássuk, hogy tettrekészség mennyi lapul benne: odavezetem az egyik géphez, de egyelőre nem állítom rá, hagyom, hagy ismerkedjenek csak így, amolyan "első látásra" alapon, közben egy bocsánatkérő kis mosoly fut az arcomra. - Tudod, a magam ura vagyok. Ez az én edzőtermem, én vagyok a saját magam főnöke, és dolgozom annyit egész héten, hogy hétvégékre adjak magamnak némi pihenőt. Pláne úgy, hogy még két hónapja sem vagyok manhattan-i lakos, így még egy csomó olyasmi van, amit nem láttam ebben a városrészben, így ezt az időt a látványosságokra szánhatom. Na meg esti lazításokra. Azok után, hogy a test hétfőtől péntekig igénybe van véve, neki is szüksége van a feltöltődésre. Ha ide fogsz járni, majd te is megtapasztalod - teszem hozzá, aztán érdeklődve hallgatom, miféle sportokat űzött eddig, és önkéntelenül is elnevetem magam. - Ne haragudj - szabadkozom végül. - Nem rajtad nevetek, csak egy emléken. Talán háromszor lovagoltam életemben, de az már nagyon régen történt. Még gyerekkoromban voltam egy texasi táborban. Olyan igazi cowboytábor, tudod milyenre gondolok... - magyarázom. - Lehetett lovagolni, de csak vezetőszáron. Ettől eltekintve, amikor felültem a ló hátára, azt hittem, hogy én vagyok a testet öltött vadnyugati seriff. Egészen a harmadik alkalomig. Akkor ugyanis, amikor lekászálódtam a nyeregből, megláttam valamit a földön csillogni, és elfeledkeztem arról a szabályról, hogy SOHA ne álljunk meg a ló mögött. Ahogy lehajoltam megnézni, mit találtam, a ló felemelte a lábait, és úgy fenéken rúgott, hogy két méter repülés után fejjel találtam magam egy csalánbokorban. Hát, megrázó élmény volt - vigyorgok. - Két napig nem tudtam ülni, a fejem megállás nélkül viszketett minden négyzetcentiméteren, és ez volt az utolsó alkalom, hogy lovak környékére merészkedtem. Falra mászni csak akkor szoktam, ha valaki iszonyúan kiborít, úszni viszont szeretek - zárom le a témát. Nem tudom, hogy Lillian ki fog-e nevetni a kis történetem miatt, ha igen, a legkevésbé sem hibáztatom érte, fordított esetben én biztosan a hasamat fognám a jókedvtől. Egyébként is, szeretem látni, ha egy nő nevet - azt hiszem, bizonyos esetekben ez a világ legszebb látványa. - Ami a bárokat illeti, találtam már egyet-kettőt. És egy remek japán éttermet annak az utcának a sarkán, ahol lakom. Meg egy pizzériát, ami azért nagyon előnyös, mert nem vagyok konyhai típus, és nem tudok főzni. És nincs, aki főzzön rám, szóval csak felemelem a telefont. Igaz, a sushi-pizza kombó egy idő után már kijön az ember könyökén - tárom szét kissé a karjaimat, aztán megütögetem a gépet, mintha egy ló nyaka lenne. - Nos, akkor felpattansz? Ígérem, nem lesz nehéz, direkt könnyű fokozatra állítottam. Próbáld ki, lássuk hogy tetszik. Kezdetnek mára ennyi elég, aztán megmutatom neked a tatamit. Nem foglak lecsapni rá, esküszöm - teszem a szívemre a kezem.
Mintha csak a gondolataimba látna, ami valljuk be nem nehéz, elvégre elég jól ki szoktam magam fejezni néha csak egy pillantással is, szóba kerül a tatami ismét, meg az is, hogy miként lehet ráérkezni, nagyobb a hangja, mint a csapódás adta fájdalom. Elég befogadó vagyok, elhiszem, hogy így van, de akkor sem dobatnám oda magam most rögvest, hogy utána járjak mennyire igaz. A mondat vége meg kicsit kétértelmű lett, de értem, hogy mire akart célozni és abban nincs semmi romantikával fűtött vágy. - Ki gondolná, hogy még az esést is meg kell tanulni, de jogos és ha ilyenre adja valaki a fejét, akkor nem árt egy jó tanár. - Próbálom kerülni a 'legjobb kezekben leszek' kifejezést, mert talán kicsit félreérthető lenne az előző megszólalása után, a kellemetlen helyzeteket meg jobb elkerülni, mert nem flörtölni jöttem ide, hanem edzeni. Tény, jóképű és nem izomagy edző van itt, amiért hálát adok, mert az olyanok mellett fogpiszkálónak érzem magam, akit bármikor kettétörhetnek, az meg nem túl kellemes. Szerencsére mivel egyikünknek sincs jobb dolga, legalábbis remélem, hogy neki sem volt semmi, így maradásom során nem csak a gépeket, de őt is kicsit jobban megismerhetem és könnyen beszélgetésbe elegyedünk az első gép mellett, amit előbb tanulmányozok, majd rá is állok miközben ő beszél, nem gondolnám, hogy attól, hogy ráállok bármi bajom lehetne, a használata közben sem gondolnám, de inkább nem kezdek el lépegetni vagy futni rajta. - Jó hallani, hogy nem csak ideköltöztél, de meg is ismernéd ezt a városrészt, van bőven mit behoznod, sok a látnivaló és én csak a parkokban egy napot is el tudok tölteni néha egy jó könyv társaságában, bár ritka, hogy olvasásra lenne időm. Szóval azt mondod, hogyha minden nap eljövök este hétfőtől péntekig, akkor hétvégén alig várom, hogy pihenhessek kicsit? - Ó, hát egy álmom válna valóra, mert amennyit én pörgök, senki sem érti, miért nem fáradok el, nincs olyan nap, amikor nem sportolok és úgy esek haza, hogy nem kell mozognom. Persze van erre gyógyszer, de az tompít és belassít engem, olyan, mintha egy burokban lennék vagy víz alá nyomnának, nem kapok elég levegőt. Inkább keresem a lehetőségeket, hogy elfáradjak, minthogy begyógyszerezve kelljen élnem, a munkahelyemen amúgy is kell a pörgés, elvégre mindenért én felelek, mint újonnan kinevezett helyettes. - Dehogy haragszom, feleslegesnek tartom az ilyesmit, főleg ha valakit megnevettet valami. - Kicsit kuncogok én is vele, valamiért én is nevetek általában, ha valaki nevet. Nem szoktam felvenni a sértéseket sem, mert feleslege időpazarlásnak tartom, én vidám akarok lenni és ha körülöttem is mindenki vidám, akkor nem látom értelmét ilyen apróságokkal lerohasztani ezt. Boldogságfelhőben élni sokkal jobb, de tudom, hogy ennek is megvan a helye és ideje, nem lehet mindenki mindig jókedvű, vannak élethelyzetek, mint Millienek is a férje halála, ahol ezt nem ragaszthatom rá, nem erőltethetem, mert elveszítem őt. - Igen, tudom mire gondolsz - somolygok rá, egy kicsit vad az a stílus és sokkal nagyobb a nyereg is, amiben nehezebb megmaradni, nincs elég tered, hogy a comboddal megtartsd magad a lovon és ott amúgy is csak lóg a lábad és rugdalod szerencsétlen lovat, hogy menjen már. Egyszer voltam ilyen helyen, meg is fogadtam, hogy az elegáns angol stílus jobban tetszik és annál maradok. - Áúcs, nem lehetett kellemes, de azért egy darabban maradtál? - kicsit mosolygok a komikumán a helyzetnek, de a lórúgás azért sokkalta jobban inkább aggodalommal tölt el, az oktató jobban figyelhetett volna. Nem tudom miért, de valamiért mindig a gondatlanság az első, elvégre a gyerekek nem tartják be a szabályokat még annyira, elfelejtik őket. - Elhiszem, hogy ez megviselt, szörnyű lehetett, de szerencsére nagyobb baj nem történt. - Mosolygok rá, mert bizony most itt vagyunk, egészségesen és egészben és ennek kell örülni. - Biztos kellenek néha a kötél idegek egyesekhez, nekem munkahelyemen sok a vagyonos, de fejben üres személy, akik órákig válogatnak, mire végre valamit elvisznek, szörnyűek, olyankor tényleg jó kiengedni mozgással a gőzt, bár én futni szoktam olyankor hazafelé jobb híján, mert este már nincs se falmászó terem, sem uszoda, ami nyitva lenne. - Lehet egy kicsit sokat fecsegek már megint, nem tehetek róla, én állandóan pörgök, de ha rám szólnak, esküszöm visszaveszek magamból. Bár nem tudom mennyire zavarja ez őt, de csak szól majd, hogy elég a fecsegésből és csináljunk is valamit, ha már itt maradt velem. - Nem is akarsz megtanulni főzni? Nagyon unalmas lehet folyton ilyeneket enni, meg nem is annyira egészséges. Nekem sincs időm mondjuk mindig főzni, de van egy étterem, ahol elég nagy a választék és onnan szoktam rendelni, nagyon finomak az ételek, kicsit drága, de amit kapsz érte, az nagy adag és az ízvilágra sem lehet panaszkodni. - A kezemmel még egy oké jelet is mutatok a szám mellett, hogy mennyire fenségesek, majd megadhatom neki az étterem nevét, ha érdekli, na de ideje a gépezetet kipróbálni, szóval meg is indulok és lépegetek, nem akarok nagy tempóra kapcsolni, elvégre a könnyű fokozat nem arról szól azt hiszem. - Elég egyszerű gép, de gondolom sokkal több izmot mozgat meg, mint amire én gondolnék így kapásból. - Oldalra pillantok, ez az ő szakterülete, gondolom, hogy tudja mire jó ez a gép, a reklám alapján nagyon multifunkciós és a lábak és a kezek mozgatása végett gondolom, ezeket erősíti. - Remélem is, még nem készültem fel arra, hogy elterüljek rajta egy esés következtében. - Nevetem el magam, mert annyira nem nagy dolog, csak túl kell esni rajta, szó szerint. Tetszik, hogy ennyire kellemes a hangulat és amint leszállok a gépről, nagy sóhajjal, de odasétálok vele a tatamihoz. Nem tudom, hogy cipővel fel lehet-e rá menni, szóval megvárom, hogy ő hogy lép fel rá és úgy követem a példáját. Lehet ez is a filmekből ragadt rám, mert harcművészeteknél ez egyfajta tisztelet vagy mi, hogy cipő nélkül mennek a szőnyegre.
Látom Lillian pillantását, úgy méregetni a tatamit, mintha arra várna, hogy a következő pillanatban felrobban, vagy életre kel, és elnyeli, vagy bármit tesz, amit általában a horrorfilmekben látni. Remekül szórakozom magamban ezen a tekinteten - az isten szerelmére, ez csak egy vastag szivacs, és még senki nem halt bele abba, ha kicsit közelebbről találkozott vele. Csak akkor fagy meg bennem kissé a vigyor, mikor az a némileg kétértelmű mondat kicsúszik a számon, pedig istenemre esküszöm, tényleg nem így szántam. Jó ég, most biztos azt hiszi, hogy az a hobbim, hogy flörtölök a kliensekkel. Ha nem festenék nagyon hülyén, akkor most odamásznék a tatamihoz, és néhányszor térden állva belecsapdosnám a fejem, de nagyon félő, hogy Miss Phillips ebben az esetben sikítozva menekülne innen kifelé. Szerencsére ahogy látom, Lilliannak a szeme sem rebben, és ha el is jutott a tudatáig, hogy mit mondtam, könnyedén átlendül rajta, ezért pedig kimondatlanul is hálás vagyok. - Hidd el, az esés a legkisebb rossz, ami egy esetleg támadás esetén megtörténhet veled - magyarázom. - Eszem ágában sincs falra festeni az ördögöt, de meg kell tanulnod, hogy zuhanj el anélkül, hogy megsérülj, és talpra is tudj állni. Sokszor ezen múlik, legyűrnek-e vagy sem. Ez persze más, ez csak gyakorlat... de volt már olyan a tanítványaim között, aki élesben jó hasznát vette annak, amit itt tanult - kalauzolom el beszélgetés közben Miss Phillipset az egyik géphez, és bólintok a szavaira. - Manhattan szép környék. Bár én azt hiszem, hogy ha hétvégén kimennék egy parkba, abból nem olvasás lenne, ha alvás. Közönség előtt méghozzá. Ahhoz nem sok kedvem van, hogy valamelyik videómegosztón viszontlássam magam, hogyan folyik pihenés közben a nyálam - nevetek. És nem csak én, ahogy látom, ő is elég jól elkuncog a lovas élményemen. - Ne aggódj, egyben maradtam. Mindössze annyi nyoma maradt az esetnek, hogy azóta kerülöm a megtermett állatokat, főleg azokat, amelyek az egyik végükön harapnak, a másikon rúgnak - paskolom meg a gépet, és várom, hogy Lilliana fellépjen rá. - Öhm... - kapaszkodik meg az agyamban az utolsó néhány szava. - Nem hiszem, hogy nekem kéne magamra főznöm. Tudod, szerintem abból katasztrófa lenne. Jobb esetben csak a kukába dobnék mindent, rossz esetben talán a tűzoltóknak is meg kellene látogatniuk. Nem hiszem, hogy túl nagy népszerűségre tennék szert úgy, hogy a következő lakógyűlésen mindenki rám mutogatna, hogy emiatt az idióta miatt nincs most hol lakni. Szóval, maradok egyelőre a japán meg olasz kajánál. Ha megunom, majd keresek mást. Állítólag a francia konyha sem rossz, leszámítva a csigazabálást - segítem fel Miss Phillipset a gépre. Igazából ez olyasmi, amihez nem kell nagy iránymutatás, adja magát, hogyan kell mozognia rajta, én csak amolyan "finomhangolást" végzek, hol érdemes fognia a kart, hogyan helyezze át a súlypontját, és figyeljen az egyenes tartásra. És igen, igaza van: jobban megmozgatja, mint ahogy elsőre tűnik a dolog. Legalábbis mikor néhány perc múlva lekászálódik, eléggé kipirult az arca, és szaporán kapkodja a levegőt. - Ugye keményebb, mint ahogy látszik? - mosolygok rá jókedvűen. - Egy edzés, ahhoz hogy ténylegesen, és kellemesen kimerítően átmozgasson, nagyjából háromnegyed órát vesz igénybe. Ennyi idő alatt nagyjából három gépen lehet hatékonyan dolgozni. Ha az önvédelem nem is nyeri el esetleg a tetszésedet, ennyi mozgás éppen elég ahhoz, hogy remekül karban tartsa az izmaidat. Azt szavatolom, hogy péntekre már te is örülni fogsz a hétvégi pihenőnek - indulok Lilliana után, ahogy összeszedi a bátorságát, és mégis a tatami felé merészkedik. Igaz, a szélén megáll, és úgy néz rám, mint a filmekben a vámpírok, amikor arra várnak, hogy beinvitálják őket valahová. Mintegy példamutatás gyanánt lerúgom az edzőcipőmet, aztán a matrac közepére sétálok, és ülésbe csapom magam, aztán kíváncsian várom, csatlakozik-e hozzám. - Ha kipróbálod, rájössz, hogy sokkal kényelmesebb, mint elsőre látszik - vigyorgok, és megpaskolom a helyet magam mellett, jelezvén, hogy bátran ereszkedjen mellém. - Na és mondd, te mindig itt éltél Manhattanban? Mi van itt olyan, amit még érdemes megnéznem? Nem amolyan túrista jelleggel, csak ismerkedésként. Például egy állatkert vagy hasonló kimondottan érdekelne. Egyébként mesélhetnél magadról. Hol dolgozol? Az egyetemet már említetted. Tudod, mivel te már hallottál egy kissé kínosra sikerült gyerekkoromról, azt hiszem úgy fair, ha én is tudok rólad valamit. Na nem ilyesmit, csak úgy általában - kíváncsiskodom. - Persze, nem kötelező program - teszem gyorsan hozzá, még mielőtt azt hinné, hogy az edzés alapfeltétele az, hogy az ügyfelem nyitott könyv legyen. - Egy nőnek amúgy is mindig több titka van, mint egy magamfajta nem túl érdekfeszítő pasasnak -eresztek el egy apró vigyort a képemen.
- Ez a megközelítés jól hangzik, még ha az ördögöt is kell a falra festeni miatta, de reméljük, hogy soha senki nem szorul rá az önvédelemre, de ha meg mégis, akkor a meglepetés ereje már velünk lesz. - Elvégre egy nőből, egy olyanból mint én, kétlem, hogy kinézné bárki is, hogy önvédelmet tanul, még én sem nézném ki magamból, pedig mégis itt vagyok és Elias elég meggyőző személyiség, hogy ne sokáig gondolkozzak, hogy akarom-e én ezt biztosan vagy sem. - Igen, közönség előtt nem jó aludni. - nevetek vele, mert a nyálcsorgatás nálam olyan, hogy ha mélyen és jót alszom, akkor szokott megtörténni, tovább inkább nem is gondolom ezt, aki fáradt, inkább ne olvasson, ha hajlamos elaludni. - Megértem, szerencsére velem annyira rossz dolgok nem történtek, bár mikor leestem a lóról, akkor anyámék el akartak tiltani, de én egyből visszaültem és mondtam, hogy nem tehetik, az olyan, mintha megtiltanák, hogy levegőt vegyek, fontos volt a lovaglás akkor és egy kicsit még most is. - A barátnőm miatt is, akivel máshogy képtelenség volt találkozni, ő annyira zárkózott én meg annyira nyitott vagyok, teljesen mások, mégis a lovaglás közös volt és még azóta is barátnők vagyunk, ami elég nagy szó, elvégre gyermek korom óta ismerjük egymást, nem sokan vannak így. Fellépek a gépre és neki is látok a mozgásnak, olyan kocogós tempóban, mert az kényelmes. - Ez borzasztóan hangzik, de ez esetben talán mégis jobb, ha nem próbálsz meg főzni magadra. - Nevetek ismét egy kicsit, mert kinek hiányzik egy lakástűz, szomorú, mikor valakinek nincs meg a párja, aki gondoskodjon róla, jó, mondjuk nem is mindenkinek kell valaki, én is úgy érzem, hogy csak hátráltatna egy férfi az életemben, mert nem lenne időm magamra mellette és a karrierem sok időt elvesz, meg a mozgás is, amit kötelező jelleggel kell csinálnom, ha nem akarok gyógyszereket szedni. Kis idő múlva megállok és leszállok a gépről, hát azért megéreztem a hatását, pedig nem sok időt voltam rajta. - Igen, most már értem, miért reklámozzák annyira a TV-ben is, hogy mindenkinek kell egy ilyen otthonra. Csak nem mindenkinek van helye ilyesmire odahaza. - Jó nincs annyira kicsi lakásom, de akkor sem tudnám ezt elképzelni ott, bármennyire is jó meg hasznos, akkor sem. A kezemmel megtörlöm a homlokomat és a hajamon is végigsimítok és a kilógó pár szálat a fülem mögé simítom. Rossz megszokás, hogy mindig jól kell kinéznem, elvégre divatüzletben dolgozom. - Napi háromnegyed óra? Az nem valami sok, de a gépek érezhetően sokkal jobban lefárasztanak sokkal rövidebb idő alatt, szóval beleférhet az időmbe az önvédelem is. - A tataminál megállok és amíg ő lerúgja a cipőjét, én leguggolok és kikötöm és úgy bújok ki belőle, mert olyan könnyű eltaposni a sarkát azzal, hogy csak úgy lerúgom a lábamról, nem akarok tönkretenni, ahhoz túl drága darab ráadásul, de hát a legjobbat, ha már edzeni kell ugyebár. Tetszik, hogy ilyen magabiztos Elias, hogy garantálja, hogy hétvégén pihenni akarok majd, ha minden hétköznap estém itt töltöm, meglátjuk mennyire jön ez össze. Odasétálok mellé, és a bőr vagy műanyagos hatás ellenére, a tatami tényleg puha. Leülök mellé törökülésbe, bár inkább szembe ültem volna, de igazából mindegy. - Igen, tényleg más, mint aminek kinéz - vigyorgok vissza, kicsit azt hiszem megnyugodtam. Csak úgy cikáznak a kérdések felőle, ami amúgy nem zavar, én nagyon szeretek ismerkedni és bár vannak titkaim, kinek nincsenek, de rengeteg más dolog is van, amiről mesélhetek, elvégre bejártam a világot a családommal és rengeteg ismeretségem van, szinte a föld minden részéről, mindenkivel megtalálom a közös hangot. - Igen, én itt születtem, de bejártam a világot, a szüleim utazási irodában dolgoznak azért leginkább és lecsaptunk a last minute utazásokra. Ha még nem voltál az állatkertben, akkor igen ajánlom, hogy elmenj, bár néha egy nap is kevés ott, ha mindent meg szeretnél nézni, szóval jobb, ha két napra elosztasz mindent és kényelmesen be lehet járni. - Kicsit megállok, hogy mire is kellene még válaszolnom és mikor beugrik, akkor már meg is szólalok ismét. - Én egy márkásabb divatüzletben dolgozom, a Kith Shop-ban, nemrég neveztek ki üzletvezető helyettesnek sima eladóból, szóval ezért is változott a munkaidőm, mert prezentációkat kell csinálnom a dolgozóknak meg a főnököknek is és mindig kell írnom, hogy milyen volt a forgalom, miért nem lett meg a terv vagy miért sikerült jobban a nap, mint a tervezett, a dolgozókkal is kell külön foglalkozni, hogy fejlesszem őket, miként lehetnek jobbak, de megbirkózom a feladattal, nem teher számomra, szeretem ezt csinálni és talán még üzletvezető is lehetek egyszer. - Egyértelműen karrierista vagyok, a csúcsra akarok törni és a feletteseim is ezen lehetnek, mert a munkám egy része már az üzletvezető dolga lenne, mégis én végzem. - Huh, hát voltak nekem is kínos emlékeim, az iskolában még mikor kicsi voltam és mentünk beiratkozni, akkor fiúnak néztek, mert pont előző napon egy hajgumi ragadt a hajamba és amiatt le kellett vágni elég rövidre és nekem nagyon kínos volt, amikor megkérdezték, hogy hogy hívják a szép kisfiút. Szerintem életemben nem hisztiztem annyira még, hogy de én lány vagyok, a lelkembe gázoltak. - El is nevetem magam a végén, mert ez egy olyan tipikus rágós történet, ami mindenkivel előfordul. - Azóta nem is rágózom, inkább tik-tak, taktikázom. - Szélesen elmosolyodom a kis szóviccen, ami annyira nem szórakoztató, de most valahogy jól hangzott így a végére, oldalra is pillantok. - Nekem rengeteg mesélni valóm van, nagyon könnyen ismerkedem és nagyon sokrétű barátaim vannak, van akivel csak élőben tartom a kapcsolatot, van akivel neten keresztül beszélgetünk mondjuk reggeli futás közben, van akivel csak levelező társak vagyunk. Szerintem a városban nincs sok olyan hely, ahol még nem fordultam meg valakivel egy közös program vagy csak egy közös ebéd erejéig, ha szeretnéd, valamikor körbevezethetlek a városon, mint egy idegenvezető, csak mondd meg mik érdekelnek és az összes tuti helyet megmutatom, persze nem kötelező, de nekem nem okoz gondot. - Segítek, ahol tudok, ha már ilyen barátságos közegre váltottunk, akkor miért is ne tenném? Talán ő is érzi, hogy miért olyan könnyű velem barátkozni, mert nem csak magamra gondolok, hanem a másik félre is.
- Ha soha senki nem szorulna önvédelemre, én becsukhatnám a boltot, és nem lenne miből fizetni a számláimat - jegyzem meg Lillyan szavaira. - Egyébként is, azt hiszem én ebben találtam meg a hivatásomat. Segíteni másoknak, úgyhogy nem örülnék ennek az eshetőségnek. És rendőrnek nem szeretnék visszamenni - na nem, azt tényleg soha többet. Eleget vittem a bőrömet vásárra, és meg is fizettem az árát. Ha valaha úgy hozná a sors, inkább sütném a hamburgereket egy gyorsétteremben, mintsem még egyszer visszatérjek a hatóság kötelékébe. - Abban akkor a jelek szerint tényleg van igazság, hogy ha leesel a ló hátáról, azonnal ülj vissza. Én nem tettem meg, meg is maradt bennem a félelem, nem úgy, mint benned. És ez a tanács azt hiszem, csak a négylábúakra vonatkozik - sóhajtok fel. Vajon ha annak idején, miután felgyógyultam, és távozhattam a kórházi ágyról, nem szerelek le, hanem újfent felcsatolom a pisztolytáskát, most is a saját lidérceim foglya lennék? Végeredményben már mindegy, akárhogy gondolkodom rajta, veszett fejsze nyele. Sosem fogom megtudni. El is napolom a probémát, helyette inkább figyelem ahogy Lillyan küzd az elliptikus trénerrel. Persze, nem vérre menő küzdelem, de látom rajta, hogy keményebb dió a dolog, mint ahogy először gondolta, elég is neki néhány perc ahhoz, hogy leizzadjon rajta, és igencsak szaporán veszi a levegőt, amikor lekászálódik. - Tapasztalatom alapján, aki ilyesmit vesz otthonra, egy idő után minden létező ürügyet kitalál, hogy ne kelljen használnia, megteheti, mert nem látja senki, ha elbliccel egy edzést. Itt a teremben az edző, meg mások szeme előtt az ember már csak becsületből is odateszi magát - mosolygok. - Egyébként majd meglátja, hogy holnap azért érezni fogod a combjaidban ezt a néhány percet is. Bár, mivel te egyébként is járatos vagy a sportokban, talán fittebb vagy, mint azok akik most kezdenek bele a testmozgásba - sétálok el aztán a tatamihoz, leülök rá, és Lillyan néhány másodperccel később - miután megszabadul a cipőitől - követ, és kényelembe helyezkedik mellettem. Kicsit el is vigyorogja magát, mintha csak most jött volna rá, hogy ez csak egy matrac, nem aknamező, és megnyílni sem fog alattunk, hogy pörögve hulljunk a pokol fenekéig. Kicsit félek, hogy nem fogja-e soknak találni a kérdésözönt, amit felé zúdítottam, de tényleg kíváncsi vagyok. Egyrészt rá, másrészt a manhattani életre. Igaz, arra a szózuhatagra, amit válasz gyanánt kapok, nem voltam felkészülve. Kissé bele is szédülök az információkba, és közben felvillan az agyamban, hogy úgy tűnik, nekem a bőbeszédű nők a keresztjeim. Tara és Clover is olyanok voltak, hogy a haláluk után a nyelvüket külön kell majd agyonverni, aztán elégetni, és másik sírban eltemetni. Azt is hozzá kell azonban tennem, hogy soha nem zavart az ilyesmi, sokkal szórakoztatóbbnak tartom. Én az a fajta pasi vagyok, aki kissé szűkebben méri a szót, úgyhogy ők legalább kiegészítettek. Ilyen téren ahogy látom Lillyannál sincs hiba, még akkor sem, ha semmi közünk nincs egymáshoz. Olyan legalábbis nincs, ami összekötött engem a másik két lánnyal. - Szóval vezető pozícióban vagy - állapítom meg aztán. - Ismerem azt az üzletet, de csak látásból. Nem szoktam márkás női ruhákat meg bikiniket hordani - vigyorgom el magam szélesen. - Klassz lehet úgy felnőni, hogy van rá lehetőséged, hogy bejárd a világot, vagy hogy egyre feljebb emelkedj a ranglétrán, bármit is csinálj. Egyébként ha valaki azt mondta volna, tippeljem meg, mi a munkád, akkor valami ilyesfélére gondoltam volna - teszem hozzá. - Tényleg illik hozzád - mosolygok, aztán ez hangos nevetésre vált, mikor megoszt velem egy régi, neki is ciki gyerekkori emléket. - Ne haragudj - rázom a fejem, mikor végre kiszórakozom magam. - Nem rajtad nevetek, csak... azért ez mulatságos. A csajok hihetetlen hisztiket tudnak művelni az ilyesmiken, bár jogosan. Amikor én kicsi voltam, bár tényleg az voltam, mert még nem értem el az iskoláskort, engem lánynak néztek. Akkoriban imádtam a rockzenét... igen, már öt évesen - bólogatok, látva Lillian kissé meglepett tekintetét - és hát milyen egy rocker hosszú haj nélkül? Szóval akárhányszor anya el akart rángatni a fodrászhoz, én a legkülönfélébb módon torpedóztam meg a tervét. Egészen addig, amíg valaki meg nem jegyezte rám az utcán, látva a hosszú hajamat, hogy lány létemre egész fiúsan öltözködöm. Én nem kezdtem hisztizésbe, de a szívemig szúrt a sértettség, úgyhogy másnap én nyaggattam el anyát a borbélyig. Egy életre le is számoltam a lobonccal - nyúlok a fejemhez, végigsimítva a felgépelt koponyámon, meg a fejem tetején ékeskedő alig néhány centi hajamon. Lillyan felvetésén viszont kapva kapok. Nem akarom, hogy úgy tűnjön, hogy a nyakába akarom varrni magam, de tényleg jobb lenne ha nem magányosan kellene járnom a várost. - Ha ez neked tényleg nem jelent gondot, örülnék, ha pár helyre velem tartanál - veszem elő azt a tekintetemet, amelyhez hasonlót a Csizmás kandúr produkált a Shrek-ben. - Az állatkert kimondottan érdekelne. Meg a Central Park, mármint azok a részei, ahol nem vesz körbe iszonyú tömeg. Nem szeretném, hogy úgy tűnjön, kihasználom a saját céljaimra a szabad idődet, de ha egyszer adódik pár üres órád, akkor... - hagyom befejezetlenül a mondatot. - De van egy feltételem. Ha velem jössz... vagy én megyek veled... vagyis együtt megyünk... - zavarodom bele kissé a mondatba - akkor a vendégem leszel aznapra. Egy ebédre, egy fagyira, vattacukorra, bármire amit szeretnél. Ezt tudom felajánlani, a többi rajtad múlik - bujál a szám sarkában egy félmosoly. Fura, hogy ahhoz képest, hogy elég introvertált fickó vagyok, ezzel a lánnyal elég gyorsan megtaláltam a közös nevezőt. Szimpatikus teremtés, ezt akkor sem tagadnám le, ha fegyvert tartanának a fejemhez.
Nem akartam ilyen drasztikusan komolyan, hogy ne legyen szükség önvédelemre senkinek, bár az lenne a legjobb mindenkinek globálisan, de ez elképzelhetetlen a mai világban, szóval munkája mindig lesz. Arra felkapom a fejem jobban, hogy nem szeretne visszamenni rendőrnek. Hűha. Talán majd máskor rákérdezek, hogy miért volt olyan rossz a rend őrének lenni, én mindig felnéztem rájuk valamiért és ha meglátok egyet, biztosan rámosolygok, hogy szebb napja legyen. - Olyan világot élünk, hogy szükség van erre és egy nagyon parányi esélyt sem látok, hogy ez változni fog a következő évtizedekben. - Mosolygok rá kedvesen, lesz ám munkája még jó darabig, ne is gondoljon olyanra, hogy le kell húznia a rolót. Szerencsés, hogy azt csinálja, amit szeretne, sajnos nem mindenki csinálja pont azt, ami érdekli. Én szívesen vagyok eladó és a ruhaüzlet üzletvezető helyettese, de valamiért nem ebben képzelem el magam pár év múlva ettől függetlenül, de jó referencia lesz ez, ha majd váltani fogok. - Igen, ez a legtöbb helyen megállja magát, mert ha sokáig halasztjuk az ilyen negatív élményekkel való szembenézést, akkor az jobban eluralkodhat rajtunk, kell az ellenpólus minél előbb, hogy egyensúly legyen, de ez néha túl nehéz és nem megy segítség nélkül. - Remélem, hogy a lovas történeten sóhajt fel és nem tiprok bele semmi olyanba, amibe nem kellene, nem mintha távol állna tőlem a lelkizés vagy a felvidítása másoknak tereléssel, de nem érzem, hogy mi most ott tartanánk jelenleg, hiába a jó összhang, még csak most ismertem meg. -Igen, ez így van. - Helyeselek, én is lehet csak ruhatárolónak tartanám egy idő utána gépet, lehet bármennyire hasznos, az otthonnak a pihenésről kell szólnia és amúgy is csak útban lenne és valami hasznosabb nem rendeltetés szerű használatra vonnám be. Nekem nem kell otthonra ilyesmi, jobb a terem, ahol mások is vannak, társasági lény vagyok, egyedül edzeni nem az én világom, a reggeli futás közben is híreket hallgatok és kellemeset a hasznossal. - Ha érezni fogom, akkor gondolni fogok rád egy pár perc erejéig biztosan mikor felkelek. - Elmosolyodom, nyilván nem szidni fogom ezért egy kis izomláz nem a világ vége, csak a napot elindítani nehéz vele, mert olyankor fáj kikelni az ágyból, de pár lépés után már megszokom és mehet a rutin tovább, csak ne üljek le pihenni és ne kelljen lépcsőznöm. Csatlakozom a tatain hozzá és azt hiszem, hogy szinte minden kérdésére megadom neki a választ, nem sajnálom a szavakat, lehet kicsit sokat fecsegek, de szeretem kifejteni a mondanivalómat, hogy szép kerek legyen, mert a tőszavakban való válaszolás olyan, mintha csak le akarnám zárni és nem szívesen beszélnék róla, pedig én nyitott könyv vagyok, bármikor bárkinek beszélek bármiről, így hamar bizalmat ébresztve általában a másik félben. Én magamról beszélek, van elég dolog, amit tudok mesélni, nincs szükségem mások történeteire, legfeljebb példáknál, hogy van olyan ismerősöm, aki szintén így járt és neki ez meg az segített. Nem szokásom senkit kibeszélni, de ha mégis megtörténne, biztos nem adnám vissza, ha valakinek gondja van valakivel, akkor egymás közt intézzék el, én szeretek kimaradni ezekből, nem vagyok igazság bíró, hogy eldöntsem kinek van igaza és egyiküket elveszítsem emiatt. - Igen, egy kis szerencse is van a dologban, meg hogy jól helytálltam és amúgy van férfi részleg is, bár tény leginkább nők járnak be gyerekekkel. - Bólintok is mellé, ez mondjuk lehet üzletfüggő, mert nálunk mind a három egyenlő arányban van, a kirakatban is családias a kompozíció, direkt azért, hogy nyugodtan térjenek be férfiak is, van számukra is bőven kínálat, tele vagyunk sportos ruházattal és kiegészítőkkel, cipőkkel is. De ez most nem a reklám helye, szóval ebbe nem megyek bele, nem mindenkinek tetszik ez a fajta divat, ami inkább a tehetősebb réteget célozza meg amúgy is. - Igen, szeretek ismerkedni és segíteni másoknak, köszönöm. - Mi tagadás, illik hozzám az eladói szakma, jó kapcsolatot alakítok ki mindenkivel, legyen az alkalmazott vagy vezető, nem lehet rám panasz. Szerénykedhetnék, hogy á ugyan, de az ilyen álszent dolgokat nem szívlelem, vannak hibáim is azért, senki sem tökéletes. - Az, így visszaemlékezve mulatságos, csak akkor nem volt az. - Ismerem be magam is elnevetve magamat, így legalább megosztottam én is valami ciki történetet, majd ő jön egy saját élménnyel, ami a hajhoz köthető. Mikor azt mondja, hogy a rockot szerette már öt évesen kicsit megszalad a szemöldököm a meglepettségtől, különös dolog, de annyira nem lehetetlen, kinek mi, de a jelek szerint még mindig ezt a vonalat szereti jelenleg is. Nem néztem volna ki belőle, én mindent meghallgatok, nincs kifejezett kedvencem. - Igen, az ilyen megjegyzések mindig nyomot hagynak, nekem azóta lehet bármekkora divat a rövid haj vagy a félig felnyírt, biztos, hogy így hagyom hosszan a hajam. - Végig is simítok a copfomon, szeretem a hosszú hajamat és elég sok energiát is szánok rá, hogy mindig jól álljon meg nézzen ki. - Nekem nem okoz gondot, szeretek kimozdulni otthonról, elvégre négy fal között sok időt töltök, a friss levegőn már kevesebbet és az állatkertben és a parkban is, azért elég jó a levegő, nem sok ilyen hely van a városban. Az állatkert viszont tényleg két napos, a másodikba beleférhet a park is, ha jól osztjuk be az időt. - Kicsit felé fordulok a tatamin ültemben, a kezemmel támaszkodva a tatamin. - Én nem szoktam hagyni, hogy kihasználjanak, ha úgy érezném szólnék, ígérem. - A feltételre kicsit jobban felkapom a fejem, nem szeretem, ha mindent más fizet, mert az annyira olyan, mint egy randi vagy ha egy pár lennénk, amit kerülni szoktam, mert úgy érzem nem fér bele nekem egy kapcsolat az életembe. Mondjuk még a szerelem szele sem érintett meg, lehet hozzáállás kérdése az egész, halk sóhajt ejtek meg, csak a szabadidőm miatt szeretne valamit adni ő is, ennek bele kell férnie, nem jelent semmi többet. - Rendben, te állsz mindent ételt és italt, de leszögezem, hogy erre semmi szükség nem lenne, általában jobb szeretek osztozkodni a költségeken. - Muszáj vagyok hozzátenni, mert világéletembe az önállóságra készültem és nem szeretném, hogy azt higgye, hogy nekem ez így teljesen természetes és rendben van amúgy, hogy minden a férfi fizet. Azért az ő oldalát is megértem, ezért mentem bele. Még nem voltam állatkertben kettesben senkivel de biztos így is jó lesz, meg az érdekes részeknél nem kell rohanni, ahol nincs élőlény, csak régi leletek meg érdekességek, a gyerekeket nem érdekli, sőt még a felnőttek legjavát sem, majd ott kiderül, Eliast mennyire érdeklik ezek a dolgok. - Az állatok etetése és műsora is érdekel? Csak mert akkor azokhoz kell igazítani az egész körbevezetést, én a delfineket mindig meg szoktam nézni, bár túl sok újdonság már nincs benne. Mondjuk egyszerre két-három fajta állatot is szoktak etetni, szóval az ilyesmit érdemes átgondolni még indulás előtt majd. - Nem is én lennék, ha nem kezdenék el már előre tervezgetni, azaz információt gyűjteni a tervezéshez, de még így is mindig van b és c tervem is a táskámban, mert nehéz kiismerni a másikat, főleg így, hogy pár óránál többet még nem töltöttünk együtt. Apropó idő, elég jól elbeszélgethettük az időt már, de nincs rajtam óra, hogy megnézzem, mert azt levettem mikor átöltöztem. Körbefuttatom a szemem a teremben, biztos van valahol óra. Nem sietek én sehová, de én sem szívesen rabolom az idejét.
Kezdőlap
• 
